A Csóványos

 Mindenképpen menni akartam túrázni még addig, amíg tűrhető az idő. Vagyis, amíg nincs nagyon esős, hideg, fagyos idő. És persze már megint nem bírtam magammal, úgyhogy ma mennem kellett. Azt is hamar kitaláltam, hogy most mi legyen. Mivel a múltkor már nem mentem át a Nagy-Hideg-hegyről a Csóványosra, mert már nem volt hozzá erőm, így biztos voltam benne, hogy oda fogok felmenni. Többféle útvonalat is néztem, de elég körülményesek voltak. Sokat is kellett hozzájuk utazni, meg elég kacifántosan jutottam volna fel a hegyre. Nekem viszont most arra volt szükségem, hogy könnyű útvonalon jussak fel.

Tegnap este meg is született az útvonal. Diósjenőről fogok felsétálni a zöld úton. 😊

Négy órakor keltem, fél hatkor már úton voltam és így is fél nyolc volt majdnem, mire odaértem. A vasútállomásra. Innen még sétálni kellett a településen, hogy elérjem az erdőt.
Szó se róla, ma valahogy már az elején hamar elfáradtam. Nem is értem, hogy miért. Olyan, mintha alig lett volna hozzá erőm. Meg aztán, ahogy már korábban is írtam, ez az állandó felfelé menés eléggé fárasztó. Kell találnom valamit, amivel tudom növelni az erőnlétemet, mert ez így nem pálya.

Persze itthon még csöpörgött az eső, aztán mikor ott leszálltam, kicsit jobban esett. Még jó, hogy megtaláltam azt a régi esőkabátot, amit még a biciklizéshez vettünk. Így esőben, esőkabátban indultam neki a településnek először. Ez volt az első túrám esőben. 😁 És egyáltalán nem riasztott vissza az időjárás, sőt, valamiért még külön jól is esett, hogy éppen esik, kicsit borongós az ég. De tudjátok, már a vonaton, ahogy egyre világosabb lett, azért látszott, hogy ki fog tisztulni az ég.

Szóval, sétálok át a településen. Kellett menni pár kilométert. Aztán végre beértem az erdőbe! Az mindig olyan csodálatos érzés, mikor pont beérek, be az első fák közé. Valami különös varázsa van.
Persze az eső csöpörgött, én meg esőkabátban baktattam fölfelé. Mindenkinek tudom ajánlani ezt, ha egy kis izzsasztásra vágyik. 😉

Amúgy nem kellett már sokáig az esőkabát, talán itt már egy órát sem volt rajtam. Elállt az eső, később csak a szél fújta le a fákról a vízcseppeket, de az már nem volt vészes.

Maga az út nekem fárasztó volt. Már megint azt írták, hogy nincsenek különösebben meredek szakaszok, de azért akadt egy pár. De mondom, nekem az is elég fárasztó, hogy folyton csak felfelé.

Az idő a borongóssága ellenére is csodálatos volt. A levegő olyan tiszta és friss, hogy még bele is szédültem. És jó volt olyan korán, olyan időben menni, mert rajtam kívül akkor még senki nem volt arrafelé.

És most először még apró kis élőlényekkel is találkoztam. Még jó, hogy lefelé néztem, a lábam elé, és nem tapostam el ezt a kis foltoskát sem. A másik képen sasszeműeknek gyakorlat: ki veszi észre a békucit?

 

Ahogy haladtam egyre feljebb, valahogy egyre nagyobb és sűrűbb lett a köd, és meglepő módon egyáltalán nem volt ijesztő. Fokozatosan csökkent a látótávolság, de sosem volt olyan kicsi, hogy ne láttam volna a turistajelzéseket. Néha ugyan meresztenem kellett a szememet, hogy hol is van, merre is kell mennem, de mindig megtaláltam. Egyre hűvösebb is lett, én pedig áldottam az eszemet, hogy elmentem venni magamnak egy alánacit is. Kerestem bélelt túranacit, de egyik sem volt kényelmes.

 Volt valami különös varázsa ennek a ködös erdőnek. Az a hihetetlen csend. A levegő maga is olyan sűrűnek tetszett, hogy akár meg is foghattam volna. Ráadásul olyan kristálytisztának éreztem. Volt bizony olyan hely is, egy tisztás, aminek ugyebár nem láttam a terjedelmét, ahol olyan sűrű volt a köd, hogy nem is lehetett látni semmit szinte, csak ahogy lépkedtem, mindig akkor vált láthatóvá egy darab föld. A tisztás után megint beértem az erdőbe, itt nem volt olyan sűrű a köd. Egyelőre.

Ahogy azonban egyre feljebb haladtam, egyre sűrűbb lett a köd, és tényleg nagyon kellett figyelni a jeleket, nehogy másfelé menjek. Nagyjából úgy 50 méterre lehettem a hegytetőtől, amikor három elvetemült pasi jött mögöttem rövidnadrágban és pólóban. Atyavilág! Én itt jól felöltözve, ők meg ilyen lengén. De ők aztán szedték a lábukat, tempóztak rendesen. Biztos nem két hónapja kezdték a túrázást, ahogy én. 😁

És láss csodát! Felértem a hegytetőre! De ott aztán olyan sűrű volt a köd, hogy csak pár métereket lehetett előre látni. A szél is fújt odafent rendesen.

Ott voltam hát a híres kilátónál a Csóványos tetején. Annyira jó érzés volt! Hihetetlen, hogy felértem! Látjátok? Ez a Börzsöny legmagasabb pontja. Nem, hegymászó azért nem leszek, mert ezekkel a hegyekkel az a baj, hogy mindig fölfelé kell először mászni rajtuk, hogy aztán le lehessen jönni. Persze, hogy könnyebb lefelé jönni, de azért ebben is van némi nehézség. Ez is rendesen megdolgoztatja a lábizmokat.

Azt persze nem hagyhattam ki, hogy felmenjek a toronyba. Azt mondták, 133 lépcső vezet fel. Én pedig, szokásomhoz és kényszeremhez hívem, nekiálltam számolni, ahogy haladtam felfelé. De hamarosan észrevettem, hogy a lépcsők számozva vannak! Ez akkora hatalmas találmány! Legalább nem nekem kell számolnom őket. Teljesen odavoltam meg vissza a számozott lépcsőktől. De csak ettől. Mert amúgy totál kész voltam felmenni a vaslépcsőn. Az egész erdőben oda meg vissza nem volt egy fikarcnyi félelemérzetem sem, de amikor ezeken a lépcsőkön mentem, hát, nem mondom, kissé berezeltem. Csináltam fotót a kilátóból, remélem, látjátok, hogy milyen szép, tejfehér köd van, amitől aztán semmit az égvilágon nem lehetett látni. 😂😂 Igazán megérte felmenni.
Mindenesetre a legfelső lépcsőfokon megpihentem. Leterítettem az esőkabimat - ekkor már rég nem volt rajtam - és leültem, hogy egy kicsit pihenjek és falatozzak. Úgy negyed óra. Lefelé aztán még inkább paráztam. Én nem tudom, miért, de ezek a vaslépcsők hihetetlenül félelmetesek voltak nekem. Két kézzel fogtam a korlátot és úgy óvatoskodtam le. Szerintem rém ijesztő. De épségben leértem és nekivágtam az útnak. Most nem körtúrát mentem, hanem ugyanott mentem le, ahol feljöttem, vagyis a zöld úton. Lefelé már elég sok emberrel találkoztam.

 

Egész tempósan sikerült mennem és jönnöm. Vasútállomástól a hegyre és vissza úgy hat és fél órát mentem. Plusz az oda- és visszaút 2-2 óra. El is aludtam a vonatokon visszafelé. Most valahogy nagyon elfáradtam. Még egyszer sem voltam ilyen fáradt. De nem is számít. A lelkesedésem vitt előre és az is hozott haza. 😍 Holnap majd kipihenem a túrázást. Azt hiszem, talán konditerembe kéne járnom egy kicsit erősíteni magamat. Mindenesetre azt hiszem, hogy napi rutinná teszem a felsétát a nyolcadik emeletemre.

Ezeket már a visszasétán fotóztam Diósjenőn. Olyan szépek ezek a fák! Az állomáson még volt fél órám a vonat indulásáig, úgyhogy letelepedtem egy padra és megint ettem egy szendvicset. És láss csodát! Még a nap is kisütött, úgyhogy egy kicsit napozhattam is.

Mindent összevetve nagyon jó túra volt ez is. A számláló szerint az összes mai menésem bő 24 km volt a saját két lábamon. 😍

Ez volt a mai élménybeszámoló. Hogy mikor megyek legközelebb, azt nem tudom. Nagyon hidegben nem szeretnék menni, de még ez sem biztos. Azt már tudom, hogy a drága jó bakancsom bírja a gyűrődést, mert nem ázott be ebben az esős időben. Azt tudom, hogy kell valami erőnléti edzés.

Amúgy végtelenül büszke vagyok magamra. Sosem gondoltam volna, hogy ennyit fogok menni egy huzamban, így túrázni. De persze ez megint olyan dolog, hogy egyszerűen hívott a természet, hát mentem. És a belsőmből fakadó késztetés is hajtott előre, hajtott kifelé. Erre mondom mindig azt, hogy ha a belsőd súgja, mondja, üzeni, akkor azt csinálni kell, és ha ő mondja, akkor az biztos, hogy nem lesznek olyan akadályok, nehézségek, mintha csak azért csinálnánk valamit, mert muszáj. Nagyon kell hallgatni a belső hangra. Én egyenesen odavagyok érte. 💗💗💗

Nos, jó pihenést mindannyiunknak! Vigyázzatok magatokra!

Ja, és külön köszönöm annak, aki aggódott értem, hogy ne legyen semmi bajom és épségben hazaérjek. 😘💗

Szél és hideg - börzsönyi túra

Máris meghoztam a legújabb élménybeszámolót.😁

Rettenetesen elfáradtam, de azért igyekszem összeszedni a gondolataimat.

Tegnap este találtam ki, hogy ma mi legyen az úti terv. Végül egy börzsönyi túra mellett döntöttem. Kitaláltam, mikor keljek, mikor induljak, hogy időben odaérjek meg még vissza is sötétedés előtt. Valahogy nem igazán kívánja a szervezetem az erdőben sötétben való bóklászást.😉😊

Még jó, hogy kitalálok meg beütemezek mindent, erre mi történik? Hát nem felébredek úgy fél négy után?! Ha pedig már így alakult, akkor fel is keltem és nekiálltam készülődni. Miért ne? Így biztosan visszaérek még sötétedés előtt.

Na igen. Öt óra ötvenöt perckor már a vonaton ültem, ami pont 13 perc múlva indult. Vagyis még jócskán sötét volt, mikor elindultam, sőt, még egészen sokáig.

Az úti terv: Nagybörzsöny, onnan fel séta a Nagy-Hideg-hegyre, majd egy másik úton vissza. Ez is egy körtúra. Ezeket mindenféle túraútvonalas oldalról szedem. Ez éppen ez:

https://kirandulastippek.hu/dunakanyar/nagyborzsonyi-kortura-a-nagy-hideg-hegyre?fbclid=IwAR3fGjCTigeiXJj4rduvW4GvsLJVh2EHD9jrAiCuB70DucENqhS55j7JzXs

Jó utam volt oda. Szobig vonattal, onnan busszal. Egy szakaszon csak egyedül utaztam utasként a buszon és beszélgettünk a sofőrrel. Mesélt a tájról, az ottani településekről kicsit. Jó volt, hogy ilyen közvetlen volt.

Háromnegyed 8-kor szálltam le Nagybörzsönyben. Aztán megkezdődött a nagy túra. Úgy saccoltam, hogy az én tempómmal legkésőbb négy órára vissza is érek és elérem a buszt.

Kétségkívül gyönyörű és csendes, nyugodt és tiszta helyen mentem. Maga Nagybörzsöny is egy szép, tiszta, rendezett település.

Persze nem is én lennék, ha nem tévedtem volna el. Na de már rögtön az elején! Ugyanis nem vettem észre a jelzést, így tovább haladtam az úton, amiről le kellett volna térni. Így egy kis kitérőt tettem. Még jó, hogy észbe kaptam, így nagyjából csak fél órát keringőztem máshol.

Most már a rendes, jelzett útvonalon mentem. Hát, hogy őszinte legyek, nem semmi út volt. Igazából hamar elfáradtam, mert folyton csak felfelé kellett menni. Nem vethető a szememre, hiszen nagyon kezdő túrázó vagyok és persze elég edzetlen is. Tornázom itthon, de soha nem a sportolásról szólt az életem – az okok az életrajzomban keresendők. 😊 Tehát én magam nagyon is büszke vagyok magamra, hogy lassan ugyan, meg sokszor megállva egy-két percekre, jól elfáradva és leizzadva (ilyenkor nagy áldás, ha az embernek nincs testszaga és nem szagosodik), de végül feljutottam a Nagy-Hideg-hegyre. Ahogy a nevében is benne van, elég hideg volt ott fent. Igazából az egész túra alatt hűvös, helyenként elég hideg is volt, mert szinte folyamatosan fújt a szél. Ott fent meg aztán elég rendesen. Vagyis igazából a hegytetőn mindenhol. Néha kicsit ijesztő is volt. Mindenféle potyogott a fákról, de szerencsére, egyik sem talált el.

Néha olyan lehetetlen helyeken mentem, pedig útvonalat követtem. Csak éppen fakitermelés volt és kicsit széttúrták az utakat. Ott volt a sok kivágott fa is, meg voltak olyanok is, amik csak úgy kidőltek. Akkora fák! Meg is lepődtem, hogy dőlhetnek ki csak úgy ekkora fák az erdőben? De megtörténik.

Fent a hegyen. Bementem én is a turistaházba, hogy legalább ne kint legyek a szélben. Még egy vegán bablevest is ettem, ami nagyon jólesett, mert olyan jó meleg volt. Én meg vizes pólómban kicsit vacogtam. Nem volt olcsó a leves, de azért a pénzért egy jó nagy tányérral adtam, úgyhogy minden pénzt megért. <3

Megengedtem magamnak ezt a jó fél órás pihenőt. Utána még felbaktattam a hegy legmagasabb pontjára. Csináltam fotót is. :D

Itt találkoztam és beszélgettem egy házaspárral. Megtárgyaltuk, ki honnan jött. A hölgy elmondtam, hogy csodálja azokat, akik egyedül nekivágnak egy ilyen túrának, én pedig mondtam, hogy akkor ezt a dicséretet most szépen zsebre is rakom. :) Beszélgettünk kicsit az aktuális túránkról, aztán elbúcsúztunk. Innen már csak lefelé vezet az utam. Felfelé nem éppen egy leányálom menni, de azért a meredek utaknak lefelé is megvan a nehézsége. Mindenesetre azért szerintem könnyebb.

Felfelé mindössze két emberrel találkoztam, lefelé azonban eggyel sem.

Felfelé összességében – az eltévedéssel együtt – négy és negyed órás volt az út, lefelé úgy kettő és háromnegyed órás. Talán rövidebb is volt, de már annyira elfáradtam, hogy alig vártam, hogy végre visszaérjek a buszmegállóba. Néha vannak útjelző táblák is, azokon még a km-ek is szerepelnek. Én meg csak caplatok és caplatok és a következő útjelzőnél nézek nagyot, hogy még csak ennyit jöttem?! Mikor érek már a végére? Én nem tudom, hogy van ez, de mintha a helyi métereket másféle eszközzel szabták volna. Mikor azt hiszem, hogy már milyen sokat mentem, kiderül, hogy alig valamicskét. Valami nem stimmol. Talán a lépteim hossza? Vagy mégis a hegyi méterek mások, mint a városi méterek? Érdekes kérdés. A lényeg az, hogy végül sikeresen visszaérkeztem Nagybörzsönybe és volt még jó fél órám a busz indulásáig. Addig pihenő és egy kis uzsonna. Persze aki arra járt, az mind megnézett. Egy bácsi a buszmegálló mögötti házból kijött oda hozzám, leült a másik padra és csak úgy elkezdtünk beszélgetni. Ő kezdte és tényleg egy jót beszélgettünk. Úgy köszönt el, hogy elnézést, amiért megzavartam. Szó sincs róla! Aztán minden jót kívánt, én viszont, és ő bement a házba, én meg vártam a buszt.

Nos, ha idáig jó kis csend vett körül, ami azért most a hegyen sem volt elmondható, mert a szél olyan nagyon fújt, hogy igazán nem volt csend tőle. Megvolt az erdő csendje, az tényleg jó volt, de amúgy! Mindegy is. Felszálltam a buszra és onnantól már érezhettem azt, hogy megint visszatértem a „civilizációba”. Zaj. Hangoskodás. De a busz még semmi volt a vonathoz képest. Ott akkora volt a ricsaj, a gyerekek hangoskodása, akikre rá sem szóltak a szüleik, meg az összes utas beszélgetése, nevetése, hogy úgy éreztem, mintha bent lennék a belvárosban. Komolyan mondom. Nem viccelek.

Végül valamivel fél hét előtt értem haza. Indulás reggel fél hat előtt. Úgyhogy kiszámolhatjátok, 13 órát voltam oda. Ebből csak az utazás oda és vissza is több, mint két órát vett igénybe várakozásokkal, átszállásokkal. A többi a séta volt, na jó, meg egy kis pihenő fent a hegyen és lent a buszra várva.😀

Tényleg nagyon elfáradtam, de semmiért sem cserélném el ezt a mai napot. Még így sem, hogy szinte végig fújt a szél. Találkoztam most is különleges fákkal, az egyik már megint olyan hatalmas volt, egy másikat elneveztem boszorkányfának. De amúgy az egész erdő csodálatos. Semmihez sem fogható az a nyugalom, ami ott van. Az a csend. Volt olyan rész, amiről azt gondoltam, hogy arra még a madár se jár, mert arrafelé egyetlen madárhangot sem hallottam. De lehet, hogy ez csak azért volt, mert túlságosan fújt a szél és minden madár bebújt a jó meleg odvába.

Azt hiszem, egész jó időt mentem. Szerintem. Jó hét órás túra, több, mint 26 és fél km. Az én tempómmal ez csúcs, én úgy vélem.

Nagybörzsönyben még beugrottam a Lek Vár Lak nevű helyre és vettem pár különleges ízvilágú lekvárt. Amúgy jó sokféle van náluk. Ha arra jártok, ugorjatok be!

Na, mutitom a fotókat! Csináltam panorámaképeket, jártam forrásoknál, beöltöztem a szél miatt.

Őt neveztem el boszorkányfának 💗

Ő volt, amelyik megigézett. Ez is hatalmas fa 💗, csak a fotó nem úgy adja vissza.

Az erdőben még páfrányokat is találtam.

Bevallom őszintén, hogy az erdő mélye azért egy kicsit bennem is félelmet ébresztett. Nem tudom, hogy miért. Emberek nem voltak, állatok elő sem bújtak. Mégis, egy kicsit félelmetes az a mélység, a sötétebb területek. De aztán hamar túltettem magamat a félelmemen és mentem tovább. 😀😍

Mit hozott a dilemma?

Mindjárt elmesélem, hogy mi volt a dilemma tárgya. De előbb még valami mást mesélek.

Mivel múlt hétvégén nem voltam túrázni, több okból kifolyólag is, erre a hétvégére mindenképpen terveztem egyet menni. Tervem a szombat volt. Ki is találtam, hova mennék el. De ahogy az már lenni szokott, a testem egészen mást akart. Biztos sokatoknak furcsa, hogy ezt írom, pedig így van. A testre és a belső hangra mindig hallgatni kell. Tehát a testem nem akart szombaton menni kirándulni. Péntek éjszaka sokat voltam fent, így inkább hagytam magam tovább aludni reggel. Akkor is némileg fáradtan keltem. Mivel ugrott a szombati kirándulás, ezért más dolgokat terveztem be, amiket jó lett volna megcsinálni. Nos, ezekből nem minden valósult meg. Délután pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek a sportboltba és mégis csak nézek magamnak egy túranacit. Jól olvastátok, nacit írtam!😁

Higgyétek el, elég sokat hezitáltam, hogy tényleg legyen-e naci, aztán, hogy melyik legyen. Végül bevittem hármat a fülkébe próbálni. Kettő között dilemmáztam. Nem szoktam ilyet csinálni, de szerintem vagy jó negyed órát biztosan bent voltam a fülkében. Kell nekem a naci? Tuti? És mi lesz a nőiességgel, ha nem szoknyában vagyok? A túrázáshoz nem lenne jobb a naci? Kényelmesebbnek tűnik. Egész jó anyaga van és akármit is csinálok benne, mindenhogy kényelmes.

Végül sikerült kigondolkodnom és megvettem azt, amelyik praktikusabb. Igaz, hogy vagy egy kilométer hosszú a szára, tehát valami szakival fel kell varratnom, de azon kívül tényleg jó választás volt. Vettem még mellé egy hihetetlenül jó pulcsit meg egy pólót. Ezek mind kifejezetten túrázáshoz vannak.

Ma reggel pedig nekiindultam a nagyvilágnak. Mégsem az az útvonal lett, amit szerettem volna. Valahogy egy kicsit ódzkodtam tőle, de nem tudom, hogy miért. Mindegy is. Úgy döntöttem, hogy oda megyek, ahol már egyszer jártam: a Dera-szurdokba és a Hosszú-hegyre. Még reggel háromnegyed hét előtt elindultam, és 8.38-kor voltam ott a szurdoknál. Ez amúgy egy Kéktúra útvonal, de ezt már biztosan írtam a múltkori cikkemben. Erről a kiindulópontról azonban vezet egy másik Kéktúra útvonal is, méghozzá Dobogókőre. Valahogy már reggel az volt bennem, hogy ha tűrhető időben visszaérek, akkor még felgyalogolok oda is. Mi az nekem, az a 4,5 km? Kismiska.

A Dera-szurdokban most nem a szurdokban, a patak mentén mentem, hanem felmentem a gerincre, a veszélyesnek jelölt útra. Van benne kihívás, az igaz, de szerencsére szerencsésen kiértem a végére és indulhattam neki a nagy erdőnek.

Most nem készítettem képeket. Igyekeztem inkább magamra fordítani a figyelmemet. Mély be- és kilégzésekkel mentem. Kicsit próbáltam elmélyülni, kikapcsolni az agyamat. Mondjuk az sikerült is. Az elmélyülés is valamennyire, amennyire meg tudtam engedni magamnak a menetelés közben és figyelve a természetet.

Jó kilépni a mindennapi világból, ki az emberek közül egy olyan helyre, ahol még térerő sincs. Nem számít az idő.

Mondtam már, hogy mennyire csodás bent az erdőben? Minden útszakaszon más és más illata van az erdőnek. Olyan semmihez sem fogható illata. Ezért is igyekeztem minél mélyebbeket lélegezni, hogy minden sejtemet és az egész lényemet átjárja az a finom levegő, az erdő illata, energiája, a csend és az a különleges érzés, amit az erődben érzek. Tudjátok, már írtam, hogy olyan, mintha egyszerűen hazaérkeznék. Nem számoltam, hogy hány fát érintettem, simogattam meg vagy öleltem át. Mennyinek a gyökerére ültem le kicsit pihenni. A fák! A fák a legkülönlegesebb élőlények a földön. Képzeljétek el, hogy milyen régóta élnek a földön ezek a példányok és mennyi mindent láthattak, átéltek! Azt is képzeljétek el, hogy mivel egy helyben állnak, mennyi energiájuk lehet, milyen szorosan össze vannak kapcsolódva Földanyával. Öleltél már meg fát? Vagy tetted csak úgy rá a kezedet? Próbáld ki! Ha csak a tenyeremet teszem rá, rögtön érzem a fából áradó meleget. Annyira finom érzés! Tudom ajánlani. És továbbra se felejtsük el, hogy mennyi finom oxigént termelnek nekünk. Mi is lenne velünk nélkülük???

Egész jó időt mentem, mert jó négy óra múlva visszaérkeztem a kiindulási pontra. Ott leültem és megengedtem magamnak egy hosszabb pihenőt, úgy negyed órásat. Amúgy rövideket szoktam csak pihenni. Nem kell több. Most volt még egy hosszabb pihenőm, amikor a Hosszú-hegy egyik kilátópontján megpihentem és ettem egy szendvicset.

Mivel még nem volt egy óra, úgy döntöttem, hogy a pihenő után nekivágok én annak az útnak, fel Dobogókőre. Muszáj felmennem, mert reggel óta hív oda valami. Így hát nekivágtam. Aztán nem sokkal később már azt mondtam magamnak, hogy nem vagyok normális, hogy még egy ilyen fárasztó útnak nekivágtam. Nem fáradtam még el eléggé a hegyre felfelé menet, most kell még egy másik is? Ez az út kicsit átvezetett a településen, aztán be az erdőbe. De olyan meredek volt és olyan köves, hogy elég nehéz volt rajta menni. Ezek a köves utak a nehezebbek számomra, pláne, ha még meredeken fölfelé vezetnek is. Útközben itt is találkoztam emberekkel, és valamiért mindenki csak lefelé jött. Nem is értem, hogy miért? Tényleg, miért? Fölfele senki nem akar menni? Nem gond, én ügyes vagyok, erős és meg tudom csinálni. Mi tagadás, sűrűbben megálltam egy-egy perces pihenőkre, de csak kaptattam fölfelé. Mivel ez az erdei út olyan szakaszon vitt fel, ami közel volt az autóúthoz, így itt már nem volt meg az a csend. Folyton lehetett hallani az autókat meg a motorokat, de semmi gond, haladtam fölfelé. Azt hiszem, életem végéig szerencsés leszek innentől fogva, mert nagyon sok lócitromba beleléptem. Na, ezek nem frissek voltak, hanem már régiek, és gondolom, mindenki szanaszét vitte a cipőjével, így teljességgel lehetetlen volt, hogy az ember ne lépjen bele, mert mindent beterített az úton. Ilyen ez.😁

Kaptatok, pihenek, kaptatok, nézem az utat a lábam alatt, majd egyszer megálltam és felnéztem. És akkor megláttam ŐT. Abban a pillanatban tudtam, hogy Ő hívott fel ide a hegyre, hogy most miatta mászom meg ezt az utat. Hangosan mondtam is neki:

- Szóval te hívtál ide!

Rengeteg fa van az erdőben, különböző korúak, de Ő valahogy mindegyiktől idősebbnek tűnt. Ott állt pont az út kellős közepén a vastag törzsével, látszódó vastag, mohával fedett gyökereivel és én tudtam, hogy miatta vagyok itt. Leültem hát az egyik mohos gyökerére és már megint elkapott az az érzés, a megrendültség, a csodálat, az áhítat. Mélyről feljövő érzések voltak ezek, amik még könnyet is csaltak a szemembe. A hihetetlenségről és a csodálkozásról már ne is beszéljünk, hiszen reggel óta éreztem, hogy valami hív ide, és most megtudtam, hogy mi, vagyis ki volt az. Ő. Ez a hatalmas, gyönyörű fa, amelyik ott áll egyenesen, mintha a többiek az ő gondjaira lennének bízva, őrködik felettük. Ő a mindentudó itt. A kép alapján nem tűnik olyannak, ahogy leírtam, de valóban az volt.

Ahogy ültem rajta, egyik kezemet a törzsére tettem és belőle is éreztem áradni az a meleg energiát. Nyugodtan nézzetek bolondnak, egyáltalán nem zavar, hiszen csak leírom, ami bennem volt akkor, amit éreztem. 💗💗💗

Talán tíz percig ülhettem ott. Nem tovább. Nem is tudom, hogy miért nem tovább. Aztán elbúcsúztam tőle és elindultam felfelé, hogy megtegyem a még hátralévő utat. Ezután már egy másfajta nyugalom érzete költözött belém.

Még azért jó rész volt az útból, de végül szerencsésen felértem. Ott aztán jó sok ember volt. Ma amúgy is sokszor találkoztam emberekkel a túrám során, de itt a nagy parkoló, autók, motorok meg az emberek. Megnéztem, mikor indul a busz, majd leültem oda a kis parkban egy padra pihenni. A padokon Sri Chinmoy idézetek voltak. Elég nagy volt itt fent a nyüzsgés. Ez a Dobogókő hegytető. Visszaértem hát a „civilizációba” Nem hiányzott.

A hazafelé vezető úton csak pihentem. Eléggé elfáradtam. Reggel mondjuk 8.38-tól egészen 14 37-ig túráztam. Kiszámolhatjátok mennyi is ez. Több, mint 23 km, több, mint 34 000 lépés. De minden pillanatát élveztem és szerettem, még akkor is, ha fárasztó volt. Mert igazából nem úgy fárasztó, hogy alig van erőm továbbmenni. Van erőm, mert valami hív, valami hajt. Persze, el lehet fáradni elég rendesen a végére. És valahogy mégsem az hajt az út során, hogy mikor érek már a végére. Nem. Csak az hajt, hogy menni és menni tovább.

A naci, a pulcsi és a póló meg nagyon jó választás volt. Innen is csókoltatom az összes olyan emberkét, aki kitalálta a túraöltözeteket. A naci annyira kényelmes volt, hogy akármit is csináltam, olyan, mintha nem is lett volna rajtam, mert nem akadályozott egyetlen mozdulatban sem. A pulcsi meg melegen tartott, közben azért szellőzött. Néha fújt a szél és elég hűvös volt, néha még fáztam is. Az erdő azért lényegesen hűvösebb, mint a város. Annak is örülök, hogy még régről megvolt a túracipőm, mert tényleg nagyon jó az is. Szóval, mindenkinek nagyon, de nagyon köszönöm. 💖💖💖

Ennyi volt mára az élménybeszámoló.😊

A naciról meg csak annyit, hogy túléltem benne a napot. Úgy bő 9 és fél éve vagyok szoknyás és nem mentem ki emberek közé azóta nadrágban. Teljesen más érzés a kettő. A nadrágban éreztem, hogy kicsit felerősödnek másfajta energiák is bennem. Amúgy valahogy lazább is voltam. Egészében véve jó érzés volt, de ez nem jelenti azt, hogy a hétköznapokban is fogok viselni nadrágot. Azt azért mégsem.

Jó pihenést mindannyiunknak! 😘😘😘