Borsóka

 Még három óra sem volt szerdán hajnalban, amikor valami furcsa neszezésre ébredtem. Figyeltem és hallgatóztam. Mi lehet ez a nesz? Valahonnan innen jön a szobából? Igen, határozottan innen jön. És egészen közelről. Hirtelen valami elröpült az arcom előtt és a párnám mellett landolt. Mivel nincs sötétítőm, annyira nem volt sötét a szobában. Felültem az ágyamban és azt láttam, hogy egy denevér a kiterjesztett szárnyaival ott pihen a párnám mellett. Aztán elrepült. Nem ijedtem meg és nem is akartam bántani. Kénytelen voltam villanyt kapcsolni, hogy megkeressem és kitessékeljem a lakásból.

Először is azon gondolkodtam, hogy vajon mikor is röpülhetett be a lakásba? Ugyanis az ablakok hétvégén voltak nyitva még éjszaka is, de azóta csukva vannak. Lehet, hogy már a hétvége óta itt van a lakásban? Miért nem hallottam eddig? Az is eszembe jutott, hogy vajon akkor már biztosan nagyon éhes lehet, ha napok óta itt van a lakásban. De tényleg, miért nem hallottam korábban? Lehet, hogy másik helyiségben volt? Nem tudom. Ezekre a kérdésekre nem tudom a választ.

Ahogy felkeltem, felkapcsoltam a villanyt és körülnéztem a szobában. Megláttam, ahogy a szekrény tetején lévő hatalmas kék szatyor szélén fekszik. Látom, ahogy a kis karmos mancsaival kapaszkodik. Elneveztem Borsókának. Borsóka, a denevér. Elkezdtem beszélni hozzá. Borsóka, meg kell, hogy fogjalak, mert neked nem jó itt bent. Ki kell rakjalak az éjszakába, az a te világod. Meg ilyenek.

Úgy voltam vele, hogy csak nem megy el, így addig kimegyek a mosdóba és utána megfogom és kirakom. Csakhogy ez nem így alakult. Mire visszajöttem, eltűnt. Ennek azért nem örültem annyira. Ahogy annak sem, hogy ilyen korán megébredtem, mert még lett volna jó egy órám az ébresztőig. Így visszafeküdtem az ágyamba és próbáltam még aludni. Közben meg abban reménykedtem, hogy a kis denevér is elbújt valahová és nem fog zavarni még ebben a kis szunyókálásban. Sikerült még valamennyit aludnom.

Reggel aztán, mivel nem találtam sehol, nem tehettem mást, mint úgy mentem munkába, hogy valahol egy denevér bújik meg a lakásomban. Beszéltem a munkatársakkal, hogy vajon hogyan lehetne elkapni, de igazán senki nem tudta megmondani. A neten is utánanéztem a dolognak. Találtam is némi hasznos információt. Többek között azt, hogy milyen denevérkével van dolgom. Ő bizony egy közönséges barna denevér. Egész nap az járt a fejemben, hogy ha hazamegyek, bizony muszáj lesz megkeresni, mert ez így sem neki, sem nekem nem lesz jó. Mégsem lakhatunk egy fedél alatt! Szép is lenne, ha egyszer csak itt mindenfelé guanókat találnék. Meg aztán nem is tudnám mivel etetni, hiszen, ahogy olvastam, rovarokat eszik. Nem is keveset. Nekem meg olyanom nincsen.

A lényeg, hogy ha hazaérek, ki kell nyissam az ablakot teljesen, hogy esetleg ki tudjon repülni. Na de persze hűvös van, este még hűvösebb lesz. Meddig várjak, hogy biztosan tudjam, hogy kirepült? Mert mi van, ha nem látom kirepülni? Honnan tudom biztosan, hogy már nincs a lakásban? Mert az okosok azt írják, hogy nyisd ki az ablakot, menj ki a szobából, zárd be az ajtót magad után és majd kirepül.

Én meg már el voltam készülve arra, hogy ha hazaérek, akkor forgathatom fel az egész szobát, minden zugát, minden dobozt, hogy megtaláljam Borsókát.

Mert bizony aggódtam érte. Nem akartam, hogy a lakásban legyen bármi baja vagy netán itt pusztuljon el. Sokan azt hiszik, hogy mert nem tartok, nem tartanék állatot és nem simogatom meg őket, akkor már nem is szeretem őket. Pedig de, szeretem az állatokat. Csak valahogy nem tartanék. Mert baromi nagy felelősség. És én ekkora felelősséget nem akarok vállalni. Nem lehetsz szabad egy állat mellett. Mindig etetni kell, de mikor és mennyit? Tisztán kell tartani a helyét meg az állatot is. Ha kell, orvoshoz kell vinni. Szóval, olyan sok minden van egy állat körül, hogy én ezt nem akarom bevállalni. Ahhoz meg, hogy egy állatot megsimogassak, nekem idő kell. El kell töltenem vele egy kis időt ehhez. Ezektől eltekintve azonban az állatok nagyon is kedvelnek engem. Akárhová megyek például, ahol macska van, az biztos, hogy a közelemben köt ki. Van, ahol ismeretlenül is az ölembe ült első találkozásnál. A másik a lábamnál, a harmadik mögöttem. A lényeg, hogy mindig ott vannak körülöttem.

Úton hazafelé már elterveztem mindent. Első lesz, hogy kinyitom az ablakot. Aztán a szoba egyik sarkától elkezdve átkutatok mindent. Mivel nekem rengeteg a növényem, még azt sem tartottam kizártnak, hogy valamelyikben megbújt.

Amikor aztán hazaértem, az volt az első dolgom, hogy kitártam az ablakot a szobában. És nem fogjátok elhinni, hogy ez a csöppke Borsóka hol is volt. Mert én azt hittem, hogy elbújik a szekrény alá vagy valamelyik üres dobozomba, vagy tényleg a növények közé. De nem. Tudjátok, hol találtam rá? Még csak keresnem sem kellett. Ez egy dupla ablak. Ahogy kinyitottam mind a két ablakot, mind a két szárnyát, lenézek a párkányra és ott látom Borsókát összekucorodva és szundikálva. Bizony, a két ablak közötti párkányon az ablak pereme alatt aludt. (Ne az ablakot nézd! Nagyon régi és nem a sajátom.)

Azt írták, hogy pár percig érdemes finoman simogatni, hogy magához térjen és utána majd csak elrepül. De én akárhogy szólongattam, simogattam gyengéden egy papírzsepivel, ez a csöppség sehogy sem akart megébredni. Olyan volt, mint egy szunyókáló kisgyerek. Néha ugyan megmoccant, de talán csak, mert nem tetszett neki, hogy nem hagyják aludni. Néha még a kis pofácskáját is kinyitotta, mintha nyöszörögne, hogy hagyjál már békén. Láttam a picike, hegyes fogacskáit. Milyen érdekes ilyen közelről látni egy olyan kis lényt, amit úgy az ember általában nem szokott látni. Nos, nem igazán akart megébredni. Nem is csodálom. Még csak délután volt, világos, amikor ők még nagyban alszanak. Így megfogtam a zsepivel, beletettem egy lyukas cipős dobozba és kivittem magammal a konyhába. Amíg főzök, ott lesz velem. Ahogy besötétedik, kiengedem.

A sötétedés csak lassan jött. Borsóka meg néha mocorgott a dobozban, hallottam Aztán meg is néztem. Néha helyet változtatott a dobozban, de amúgy ugyanúgy aludt tovább.

Kész voltam a főzéssel, de még mindig nem volt elég sötét. Tettem-vettem. Vártam a sötétedést, ami lassacskán, de mégis csak bekövetkezett. A doboz fedelét levettem, a dobozt az ablakba tettem és vártam, hogy esetleg Borsóka magához tér és végre elrepül. Persze beszéltem hozzá. Miért is ne? Mégis csak egy élőlény. Meg persze próbáltam felébreszteni is, de ha valaki nagyon nem akar, mert még nincs itt az ideje, akkor bizony nem lehet felébreszteni.

Így marad még mindig a várakozás. Figyeltem, ahogy lassacskán magához tér a csipetke denevér. Már elkezdett jobban mocorogni. Majd azt látom, hogy valóban meg is ébred. Kicsit megdöntöttem a dobozt, hogy esetleg könnyebben kitaláljon. Aztán volt egy pillanat, mintha egészen hirtelen tért volna magához. Kinyitotta a szárnyait, kinyújtóztatta a lábait és a doboz belső oldalán elkezdett felmászni. Nem nagy doboz, sokat nem kellett másznia. Ahogy felért, a másik oldalán ki is lépett a párkányra. De valahogy még mindig kapaszkodott a dobozba. Talán kicsit bizonytalan volt. Talán kicsit gyenge volt. Nem tudom. De még percekig ott lógott a doboz oldalán, elülső mancsaival a párkányon támaszkodva. Egyszer aztán csak kitárta a szárnyait és már el is repült, ki a nagyvilágba. Pontosan 20 óra 33 perckor.

Érdekes kis élmény volt ezzel a picike lénnyel. Nem nagy sztori, de nekem valahogy mégis az. Hisz nem minden nap találkozik az ember a lakásban egy denevérrel. Már bő öt éve itt lakom, és ez az első alkalom. És tudjátok, én valahogy tudom, hogy az állatok megértik, amit mond nekik az ember. Nem csak a kutyák meg a macskák, hanem szerintem minden állat. Én még a betévedő bogarakkal is szoktam beszélgetni. Szoktam nekik mondani, hogy nem jó helyen vannak, hogy még egy kicsit erre vagy arra kell menniük, hogy kitaláljanak és valóban mindig pillanatok alatt kitalálnak így. Én hiszek benne, hogy megértik. Mert van az a bizonyos közös nyelv, amit a világon minden egyes teremtmény megért, és ez a szeretet nyelve. Hiszen jó szándékkal voltam irányába, nem akartam bántani és csak az vezérelt, hogy neki jó legyen és tudjon tovább élni. Ezért is hiszem, hogy megértik, amit mondunk nekik.

Bárcsak az emberek is mindig megértenék ezt a nyelvet!

No, de elköszöntem Borsókától és örültem, hogy végre szabad lehet és élheti tovább az életét. Örülök, hogy nem olyan helyre bújt el, ahol keresni kellett volna.

Azt hiszem, muszáj lesz valami szúnyogháló féleséget raknom az ablakba, hogy ne történjen még egyszer ilyen.

Egy korszak lezárult

 Ma egy utolsó munkanapom volt. Őszintén szólva, vártam már ezt a napot. El is búcsúztam többektől. De amikor hazafelé indultam, némi szomorúságot éreztem. Igen, ennek a munkának vége és egy másik lesz helyette. De most vége egy megszokott dolognak, ezentúl máshová kell bejárni dolgozni. Mert bár voltak nehéz pillanatok, azért jókat is tudok mondani. Volt sok nevetés, hülyéskedés is a komoly munka mellett. Voltak bizalmas beszélgetések, amik nálam is maradnak. Mert amit egyszer rám bíztak, azt nem adom tovább. Rengeteg embert és sorsot ismertem meg, nagyon sokukkal beszélgettem el komolyabban is kicsit, amennyire az adott rövid idő alatt lehetett. Sok sikerélmény is volt. Sokat tanultam több téren is. Nem csak szakmailag, hanem emberileg, belsőleg is. Nagyon sok ajándékot is kaptunk a vásárlóktól. Szóval, tényleg azt mondhatom, hogy egész jó volt itt dolgozni. A munkatársnőm nagyon sajnálta, hogy eljövök, ő nem is akart elengedni, de meg kellett tennem saját magamért.

Akik ismernek, olvasnak, tudják, hogy szeretem a változásokat. Változtatnom kellett. Nagyon-nagyon el vagyok fáradva. Talán sokan mások is el vannak fáradva, de én csak az enyémről tudok írni. Igyekezzen mindenki megoldani a sajátját, én is azt teszem. Mert ez így egyáltalán nem jó. Nekem ez már sok volt fizikailag.

Minden nap eléggé elfáradtam és ezt már nagyon nem szeretem. Biztos, hogy köze van ennek a nyavalyámhoz is. Na igen. Nektek talán még nem mondtam el. Voltam április elején az orvosnál, egy többedik orvosnál az ORFI-ban. Azt mondják, Bechterew-kórom van. Aki akar, olvasson utána, nagyon hosszú lenne erről most írnom. Rengeteg infó van fent róla a neten. Annyi talán jó az egészben, hogy a nőket talán nem érinti olyan súlyosan, mint a férfiakat. Igyekszem mindent megtenni a gyógyulásomért, akármennyire is mondják, hogy gyógyíthatatlan. Továbbra is azt gondolom, hogy meggyógyulhatok belőle. Igen, talán ez a kórság nagyon is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire fáradékony vagyok. Mivel gyulladás van a szervezetemben most már hosszú-hosszú ideje. Talán, de csak talán már nem annyira, legalábbis bízom benne. Ugyanis a legutóbbi vérképem nem lett olyan rossz. És persze a lehetőségeimhez képest és a rendelkezésemre álló eszközökkel próbálom gyógyítani magamat. Rendszeresen tornázom, mivel ez nagyon fontos a mobilitás megőrzéséhez. Vitaminokat és étrend-kiegészítőket szedek a gyulladás és ezáltal a fájdalom csökkentésére, mivel gyógyszert nem szedhetek. Ezen kívül próbálok a lehető legpozitívabb lenni és maradni. És még imádkozom is (Dr. Joseph Murphy tanításai szerint). Egészségesen étkezem, ami azt jelenti, hogy nem fogyasztok feldolgozott élelmiszert, magamnak főzök, nem eszek konzervet, nem iszom üdítőt, alkoholt, nem eszem gyorséttermi ételeket. Igyekszem a tőlem telhető mértékben tisztán étkezni. Sok folyadékot fogyasztok víz vagy tea formájában. Kávét csak cikóriát iszom növényi tejjel. Néha nekem is becsúszik egy kis édesség, nasi. Néha nekem is kell. De amúgy nagyon szeretem, amiket főzök, a sok finom zöldséglevest vagy egyéb zöldséges ételeket. A gyümölcs most egy kicsit háttérbe szorult nálam, mert úgy tűnik, okoz némi problémát a belsőmben. No, de ez is kivizsgálásra vár. Jelenleg saját magam által állok tesztelés alatt és sajnos beigazolódni látszik a gyanú a tapasztalatok alapján.

Szóval, leginkább az egészségügyi helyzetem miatt kellett egy másik munka. Egy könnyebb. Kevésbé megterhelő. Most erre van szükségem, úgy érzem. Gyógyulnom is kell és nehezebb fizikai munka mellett az nem tűnik olyan könnyűnek.

Azt, hogy hova megyek dolgozni, még nem árulom el. Majd kicsit később.

Ez a lehetőség pontosan a szülinapom után egy nappal talált meg. Nem én kerestem, hanem rám talált. Nem is véletlenül, ugyanis azokban nem hiszek, mert véletlenek nincsenek.

Talán most többet nem is írok. Késő van nekem, fáradt is vagyok. De majd igyekszem többet írni.

Vigyázzatok magatokra és Legyetek Boldogok!

Az isteni kenyér

Ez a gyönyörűség a Nyugati pályaudvaron van: 

Muszáj veletek megosztanom a mai napi élményeimet. Tiszta öröm volt mindegyik.

Néhány nappal ezelőtt a közösségi oldal feldobott egy cikket. A kenyerekről volt szó. Miután azt elolvastam, úgy voltam vele, hogy nekem mindenképpen fel kell keresnem azt a helyet, ahol ilyen kenyereket árusítanak. Azt már talán a legtöbben tudjátok, hogy növényi étrenden élek és már jó ideje - jó egy éve - gluténmentesen is táplálkozom. Mondhatom, nagy áldás, hogy lehet így is étkezni. Ennek jótékony hatásait hamar észre lehet venni a testünkön.
Szóval, olvasom a cikket, amelyik a gyógyító kenyerekről szól. Írja, hogy minden teljesen gluténmentes, minden teljesen növényi, semmi állati nincs bennük és ami még nagyon jó, hogy semmi adalékanyag sem. Tényleg muszáj elmennem.

Ma éppen itt volt az ideje, hogy elmenjek. Hétköznap sajnos úgy vannak nyitva, hogy esélytelen eljutni munkaidő után. De az jó, hogy legalább szombaton nyitva vannak. Így hát ma felkerekedtem. Igaz, hogy találkozóm lett volna az öcsémmel, ami megint meghiúsult, de sebaj. Felpattantam a metróra és meg sem álltam majdnem a végállomásig. A Széll Kálmán téren kellett leszállni. Amúgy a Retek u. 22-ben vannak és a nevük ez: Gyógyító kenyerek. Minden infót megadok róluk, mert szerintem nagyon is érdemes felkeresni a helyet. Ugyan nem olcsó, de amit ott tapasztaltam, kóstoltam és kaptam, az megéri az árát.

Bementem. Nem nagy a hely és nagyon tiszta. Még egészen újak és remélem, hogy hosszú-hosszú ideig élvezhetjük majd a finomságaikat. Nagyon kedvesen fogadtak. Először jártam ott. Így aztán többféle kenyérből és csigából is kaptam kóstolót. Azt kell mondjam, hogy már az első falat is valami mennyei érzéssel töltött el. Az hagyján, hogy növényi az egész, de még gluténmentes is. A gluténmentesek meg nem szoktak annyira finomak lenni vagy nem puhák, vagy valami biztosan van velük, ami csökkenti az élvezeti értéküket. De ezek a kenyerek és csigák valami isteniek voltak! Mind puha és ízletes. Én már az első kóstolótól el voltam ájulva. És mindent megkóstoltattak velem, ami oda volt készítve kóstolónak: ciroklisztből készült kenyér, fehér és barna kölesből készült kenyér, kakaós csiga datolyával édesítve, aszalt paradicsomos csiga... Hú, hát én teljesen oda voltam meg vissza, hogy végre valaki csinál olyan vegán és gluténmentes dolgokat, amik ennyire finomak, ennyire puhák és a legkisebb falat is óriási élvezet az összes ízlelőbimbómnak.
Mondanom sem kell, hogy én tuti törzsvásárlójuk leszek. Még akkor is, ha csak havonta egyszer vagy kétszer veszek náluk kenyeret. Mert amúgy is eléggé leszoktam a kenyérről, de egyébként én is kenyérimádó voltam mindig is. Lehet, hogy most jobban visszaszokom, de majd meglátjuk.

A végén az lett, hogy vettem egy ciroklisztes kenyeret és egy kiflit, hogy azt majd megeszem út közben, vettem egy aszalt paradicsomos csigát is. És képzeljétek el! Kaptam ajándékba egy frissen kisült szilvás háromszöget! 💝💝💝 Várnom kellett pár percet míg kisül, de minden másodperc várakozás megérte. Hát az valami isteni finom lett. Minden falat aranyat ér! Teljesen el voltam ájulva, vagyis inkább meghatódva ettől a kedvességtől. 

Természetesen, mikor megkaptam a szilvásomat, nagyon megköszöntem, nagyon hálás voltam és azt kívántam nekik, hogy legyen áldás a vállalkozásukon és rajtuk is. Nagyon meghatott ez a kedvesség. Juj, ritkán kap az ember pékségben sütőből éppen abban a pillanatban kijött sütikét. 💗💗💗

Alig vártam már, hogy hazaérjek, de előtte még körmöshöz mentem. Megint csodaszépek lettek a körmeim, de ez már csak természetes. 💖💖💖 Nagyon szépen köszönöm. 😘😘😘 Most kivételesen megmutatom. 😌

Itthon aztán megsütöttem a cukkinit, mert ahhoz nagyon jó a friss kenyér, és zöldségekkel megkörítve megettem az új kenyérkémmel és a maradék kiflimmel. Bocsi, hogy nem fotóztam le őket, de képtelenség lett volna, hiszen a csigába már ott beleharaptam az üzletben, a szilvás elfogyott a vonat felé menet. A képen ott a kenyérkéből néhány szelet a finom uzsonnaebédem mellé. Mondanom sem kell, hogy az egész így isteni lett. Nagyon-nagyon köszönöm egyáltalán azt, hogy a cikket feldobta az oldal. Köszönöm a kedvességet, amivel fogadtak. Köszönöm az ajándékot. És külön nagyon köszönöm, hogy a hölgynek ilyen csodafinom dolgok pattantak ki a fejéből és alkotja meg a kezeivel. 💗💗💗

Aki tenni akar valamit az egészségéért, az ne felejtse el:

Gyógyító kenyerek pékség, Retek u. 22. A Fény utcai piaccal átellenben van.

Ez egy olyan reklám, amiről ők nem is tudnak, én viszont mindenképpen írni akartam róla. Hiszen tudjátok, ami jó, azt tovább kell adni. Remélem, tényleg sokáig élvezhetjük a termékeiket.

Innentől én búcsút intek a bolti gluténmentes kenyereknek. Igaz, hogy nagyon ritkán vettem, de ehhez a gyógyító kenyérhez fel sem érhet a bolti. Akinek egy kicsit is fontos az egészsége, kóstolja meg a kenyereiket! Aranyat ér minden falat!

Ez pedig az uzsonnaebédem lett:

Mondanom sem kell, hogy tökéletes volt minden ízében. 😋💖

Napkelte

 

 Nincs is csodálatosabb látvány, mint a napkelte. Engem annyira elvarázsolt, elvarázsol folyamatosan, hogy azt érzem, muszáj megörökítenem a pillanatot. Ezért is születtek ezek a fotók. Egyszerűen kihagyhatatlan. Örülök neki, hogy korán kelek és mindig láthatom ezt a csodát. Persze télen elég sokat kell várni, mire felkel. Van, hogy a munkába indulás pillanataiban fotózom le, mert annyira varázslatos színekben pompázik az ég. Kihagyhatatlan.

Most, hogy már sokkal korábban kel a nap, könnyebb a dolgom. Nem kell vele kapkodni. Közben azt is érdekes figyelni, hogy a Föld forgásával hová esik éppen a Nap felkelése.

Ilyenkor annak is különösen örülök, hogy ilyen magasan lakom. Hiszen mit is láthatnék ebből a csodából egy földszinten, igaz?

Mi is a varázslat a napkeltében? Először is a csodálatos színek, amivel megfestik az eget, a felhőket és amivel ő maga is ragyog. Ahogy a felkelni készülő nap narancssárgába, rózsaszínbe vonja az eget, a felhőket, a repülők csíkjait. Tiszta égbolton meg rétegekben látni a színeket: a kék többféle árnyalatát a narancssárga átmeneteivel. Azután pedig az, hogy mindezt láthatom is és gyönyörködhetek benne, tölthetem vele a lelkemet. Majd a tudat, hogy egy újabb napnak nézhetek elébe. Hogy milyen lesz, az pedig csak rajtam múlik. Tényleg rajtam. Később megírom, hogy miért is van ez így.

Szóval, lehetőségem van egy újabb fantasztikus napot megélni, ami ugyebár sokaknak már nem adatik meg. Itt az elhunytakra gondolok. Sokaknak azért nem adatik meg meglátni ezt a csodát, mert mondjuk nem látnak a szemükkel. Ők érezhetik. Persze vannak olyanok is, akik ugyan látnak a két szemükkel, de mégsem látják a napkeltét, mert vagy olyan helyen élnek, ahol nem láthatják, vagy ők saját magukat zárták lelki börtönükbe, amiből szinte alig látnak ki.

Én hálás vagyok, hogy reggelente megélhetem ezt a csodát. Hiszen minden nap lehet egy új remény, egy új lehetőség. Minden nap megadatik ezzel, hogy változzunk, változtassunk. Minden nap megvan az esély, hogy valami apró vagy jelentős történik az életünkben. Újabb csodák történhetnek velük vagy tehetünk csodát másokkal. Újabb nap arra, hogy többet szeressünk, többet öleljünk, hogy többet adjunk magunkból másoknak. És hogy mi is többet kaphassunk. Lehetőség arra, hogy tanuljunk valamit, fejlődjünk. Hogy a barátainkkal, szeretteinkkel töltsük az időt. Megint egy egész nap arra, hogy nevessünk, bátorítsunk, hogy kedvesek legyünk.

Újabb nap arra, hogy távolabb legyünk attól, ami már nem szolgál minket és közelebb vihet ahhoz, amit szeretnénk. Újabb esély arra, hogy megtaláljuk a módját a gyógyulásunknak, akár testi, akár lelki problémáról van szó.

Én is folyamatosan keresem, kutatom, mégis hogyan lehetne megszüntetni a nyavalyámat (szándékosan nem akarok betegséget írni), mert igencsak megkeseríti a napjaimat. Még akkor is hiszem, hogy van rá valami megoldás, ha az orvosok azt mondják, hogy gyógyíthatatlan. Ezt nem akarom elhinni. Ezzel a gondolattal nem akarok egyetérteni. Szóval, én is keresek, kutatok és addig is mindent megteszek, hogy jól legyek. Így tehát minden egyes nap valahogy előre visz. Fejlesztem a testemet, az erőnlétemet. Sokat olvasok és most nyelvet is tanulok, hiszen még hosszúra tervezném az időt, ami a Földön adatik. Meditálok minden áldott reggel, hogy közelebb vigyen a gyógyuláshoz.

Éppen ezért minden egyes napkelte emlékeztető arra, hogy az élet lehet szép minden nehézségünk ellenére is. Hiszen rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle.

Emlékeztet, hogy a sok fájdalom, nehézség, kudarc, veszteség után én még mindig itt vagyok, még mindig tehetek valamit. Még varázsolhatok. Lehetek boszorkány – persze jó értelemben. Igaz, G? Merthogy tegnap is megkaptam, hogy boszi vagyok. Jó boszi.

Hogy miért is rajtunk múlik, hogy milyen lesz a napunk? Azért, mert a mi hozzáállásunk kell ahhoz, hogy olyan legyen, amilyennek szeretnénk. Mert nem számít, hogy ki hogyan viszonyul, viselkedik, beszél velünk, az csakis rajtunk múlik, hogy mi hogyan reagálunk ezekre. Ha belemegyünk a játszmáikba, akkor ne csodálkozzunk, hogy a napunk is el van cseszve és a végén teljesen kimerültek vagyunk. Akkor mondhatjuk, hogy mennyire rossz napunk volt. De megéri ez? Nem hiszem. Érdemes nyugodtan hozzáállnunk bármihez is. Ha belül nyugodt vagyok, akkor a külső világban sem találnak meg feltétlenül azok, akik ártanának nekem. Vagy ha ilyen jön is, akkor sem fog tudni kihozni minket a béketűrésből, a nyugalomból. Tehát csakis rajtam múlik, hogy milyenné teszem, milyenné hagyom alakulni a napomat.

Tény és való, nekem is vannak olyan napjaim, olyan rossz napjaim, amikor hagyom, hogy a gondolataim egészen rossz felé vigyenek. Néha én is elkeseredem ezen a nyavalyámon, néha kilátástalannak látom a helyzetet. De olyankor vagy beszélek valakivel, vagy olvasok valamit, vagy meditálok és akkor máris más színben látom az egészet.

És a másik az, hogy nem is adhatom fel. Mert látszólag ugyan egyedül vagyok, de mégis vannak olyanok, akiknek fájna és hiányoznék, ha nem lennék. Szóval, már miattuk sem tehetem meg, hogy feladjam. Nem hagyhatom, hogy miattam legyenek szomorúak. Értitek, ugye?

Meg aztán, mindig is éreztem, hogy nekem még sok dolgom van ebben a világban. Azokat még be kell teljesítenem. Még akkor is, ha nem konkrétan tudom, hogy mik ezek a dolgok. Lehet, hogy valami apróság csak a mindennapokban, de az is lehet, hogy a sok apróság mellett van még valami nagyobb dolog is, amiért itt vagyok. És tudom, hogy van ilyen, csak még nem találtam rá. Vagy csak úgy érzem, hogy nem találtam rá?

Néhány napja beszélgettem egy kedves ismerősömmel. Szóba került, hogy mennyire sehol nem érzem magamat igazán oda valónak, vagyis kívülállónak érzem magamat. Aztán valahogy másnap már az a gondolat tolult az elmémbe, hogy miért is vagyok itt? Ez a kérdés sokszor felbukkan bennem. Bizony, amikor engem is elővesz a kétségbeesés, a szomorúság az állapotom miatt, akkor legtöbbször felteszem ezt a kérdést. De ilyenkor tényleg mindig kell valami vagy valaki, aki visszarángat és nem hagyja, hogy eluralkodjanak rajtam az ilyen érzések és gondolatok. Legtöbbször ez a valaki természetesen én magam vagyok.

Tehát gondoljatok arra, hogy mennyi embernek nem adatik meg, hogy megéljenek egy újabb napot. Ez adjon erőt ahhoz, hogy új lendülettel, lelkesedéssel tudjátok megélni az előttetek állót. Még akkor is, ha előre láthatólag nehéznek tűnik. Szedjétek elő lelketek mélyéről azt a béke érzését, amivel könnyebben tudtok haladni a nap során. Amióta meditálok, és mint tudjátok, ez nem régóta van, azóta nyugodtabbnak, csendesebbnek érzem magamat. A gyógyulásom kulcsa is lehet a meditáció.

Ha tehetitek, álljatok meg egy pillanatra a reggeli rohanásban és csodáljátok meg a napkeltét! Gondoljatok arra egy pillanatra, hogy mennyi jó dolog is történhet veletek ezen a napon. Hogy mennyi minden után még mindig itt vagytok és láthatjátok ezt a csodát. Jusson eszetekbe, hogy mindig van miért itt lenni, élni.

Este pedig, lefekvéskor, jusson eszetekbe ez az idézet:

„A holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba!”

A jókívánságaim Nektek: Legyetek boldogok! Legyetek áldottak! 😘💗
És ha csak fotón is, de gyönyörködjetek benne:

 

Minek kellett az nekem?

 Volt, aki feltette a kérdést, hogy minek kellett nekem az az elvonulás, az a Vipassana meditáció? A válasz végtelenül egyszerű: Önmagamért. Csakis és egyedül önmagamért. Ki másért csináltam volna? Ha magamért nem teszem meg, ki fogja megtenni értem? Senki, ahogy én sem tehetem meg másokért. Ez ennyire egyszerű. És nagyszerű.

Az embernek elsősorban önmagáért kell megtennie dolgokat, hogy egészséges és teljes legyen és önmagában is boldog tudjon lenni. Ha nem vagyunk képesek ezeket megtenni önmagunkért, más nem teszi meg értünk. Nem mások felelőssége a mi egészségünk, a mi boldogságunk, a mi életünk. Csakis a miénk. Éppen ezért kell mindent megtennünk magunkért, hogy egészek legyünk önmagunkban is. Ha mi jól vagyunk, akkor a környezetünk, a körülöttünk élők is sokkal jobban vannak. Ha mi boldogok vagyunk, akkor a környezetünk is boldogabb. Tehát csakis úgy lehetünk hatással a körülöttünk élőkre, a környezetünkre és nagyban a világra is, ha mi magunk rendben vagyunk. Én éppen ezért mentem el erre a Vipassana meditációs tanfolyamra. Hogy jobban és jól legyek lelkileg és testileg is. Hogy ezáltal is többet adhassak.

Ha már csak annyi haszna volt az egésznek, hogy megtanultam meditálni, akkor már nagyon-nagyon sokat profitáltam belőle. Ugyanis megtanultam lecsendesíteni az elmémet. Nem mondom, valóban nagyon nehéz feladat ez. De a tanító is azt mondta, hogy a lényeg, hogy tudatosak legyünk, az elme úgyis folyamatosan ott fog lenni a háttérben, akár egy rádió. Egész jól szokott sikerülni elhallgattatnom őt hosszabb-rövidebb időszakokra. Néha egész hosszúra. De bizony, valóban ott nyüzsög a háttérben. Hálás vagyok minden pillanatért, amikor igazán le tudom halkítani. Nagy áldás ez. Hiszen megtanultam a tudatomat koncentrálni. Vagy legalábbis ezt gyakorlom, hogy igazán jó legyek benne.

Szükségem is van rá. Szükségem van arra, hogy önmagam rendben legyek. Hiszen csak így adhatok többet a világnak.

Ezen felül azért is van rá szükségem, mert minden erőmre, minden lelki, belső erőmre szükségem van. Mint tudjátok, a tavalyi év nálam leginkább a betegségekről szólt. Hétfőn, az orvosnál tett látogatásom viszont egész lesújtó volt. Egy csúnya betegség lehetőségével ijesztettek meg. Ami gyógyíthatatlan. Ahogy elmondta az orvos, minden tünetem, korábbi betegségeim egy-egy tünete lehet ennek a kórságnak. A hátfájásaim, a szivárványhártya-gyulladásom, a még mindig fennálló jobb oldali lábba sugárzó fájdalmam. A tavalyi röntgenek, az MR ezt látszik alátámasztani. De mennem kell további vizsgálatokra, hogy biztosat tudjanak. Szóval, minden létező és még összeszedhető erőmre szükségem van ahhoz, hogy ezzel is szembe tudjak nézni. Erről egyelőre többet nem írok, majd kiderül a vizsgálatoknál. Hátha mégis más a bajom. Hátha nem olyan rémes a végeredmény. Bizakodom és reménykedem és mindent megteszek azért, hogy bármi is az, akár javítani, akár elmulasztani tudjam. Bármit megteszek azért, hogy minőségi életet élhessek.

Sokan tanítják azt is, hogy mindent mi hoztunk, okoztunk az életünkben, éppen ezért mi magunk vagyunk azok, akik meg is tudjuk szüntetni. Talán az utóbbihoz nagyobb erőfeszítés kell, hiszen már tudatosabbak vagyunk. Tudattalanul hozunk létre dolgokat, problémákat, betegségeket az életünkben, de amikor erre ráébredünk, sokkal tudatosabbak vagyunk, éppen ezért sokkal nagyobb kihívás ezeket meg is szüntetni. Igen. Ehhez egy jó nagy segítség lehet a meditáció. Persze a Vipassana nem a betegség megszüntetésére való, hanem a tudatosság fejlesztésére, és ennek a mellékhatása lehet a betegségek megszűnése.

Amiért ez még nagyon jó volt, hogy csend vett körül. Tehát magáért a csendért is jó volt. Nagyon is. Nem volt telefon, amit az ember nyomogat, amin nézi, hogy ki írt. Nem keresett, mert nem kereshetett senki. Nem talált meg semmi a külvilágból. Nem hallgattam a káromkodásokat, a kiabálásokat, semmi rossz vagy akár jó hírt. Jó volt, hogy senki nem tudta, hol is vagyok pontosan. Jó volt nagyjából száz másik idegennel ugyanazért ott lenni valahol. Ami lehetett volna bárhol a világon, hiszen onnan nem mozdultunk ki. Csak önmagunkba utaztunk, ahogy tudtunk. Talán már említettem, hogy egy ismerősöm ezt „belső Camino”-nak hívta. El is indultam valamerre. Idővel kiderül, merre visz ez az út. Itthon azért már sokkal nehezebb a gyakorlás a mindennapi élet kihívásai mellett. Az esti meditációk nehezen mennek, alig sikerülnek. A reggeli azonban egész jól szokott. Aztán ott vannak a munkahelyi kihívások. Az egészségügyi kihívások.

Hónapok óta hordozok a homlokomon egy sebet, ami még mindig nem gyógyult be. Egy pici kinövés volt ott. Tényleg pici. Aztán egyszer csak elkezdett vérezni. Sebes lett. A kinövés valamikor időközben eltűnt, a seb még maradt. És most, az utóbbi egy-két hétben indult meg erőteljesen a seb gyógyulása. Most már naponta látom a változást. Gondolhatjátok, ez is úgy október óta itt van. Minek köszönhető most a gyógyulás felgyorsulása? Nem tudom. Csak tippjeim vannak.

De akármi is okozza, akár a meditáció vagy bármi, amit teszek, nem hagyom abba, mert hátha segít a többi testi problémámban is. Soha nem adom fel. Legalábbis rajta vagyok, hogy ne adjam fel. Néha nem olyan könnyű, sőt, kifejezetten nehéz. Tavaly is elég sokszor volt olyan napom, hogy magáért a puszta életben maradásomért küzdjek. Na, nem úgy, hanem csak lélekben. Hogy megtaláljam, miért is érdemes itt maradni.

És mindig mindezt teljesen egyedül. Igen, még mindig egyedül vagyok. Tehát egyedül kell mindezekkel megküzdenem. Ez az igazi kihívás. Ezért is kell megtalálnom azokat a módokat, amik felemelnek, amik előre visznek. Olyan emberekkel lenni, akik töltenek, akik erőt és hitet adnak. Maroknyi ilyen ember van az életemben, de mindegyikükért és mindegyikük támogatásáért hálás vagyok.

Minek is kellett ez nekem? A lelkemnek volt szüksége minderre. Mint tudjátok, nem hiszek a véletlenekben. Semmi nem történik csak úgy. Éppen ezért azt is tudom, hogy amikor az a fiatalember megemlítette ezt a meditációt a családállításon, nem volt véletlen. Engem azonnal megszólított belülről a dolog. Tudtam, hogy ott a helyem. És nagyon akartam a januárit, úgyhogy én már onnan kezdve, hogy jelentkeztem, szabadságot kértem erre az időre. Pedig még csak várólistás voltam. De tudtam, hogy ott leszek, mert nagyon ott akartam lenni. És a csend is egyre nagyobb szerepet kapott az életemben, hiszen hónapok óta nem hallgatok itthon rádiót, nem nézek egyetlen sorozatot sem, filmet is már csak elvétve. Nagyon szeretem a csendet, nem is tudtam, hogy ennyire. Hiszen egy ilyen csendben meg lehet hallani más dolgokat is. Ugyan még mindig csak fülelek a fizikai és a lelki füleimmel is, de hiszem, hogy előbb vagy utóbb eredménye lesz ennek a csendnek.

A munkahelyen is megjegyezték, hogy csendesebb lettem. Igen. Nem tartom fontosnak, hogy mindent kimondjak. Felesleges.

Miért is volt jó ez nekem? Tudomásom lett a nemes csendről és a nemes beszédről. A nemes csendet gyakoroltuk. Most a nemes beszéd gyakorlása van innentől porondon. Nem csúnyán beszélni (amúgy sem szoktam, csak ritkán), nem pletykálni, nem beszélni felesleges dolgokról, nem ártani sem szóban, sem gondolatban másnak meg ilyenek. Ebben is van kihívás, ha az ember nem ehhez szokott.

Még ott mondták, hogy vannak a 20, 30 és 40 napos ilyen tanfolyamok. Most, hogy már itthon vagyok és a mindennapok kihívásai közepette gyakorolom a meditációt, megértem a hosszabb tanfolyamokat. Ilyen ugyan kis országunkban nincs, máshol azonban van. Talán még valamelyikre egyszer el is megyek. És igen, amióta hazajöttem, mindennapjaim részévé tettem az angol gyakorlását. Ideje megtanulni rendesen. Tehát még egy olyan dolog, amiért jó volt nekem ez a kilépés a világból.

Hogy még miért is volt jó? Az majd idővel ki fog derülni, de hiszem, hogy csakis jó okai voltak, vannak annak, amiért én akkor ott voltam.

Tehát, nyugodt szívvel tudom ajánlani bárkinek és mindenkinek.

Ami pedig a legfontosabb:

Legyen minden légy boldog!

Legyen minden légy békés!

Legyen minden lény szabad!

 

Még egy kis Vipassana

Van még néhány dolog, amiről írni szerettem volna. Úgyhogy most pótolom.

Egy burmai születésű, Indiában tanító tanításait hallgattuk a meditációra vonatkozóan. Ő már nem él, így hanganyagról angolul és magyar fordítással is elhangzott a tanítás. Ő Goenka. A Buddha tanításait adja tovább, ami szerencsére fennmaradt. Mert valóban jó ez a Vipassana meditáció.

A tegnap esti itthoni meditációm nem sikerült valami jól, de a reggeli már igen. Ma a munkahelyemen meg is jegyezték többször is, hogy mi történt velem, hogy olyan vigyorgós vagyok. Azt kérdezték, hogy milyen volt a csendtábor. Azért azon meglepődtek, hogy napi 10 és fél órát ültünk meditációban. Valaki azt is mondta, hogy ő bizony nem menne olyan helyre, ahol ennyi ember van, annak a sok embernek a negatív energiája. De én azt hiszem, hogy akiben megszületik az elhatározás, hogy javítson az életén, hozzáférjen a tudatához, annak nincsenek rossz energiái. Ráadásul a meditációval csak mindenképpen a jó energiák fognak érvényesülni. A régi tanítványoktól, a helytől, a tanítótól ez pedig csak erősebb lesz.

Azért elképzelhető, hogy milyen, amikor száz ember leül meditálni. Van ott aztán minden: köhögés, tüsszögés, torokköszörülés, hallani, ahogy az emberek nyelnek, mert elég nagy a csend. Persze jó, ha mindenki igyekszik minél halkabb lenni és nem zavarni a másikat, a másik oldalról pedig türelemmel kell lennünk az ilyen dolgokkal. Elkerülhetetlen emberi testi reakciók vannak. De nagyon sok olyan pillanat, perc is volt, amikor olyan nagy volt a csend a teremben, az ember akár azt is hihette volna, hogy teljesen egyedül van ott. Úgyhogy száz ember meditációján ereje azért elég nagy. Még akkor is, ha nem mindenkinek, nem mindig sikerül úgy, ahogyan szeretnénk.

Most képzeljetek el nagyjából száz olyan helyet egy hatalmas teremben, ahol mindenkinek a helyet egy nagyjából 1 nm-es szivacs. Ezen van mindenkinek az akár több meditációs párnája, takarói. Vagy különböző egyéb ülőalkalmatosságok meditációhoz, ami nem szék volt. Jó volt úgy végignézni a teremben, hogy senki nem volt ott. Láttál nagyjából 100 ilyen kis kupacot, mindenkinek a saját kis meditációs kuckóját.

Még akkor sem tűnik fel, hogy olyan sokan vagyunk, amikor étkezés van, hiszen ott is csendben kell lenni. Csak akkor tűnik fel, hogy többen is vagyunk, amikor tányérra szedjük az ételt vagy éppen elmosogatunk. Igen, mindenkinek maga után el kellett mosnia a használt evőeszközöket, tányérokat, poharat. Valóban az volt a lényeg, hogy az ember csakis teljesen önmagára tudjon koncentrálni.

Még egy kis adalék a saját meditációmról: A nyolcadik napon két látogatót is kaptam, egyet reggel, egyet pedig délután. És még a kilencedik napon, az esti előadás alatt, miközben meditációban ültem, valaki más még meglepett. Őszintén szólva tőle kicsit megijedtem. Rá egyáltalán nem számítottam, ráadásul túl közel is volt hozzám, alig néhány centire egymástól az arcunk.

A hatodik napon már úgy voltam vele, hogy mikor lesz már vége. Már túl sok, túl hosszú, nem bírom tovább. De csak csináltam. Aztán a hetedik nap esti előadásában elhangzott, hogy már csak két nap van hátra a komoly gyakorlásból, mert a tizedik napon már sokkal lazább lesz a nap. Akkor megkönnyebbültem. Azért valóban embert próbáló így elsőre nekiülni ilyen tíz napnak. De azt hiszem, hogy akinek valóban célja van, vagyis célja a tudat tisztítása, a szenvedés megszüntetése és a boldog élet, az kibírja, minden nehézséggel együtt.

Még egy jó dolog volt a sokból, hogy – talán – a nyolcadik napon újabb adalékkal bővült a meditáció. Igazából olyannal, amit vártam már, amire számítottam, hogy lesz. Nem tudom, valahogy éreztem, hogy ennek is kell lennie. Mikor nem csak a testedet kívülről figyeled meg az érzések tekintetében, hanem belülre is mész. Ez az igazán izgalmas! Annyira örültem, hogy ez is része a meditációnak. Ezt persze nem mindig gyakoroltam. Ezt csak akkor lehet gyakorolni, ha nincs az embernek testi fájdalma és tudja a teste minden kis apró külső felületén érzékelni az érzeteket.

A szobatársakkal is megvolt a jó hangulat még így csendesen is. Néha azért elhangzott egy-két mondat, ami feltétlenül szükséges volt vagy éppen mutogattunk. Az egyik csajszinak órája volt, amit beállított nekem, hogy korábban tudjak kelni. Igaz, ez azzal járt, hogy ők is megébredtek, de még nem keltek fel. Szóval, nagyon rendes volt ez a csajszi. Én hajszárítót vittem, amit meg tudtam osztani velük.

Hazafelé az autóban a férfivel éppen arról is beszélgettünk, hogy mennyire kevés kell az embernek. Mert igazából bepakoltunk ide tíz napra, ami szükséges volt és teljesen meg voltunk vele elégedve. Nem vágytunk többre, nem kellett több. És minden ott volt veled: váltóruhák, tisztálkodószerek, nálam még mosószappan is. Bár az is igaz, hogy ott nadrágban voltam végig. Ez ide sokkal kényelmesebb volt. Milyen érdekes, hogy az ember mennyi mindent képes felhalmozni magának a hétköznapokban, aztán kiderül, ha kiderül, hogy annyi mindenre még sincs szüksége. Lehet, hogy valamikor nálam egy szanálás lesz ennek következménye. Még nem tudom, majd kiderül, majd kialakul.

Érdekes volt azt is látni, hogy az indulás napjának reggelén, amikor visszakaptuk a mobilt, a legtöbben egyből bekapcsolták azt és már rá is cuppantak. A függőség az hamar visszatért. Valaki le se rakta egész reggeli alatt. Én, bár egyáltalán nem vártam senkitől sem üzenetet, úgy voltam vele, hogy valamiért féltem újra bekapcsolni. Nem tudom, miért, ne is kérdezzétek. Talán az rémített meg, hogy így már végérvényesen elkerülhetetlen, hogy újra a való világban legyek. Így hát reggeli után szépen visszamentem a szobába, leültem az ágyra és csak akkor bontottam ki (becsomagoltuk egy papírba) és kapcsoltam be a telefonomat. Két csajszitól kaptam csak üzenetet. Az egyik azon aggódott, hogy talán valami egészségügyi gond miatt lettem elérhetetlen, a másik meg tudósított a családjában történt dolgokról. Ennyi. Nem is vártam mást. Bár jólesett volna, de nem számít. Akinek viszont írtam, hogy visszatértem vagy végre itthon vagyok, mind örültek nekem. És persze már meg is indult a kíváncsi kérdezősködés.

Ma pedig már vissza is tértem a munkába. Így elsőre, ilyen hosszú kihagyás után, egész jó volt. Örültek nekem ott is.

Ha bárkit érdekel ez a meditációs technika, itt megtalálja az elérhetőségüket és információt erről:

https://www.dhamma.org/hu/index

Nagyon-nagyon tudom ajánlani tényleg mindenkinek. Az előadások és a tanítások alatt sok minden elhangzik és sok mindent meg is ért az ember. Az esti előadások külön helyiségben zajlottak azoknak, akik angol nyelven hallgatták, mi, magyarok pedig maradtunk a meditációs házban. Minden este több mint egy óra volt az előadás. Igen, utána még volt egy rövidebb meditáció. Aztán, ahogy véget ért, mindenki húzott a házikójába aludni. Persze voltak, akik maradtak és tettek fel kérdést a tanítónak. Ja, igen. Ugyan Goenka volt a tanító felvételről, de minden ilyen alkalomnak van egy jelen lévő tanítója is. Egy tanító és a társa. Mert az egyik a nőkkel, a másik a férfiakkal beszélhet csak. Nekem is voltak kérdéseim, úgyhogy két este is maradtam. Meg egyszer a déli alkalmon is mentem kérdéseket feltenni. Fel lehetett iratkozni, hogy ki szeretne másnap délben a tanítóval beszélni.

Nos, azt hiszem, megint sikerül jó sok mindent írnom nektek erről. Remélem, most már semmit nem hagytam ki. Ha mégis, akkor az úgy van jól. Olvassátok szeretettel, amilyen szeretettel írtam nektek! És ha vágytok a jobbra, akkor nem habozzatok elmenni! Ha valakinek célja van, akkor az meg tudja csinálni.

Végezetül pedig, ami a legfontosabb:

Legyetek boldogok!

10 nap Vipassana

Életem egyik legjobb döntése volt, hogy jelentkeztem erre a tanfolyamra.

Talán még nem meséltem, de decemberben voltam egy családállításon. Beszélgettem mindenkivel. Az egyik fickó említette, hogy volt egy Vipassana meditáción. Elmesélt róla mindent, vagyis sok dolgot. Én meg úgy éreztem, hogy muszáj jelentkeznem rá. Meg is tettem. Várólistás lettem. Aztán alig két héten belül kaptam a visszajelzést, hogy valaki lemondta, így mehetek. És én mondtam is, hogy megyek. Ez el volt intézve.

Ez volt hát az oka, amiért én nem voltam egyáltalán elérhető.

Nagyon vártam már, hogy eljöjjön az indulás napja. 10 teljes nap lesz, plusz egy 0. nap, az érkezés napja és a 12. nap, az indulás napja. 10 teljes nap.

Ez azért szabályokkal is járt. Odaérkezve a regisztrációnál máris le kellett adni a telefont, amit csak az indulás napján kaptunk vissza. Aztán a 0. nap este 8 órakor, az első meditáció kezdetével megkezdtük a nemes csendet is, ami azt jelentette, hogy nem lehetett beszélni, de nagyjából még egymásra nézni sem, sehogy sem kommunikálni. Nem vihettél könyvet olvasni, papírt írni. A férfiak és a nők külön területeken mozogtak. Az étkezőben függöny választott el minket. A meditációs házban külön oldalon ültünk.

Szolnokon a Tiszaliget Turisztikai Központban volt ez a tanfolyam. Két szobás kis házikókban voltunk, minden szobában 3 ággyal, egy fürdővel és egy vécével. Az étkező külön épületben volt, ahogy a meditációs ház is teljesen külön volt. Így állandó volt a jövés-menés a területen. Már, amikor mentünk és nem ültünk meditációban, ettünk vagy éppen pihentünk.

Ugyanis naponta 10 és fél órát ültünk meditációban. Reggel négykor volt az ébresztő, fél 5-kor már meditáltunk egészen fél 7-ig. Akkor reggeli volt. Utána 8-ig pihenő. A társaság nagyja vissza is ment a szobájába pihenni. Aztán 8-kor már ültünk is be a következő meditációra. Egy kisebb szünettel 11-ig meditáltunk. Utána ebéd és a következő meditáció délután 1 órakor volt. Itt két kisebb szünettel egészen 5 óráig meditáltunk, utána teaszünet. Hatkor megint meditáció, hétkor előadás és negyed 9-kor egy utolsó meditáció.

Húzós volt, tényleg. Mégis, kevésbé éreztem a fáradtságot. Ahogy haladtunk a napokban, úgy váltam éberebbé. Nem volt szükségem annyi alvásra sem.

Bár nekem is akadtak nehézségeim. Mikor a harmadik napon még azt láttam, hogy csak szinte ugyanazt gyakoroljuk, kis csalódást éreztem. Aztán eljött a negyedik nap és akkor megtanultuk magát a Vipassana meditációt. Akkor értettem meg igazán, hogy kellett az első három nap, hogy megtanuljuk fókuszálni a tudatunkat. Ugyanis ez a meditáció a tiszta tudattal operál. És én imádtam ezt. Annyira jó volt ezt megtapasztalni. Én, aki mindig csak próbálkozott a meditációval, aztán úgy éreztem, hogy sosem sikerült, néhány próbálkozás után fel is adtam. Most viszont a napok múlásával egyre jobban vártam az alkalmakat. Persze volt olyan, hogy annyira elvittek a gondolatok, hogy nem tudtam rendesen fókuszálni. De olyan is előfordult, hogy bizony belealudtam. Azt azonban elmondhatom, hogy már az első pillanattól kezdve sikerélményem volt már abból a szempontból is, hogy sikerült fókuszálnom a tudatomat.

Az már csak hab a tortán, hogy a harmadik, a hatodik és a nyolcadik napon is kaptam látogatókat a láthatatlan világból. Róluk most nem fogok mesélni, még nekem is el kell helyeznem őket a világomban.

És akkor még ott van az is, hogy mi jött még fel az elmémből.

A 0. napon még lehetett beszélgetni, így sokakról megtudtuk, hogy honnan jöttek. A társaság több, mint a fele külföldi volt. Jöttek Olaszországból, Szlovákiából, Ukrajnából, Romániából, Németországból, Norvégiából, Ausztriából, aztán még ki tudja, honnan. Úgyhogy a társaság nagy része beszélt angolul. Ez azért is volt fontos, mert a tanítások két nyelven zajlottak: angolul és magyarul. Én viszont alig beszélek angolul. Tanultam még évekkel korábban, de soha nem használtam, mert nem kellett, nem mozogtam olyan helyen, olyan társaságban. Tehát most sem igazán tudtam beszélgetni senkivel ezen a 0. napon.

És most figyeljetek! Ahogy haladtunk a meditációban, úgy jött fel bennem egyre több szó, kifejezés, mondat angolul. Komplett párbeszédek zajlottak a fejemben. Olyan szavak jutottak eszembe, amikről már rég elfeledkeztem. Ha meg valamilyen szót nagyon kerestem, nem kellett még egy perc sem, hogy eszembe jusson. Úgyhogy a 11. napon, amikor már lehetett beszélgetni, én is többekkel elbeszélgettem angolul. Igaz ugyan, hogy egyszerű szavakkal és kifejezésekkel, de nagyon jól megértettük egymást. Hazafelé meg egy férfi hozott engem meg egy másik nőt. A férfi totál magyar, nem beszél angolul. A nő olasz és beszél angolul. Így én voltam az, aki beszélgetett vele út közben. Őt a reptérre vitte a férfi, engem meg hazáig hozott.

Szóval, mit is mondhatnék? Ha már a tíz nap meditációnak ilyen hatása van, mi lesz még később, ha rendszeresen gyakorolok itthon? Hú, nagyon várom, hogy mi fog kialakulni.

Elsősorban persze most már az angoltanulás lesz a fontos, mert ahogy látom, így valóban kinyílik a világ.

A Vipassana nem kötődik semmilyen valláshoz, felekezethez vagy „izmushoz”. Ez teljesen univerzális és mindenki használhatja, mindenki megtanulhatja. Én bizony ezt receptre írnám fel mindenkinek.

Nagyjából százan voltunk és több volt a férfi, mint a nő.

Nagyon finom ételeket főztek nekünk, amiért nagyon hálásak is voltunk. A menedzserek, a konyhán dolgozók mind szolgálatot tettek, vagyis nem fizetett alkalmazottak voltak. És ez a lényeg, hogy az egész tanfolyam is ingyenes. Amikor véget ér, adhatsz adományt. Ezzel nem az ellátásodat fizeted ki, hiszen azt már korábban valaki más kifizette. Itt te a következő alkalom költségeibe szállsz be. Hosszú lenne most mindent részleteznem, de a lemondás miatt kell, hogy ne kelljen fizetni érte, hanem adományt lehessen adni. Akit részletesebben érdekel, szívesen megírom neki.

Korai volt a 4 órás kelés, de hozzá lehetett szokni. Én amúgy is korán kelő vagyok, no, nem ennyire. Valamivel korábban is keltem, mert még zuhanyoztam reggelente, így mire megszólalt a gong, én már majdnem fel is voltam öltözve. Igen, nem is mondtam még, hogy minden időponthoz volt egy gong. Ezzel mentek körbe a kongatták, hogy mindenki meghallja. Minden ébresztéskor, meditáció előtt, étkezések kezdeténél.

A legnagyobb nehézséget nekem a meditációs párnán való ülés jelentette, így már az első nap estéjén, amikor lehetett beszélni a tanítóval, engedélyt kértem, hogy széken ülve meditálhassak. Meg is kaptam az engedélyt, de fenn is tartották a helyemet a földre helyezett szivacson. A 7. napig nem is ültem vissza, akkor egy-két órára naponta visszaültem, aztán visszamentem a székemre, ami a terem végében volt, vagyis a többi meditáló mögött.

Ott tanultam meg azt is, hogy mennyire áldásos találmány a cipőkanál. Ott ugyan nem volt velem, de akkor nagyon elkezdtem értékelni. Ugyanis annyiszor kellett egy nap le és felvenni a cipőt, hogy egyszerűen bedurrant a jobb alkarom. Annyira fájt, hogy aztán nem tudtam rendesen felhúzni a cipőmet. Amúgy vittem magammal egy könnyű sportcipőt is, így arra váltottam. Azt már könnyebb volt felvenni.

Igazából semmi gondunk és semmi dolgunk nem volt, csak annyi, hogy önmagunkra figyeljünk. Ezért volt a sok szabály is, hogy önmagunkra tudjunk figyelni. Ez nagyon fontos volt most. Hiszen a cél a tudat tisztítása, a szenvedés megszüntetése és a boldog élet.

Nagyon finom ételeket kaptunk főként ebédre. A reggeli nagyjából zabkása, almakompót, müzlik, lekvárok, kenyérkrémek voltak. Én, gluténmentes lévén köleskását, polentát kaptam reggelire. Mindig volt tea, instant kávé. Vacsora, ami öt órakor volt: fél alma, fél körte, fél banán. Ennyi. Az utolsó napokra jött ki nálam, hogy éhesebb voltam, a többi napon nem volt bajom ezzel. A mai nap reggelén meg felszolgálták azt, ami korábbról megmaradt meg a tegnapi maradék főtt ételt. Úgyhogy én nagyon finom vörös lencse levest ettem reggelire.

Voltunk jó páran, akik ott maradtunk és segítettünk az elpakolásban. Ki a konyhán, ki az étkezőben, ki a meditációs házban. És persze volt, aki a szalagok leszedésében segédkezett. Azért voltak kitekerve szalagok, hogy elválasszák a férfi és női részeket. Meg volt szabva, hogy melyik nem melyik területeken tartózkodhat, sétálhat. Ennyire nem lehetett érintkezni. És ez nagyon is jó volt így. Én kicsit segítettem az étkezőben meg a szalagok leszedésében, ha már várnom kellett arra, aki hazahozott. Ő is vállalt segítést itt a végére.

Nézzétek el nekem, hogy már megint sokat írtam, de egy ilyen élményről nem lehet röviden írni. És szerintem még sok dolgot nem is írtam meg.

Amit végül is tudok nektek mondani, hogy érdemes mindenkinek ezt megtanulnia. Ahogy írtam, receptre kéne felírni. Annyiféle áldásos hatása van. De persze elsősorban azok, amiket fentebb írtam. A többi mind csak mellékhatás.

Jól van, most már befejezem, mert mennem kell az esti meditációmra. Annyira jó, hogy végre egyrészt tudok meditálni, másrészt az a nagyon jó, hogy várom, hogy csinálhassam, mert érzem, hogy mennyire jó hatása van.

Egy ott tanult mondattal búcsúzom, amit mindenkinek kívánok:

Legyetek boldogok!