Elengedés - vagy inkább felszabadulás?

Talán erről a témáról már valamikor korábban is írtam. Azért is lehet ez, mert az elengedés szerves része az életünknek. Vagyis annak kellene lennie. Hiszen oly sok minden van éveink során, amit bizony el kell, el kellene engednünk. Olyanok, amik már nem szolgálnak minket, nem értünk vannak, nem jó nekünk.

Van, hogy küszködünk az elengedéssel, én is sokszor voltam így. Elengedni egy személyt, egy helyzetet, egy érzést, egy tárgyat. Néha ezek elengedése nagyon nehezen megy. Igen, még egy tárgyé is, ha az már igazán hozzánk nőtt vagy legalábbis a birtokunkban volt jó ideje. Egy érzésé is nagyon nehéz lehet, és teljesen mindegy, hogy ez egy pozitív, felemelő érzés vagy valami negatív, romboló érzés. Mindkettőhöz nagyon tudunk ragaszkodni. De mekkora szabadságérzetet ad, ha elengedtük!

Vannak olyan muszáj elengedések is, amikor kénytelen az ember beletörődni, hogy az a valami, valaki nincs többé, ezért hát muszáj lesz elengedni magunkból, hogy tovább már ne kínozzon bennünket, ne fájjon a rá gondolás, a hiánya, hogy nem lehet velünk. Lehet ilyen egy korábban szeretett személy, de akár csak egy könyv is. Hány és hány könyvet kellett például fájó szívvel elengednem, mert ugyebár kölcsönadtam és már soha többé nem került vissza hozzám. Sokáig fájt a hiányuk. Ha egy személyt kellett vagy éppen kell elengedni, még fájóbb érzéseink tudnak lenni.

Én most az utóbbiról fogok írni. Az elengedés kapcsán pedig a test bölcsességéről, ahogy az már számtalanszor megmutatta magát életem során.

Bizalmas részleteket most nem fogok írni, csak amolyan általánosakat.

Évek óta szerettem valakit. Nem úgy, hogy ne tudtam volna élni nélküle, hiszen muszáj volt. Ez egy csendes szeretet, szerelem volt bennem, amit még csak el sem mondhattam neki. Nem mutathattam ki. De minden egyes találkozás, minden tekintet éltette ezt a szeretetet, szerelmet. Minden találkozásnak nagyon örültem, vártam. Vágytam rá, szerettem volna vele lenni, de nem lehetett. Ennek több oka is volt. Történtek köztünk apró kis dolgok, amik nekem sokat jelentettek. Hogy neki mit, azt nem tudhatom, hiszen az ő érzései felől csak találgathatok, még akkor is, ha olvasni véltem a jelekből.

Nekem is okozott fájdalmat, belső vívódást, hogy nem lehetett sohasem több. És így ment ez évekig. Az ember folyton remél, még akkor is, ha tényleg reménytelen. Mert ilyenek vagyunk mi emberek. A végsőkig remélünk, bizakodunk, hátha. Aztán mégsem. És igazából csak magunknak okozunk ezzel szívfájdalmat.

Azt kell mondjam, hogy megint szerencsés voltam. Mert a testem már megint bölcsebb volt, mint a szívem meg az eszem. Én valamiért még ragaszkodtam ehhez az érzéshez, de a testem úgy döntött, hogy ideje elengedni. Hogy ez mennyi idő alatt következett be, nem is tudnám megmondani. Mert egyszer csak ott volt, hogy ott álltam, őt láttam, de már nem éreztem azt iránta, mint korábban. Mintha hirtelen csak elszállt volna az érzés. Ez egyszerre volt megdöbbentő és hozott megkönnyebbülést. Hiszen mégis csak az a jó nekem, ha nem epekedek egy olyan valaki után, akivel nem lehet soha semmi. Hiába is vágyom rá.

Figyeltem magamat. Ha találkoztunk, ha egymásra néztünk, azt figyeltem, milyen érzés van bennem. De már nem az volt, mint korábban. Ezzel persze nem szűnt meg iránta a szeretetem, csak már egészen másmilyen. Már nem mondanám azt, hogy úgy vágyom rá. Továbbra is örülni fogok a találkozásnak vele, de már nem fogok mást is belelátni, beleérezni, csak egy találkozást két ember között.

Természetesen nem fogom elkezdeni keresni a hibáit, mert a szeretet nem erről szól. Továbbra is “nagyra becsülöm, tisztelem, szeretem őt”, csak már másként. Azt kell mondjam, hogy hálás is vagyok a testemnek, hogy végül így döntött. Igen, talán attól múlt el az egész, hogy hiába vágyakoztam, beteljesületlen maradt.

Talán nem csak egyedül a testem műve volt az egész. Hiszem, hogy a test tökéletes összhangban működik a lelkünkkel, az egész lényünkkel. Talán ez jobb kifejezés. Azt gondolom, talán a lényem lényege adhatta a testemnek az üzenetet, hogy ideje végre túllépni ezen, mert már nem jó ez nekem, nem visz előre, nem leszek tőle jobb vagy több. Mert a lényünknek valójában az a jó, ha meg tudja élni a saját szabadságát, ha nem köti gúzsba semmi sem, ami nem jó neki. Ezért is mondhatom, hogy ez egyben felszabadulás is volt. Mindenki tudja, milyen érzés vágyni, vágyakozni valakire, álmodozni, ábrándozni róla. De ez most megszűnt, ami számomra valóban könnyebbség, hiszen tudok másra is jobban figyelni, nem köt meg, hogy olyanra vágyjak, aki nem lehet az enyém.

Valójában rendszeresen van apró kis elengedés az életemben, úgyhogy még csak azt sem mondhatom, hogy annyira nagyon lesújtott volna a mostani. Nem esett jól, bevallom, de annyira nem is taglózott le. Hála Istennek!

Ez is egy állomás volt az életemben, de most tovább kell haladni. Hogy ez milyen irány lesz, nem tudom, de nem is érdekel.

Furcsa érzés erről az egészről írni, mert most olyan, mintha fájna ez az elengedés. Ami persze fájt is, csak nem gondoltam, hogy ha írok róla, akkor ez felerősödik. Nos, tovább kell lépni, ahogy már írtam.

Az életben mindig fontos az elengedés. Néha könnyebben, néha iszonyatosan nehezen megy. Sok tapasztalatom van erre is, arra is. De ha valami tényleg nem jó a számunkra és csak szenvedést okoz, érdemes minél előbb túllenni rajta, minél előbb elengedni. Kérhetünk segítséget is az elengedéshez, mert nem megy minden pillanatok alatt. Én hálás vagyok, hogy ehhez az elengedéshez nem kellett külső segítséget kérnem. Az ilyen dolgokat szeretem igazán, amikor a testem, a lényem fantasztikusan együttműködik és én még igazán érzem is ennek hatásait.

Ha valamit nem megy elengedni, de szükséges volna, kérjetek segítséget! Biztosan lesz olyan, aki tud segíteni, akár egy barát, ismerős vagy szakember személyében. Nem jó egyedül küzdeni. Persze, valakinek ez marad, de ennek is megvan a szépsége.

Szeressétek magatokat, higgyetek magatokban és tudjátok, hogy nem szabad, hogy másoktól függjön a boldogságunk. Mindenki egymaga is képes a boldogságra, más csak hozzátehet ehhez.

Vigyázzatok magatokra! Éljen a felszabadulás és legyetek boldogok!

 

"Elengedni valamit vagy valakit, azt jelenti, hogy megváltozva menni tovább.

Mindenünk, amink van, amit szeretünk és akit szeretünk, minden, ami a „miénk”, belénk épül. A pénzed nem a bankban van, hanem elsősorban a lelkedben. És mindenki, akit ragaszkodva szeretsz, a lelkedben van. Ott él benned, lényed része, hozzád szervült, benned él. Nem kívül van már, hanem benned. Ha valakibe például szerelmes vagy, már nem egészen Te vagy, mert Ő is benned van – csak vele együtt érzed magad teljes egésznek. Csak vele együtt éled át, hogy „én vagyok”.

Ahhoz, hogy elengedj bárkit is, neked kell megváltoznod.

A régi lelkedet le kell vetkőzni, és az új lelkedbe szépen beleöltözni. És Ő ott marad az emlékezeted ruhatárában, a fogason, mint egy ruha, amit kinőttél már.

Meg is őrizheted, de csak úgy, mint a régi babaruhádat vagy az érettségi blúzodat, netán a régi menyasszonyi ruhádat vagy öltönyödet. De legjobb, ha megszabadulsz tőle, mert kell a hely az újnak.

Az elengedés nem róla szól, hanem rólad. Lényegében nem más, mint lélekcsere. Vagy még pontosabban: átalakítás. Amíg tart ez a fájdalmas folyamat, írd ki magadra: „Átalakítás miatt: zárva.”

Müller Péter 

 

Egy tündér meséje

Most egy igaz mesét fogok nektek elmondani.

Lakik valahol a nagyvárosban egy aprócska tündér. Sokan nem is tudják róla, hogy az. Hiszen hogyan is mondhatná el bárkinek is? Úgysem hinnék el neki. Meg aztán, bebizonyítani sem tudja, hiszen még repülni sem tud, mert nem tanították meg rá. Így a szárnyait mindig elrejti, hogy senki ne láthassa meg. Nagyon szomorú, hogy nem tudja használni őket. De talán ez mégsem olyan nagy baj.

Ez a tündér, mivel ugyebár emberi testben él, emberi problémákkal is küszködik, mint amilyen az emberi betegségek. Sajnos, nem is olyan régen ő is kapott egy olyan diagnózist, amire az orvosok azt mondták, nem lehet meggyógyítani, hiszen még azt sem tudják, mitől alakul ki. Sem megelőzni, sem gyógyítani nem lehet. Ráadásul még azt is mondták, hogy autoimmun. Na, ennek a kis tündérnek több sem kellett. Ő nem hisz olyanban, hogy autoimmun, hiszen a test nem támadhat csak úgy önmaga ellen, mert akkor igen rossz vége lenne. Ennek valami más okának kell lennie, hogy ilyen állapot alakul ki a testben. Kutatott, keresett, rá is lelt a válaszra. Ennek okán úgy döntött, hogy saját kezébe veszi az egészsége helyreállítását.

Persze már évek óta vegán módon élt, de most néhány hónapja még egészségesebbre váltott, így ételei leginkább nyers gyümölcsből, nyers vagy párolt zöldségből állnak. Emellett sokféle vitamint és növényi kiegészítőt szed, hogy elmúljon a testéből a gyulladás, a betegség. És ami még nagyon fontos, rendszeresen tornázik, edz otthon és a munkahelyen.

Néhány évvel ezelőtt elkezdett túrázni is, ami addig hiányzott az életéből. Nem is értette, hogy lehetséges, hogy korábban nem ment túrázni, hiszen ő maga is a természet leánya. Dehát, ha a tündér emberbőrben él, akkor bizony sok mindent elfelejt. Szerencsére azonban ez a tündér visszatalált a természethez, és mikor először kiment a nagy erdőbe, egyszerűen azt érezte, hogy hazaérkezett.

Azonban emiatt az állapot miatt, mivel igen nagy fájdalmai voltak hosszú-hosszú hónapokig, nem tudott menni túrázni. Ezért maradt ki tizenöt hónap. Azonban az egészségesebb étkezésnek, a mozgásnak, a vitaminoknak és kiegészítőknek köszönhetően – mert ő úgy hiszi, hogy ezeknek összességében köszönheti – sokkal jobban van, fájdalmai is már hetek óta nincsenek. Ezért döntött úgy, hogy újra nekikezd a túrázásnak.

A szombati napra is tervezett egy jó kis túrát. Nem is rövidet. Mivel ez egy számára ismeretlen útvonal volt, ezért az egyik nagyon kedves barátjának meg is írta, hogy merre megy, ha esetleg eltévedne vagy történne vele valami, legyen, aki megtalálja. Aztán egyik barátnőjével is megosztotta az útvonalat, mert az is kíváncsi volt rá. Így úgy érezte a tündér, ha bármi történne vele, lenne, aki megkeresné baj esetén.

Alig bírta kivárni, hogy végre szombat legyen. Éjszaka is alig aludt, annyira izgatott volt. Már fél háromkor felébredt, de még nem akart kikászálódni az ágyból, hiszen még bőven volt ideje az indulásig. Végül fél négykor felkelt, összekészített mindent, majd fél hatkor elindult, hogy végre megint hazamenjen, haza az erdőbe.

Találomra választott magának pár nappal korábban egy útvonalat, amit egy alkalmazás segítségével fog követni. Igen, mivel ő is emberként él, használja az emberi technikákat, találmányokat.

A tervezett útvonala: Nagybörzsöny – Cseres-bérc – Fekete-hegy – Kismaros.

Csak Nagybörzsönyből akart Kismarosra menni, de az útvonal megtervezése miatt közbeikatatott másik két pontot is.

Maga az odajutás is elég hosszú volt. Metróval ment a vonatállomásig, Vonattal Szobig, busszal Nagybörzsönyig.

De már a vonaton, amikor meglátta a távolban magasodó dombokat, hegyeket, egészen megváltozott az arckifejezése is. Öröm töltötte be a szívét, a lelkét, mosoly játszott a száján. Érezte, hogy közeledik az otthonhoz.

Még a vonat ablakából észrevette Vác előtt, hogy két erdei állatt, pontosabban két róka már előre jelezte az erdő közelségét. Meg is lepődött, hogy rókákat lát ilyen helyen.

Nem sokkal később, már Nagymaros után, két másfajta állatot pillantott meg, amikről nem tudta pontosan, hogy mik is azok. Talán muflonok, mert hogy volt szarvuk, az biztos.

De ekkor már egyre több és több fa volt, egyre több erdőrész között mentek, száguldottak a nagy vasparipával. Mivel a tündér nem repülhetett a szárnyain, kénytelen volt igénybe venni az emberek által használt eszközöket a közlekedéshez. De ez nem is számított. Érezte, hogy mind közelebb és közelebb kerül a csodálatos erdőhöz. Szívét elárasztotta a nagy nyugalom és békesség. A benne lévő sürgetés türelemmé változott. Minden gondot maga mögött hagyott.

Aztán leszállt a vonatról, hogy átszálljon a buszra. Még fél óra utazás várt rá, mielőtt belépett volna a csodabirodalomba. Nehezére esett már ez a fél óra. Mert ő már a csendre vágyott és arra a nyugalomra, ami sehol máshol nincs, mint az erdőben. De a buszon még más emberek is voltak, akik nem éppen a csendet és kedves beszédet részesítették előnyben. Szerencsére, az ilyenek hamar le is szálltak, a busz pedig ment tovább. A tündér nézelődött hol balra, mert bal oldalon ült, hol jobbra, hogy lássa a hegyeket. Egy út szélén álló autó platóján még egy halott szarvast is látott, melyet vadászok álltak körül. Belesajdult a tündér szíve ebbe a látványba, de a busz ment tovább, a szarvason pedig már nem lehetett segíteni úgysem.

Inkább a körülötte lévő élő világra figyelt a tündér: a különféle madarak röptére vagy a földeken magányosan álló egy-egy nagyobb testű madárra, a legelésző lovakra.

Végre a busz is megérkezett Nagybörzsönybe. A tündér evett néhány falatot, persze csak nyers gyümölcsöt (banán, mézdinnye, datolya, aszalt füge, szilva) és egy kis salátát hozott magával párolt édesburgonyával. Nem tudhatta, milyen hosszú lesz az út, mennyire lesz éhes vagy fáradt közben, úgyhogy inkább jó sok gyümölcsött vitt magával. A buszmegállóban megevett egy banánt és két szilvát, majd elindult az utcán az erdő felé. Most egy ismeretlen útra készült lépni, de volt eszköze, amin tudta követni az útvonalat és a jelzések is teljesen egyértelműek voltak.

Egy rövid sétát követően aztán belépett a varázsbirodalomba. Amikor megtette az első lépéseket, megszólította az erdő szellemét, a tündéreket és mindenkit, aki az erdő lakója lehet. Megkérte, hogy vigyázzanak rá és menjenek vele az útja során. Persze, mivel nem látta őket, nem tudta, hogy tényleg vele mennek-e. Az erdő szelleme biztos, hogy vele volt. Volt azonban még más is vele, akit szintén nem látott, de nagyon is érzett. Biztos ti is voltatok már úgy, mikor úgy éreztétek, hogy valaki ott van veletek, bár nem látjátok, de olyan erősen érzitek. Nos, ezt a tündér is így érezte. Mintha ez a valaki minden lépésénél ott lenne mellette, mögötte.

Az erdőbe belépve nem volt már más, csak a csend, a nyugalom, a béke, a feloldódás, a tiszta levegő, a megnyugvás, az öröm. Bár szárnyalni nem tudott a tündér, de a botjai segítségével elég ütemesen tudott haladni. Amire szüksége is volt, tekintve, hogy milyen hosszú távot is kell megtennie. Ha csak úgy andalgott volna, akkor aztán két nap alatt sem ért volna a céljához. De mivel ez egy komoly túra volt, haladni kellett.

Most nem mászott meg hegyeket, most az erdő mélyén haladt. Ahol még pocsolyák, saras területek is voltak, pedig mikor is esett az eső? Itt sokkal hűvösebb volt, de nem volt hideg. Felhős volt az ég is, a fák ágai pedig sátorként borultak fölé. Csodaszép páfrányokat látott, amik csak itt az erdő mélyén élnek meg, a magas hegyeken nem.

Persze azért volt benne egy kis félsz, mi van, ha találkozik valami vadállattal. De csak egy kicsit félt, nem nagyon. Még nem ment olyan régóta, mikor egy állatt üvöltését hallotta meg és valahogy biztos volt benne, hogy az egy medveüvöltés. Bár távolabbról jött, mégis megszaporázta a lépteit. Azt nem hitte volna, hogy csak úgy előbukkan a medve, de soha nem lehet tudni.

Az út sehol nem volt olyan meredek, mint amikor a hegyre megy föl. Széles utakon járt, kerülgette a pocsolyákat, amik a járművek kerekeinek nyomában voltak. A szél is fúj, megtáncoltatva a vékony, fiatalabb fákat, amelyek hajladoztak, gyönyörű zöld leveleik zenéltek.

Az első pont a Cseres-bérc volt. Oda is felbaktatott, de semmi különös nem fogadta ott, így hát leült egy kivágott fára, hogy kicsit megpihenjen, egyen valamit. Ez volt az első pihenője, mióta elindult. Két és fél óra után. Jól belakmározott gyümölcsökből, majd folytatta útját. Egy szakaszon műúton kellett menni, ahol néha autó is felbukkant. De nem bánta, mert hamarosan újra belevetette magát az erdő sűrűjébe, ahol megint csak ő volt meg az erdő. Figyelte az útjelzéseket, hogy mindig jó felé menjen, így is előfordult, hogy elvétette a jelzést, de hamar visszatalált.

Kevesebb, mint két óra járás után azonban egy településre ért, ez volt Kóspallag. Pontosan a déli harangszó elhangzásakor ért a templom elé. Az utcai kútból megtöltötte a kulacsait még. Innen mehetett volna fel a Fekete-hegyre, de ezt most kihagyta. Az még legalább másfél órás út lett volna oda és vissza.

A településen keresztül vitt az útja vissza az erdőbe. Ahogy bekanyarodott, meglátott egy rakás fát, előttük egy kivágott fa egymagában, erre leült és megebédelt. Salátát és párolt édeskrumplit evett. Itt is megengedte magának a pihenőt, ami szintén alig volt több tíz percnél. De jó volt megpihenni, hosszú út állt még előtte.

Volt, hogy valami tisztás mellett vitt az útja, volt, hogy legelésző lovak mellett. Emberekkel is találkozott, meglehetősen sokkal. Igaz, hogy szombat lévén jóval többen járják az erdőket, mint a hétköznapokon. De minden ember kedvesen köszönt neki, még a biciklisek is intettek messzebbről. Az erdőben valahogy a legtöbb ember kedves, ez ebben a jó.

Hosszú-hosszú órák óta ment már a tündér, de érdekes módon, nem volt igazán fáradt. Lendületesen tudott még mindig haladni. A legkalandosabb útszakasz viszont az utolsó km-eken lepte meg. Egyszer egy nagyon meredek úton kellett felfelé mennie. Aztán egyszer megint rossz úton ment. Vagyis igazából nem volt rossz az út, mert párhuzamos volt a jelölt útjával. Csak az aszfaltos út volt az, amin nem akart menni, így visszafordult, hogy megkeresse a jelölést. Nem is volt olyan könnyű észrevenni. Aztán lemerészkedett. Nagyon kis keskeny ösvény volt itt, sűrűn benőtt növényzettel.

Az út mellett mélyebben meg egy igen köves patakmeder. Víz alig csordogált benne, voltak szinte kiszáradt szakaszai is. De az út, amin haladt, igencsak kalandos volt, sok kihívást tartogatott. Néhány méter után ott volt az első akadály: a hatalmas, kidőlt fák feküdtek az úton, azon a keskenyke kis úton. Nem volt más választás, át kellett rajtuk mászni. Aztán sorba jöttek az ilyen kidőlt fák az úton. Némelyiket csak át kellett lépni, némelyiken át kellett mászni, mert olyan vastag is volt, nagy is volt, hogy a tündér a pici lábaival nem is tudta volna csak úgy átlépni. Szerencsére a botjai is a segítségére voltak. Volt olyan szakasza is ennek az útnak, ami nem is volt igazán útnak nevezhető, mert a két lába nem fért el egymás mellett és az út maga is inkább csak úgy volt megjárható, hogy a földből kiálló fagyökerekbe kapaszkodott meg, hogy le ne csússzon. De ezt is sikeresen megoldotta.

Az az ilyen túrák egyik szépsége, hogy vannak benne kihívások is. Akár valamilyen akadály az úton, akár az, hogy át kell kelni egy korlátok nélküli kis hídon, ami mindig egy kis félelmet kelt a tündérben, akár az, hogy patakmedreken kell átkelni. Igaz, hogy ez ilyen szárazabb időben könnyedén megy a kevés víz miatt, de ezek is tudnak tartogatni kihívásokat.

Ekkorra azonban már a lábai is fájtak a cipőben. Szerencséjére hamarosan beért a célállomásra, vagyis Kismarosra. Kénytelen volt a cipőjét meglazítani, hogy kényelmesebben tudjon menni a betonozott úton a vasútállomásig. Nem volt már sok hátra, de fájós lábakkal még az is hosszúnak tűnt.

Az erdőből kiérve köszönetet mondott, amiért vigyáztak rá, akárkik is voltak. Úgy érezte, meg kell köszönnie. Az erdő semmihez sem fogható csoda a számára. Útja olyan helyeken is vitt, ahol sokkal fiatalabb, vékonyabb fák voltak. Ezek képesek úgy hajladozni a szélben, lombsátrat íveltetni a feje fölé. Nagyon sok volt a kidőt fa is, de itt egy sem volt olyan, amitől tartani kellett volna. Az egész út olyan nyugis volt. Nem voltak nagy emelkedők, a legmagasabb pont, ahol volt, az 490 m volt.

Nagy megkönnyebbülés volt, mikor végre leért a vasútállomásra. Le is vette a cipőjét, lábát feltette a padra, hogy kicsit megpihentesse, míg jön a vonat. Na igen, arra is kellett várni háromnegyed órát, de addig is tudott enni és pihenni. Ahogy pedig felszállt a vonatra, elillant minden eddigi nyugalom és béke. Helyét átvette a tömegek zaja, szaga és nyüzsgése. A tündér nem szeret egy ilyen kirándulás után visszatérni a való világba, de muszáj, sajnos.

Mindenesetre a lelke és a szíve csordultig telt az erdővel. Már ki is találta a következő úti célt és ahogy lehet, már menni is fog. Amíg csak lehet, menni fog túrázni ki a hegyekbe. Mert nincs ennél jobb. Ezt semmiért sem cserélné el. Megint ott hagyott jó néhány dolgot magából, amitől úgy érzi, meg kellene szabadulnia. Az erdő megszabadíthajta tőle, ott hagyta hát, hogy elfújja a szél, elmossa az eső, magába szívja a föld, hogy aztán valami sokkal jobb szülessen belőle.

Hogy pontosan mennyit is ment, azt nem tudná megmondani. Az egyik alkalmazás szerint a túra úgy 26 km volt, a másik szerint 33 km-t ment. De teljesen mindegy is. A tündér azzal is kiegyezik, ha a kettő közötti számot veszi. Akkor is szép teljesítmény. Ami viszont tény, hogy jó hét és fél órát ment. Az idő alatt azért jó kis távot meg lehet tenni. De legalább megnézte, hogy mire is képes, meg tud-e csinálni egy ilyen hosszú túrát, mennyire bírja. Bizony, jól bírta, képes volt rá. A tündér ezeket a hosszú túrákat szereti, akkor legalább jól bejárhatja az erdőt, jó sokáig ott lehet.

Nem csinált sok fényképet, mert igazából az az igazi, ha az ember átéli, megtapasztalja, átérzi az erdőt. Mert az valami fenséges. Mindenkit arra biztat, hogy ha teheti, menjen csak ki az erdőbe.

Természetesen a barátok tájékoztatva lettek, majd gratuláltak. Hálás volt nekik a tündér, hogy lehetett rájuk ebben számítani. Legközelebb is így fog tenni.

 

Néha ilyen hatalmas patakocskán kellett átkelni:

Kiskönyvtár a buszmegálló:

Kettő az egyben

 Eljött a mesélés ideje.😀

Ahogy már említettem, tizenöt hónap kihagyás után végre újra túrázni kezdtem. Mellesleg jegyzem meg, hogy nem is hagyom abba. Megyek, ameddig a lábam bírja. :)

A héten szabadságon voltam és úgy terveztem, hogy kettő túrát biztosan megcsinálok. Ezt sikerült is megvalósítanom. És most ezekről fogok nektek mesélni.

Az első még a bemelegítéshez tartozik. Az még itt a budai hegyekben volt. Gondoltam, végigmegyek egy másik útvonalon. Nos, a gond ott kezdődik, hogy fogalmam sincs, ki írja az útleírásokat, de ez erről az útvonalról egyáltalán nem volt nekem egyértelmű. Már rögtön az elején sikerült egy kitérőt tennem, vagyis jól letértem az útvonalról. De aztán visszataláltam. Nem sokkal később meg ott kóvályogtam az egyik úton keresve a kis erdei utat. Persze kiderült, hogy abszolút rossz helyen vagyok. Ő dűlőt írt, én lejtőt találtam. Aztán tovább mentem és dűlő sehol. Kiderült, az nincs is, csak út. Na mindegy, rátaláltam a megfelelő útra.

Szükségem volt arra is, hogy egy kicsit mezítláb menjek az erdő földjén. A Börzsönyben ezt nem tudtam megtenni, mert igencsak sáros lettem volna.

Tényleg jó volt bemelegítésnek ez a kis túrácska a maga kb. 15 km-ével, de ezzel be is fejeztem a budai hegyekben való bármilyen túrázást. Az egy dolog, hogy mivel közel van a város, szinte mindig hallani a városi zajokat. Akad persze olyan rész, ahol nem hallatszik az erdőn kívül semmi, de ez is rövid ideig tart. A másik, hogy nagyon szemetes az erdő, ami nagyon sajnálatos. Ennyire nem tisztelik az emberek a természetet, hogy mindenfélét oda raknak le. Felháborító. Azért látszik, hogy van olyan, ahol jócskán megtisztították a területet, ami viszont becsülendő.

Azért itt is meg lehet izzadni, el lehet fáradni a sok felfelé meneteléstől meg a köveken való lépkedéstől. Itt is van kihívás, de én egészen másra vágyom.

És itt jön, amiért valóban megérte újra belevágni a túrázásba. A második utamat már mindenképpen valahová vidékre terveztem. Az időjárási jelentéseket nézve két helyszín volt, ahová akartam menni. Ezeken már jártam tavaly, de annyira szeretem ezeket az útvonalakat, hogy bármikor képes vagyok végigmenni rajtuk. Meg hát annyira nem vagyok még jó erdőismerő, hogy meg tudnám unni a fák között való gyaloglást. Az egyik a Dera-szurdok – Hosszú-hegy volt, a másik Nagybörzsöny – Nagy-Hideg-hegy – Csóványos – Diósjenő útvonal. Ahogy néztem a jelentéseket, az elsőre még délelőttre esőt írt. Elkezdtem készülni a Börzsönyre. Gondoltam, még reggel megnézem a jelentést és az alapján indulok neki. De akkor már nagyon a Börzsöny volt bennem. Jól is választottam. Az időjárás ugyan már nem írt esőt sehová. Így hát felkerekedtem, jól felpakoltam magamat mindenféle finom gyümölccsel, salátával, vízzel és irány a Börzsöny!

Az út odáig is elég hosszú, háztól Nagybörzsönyig is két óra az út! De már az is megérte. Már amikor a vonat is fák között megy, az már felemelő. Ahogy pedig a busz megy településről településre, mindenhonnan látni a hegyeket, az olyan megnyugtató, hogy azt szinte el sem tudom mondani. Egy erdei állatot már a vonatról láttam, de pontosan nem tudom megmondani, mi volt az, őz vagy szarvas. Aztán a buszról is egyre több állatot láttam. Hiába, a vidék az vidék. Mindenféle nagy madarakat láttam, neveket ne kérdezzetek. Voltak ragadozómadarak, aztán valami más nagymadarak, amelyek a szántóföldön álltak hosszú nyakukkal, hófehér tollazatban. Majd egyre több mindenféle állat a bekerített területeket, lovak, talán bivalyok. Végül leszálltam Nagbörzsönyben.

A községházától még kigyalogolni az erdő széléig is van úgy két km, és csak onnantól kezdődik a túra. De egyáltalán nem bántam. Leszálltam a buszról, elővettem némi elemózsiát, egy kis dinnyét, megeszegettem. Már itt a faluban is olyan csend volt és nyugalom. Még így péntek lévén is. A levegő is más volt. És minden zöld volt, nagyon zöld. Ahogy közeledtem az erdőhöz, az út menti fák, növények is harsány zöldben pompáztak.

Aztán ráakadtam valami kincsre. Biztos nem találnátok ki, ezért elárulom, hogy arra a nagyon finom, út menti, tüskés szederre gondoltam. Sikerült még abból is belakmároznom, közben persze begyűjtöttem jó pár tüskeszúrást, egy-két karcolást, de jelentékteleneket, szinte még nyomot sem hagytak. Amikor pedig ráfordultam az erdőbe vezető útra, repesett a szívem. Tavaly, mikor legutóbb arra jártam, csupa sár volt a föld a nagy járművektől, amelyek mély árkokat szántottak a földbe. Elég nehezen lehetett úgy közlekedni, bemenni az erdőbe. De most minden csupa zöld, mindent benőtt a gyönyörű növényzet, semmi nyoma nem volt a tavalyi pusztításnak. Mennyire másabb volt így odaérkezni! Úgy örültem, hogy máshogy is láthatom így az erdőnek ezt a részét!

Természetesen a szokásos útvonalon mentem. Itt azért a leírás is sokkal egyértelműbb és persze minden ki is van táblázva. A táblákon az irány mellett a távolság és az is ott van, hogy melyik jelzésű úton kell menni. Rögtön az elején máris ott az emelkedő, ami hamar megizzasztja az embert. Számtalanszor megálltam, mert felfelé kaptatni azért még így is fárasztó volt, hiába az otthoni edzések. Azért erdőben menni felfelé, egészen másféle edzés. Nem mindennapi. De olyan csönd volt, ami semmihez sem fogható. Olyan nyugalom, amit máshol nem találni. Majdnem elsírtam magamat, hogy újra itt lehetek, újra érezhetem az erdő mindennel együtt.

Persze minden növény csupa víz volt, az út nedves, kissé csúszós, de a két új barátomnak – a túrabotjaimnak – köszönhetően egyetlen egyszer sem csúsztam meg és nem is estem el. Egy cseppet sem bántam, hogy a nadrágom vizes lett, ahogy haladtam a növények között. Majd megszárad. Egyszerűen csak élveztem ezt a hihetetlen nyugalmat és csendet. Távol minden emberi zajtól. Nincs ennél csodásabb, ami így megérintené a lelkemet és a szívemet.

Ahogy haladtam a túra során, folyamatosan fedeztem fel, hogy igen, ismerem ezt az utat, emlékszem rá. Lent, az erdő mélyén a kis pihenőhely is ugyanolyan volt a hidegvízű forrással.

Mindenütt csend honolt, vagyis csak az erdő hangjai hallatszottak. Leginkább madarakat hallottam, meg a szellő susogását. Mivel nedves volt a föld, a botjaim sem csaptak akkora zajt. Sokkal csendesebben haladtam én is. Örültem, hogy újra és újra felfedezni vélem az ismerős utakat.

Egyszer, ahogy kaptatok felfelé egy nem túl meredek emelkedőn, hirtelen meglátok három őzet. Teljesen csendben voltam. Előveszem a telefonomat, hogy lefotózzam őket. Közben figyeltem őket és az egyik valahogy ki is szúrt magának. Egymást néztük és én sem voltam képes levenni róla a szememet, hogy a telefonnal babráljak. Nem tartott sokáig ez a szemkontaktus, talán néhány másodpercig, majd ők hirtelen el is tűntek. De volt az egészben valami megmagyarázhatatlan jó érzés. Ahogy egy erdei állat nézi az embert. Pedig jóval távolabb voltam, lejjebb is, mint ők, tényleg csendben voltam, mégis észrevett, mégis nézett rám mozdulatlanul. Ez megérinti az embert.

Haladtam én is tovább. Egyik emelkedő jött a másik után. Volt, amelyik igencsak fárasztó volt a maga meredekségével, valamelyik a kövességével, de kitartóan mentem egyre feljebb és feljebb. Nem lehetett feladni, de nem is akartam. Mámorító volt a csend és a nyugalom, a béke. Csak én voltam és az erdő.

Azt nem mondom, hogy nem kalandoztak a gondolataim másfelé, még elég nehezen csillapítom le őket ilyen környezetben is, de tudatos voltam. Tudatában voltam, hogy mik járnak a fejemben és igyekeztem sokszor visszaterelni őket, hogy csak az erdő legyen a fejemben, csak a következő lépésem. Az, hogy tiszta víz a pólóm az izzadságtól, hogy fájogat a fejem, ami el fog múlni. Figyeltem, hogy mennyi kidőlt fa van, mennyi olyan, amit még egy másik hatalmas fa tart. Mert valóban hatalmasak ezek a fák. Ott állnak csendben, erősen, békésen. Fiatalabban és idősebben, matuzsálemek és éppen csak földből kinőttek. Mindig az mondom, hogy a fáknál nincs csodálatosabb élőlény a földön. Közéjük kell menni, hogy ezt megtapasztalja az ember, hogy átérezze, hogy együtt lélegezzen velük, szívja ugyanazt a levegőt. Azt a tiszta, friss levegőt. Fenséges érzés közöttük járni. Hálával és köszönettel tartozunk nekik.

Az első célállomásom a Nagy-Hideg-hegy volt. Ahogy tartottam felé, a ködszerű felhők bekúsztak a fák közé. Arra gondoltam, hogy így aztán nem lesz kilátás a távolba. Ráadásul, ahogy közeledtem a cél felé, egyre jobban fújt a szél. Sapkát is kellett volna hozni. Bár kabátom volt, nem vettem magamra, mert ilyenkor csak még jobban beleizzad az ember.

Odaérve a turistaházhoz megint csak örültem. Egy teremtett lélekkel sem találkoztam. Kint ültem a ház teraszán, előszedegettem némi ennivalót. Ott ültem, néztem a ködszerű felhőbe burkolt tájat, ettem a finom ételeket és csak voltam. Kabátot azt fel kellett vennem, mert így kiizzadva túl hideg volt ülve. Nem mentem be a házba, nem akartam emberekkel találkozni. Csak továbbra is élvezni a csendet és a nyugalmat.

Az út elején lévő táblán ott volt, hogy ide három óra az út. Sikerült még valamivel kevesebb idő alatt is felérnem. Nem sokkal, talán csak néhány perccel, de így is büszke voltam magamra. Pedig elég sokszor megálltam út közben.

Étkezés után felmentem a szintjelző köhöz és láss csodát, kitisztult az ég. Tudtam készíteni fotót. Igaz, csak egyet csináltam. Majd nekivágtam, hogy elérjem a következő célállomást. Csóványosig végig masszívan fújt a szél. Néha ijesztő is volt, ahogy a fák hajladoztak, nyikorogtak a szélben. Bíztam benne, hogy egyik már részben kidőlt fa sem fog rám borulni, úgyhogy igyekeztem tőlük mihamarabb távolra kerülni. Itt azért tényleg hideg volt, de a kabát már nem volt rajtam. Csak egy kicsit fáztam, de nem sokáig. Az új jobban átmelegíti az embert, mint ahogy a szél fúj. Ezen a szakaszon vannak a számomra matuzsálemnek hívott fák. Itt sokkal több az öregebb fa. Egyszerűen hihetetlenek. Képzeljétek el, hogy némelyik hány száz éve állhat ott? Mennyi minden van bennük? Mennyi információ, energia. Ezért is jó megérinteni a fákat, rajtuk hagyni a kezünket, leülni a gyökerükre vagy csak neki támaszkodni. Aki már próbálta, szokta érezni a meleget a tenyerét, ahogy megfogja őket? Én mindig érzem. Bár az is igaz, hogy nem ülök le hosszabb ideig a törzsükhöz, valami hajt előre. De egyszer biztosan megteszem, hogy csak ülök az egyik törzsénél és csak ráhangolódom a fára. Kíváncsi leszek, hogy mit fog mondani.

Csóványoson szintén ott volt a ködszerű felhő. Hideg is volt, kedvem sem volt felmenni a kilátóba. Minek? Hogy nézzem a ködöt? Abban már volt részem egyszer. Itt is szépen megpihentem, ettem. Azért ide is egy jó óra az út az előző állomástól, ahogy a tábla írta, és megint sikerült ez idő alatt ideérnem.

Sajnos, a hegynek van az a rossz tulajdonsága, hogy ha fel akarunk rá jutni, akkor bizony keményen menni kell felfelé és felfelé. Innen viszont már csak lefelé visz az út. Lesz ugyan néhol még egy kis emelkedő, de nagy részben innen már csak lefelé megyek. Következő célállomás a diósjenői vasútállomás. Azt írja a tábla, hogy két és fél óra az út, 8,8 km. Nem semmi. És tudom, hogy nagyjából ennyi is lesz az idő, mire odaérek. Lefelé már sokkal könnyebben lehetett haladni. Nem is izzadtam meg annyira. Volt meredekebb, lankásabb az út, néhol csúszós, néhol köves, néhol pedig kerülni kellett az útra dőlt fák miatt. De már lefelé tartottam. Az út végig egyértelmű volt, csak a zöld sáv jelzést kellett követnem.

Emberekkel egyészn úgy fél háromig nem is találkoztam. Képzeljétek el, öt és fél óra úgy, hogy csak te vagy az erdőben! Juj! Szuper volt! Aztán legközelebb egy óra múlva találkoztam újabb emberekkel, majd még egyszer. Összesen háromszor találkoztam emberekkel. Lendületes léptekkel leértem két óra alatt a hegyről és onnan még fél óra séta volt az állomásig. Nos, ez az útszakasz már valamiért nem ment olyan tempósan. El is fáradtak kissé a lábaim, meg aztán betonon kellett menni. Egészen más volt, mint az erdő. Tudjátok, itt is voltak ajándékaim: a fa alól, a fűből szedett finom, édes szilva. De régen is szedtem és ettem így szilvát! Isteni volt.

Sikerült összességében két és fél óra alatt az állomásra érnem a hegytetőről. Ahogy az állomás épültéhez közelítek, már egészen közel voltam, hallom, hogy mintha egy vonat lenne az, mintha most indulna. És pechemre, szinte az orrom előtt ment el a vonat, úgy két perccel késtem le. A következő pedig csak egy óra múlva indult el. De nem estem kétségbe. Leültem, ráérősen megint ettem és csak ültem ott csendben. Hát itt már ugyebár ott voltak az emberek, a vasúti alkalmazottak, meg néha szállingóztak emberek az állomásra.

Nehéz egy ilyen erdőjárás után újra visszatérni az úgynevezett civilizációba. Nehéz újra szembesülni mindazzal, ami az emberekkel jár. A zaj, a cigarettafüst, a bűz, a mocsok.

Reggel is a vonaton egészen csöndben volt mindenki, amíg Vácra nem értünk. Ott aztán már a felszálló emberek nem voltak csendben. Kora reggel észre sem veszik, hogy mennyire vágynak még mások a csendre.

Diósjenőről indulva is jó darabig csend volt a vonaton. Valóban nehéz újra visszarázódni a hétköznapokba. Az a sok ember a pesti vonaton! Beérve a Nyugatiba pedig… erre kár is szót vesztegetni. Minősíthetetlen.

De maradjunk csak a jó részeknél. Kellemesen elfáradtam, de mégsem annyira, mint gondoltam volna. A lábaim is csak kicsit fájtak, a lábfejeimen és a combomban éreztem a fájdalmat. Az egyiken segített, hogy kilazítottam a cipőfűzőmet.

Valóban áldás, hogy az embernek rendelkezésére állnak jó felszerelések egy ilyen túrához, mert valóban elengedhetetlenek. A cipő az első és legfontosabb. A megfelelő ruházat és hátizsák szintén fontos. És most már azt is tartom, hogy a jó túrabot is óriási segítség. Ezek nélkül nem is érdemes nekiindulni.

Ami még számomra fontos, az, hogy milyen ételeket viszek magammal. Minden túra alkalmával nagy részben csak gyümölcsöt és kis részben salátát vittem. Talán többször is eszik az ember, mintha szendvicseket vinne, de több energiát is adnak a gyümölcsök. Sosem vagyok utánuk fáradtabb, nem mozgok nehézkesebben. Sőt, a lefelé menetben olyan lendülettel mentem, hogy magam is meglepődtem. Nem volt semmi sem igazán akadály, akármennyire nehéz is volt az út. Szóval, csak ajánlani tudom, hogy inkább gyümölcs legyen az étel a túrára, jobban lehet bírni. De aztán tőlem mindenki azt csinál, amit akar. :)

Hogy mit adott az erdő, mit adtak a fák? Minden fa tiszteletreméltó, fenséges. Közöttük az ember még inkább megtanulja értékelni a nyugalmat, a békét, a csendet. Észreveszem a határtalanságot. Ugyanakkor türelemre is tanít, nem mintha nem volnék türelmes, de itt más. Persze néztem az időt, hogy mennyi idő alatt érek egyik helyről a másikra, tudnom kellett ennyi idő kihagyás után, hogy ne a sötét estébe érjek vissza. De ettől függetlenül az időtlenségre is tanít az erdő. A nem rohanásra. Hogy megállni akár csak néhány pillanatokra is, magunkba szívni az erdő levegőjét, csendjét, lüktetését, energiáját. Körülnézni és megcsodálni. Mert az erdőt csak csodálni lehet.

Menjetek ki bátran valahová az erdőbe és csak szívjátok magatokba! Másként fogjátok magatokat érezni.

A képek persze nem igazán adják vissza az út meredekségét vagy nehézségét, de csak gyönyörködjetek bennük! Ahogy elnézem, nem is sorrendbe rakta fel a képeket, de ne is törődjetek ezzel! 😘💗

Ilyen volt az út az erdőbe befelé. Csupa zöld! 💚💚💚

Ez egy gombás nap volt, sok gombát fotóztam.

Ez volt a pihenőhely az erdő mélyén. Ide annyira jó lejönni! Ott van az a bizonyos kút is.

A ködbe borult út.

Amikor felértem, ilyen ködös volt.

Kb. húsz perc után így kitisztult. A kedvemért csak. 😉💗

Ott a távolban látszik a Csóványoson a kilátó, oda kell feljutni. És innen hosszúnak tűnik még az út, de a valóságban nem volt az, talán negyed óra-húsz perc. Érdekes, igaz?

Ez volt még egy utolsó kép a vonatból fényképezve.

Találkoztam egy élő példánnyal is. 😀

Talán nem látszik igazán, de itt van egy patakocska, ami most nem volt bővízű. Ott van ugyan az a keskeny híd, de gondolkodtam rajta, hogy most a köveket fogok átkelni rajta. És így is tettem. Tavaly, mikor erre jártam, lehetetlen volt átkelni a köveken.

A lefelé úton valahol ilyen szép levélszőnyeg borította az utat. 😀

Ez a csóványosi pihenő.