Mindenkinek nagyon csodás, fantasztikus, boldog, sikeres és szeretettel teli új évet kívánok!
2018. december 31., hétfő
2018. december 22., szombat
De olyan nehéz szeretni önmagamat....
Nem,
ezt a mondatot nem Én mondtam…
Hallottam
már, hogy magunkat szeretni önzőség.
Van,
aki azt mondta, hogy olyan nehéz szeretni önmagunkat.
Talán
erről már esett szó, de leírom újra. És újra, ha az kell. :)
Nos,
mindezek a gondolatok azért vannak bennünk, mert úgy neveltek
minket (most általánosítsunk!), hogy mindenki más legyen fontos
rajtunk kívül. Ezt a tanítást kaptuk, mert azok is, akik minket
tanítottak bármilyen szempontból, őket is így tanították.
Viszont
most, ebben a 21. században elértük oda, hogy fontossá vált
önmagunk fejlesztése, lelkünk ápolása, traumáink feldolgozása.
Úgyhogy ideje van annak is, hogy végre önmagunkra találjunk
önmagunk szeretésében. Hiszen nehéz úgy fejlődni, változni, ha
mondjuk haragban állunk önmagunkkal, nem fogadjuk el önmagunkat,
nem tiszteljük és becsüljük önmagunkat.
Azt
is kihangsúlyozom nagyon erősen, hogy mi magunk vagyunk az egyetlen
állandók az életünkben, hiszen mindenki más csak vendég egy
bizonyos időre.
Éppen
ezért kell elsősorban önmagunkat szeretni, hogy aztán másokat is
tudjunk őszintén és igazán szeretni. Hogy gondoljuk azt, hogy
tudunk úgy szeretni valakit, ha önmagunkat nem szeretjük? Az úgy
nem fog működni. Nem jól fog működni. Olyankor csak azt mondjuk,
hogy szeretjük a másikat, de nézzük meg, hogy mennyi minden van a
szeretetünk mögött: elvárások, sértődések, haragok,
hibáztatások, veszekedések, félelmek. Bizony, bizony.
Ó,
nem, Én sem vagyok száz százalékig a topon mindig az
önszeretetben, mert a minap Én is kicsit elbizonytalanodtam
valakivel kapcsolatban, akivel talán valami jónak az elején
vagyunk. :) De erről még nem mesélek.
De
hogy elmondjam, nagyon sokat segített nekem tegnap egy nagyon kedves
barátnőm azzal, hogy meghallgatott, és így rá tudtam jönni,
hogy mi is van velem, amiért így elbizonytalanodtam. És mivel
rájöttem, ezért már tudok vele „dolgozni” magamban, át tudom
formálni.
Nálam
nagyon jól működik az a módszer, hogy beszélek és beszélek, és
akkor egyszer csak bumm! Beütnek a felismerések. Imádom ezt az
érzést! Ebben volt nagy segítségemre tegnap a barátnőm. Azért
mondott ő is olyanokat…. Pont így volt jó. :)
Visszatérve
az önmagunk szeretésére. Lehet ezt tanulni, fejleszteni, alakítani
magunkban. És kell is, hogy ezt tegyük, mert egészen fantasztikus,
csodálatos önmagunkat ismerhetjük meg és olyan hihetetlen
dolgokban, csodákban lehet részünk, amiket nem tudunk átélni, ha
nem tapasztaljuk meg önmagunk őszinte szeretetét.
Ebben
kívánok segíteni azzal, hogy útjára indítom a 6
alkalmas minitréningemet.
Ez
csak egy alapozás ahhoz, hogy közelebb kerüljünk önmagunk
szeretéséhez. Mert a folyamaton mindenkinek magának kell átmennie,
önmagának kell az érzéseit átélni, a szükséges lépéseket
megtenni. Én csak átadhatom mindazt, amit Én tapasztaltam és
tanultam meg.
Ha
valaki úgy érzi, hogy benevezne erre a tréningre, mert szeretne
közelebb kerülni önmaga szeretéséhez, szeretne igazán jóban
lenni önmagával, elfogadni önmagát, tisztelni és becsülni
önmagát, akkor szeretettel és szívesen fogadom a jelentkezését.
Nagyon
sok témát fogunk érinteni, ezeket alaposan megnézni, hogy aztán
mindenki önmaga építkezhessen ezekből.
A
részletek még kidolgozás alatt vannak. De igyekszem, hogy minél
előbb átadhassam a bennem lévő értékeket.
Addig
is…
Pussssszzzantáááássss….
2018. december 15., szombat
A szeretet ünnepe???
Azt
szokták mondani, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. De vajon
tényleg az? És miért csak a karácsonyra mondják azt, hogy a szeretet ünnepe?
tényleg az? És miért csak a karácsonyra mondják azt, hogy a szeretet ünnepe?
Tényleg
jó volna, ha karácsony valóban a szeretet ünnepe volna. Igazi
ünnep. De ez már olyan régóta egészen másról szól. Mindenki
igyekszik ajándékokat vásárolni. Ha lehet, akkor mindenkinek.
Mindenkinek a családban. Meg ennek az ismerősnek, meg annak a
barátnak. Szóval, vásárolnak. És miért kell vásárolni? Netán
ezzel akarjuk kifejezni a szeretetünket? Máshogy nem menne a
szeretet kifejezése? Vagy valaki ezzel akarja „megvenni” mások
szeretetét?
Szerintem
az egyáltalán nem a szeretet kifejezése, ha abban nyilvánítjuk
meg, hogy minél több mindent veszünk. Ha rengeteg pénzünket
ajándékra áldozzuk. Utána meg azon siránkozunk, hogy minden
pénzünk elfogyott, ajándékra költöttünk. Az nem szeretet, ha
utána ilyen érzések vannak bennünk. Mert akkor a vásárlás
máris csak egy muszáj vagy egy kötelező feladat volt. Ebben semmi
szeretet nincs.
Én
azért megkérdezném, hogy hogyan is vásárolnak az emberek
ajándékot? Én nem vagyok egy nagy ajándékvásárló. Régebben
saját kezűleg készítettem ajándékokat. De Én mindig
megkérdeztem, hogy a másiknak, akit meg szeretnék ajándékozni,
mire van szüksége? Örülne-e ennek vagy annak? Jó lesz-e neki ez
vagy az? Így csak annyiban volt meglepetés az ajándék, hogy nem
tudták, hogy fog kinézni.
Én
nagyon hasznosnak találom azt, ha megkérdezzük a másikat, hogy
minek örülne igazán, mire volna szüksége vagy mit szeretne
kapni. Mert ha úgy vásárolunk ajándékot, hogy szerintünk mi
lenne jó a másiknak, akkor az valójában rólunk szól és nem a
megajándékozottról. Akkor a mi vágyainkat „nyomjuk” a
másikra.
Ennyit
az ajándékokról. Térjünk vissza a szeretetre. Miért van az,
hogy karácsonykor próbálnak hatni az emberekre a szeretet
kifejezésével? Miért nem lehet ezt egész évben megtenni? Miért
karácsonykor próbáljuk pótolni, ami talán egész évben
hiányzott? Családi összejövetel, amin ilyenkor általában sokan
ott vannak, ha vannak családtagok. És mégis tudom, hogy ilyenkor
elég sokan vacakul érzik magukat. Mert egyébként nem nagyon
állnak szóba egymással a családtagok. Vagy haragszanak egymásra
valamiért. Vagy nincsenek is jóban.
Ilyenkor,
karácsonykor meg megy a széptevés, a képmutatás, hogy de azért
egy család vagyunk.
Őszintén
szólva, szerintem, ez nem igazi család. Csak azért, mert „egy
vérből valók” a családtagok, nem jelenti azt, hogy feltétlenül
együtt is kell lenni ilyenkor, ha nem érzik jól magukat együtt.
Egy
család elsődleges feladat az volna, hogy szeressék, tiszteljék,
támogassák, becsüljék egymást. Csak úgy, ahogy önmagukkal is
tenné mindenki. Hát ott már bibi van, ha még magunkkal sem
vagyunk ilyenek.
Nem,
nem vagyok megkeseredett, de nem szeretem az ilyen képmutatásokat,
önbecsapásokat.
Sokkal
több haszna volna annak, ha tisztáznák az emberek az egymás
között felmerült nehézségeiket, nézeteltéréseiket. Ha
mindenki elmondaná, hogy mi is a baj.
Persze
azért azt tudni kell, hogy nem az volna a lényeg, hogy a másikat
hibáztassuk, hanem felismerjük a saját felelősségünket is a
történésekben.
El
lehet mondani a sérelmeinket, de azt olyan kifejezéssel, hogy nekem
mennyire és mi esett rosszul. Nem úgy, hogy te, a másik bunkó
voltál, sértegettél. Az volna a jó, ha mindenki önmagából
indulna ki.
Aztán
érdemes volna mindent jól átbeszélni, megbeszélni. Megbocsátani
önmagunknak és másoknak. Tisztázni magunkban az érzéseinket, és
hogy ezekkel mit tudunk kezdeni. Mit tudunk megváltoztatni
magunkban?
Szeretet.
De ide tartozik az önszeretet is. Ezért írok ilyeneket.
És
mint egy ilyen fontos, az életünket meghatározó érzés, nem
volna szabad, hogy csak karácsonykor kapjon igazán hangsúlyt. Az
év minden napján hangsúlyosnak kellene lennie. Minden egyes nap.
Mert milyen is az életünk a szeretteinkkel? Valóban szeretjük
őket? És mit tennénk, ha hirtelen nem lennének? Lenne bennünk
megbánás, hogy nem fejeztük ki minden nap, hogy mennyire fontos a
másik, mennyire szeretjük? Hogy fontosabb volt a munka vagy bármi
más, mint odafigyelni arra, akit igazán szeretünk?
Én
azt mondom, legyen minden nap ünnepnap a szívünkben! Legyen minden
nap a szeretet ünnepe az életünkben!
Ha
valakit szeretünk, akkor annak bármikor megvehetünk bármit, amit
szeretne, bármikor meglephetjük akármilyen aprósággal. Nem kell
egyetlen alkalomra belesűríteni számtalan vagy éppen nagyon drága
ajándékot.
Ilyenkor
persze a rászorulók támogatása is nagyobb hangsúlyt kap. Pedig
ők is az év minden egyes napján léteznek, élnek és talán az év
több napján is segítségre szorulnak, nem csak ezen az egy
ünnepen. Úgyhogy ne csak ekkor legyen a szívünkben könyörület
mások iránt, hanem bármikor.
Szóval,
ha valakinek csak úgy eszébe jut, akkor bátran segítsen másoknak.
Segítség lehet egy kedves szó, egy beszélgetés, meghallgatni a
másikat. De ugyanígy nagy segítség, néhány száz forint,
valamennyi ennivaló, ruha. Egyszóval mindaz, amire a másiknak
szüksége lehet.
De
azt mondom, hogy ezt mindenki csak akkor tegye meg, ha szívesen
teszi. Ha nem így van, akkor inkább ne segítsen, de ne is ártson!
Ha
úgy érzem, néha Én is szoktam pár száz forintot adakozni
egy-egy személynek. Van, hogy néha ebédet veszek valakinek. Az is
előfordult már, hogy a boltban vettem egy kevés élelmiszert
valakinek.
Ezek
nem nagy dolgok. De kifejez belőlünk valamit. Nem kell ezt minden
nap megtennünk. De ha minél többen teszünk csak egy kis apróságot
másokért, akkor olyan, mintha mindenki tenne valamit minden olyan
emberért, akinek egy ilyen kis segítségre is szüksége van.
Olyan
is előfordult már, hogy szó szerint életet mentettem. Ezt
elmesélem. Egyszerű kis történet. Zebránál álltunk néhányan.
Volt egy nő, akire azt mondanám, hogy nem volt éppen józan.
Lelépett az úttestre. Én utána mentem és visszahúztam. Pont egy
busz jött. Ennyi volt. Utána átsétáltunk az úttesten és
egyszerűen csak meghallgattam a mondanivalóját. Bárki megtehette
volna, mégsem tette meg rajtam kívül senki. Ez azért is szomorú,
mert ha valaki éppen nem józan, akkor már nem is számít, mint
ember? Akkor már nem is segítünk rajta? Miért? És egyáltalán
honnan tudjuk, hogy az a másik miért iszik? Nem, nem mindenki képes
kimászni a gödörből. Nem mindenkinek van meg hozzá egyedül az
akaratereje. Ismerek ilyeneket.
Szerintem
azért vannak jó sokan, akik gondolkodás nélkül segítenek,
legyen szó akármilyen apróságról is.
Nekem
is nagyon sokszor segített már sok ember az életem során. Hálával
tartozom nekik.
Ha
csak egy kicsit is tehetünk másokért valamit, megéri. Ne hagyjuk,
hogy kivesszen belőlünk az emberség. Az, amitől igazán emberek
vagyunk.
Egy
kicsit kanyarodjunk vissza a családhoz. Azt is észre kell bizony
vennünk, ha a saját családunkban van olyan, aki valamiféle
segítségre szorul. Általában tudjuk, hogy a családtagjaink
hogyan élnek. De azt is tudjuk, hogy vajon mi bántja őket? Le
szoktunk ülni velük úgy igazán beszélgetni? Meghallgatni őket?
Mert sokszor csak arra van szüksége a másiknak, hogy
meghallgassák. Figyelmesen. Önzetlenül. Nem kell cserébe elvárni,
hogy majd egyszer, amikor nekünk lesz valami problémánk, ő is
mindenképpen hallgasson meg minket. Nem mindenki képes erre. De
arra igenis mindenki képes, hogy odafigyeljen a másikra. Mert ha
odafigyelünk a szeretteinkre, akkor tudni fogjuk, ha éppen baja
van, valami bántja és máris ott lehetünk neki. Sokszor az is
elég, ha csak ott vagyunk a másiknak.
Mielőtt
bárkiben is felmerülne, hogy Én biztosan mindenkire odafigyelek,
mindent tökéletesen csinálok és boldog családban élek,
elárulom, hogy a lányomon kívül nem nagyon van senkim sem. Párom
nincs. Néha a nagynénémékkel szoktam találkozni. A nővérem fel
szokott hívni, de ő külföldön él és évek óta nem
találkoztunk. A többi testvéremmel nincs kapcsolatom. Semmilyen.
De Én egyáltalán nem bánom. Valahogy bennem nincs meg az a
testvéri szeretet, kötődés, ami azokban van meg, akik együtt
nőttek fel. Én nem velük nőttem fel. Nem is ismerjük igazán
egymást. Az anyánkon kívül, aki már több, mint harminc éve
halott, nincs semmi közös bennünk.
Ez
már ilyen helyrehozhatatlan.
De
a lányomra figyelek. Tudom, ha éppen valami bántja, valami baja
van. Csak, sajnos, nem mindent oszt meg velem. Így csak annyit tudok
tenni, hogy elmondom neki, hogy szeretem, itt vagyok neki, ha
szüksége van rám. És amikor úgy van, elmondja, mi bántja vagy
egyszerűen csak ölelésre van szüksége. Mondom, nem mindig kell
beszélni. Elég csak ott lenni a másiknak. Ez valóban nagyon sokat
tud segíteni.
Szóval,
aki csak teheti, szeresse a szeretteit minden egyes nap! Soha ne
legyen nyűg vagy ne felejtse el kifejezni, elmondani, mennyire
szereti a másikat. Akár a párját, akár a gyerekét, akár mást.
Sokkal többet jelent az a szeretet, amit gyakrabban fejezünk ki,
nem csak évente egyszer valami ünnep kapcsán.
Ölelés és pusssszantááás :)
2018. december 2., vasárnap
Kritizálás
Most
egy nagyon jó kis témát hoztam. Lehet rajta csámcsogni…
nyamnyam…
Annyi
gondolat van a fejemben, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. :)
Talán
most Én is kritikus leszek ebben a cikkben.
Mindenki
tudja, hogy az emberek nagy része, úgy egészen közel a 100
százalékhoz, kritikus. Van, aki kevésbé, van, aki aztán a
végtelenségig beleköt mindenbe.
Én
arról a kritikusságról gondolkodtam el, amit az emberek egymással
művelnek. Vagy ha nem is egymással, akkor egyik a másikkal, a
harmadik a sokadikkal. Szóval, amikor valakinek valami nem tetszik,
máris megkritizálja.
Talán
mindenki egyetért velem, amikor azt írom, hogy a legnagyobb
közösségi oldalon (fb) aztán végtelen számú kritikus ember
létezik. Ha valaki rosszul ír valamit, máris jön a kritikus tömeg
és rögtön lehordja a sárga földig.
Vagy
valaki kitesz egy fotót bármiről (most ne menjünk bele a
részletekbe, hiszen az emberek mindenről tesznek fel fotót) és az
valakinek valamiért szúrja a szemét, máris kritizál.
Hogy
néz ki? Hogy viselkedhet így? Hogy lehet ilyen ostoba? Hogy lehet
ilyen szemét? Minek mutogatja magát? Miért kell mindenről kitenni
egy fotót? Hogy lehet így gondolkodni? Hát nem gondolkodik az
ostobája? Ez meg sem érdemli az életet…
Hát
ezt aztán lehetne sorolni. Szerintem mindenki találkozott már
ilyennel. Tán van az olvasóim között olyan is, aki mondjuk
kritikus és ilyen vagy hasonló bejegyzéseket ír.
Akkor
most lépjünk egyet. Elfogadás.
A
könyvben erről a témáról is írtam és azt hiszem, ez a téma
igencsak kapcsolódik ehhez.
Kérdéseim:
Miért kell rögtön kritikával illetni, ha valami nem tetszik?
És
muszáj megkritizálni, ha valami nem tetszik? Miért?
Nem
kellene esetleg tükörbe nézni, hogy mégis miért kritizálunk?
Az
még nem jutott eszünkbe, hogy esetleg elfogadjuk, hogy a másik
ember olyan, amilyen?
Esetleg
elgondolkodtunk már azon, hogy miért is szólunk bele mások
életébe?
Mert ez bizony mind hozzátartozik ehhez a témához.
Mert ez bizony mind hozzátartozik ehhez a témához.
Gondoljunk
bele! Ha vesszük az önszeretetet, az önelfogadást, akkor egészen
más szemmel tudunk rajtunk kívül lévő dolgokra és más
személyekre is tekinteni. Aki elfogadásban van magával, az nem a
kritikus énjén fogja elővenni, hanem az elfogadót.
Szóval,
aki másokat kritizál, az valójában önmagát kritizálja. Ez már
eszükbe jutott vajon azoknak, akik folyton kritizálni? Van, aki
csak néha kritizál valamit vagy valakit, de akkor annak is el kell
gondolkodnia, hogy mégis mit kritizál a másikban és az benne hogy
is van jelen. Mit nem bír önmagában elfogadni, amiért a másikat
kritizálja?
Ez
egyébként csak egy egyszerű önismereti okfejtegetés.
Tudjátok,
mi az a mondat, amit elég sokszor olvasni? Hogy lehet valaki ilyen
ostoba? Vagy valami ilyesmi, de mindenképpen az ostobaságra
vonatkozik.
Vegyük
például a magyar nyelvet. Én is nagyon szeretem és Én is ki
tudok akadni, ha valaki nem ír helyesen.
De
ha belegondolunk, rengeteg oka lehet ennek is. Nem tanulta meg, ez az
egyik. De hogy miért nem tanulta meg, annak is lehet sokféle oka.
Valaki nem szeret tanulni. Valakinek rossz gyerekkora volt és nem
tudott odafigyelni a tanulásra (Én is ismerek ilyet). Valakit
egyszerűen nem érdekel.
Lehetne
sorolni az okokat. Én csak annyit kérek, hogy tessék gondolkodni,
belegondolni mások helyzetébe. Nem kell mindent megérteni, mert az
nem is menne talán. De azt nagyon egyszerűen meg lehet tenni, hogy
elgondolkodunk a dolgokon, és talán más véleményre jutunk.
Mert
mi, emberek, hajlamosak vagyunk rögtön elsőre ugrani, beszólni,
ha valami nem tetszik. De kérdem Én, hányan gondolkodnak el azon,
hogy vajon valaki mit miért csinál?
Ja,
idén történt velem egy eset. Valahogy nem megy ki a fejemből.
Mentem át az úttesten. Nem egy forgalmas út, amolyan házak
közötti. Női sofőr. Én lassan mentem. Kiszólt, hogy mindjárt
megalszik a számban a tej. De vajon megkérdezte, hogy miért megyek
ilyen lassan? Hát nektek elárulom: azért mentem csigában, mert
épp nehezemre esett menni, mert eléggé fájt a derekam.
Csak
arra akarok ezzel is kilyukadni, hogy az emberek mindig csak a
felszínt nézik meg, csak azt látják és máris ugranak. Hová
fajul még ez a világ? Teljesen kiveszik az emberekből a
figyelmesség, az elfogadás, az együttérzés? Miért?
Mert
azt ugye már senki nem kérdezi meg, hogy valami baj van, amiért
ilyen vagy olyan vagy? Amiért így gondolkodsz? Amiért így
viselkedsz?
Mindenki
nagyjából csak magával törődik. És elfelejti, hogy rajta kívül
ezen a bolygón még úgy 7 milliárd ember él. De nem is kell
mindenkivel foglalkozni, elég csak azzal, akivel valamilyen
kapcsolatban vagyunk. Nem csak a közelebbiek, hanem azok is, akikkel
az utcán, a járműveken vagy bárhol találkozunk. Már az is
valamilyen kapcsolat.
Nagyon
nagy szükség volna arra, hogy odafigyeljünk egymásra. Nagyon sok
minden meg tud ezzel változni. Vissza tud térni az emberségesség
az emberekbe, ami nagyon kiveszni látszik.
Akartam
még másról is írni. Visszatérni a kritizáláshoz.
Most
lehet, hogy kicsit Én is kritizálni fogok, de ezt most csak így
tudom megírni.
Vannak
azok az emberek, akik nagyon okosnak érzik magukat, akik úgy
gondolják, minden csak úgy lehet jó, ahogy ők csinálják, ahogy
ők gondolják. Ez most kicsit sarkítva van, de nem akarok egy egész
regényt írni. Azt majd máskor. :)
Nos,
az ilyen emberek, hajlamosak egyből leszólni, kinevetni az
olyanokat, akik máshogy gondolkodnak, cselekednek, mint ők. Igen,
személyesen ismerek ilyeneket. Aki játszik az emberekkel, az
emberek reakciójával és azt tartja viccesnek, ahogy az emberek
reagálnak a mondanivalójára. Hozzáteszem, ez az ismerősöm ezt
jó szórakozásnak tartja, mert így nevethet az emberek
ostobaságán. Szinte szó szerint írtam, ahogy ő mondta.
Aztán
vannak azok az emberek, akik az ébren töltött idejük szinte
minden egyes percében keményen dolgoznak. Ők máris ugranak
azokra, akik kevesebbet vagy egyáltalán nem dolgoznak.
Aztán
vannak azok, akik arra ugranak, ha valaki valamiért panaszkodni
merészel.
Ismerősek
a témák, ugye? Szerintem mindenki találkozik valamelyikkel. Akár
többel is.
Akkor
most már azt mondom, hogy tessék elfogadni, hogy mindenki más,
másmilyen. Mindenki más környezetből, más nevelésből jött.
Mindenkinek más a felfogása. Ami az egyiknek könnyű, lehet, hogy
a másiknak az sehogy sem akar a fejébe menni, sehogy sem tudja
megérteni. Mások a képességeink. Az észbeliek is.
Úgyhogy
azt mondom, mielőbb bárki is nekiáll kritizálni, előbb nézzen
tükörbe! Aztán meg gondolkodjon el azon, hogy miért is kritizál!
Aztán jusson eszébe, hogy mindannyian mások vagyunk, éppen ezért
nem gondolkodhatunk egyformán, nem láthatjuk egyformán a dolgokat.
És
még ide tartozik az is, hogy akármennyire is nem tetszik nekünk a
másik viselkedése, el kell fogadnunk, hogy ő ilyen, hogy az az ő
élete, mindent úgy csinál, ahogy tud. Szóval, ELFOGADÁS! Ezután
pedig az, hogy nem szólunk bele az ő életébe, mert az nem a
mienk.
Egyébként
meg, ha annyira nagyon kritizálunk valaki, akkor miért nem inkább
építő kritikát használunk? Vagy ha olyan a téma, akkor miért
nem kérdezzük meg tőle, hogy tudunk-e neki valamiben segíteni?
Vagy miért nem kérdezzük meg tőle, hogy miért gondolja a
dolgokat úgy, ahogy? Miért siránkozik valamin, mikor máshogy is
lehetne?
Miért
nem a segítőszándék vezérel ilyenkor bennünket? Hm?
Emberek
vagyunk. Együtt élünk ezen a csodálatos bolygón. Olyan sok
minden másképp lehetne, ha az emberek nem így állnának
egymáshoz, hanem inkább elfogadással, segítőkészséggel és
hasonlókkal. Az úgynevezett mindennapos túlélés is
megváltozhatna, ha egymással együttműködve és nem egymást
eltiporva haladnánk.
Ez
így nagy vonalakban. Mert aztán a végtelenségig lehetne ezekről
beszélni. :)
Érdemes
ezeken a dolgokon elgondolkodni.
Ha
valaki beszélgetni akar ezekről, megtalál…
Pusszantááás
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)