Mindenkinek nagyon csodás, fantasztikus, boldog, sikeres és szeretettel teli új évet kívánok! 

 

De olyan nehéz szeretni önmagamat....

Nem, ezt a mondatot nem Én mondtam…

A legtöbb embernek ugyebár gondja van az önszeretéssel.

Hallottam már, hogy magunkat szeretni önzőség.

Van, aki azt mondta, hogy olyan nehéz szeretni önmagunkat.

Talán erről már esett szó, de leírom újra. És újra, ha az kell. :)

Nos, mindezek a gondolatok azért vannak bennünk, mert úgy neveltek minket (most általánosítsunk!), hogy mindenki más legyen fontos rajtunk kívül. Ezt a tanítást kaptuk, mert azok is, akik minket tanítottak bármilyen szempontból, őket is így tanították.

Viszont most, ebben a 21. században elértük oda, hogy fontossá vált önmagunk fejlesztése, lelkünk ápolása, traumáink feldolgozása. Úgyhogy ideje van annak is, hogy végre önmagunkra találjunk önmagunk szeretésében. Hiszen nehéz úgy fejlődni, változni, ha mondjuk haragban állunk önmagunkkal, nem fogadjuk el önmagunkat, nem tiszteljük és becsüljük önmagunkat.

Azt is kihangsúlyozom nagyon erősen, hogy mi magunk vagyunk az egyetlen állandók az életünkben, hiszen mindenki más csak vendég egy bizonyos időre.

Éppen ezért kell elsősorban önmagunkat szeretni, hogy aztán másokat is tudjunk őszintén és igazán szeretni. Hogy gondoljuk azt, hogy tudunk úgy szeretni valakit, ha önmagunkat nem szeretjük? Az úgy nem fog működni. Nem jól fog működni. Olyankor csak azt mondjuk, hogy szeretjük a másikat, de nézzük meg, hogy mennyi minden van a szeretetünk mögött: elvárások, sértődések, haragok, hibáztatások, veszekedések, félelmek. Bizony, bizony.

Ó, nem, Én sem vagyok száz százalékig a topon mindig az önszeretetben, mert a minap Én is kicsit elbizonytalanodtam valakivel kapcsolatban, akivel talán valami jónak az elején vagyunk. :) De erről még nem mesélek.

De hogy elmondjam, nagyon sokat segített nekem tegnap egy nagyon kedves barátnőm azzal, hogy meghallgatott, és így rá tudtam jönni, hogy mi is van velem, amiért így elbizonytalanodtam. És mivel rájöttem, ezért már tudok vele „dolgozni” magamban, át tudom formálni.

Nálam nagyon jól működik az a módszer, hogy beszélek és beszélek, és akkor egyszer csak bumm! Beütnek a felismerések. Imádom ezt az érzést! Ebben volt nagy segítségemre tegnap a barátnőm. Azért mondott ő is olyanokat…. Pont így volt jó. :)

Visszatérve az önmagunk szeretésére. Lehet ezt tanulni, fejleszteni, alakítani magunkban. És kell is, hogy ezt tegyük, mert egészen fantasztikus, csodálatos önmagunkat ismerhetjük meg és olyan hihetetlen dolgokban, csodákban lehet részünk, amiket nem tudunk átélni, ha nem tapasztaljuk meg önmagunk őszinte szeretetét.

Ebben kívánok segíteni azzal, hogy útjára indítom a 6 alkalmas minitréningemet.

Ez csak egy alapozás ahhoz, hogy közelebb kerüljünk önmagunk szeretéséhez. Mert a folyamaton mindenkinek magának kell átmennie, önmagának kell az érzéseit átélni, a szükséges lépéseket megtenni. Én csak átadhatom mindazt, amit Én tapasztaltam és tanultam meg.

Ha valaki úgy érzi, hogy benevezne erre a tréningre, mert szeretne közelebb kerülni önmaga szeretéséhez, szeretne igazán jóban lenni önmagával, elfogadni önmagát, tisztelni és becsülni önmagát, akkor szeretettel és szívesen fogadom a jelentkezését.

Nagyon sok témát fogunk érinteni, ezeket alaposan megnézni, hogy aztán mindenki önmaga építkezhessen ezekből.

A részletek még kidolgozás alatt vannak. De igyekszem, hogy minél előbb átadhassam a bennem lévő értékeket.

Addig is…

Pussssszzzantáááássss….

A szeretet ünnepe???

Azt szokták mondani, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. De vajon

tényleg az? És miért csak a karácsonyra mondják azt, hogy a szeretet ünnepe?

Tényleg jó volna, ha karácsony valóban a szeretet ünnepe volna. Igazi ünnep. De ez már olyan régóta egészen másról szól. Mindenki igyekszik ajándékokat vásárolni. Ha lehet, akkor mindenkinek. Mindenkinek a családban. Meg ennek az ismerősnek, meg annak a barátnak. Szóval, vásárolnak. És miért kell vásárolni? Netán ezzel akarjuk kifejezni a szeretetünket? Máshogy nem menne a szeretet kifejezése? Vagy valaki ezzel akarja „megvenni” mások szeretetét?

Szerintem az egyáltalán nem a szeretet kifejezése, ha abban nyilvánítjuk meg, hogy minél több mindent veszünk. Ha rengeteg pénzünket ajándékra áldozzuk. Utána meg azon siránkozunk, hogy minden pénzünk elfogyott, ajándékra költöttünk. Az nem szeretet, ha utána ilyen érzések vannak bennünk. Mert akkor a vásárlás máris csak egy muszáj vagy egy kötelező feladat volt. Ebben semmi szeretet nincs.

Én azért megkérdezném, hogy hogyan is vásárolnak az emberek ajándékot? Én nem vagyok egy nagy ajándékvásárló. Régebben saját kezűleg készítettem ajándékokat. De Én mindig megkérdeztem, hogy a másiknak, akit meg szeretnék ajándékozni, mire van szüksége? Örülne-e ennek vagy annak? Jó lesz-e neki ez vagy az? Így csak annyiban volt meglepetés az ajándék, hogy nem tudták, hogy fog kinézni.

Én nagyon hasznosnak találom azt, ha megkérdezzük a másikat, hogy minek örülne igazán, mire volna szüksége vagy mit szeretne kapni. Mert ha úgy vásárolunk ajándékot, hogy szerintünk mi lenne jó a másiknak, akkor az valójában rólunk szól és nem a megajándékozottról. Akkor a mi vágyainkat „nyomjuk” a másikra.

Ennyit az ajándékokról. Térjünk vissza a szeretetre. Miért van az, hogy karácsonykor próbálnak hatni az emberekre a szeretet kifejezésével? Miért nem lehet ezt egész évben megtenni? Miért karácsonykor próbáljuk pótolni, ami talán egész évben hiányzott? Családi összejövetel, amin ilyenkor általában sokan ott vannak, ha vannak családtagok. És mégis tudom, hogy ilyenkor elég sokan vacakul érzik magukat. Mert egyébként nem nagyon állnak szóba egymással a családtagok. Vagy haragszanak egymásra valamiért. Vagy nincsenek is jóban.

Ilyenkor, karácsonykor meg megy a széptevés, a képmutatás, hogy de azért egy család vagyunk.

Őszintén szólva, szerintem, ez nem igazi család. Csak azért, mert „egy vérből valók” a családtagok, nem jelenti azt, hogy feltétlenül együtt is kell lenni ilyenkor, ha nem érzik jól magukat együtt.

Egy család elsődleges feladat az volna, hogy szeressék, tiszteljék, támogassák, becsüljék egymást. Csak úgy, ahogy önmagukkal is tenné mindenki. Hát ott már bibi van, ha még magunkkal sem vagyunk ilyenek.

Nem, nem vagyok megkeseredett, de nem szeretem az ilyen képmutatásokat, önbecsapásokat.

Sokkal több haszna volna annak, ha tisztáznák az emberek az egymás között felmerült nehézségeiket, nézeteltéréseiket. Ha mindenki elmondaná, hogy mi is a baj.

Persze azért azt tudni kell, hogy nem az volna a lényeg, hogy a másikat hibáztassuk, hanem felismerjük a saját felelősségünket is a történésekben.

El lehet mondani a sérelmeinket, de azt olyan kifejezéssel, hogy nekem mennyire és mi esett rosszul. Nem úgy, hogy te, a másik bunkó voltál, sértegettél. Az volna a jó, ha mindenki önmagából indulna ki.

Aztán érdemes volna mindent jól átbeszélni, megbeszélni. Megbocsátani önmagunknak és másoknak. Tisztázni magunkban az érzéseinket, és hogy ezekkel mit tudunk kezdeni. Mit tudunk megváltoztatni magunkban?

Szeretet. De ide tartozik az önszeretet is. Ezért írok ilyeneket.

És mint egy ilyen fontos, az életünket meghatározó érzés, nem volna szabad, hogy csak karácsonykor kapjon igazán hangsúlyt. Az év minden napján hangsúlyosnak kellene lennie. Minden egyes nap. Mert milyen is az életünk a szeretteinkkel? Valóban szeretjük őket? És mit tennénk, ha hirtelen nem lennének? Lenne bennünk megbánás, hogy nem fejeztük ki minden nap, hogy mennyire fontos a másik, mennyire szeretjük? Hogy fontosabb volt a munka vagy bármi más, mint odafigyelni arra, akit igazán szeretünk?

Én azt mondom, legyen minden nap ünnepnap a szívünkben! Legyen minden nap a szeretet ünnepe az életünkben!

Ha valakit szeretünk, akkor annak bármikor megvehetünk bármit, amit szeretne, bármikor meglephetjük akármilyen aprósággal. Nem kell egyetlen alkalomra belesűríteni számtalan vagy éppen nagyon drága ajándékot.

Ilyenkor persze a rászorulók támogatása is nagyobb hangsúlyt kap. Pedig ők is az év minden egyes napján léteznek, élnek és talán az év több napján is segítségre szorulnak, nem csak ezen az egy ünnepen. Úgyhogy ne csak ekkor legyen a szívünkben könyörület mások iránt, hanem bármikor.

Szóval, ha valakinek csak úgy eszébe jut, akkor bátran segítsen másoknak. Segítség lehet egy kedves szó, egy beszélgetés, meghallgatni a másikat. De ugyanígy nagy segítség, néhány száz forint, valamennyi ennivaló, ruha. Egyszóval mindaz, amire a másiknak szüksége lehet.

De azt mondom, hogy ezt mindenki csak akkor tegye meg, ha szívesen teszi. Ha nem így van, akkor inkább ne segítsen, de ne is ártson!

Ha úgy érzem, néha Én is szoktam pár száz forintot adakozni egy-egy személynek. Van, hogy néha ebédet veszek valakinek. Az is előfordult már, hogy a boltban vettem egy kevés élelmiszert valakinek.

Ezek nem nagy dolgok. De kifejez belőlünk valamit. Nem kell ezt minden nap megtennünk. De ha minél többen teszünk csak egy kis apróságot másokért, akkor olyan, mintha mindenki tenne valamit minden olyan emberért, akinek egy ilyen kis segítségre is szüksége van.

Olyan is előfordult már, hogy szó szerint életet mentettem. Ezt elmesélem. Egyszerű kis történet. Zebránál álltunk néhányan. Volt egy nő, akire azt mondanám, hogy nem volt éppen józan. Lelépett az úttestre. Én utána mentem és visszahúztam. Pont egy busz jött. Ennyi volt. Utána átsétáltunk az úttesten és egyszerűen csak meghallgattam a mondanivalóját. Bárki megtehette volna, mégsem tette meg rajtam kívül senki. Ez azért is szomorú, mert ha valaki éppen nem józan, akkor már nem is számít, mint ember? Akkor már nem is segítünk rajta? Miért? És egyáltalán honnan tudjuk, hogy az a másik miért iszik? Nem, nem mindenki képes kimászni a gödörből. Nem mindenkinek van meg hozzá egyedül az akaratereje. Ismerek ilyeneket.

Szerintem azért vannak jó sokan, akik gondolkodás nélkül segítenek, legyen szó akármilyen apróságról is.

Nekem is nagyon sokszor segített már sok ember az életem során. Hálával tartozom nekik.

Ha csak egy kicsit is tehetünk másokért valamit, megéri. Ne hagyjuk, hogy kivesszen belőlünk az emberség. Az, amitől igazán emberek vagyunk.

Egy kicsit kanyarodjunk vissza a családhoz. Azt is észre kell bizony vennünk, ha a saját családunkban van olyan, aki valamiféle segítségre szorul. Általában tudjuk, hogy a családtagjaink hogyan élnek. De azt is tudjuk, hogy vajon mi bántja őket? Le szoktunk ülni velük úgy igazán beszélgetni? Meghallgatni őket? Mert sokszor csak arra van szüksége a másiknak, hogy meghallgassák. Figyelmesen. Önzetlenül. Nem kell cserébe elvárni, hogy majd egyszer, amikor nekünk lesz valami problémánk, ő is mindenképpen hallgasson meg minket. Nem mindenki képes erre. De arra igenis mindenki képes, hogy odafigyeljen a másikra. Mert ha odafigyelünk a szeretteinkre, akkor tudni fogjuk, ha éppen baja van, valami bántja és máris ott lehetünk neki. Sokszor az is elég, ha csak ott vagyunk a másiknak.

Mielőtt bárkiben is felmerülne, hogy Én biztosan mindenkire odafigyelek, mindent tökéletesen csinálok és boldog családban élek, elárulom, hogy a lányomon kívül nem nagyon van senkim sem. Párom nincs. Néha a nagynénémékkel szoktam találkozni. A nővérem fel szokott hívni, de ő külföldön él és évek óta nem találkoztunk. A többi testvéremmel nincs kapcsolatom. Semmilyen. De Én egyáltalán nem bánom. Valahogy bennem nincs meg az a testvéri szeretet, kötődés, ami azokban van meg, akik együtt nőttek fel. Én nem velük nőttem fel. Nem is ismerjük igazán egymást. Az anyánkon kívül, aki már több, mint harminc éve halott, nincs semmi közös bennünk.

Ez már ilyen helyrehozhatatlan.

De a lányomra figyelek. Tudom, ha éppen valami bántja, valami baja van. Csak, sajnos, nem mindent oszt meg velem. Így csak annyit tudok tenni, hogy elmondom neki, hogy szeretem, itt vagyok neki, ha szüksége van rám. És amikor úgy van, elmondja, mi bántja vagy egyszerűen csak ölelésre van szüksége. Mondom, nem mindig kell beszélni. Elég csak ott lenni a másiknak. Ez valóban nagyon sokat tud segíteni.

Szóval, aki csak teheti, szeresse a szeretteit minden egyes nap! Soha ne legyen nyűg vagy ne felejtse el kifejezni, elmondani, mennyire szereti a másikat. Akár a párját, akár a gyerekét, akár mást. Sokkal többet jelent az a szeretet, amit gyakrabban fejezünk ki, nem csak évente egyszer valami ünnep kapcsán.

Ölelés és pusssszantááás :)

Kritizálás

Most egy nagyon jó kis témát hoztam. Lehet rajta csámcsogni… nyamnyam…

Annyi gondolat van a fejemben, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. :)

Talán most Én is kritikus leszek ebben a cikkben.

Mindenki tudja, hogy az emberek nagy része, úgy egészen közel a 100 százalékhoz, kritikus. Van, aki kevésbé, van, aki aztán a végtelenségig beleköt mindenbe.

Én arról a kritikusságról gondolkodtam el, amit az emberek egymással művelnek. Vagy ha nem is egymással, akkor egyik a másikkal, a harmadik a sokadikkal. Szóval, amikor valakinek valami nem tetszik, máris megkritizálja.

Talán mindenki egyetért velem, amikor azt írom, hogy a legnagyobb közösségi oldalon (fb) aztán végtelen számú kritikus ember létezik. Ha valaki rosszul ír valamit, máris jön a kritikus tömeg és rögtön lehordja a sárga földig.

Vagy valaki kitesz egy fotót bármiről (most ne menjünk bele a részletekbe, hiszen az emberek mindenről tesznek fel fotót) és az valakinek valamiért szúrja a szemét, máris kritizál.

Hogy néz ki? Hogy viselkedhet így? Hogy lehet ilyen ostoba? Hogy lehet ilyen szemét? Minek mutogatja magát? Miért kell mindenről kitenni egy fotót? Hogy lehet így gondolkodni? Hát nem gondolkodik az ostobája? Ez meg sem érdemli az életet…

Hát ezt aztán lehetne sorolni. Szerintem mindenki találkozott már ilyennel. Tán van az olvasóim között olyan is, aki mondjuk kritikus és ilyen vagy hasonló bejegyzéseket ír.

Akkor most lépjünk egyet. Elfogadás.

A könyvben erről a témáról is írtam és azt hiszem, ez a téma igencsak kapcsolódik ehhez.

Kérdéseim: Miért kell rögtön kritikával illetni, ha valami nem tetszik?

És muszáj megkritizálni, ha valami nem tetszik? Miért?

Nem kellene esetleg tükörbe nézni, hogy mégis miért kritizálunk?

Az még nem jutott eszünkbe, hogy esetleg elfogadjuk, hogy a másik ember olyan, amilyen?

Esetleg elgondolkodtunk már azon, hogy miért is szólunk bele mások életébe?
Mert ez bizony mind hozzátartozik ehhez a témához.

Gondoljunk bele! Ha vesszük az önszeretetet, az önelfogadást, akkor egészen más szemmel tudunk rajtunk kívül lévő dolgokra és más személyekre is tekinteni. Aki elfogadásban van magával, az nem a kritikus énjén fogja elővenni, hanem az elfogadót.

Szóval, aki másokat kritizál, az valójában önmagát kritizálja. Ez már eszükbe jutott vajon azoknak, akik folyton kritizálni? Van, aki csak néha kritizál valamit vagy valakit, de akkor annak is el kell gondolkodnia, hogy mégis mit kritizál a másikban és az benne hogy is van jelen. Mit nem bír önmagában elfogadni, amiért a másikat kritizálja?

Ez egyébként csak egy egyszerű önismereti okfejtegetés.

Tudjátok, mi az a mondat, amit elég sokszor olvasni? Hogy lehet valaki ilyen ostoba? Vagy valami ilyesmi, de mindenképpen az ostobaságra vonatkozik.

Vegyük például a magyar nyelvet. Én is nagyon szeretem és Én is ki tudok akadni, ha valaki nem ír helyesen.

De ha belegondolunk, rengeteg oka lehet ennek is. Nem tanulta meg, ez az egyik. De hogy miért nem tanulta meg, annak is lehet sokféle oka. Valaki nem szeret tanulni. Valakinek rossz gyerekkora volt és nem tudott odafigyelni a tanulásra (Én is ismerek ilyet). Valakit egyszerűen nem érdekel.

Lehetne sorolni az okokat. Én csak annyit kérek, hogy tessék gondolkodni, belegondolni mások helyzetébe. Nem kell mindent megérteni, mert az nem is menne talán. De azt nagyon egyszerűen meg lehet tenni, hogy elgondolkodunk a dolgokon, és talán más véleményre jutunk.

Mert mi, emberek, hajlamosak vagyunk rögtön elsőre ugrani, beszólni, ha valami nem tetszik. De kérdem Én, hányan gondolkodnak el azon, hogy vajon valaki mit miért csinál?

Ja, idén történt velem egy eset. Valahogy nem megy ki a fejemből. Mentem át az úttesten. Nem egy forgalmas út, amolyan házak közötti. Női sofőr. Én lassan mentem. Kiszólt, hogy mindjárt megalszik a számban a tej. De vajon megkérdezte, hogy miért megyek ilyen lassan? Hát nektek elárulom: azért mentem csigában, mert épp nehezemre esett menni, mert eléggé fájt a derekam.

Csak arra akarok ezzel is kilyukadni, hogy az emberek mindig csak a felszínt nézik meg, csak azt látják és máris ugranak. Hová fajul még ez a világ? Teljesen kiveszik az emberekből a figyelmesség, az elfogadás, az együttérzés? Miért?

Mert azt ugye már senki nem kérdezi meg, hogy valami baj van, amiért ilyen vagy olyan vagy? Amiért így gondolkodsz? Amiért így viselkedsz?

Mindenki nagyjából csak magával törődik. És elfelejti, hogy rajta kívül ezen a bolygón még úgy 7 milliárd ember él. De nem is kell mindenkivel foglalkozni, elég csak azzal, akivel valamilyen kapcsolatban vagyunk. Nem csak a közelebbiek, hanem azok is, akikkel az utcán, a járműveken vagy bárhol találkozunk. Már az is valamilyen kapcsolat.

Nagyon nagy szükség volna arra, hogy odafigyeljünk egymásra. Nagyon sok minden meg tud ezzel változni. Vissza tud térni az emberségesség az emberekbe, ami nagyon kiveszni látszik.

Akartam még másról is írni. Visszatérni a kritizáláshoz.

Most lehet, hogy kicsit Én is kritizálni fogok, de ezt most csak így tudom megírni.

Vannak azok az emberek, akik nagyon okosnak érzik magukat, akik úgy gondolják, minden csak úgy lehet jó, ahogy ők csinálják, ahogy ők gondolják. Ez most kicsit sarkítva van, de nem akarok egy egész regényt írni. Azt majd máskor. :)

Nos, az ilyen emberek, hajlamosak egyből leszólni, kinevetni az olyanokat, akik máshogy gondolkodnak, cselekednek, mint ők. Igen, személyesen ismerek ilyeneket. Aki játszik az emberekkel, az emberek reakciójával és azt tartja viccesnek, ahogy az emberek reagálnak a mondanivalójára. Hozzáteszem, ez az ismerősöm ezt jó szórakozásnak tartja, mert így nevethet az emberek ostobaságán. Szinte szó szerint írtam, ahogy ő mondta.

Aztán vannak azok az emberek, akik az ébren töltött idejük szinte minden egyes percében keményen dolgoznak. Ők máris ugranak azokra, akik kevesebbet vagy egyáltalán nem dolgoznak.

Aztán vannak azok, akik arra ugranak, ha valaki valamiért panaszkodni merészel.

Ismerősek a témák, ugye? Szerintem mindenki találkozik valamelyikkel. Akár többel is.

Akkor most már azt mondom, hogy tessék elfogadni, hogy mindenki más, másmilyen. Mindenki más környezetből, más nevelésből jött. Mindenkinek más a felfogása. Ami az egyiknek könnyű, lehet, hogy a másiknak az sehogy sem akar a fejébe menni, sehogy sem tudja megérteni. Mások a képességeink. Az észbeliek is.

Úgyhogy azt mondom, mielőbb bárki is nekiáll kritizálni, előbb nézzen tükörbe! Aztán meg gondolkodjon el azon, hogy miért is kritizál! Aztán jusson eszébe, hogy mindannyian mások vagyunk, éppen ezért nem gondolkodhatunk egyformán, nem láthatjuk egyformán a dolgokat.

És még ide tartozik az is, hogy akármennyire is nem tetszik nekünk a másik viselkedése, el kell fogadnunk, hogy ő ilyen, hogy az az ő élete, mindent úgy csinál, ahogy tud. Szóval, ELFOGADÁS! Ezután pedig az, hogy nem szólunk bele az ő életébe, mert az nem a mienk.

Egyébként meg, ha annyira nagyon kritizálunk valaki, akkor miért nem inkább építő kritikát használunk? Vagy ha olyan a téma, akkor miért nem kérdezzük meg tőle, hogy tudunk-e neki valamiben segíteni? Vagy miért nem kérdezzük meg tőle, hogy miért gondolja a dolgokat úgy, ahogy? Miért siránkozik valamin, mikor máshogy is lehetne?

Miért nem a segítőszándék vezérel ilyenkor bennünket? Hm?

Emberek vagyunk. Együtt élünk ezen a csodálatos bolygón. Olyan sok minden másképp lehetne, ha az emberek nem így állnának egymáshoz, hanem inkább elfogadással, segítőkészséggel és hasonlókkal. Az úgynevezett mindennapos túlélés is megváltozhatna, ha egymással együttműködve és nem egymást eltiporva haladnánk.

Ez így nagy vonalakban. Mert aztán a végtelenségig lehetne ezekről beszélni. :)

Érdemes ezeken a dolgokon elgondolkodni.

Ha valaki beszélgetni akar ezekről, megtalál…

Pusszantááás