Varázslat 😍

 

A következő rövid kis történet pénteken, szenteste napjának reggelén történt meg velem.

Én varázslatnak hívom, de lehet akár teremtésnek, véletlennek (amiben nem hiszek) is hívni. 🧚‍♀️

Kora reggel készültem a munkába. Úgy voltam vele, hogy korábban megyek, találkozom még a szállítóval, boldog karácsonyt kívánunk egymásnak, az üzletben pedig lesz időm kipakolni, bezacskózni a rendeléseket a nyitásra. Arra gondoltam, hogy az óra 39-kor induló villamossal megyek. Már előző nap is kiterveltem, hogy a 39-essel megyek. Az pont jó lesz. Reggel is úgy készültem, hogy a 39-est el fogom érni.

Én kis butus! Nem az erősségem a menetrendek nézegetése és eszembe sem jutott, hogy netán nem a megszokott rend szerint közlekednek a villamosok.
Elindultam időben, mire kiérek még éppen lesz pár percem a villamosig. Simán elérem a 39-est. 🚊
Még a zebrához sem értem, mikor láttam, hogy a villamos beér a megállóba. Nézem az időt. Az jutott eszembe, hogy talán késett az előző villamos. És már tudtam, hogy nem érem el. Óra 37 volt. Na, szépen vagyunk! De nem is baj, pár perc és jön a menetrend szerinti járat. Ismét tévedtem. A kijelző azt írta, tíz perc múlva jön a következő. Micsoda?! Ekkor végre megnéztem a menetrendet. Persze, hogy ünnepi menetrend volt. Nem is értem, miért nem jut soha eszembe megnézni ilyenkor a menetrendet. Talán azért, mert nem megszokott, hogy ünnepnapokon járok villamossal.

Na most mi lesz velem? Ha nem jön a 39-es idejű villamos, hogy fogok időben beérni? Hogy leszek kész nyitásra? A szállítóval is azért nem kívántunk boldog karácsonyt előző nap, mert úgy volt, hogy pénteken még találkozunk egy köszönés erejéig. Hát jó! Legyen! Akkor minden ugrik, később érek be. Ez van.

A varázslat azonban ekkor történt meg. Mert ha hiszitek, ha nem, pontosan óra 39-kor berobogott a megállóba egy másik villamos. Egy olyan, ami arra sohasem jár. Talán kocsiszínből jött, de még akkor sem találkoztam soha azzal a járattal itt. A 3-as villamos vonaláról van szó, amin éppen berobogott egy 69-es járat. Pontosan óra 39 volt, amikor felszálltam rá és már indultunk is. Egy jó darabig teljesen egyedül utaztam a villamoson. Valahol felszállt egy másik utas, de néhány megálló után leszállt. Újra csak egyedül voltam utas. Arra gondoltam, hogy kaptam egy hintót, hogy beérjek az üzletbe időben és mindent elrendezzek.

Aztán utazás közben elgondolkodtam. Ez már megint egy szuperpontos teremtésem. Én végig arra készültem, hogy az óra 39-es villamossal menjek. Eszembe sem jutott a menetrend. És mivel a szokásos villamosnak éppen nem volt ideje 39-kor, ezért kaptam egy másik villamost, csak hogy én 39-kor rajta legyek a villamoson.
Egyszerűen elállt a lélegzetem is. Mit is csináltam? Hiszem, hogy minden azért rendeződött így, hogy fel tudjak szállni időben. Mert nem görcsöltem rá, csak abban a képzetemben voltam, hogy melyik villamossal kell mennem. Nos, kérem, működik a dolog. Ezt már csak át kell ültetnem az életem más területeire is és az biztos, hogy minden összejön. Így, mint ez a villamos.
Mi ez, ha nem varázslat? 🥰😇🧚‍♀️💝

A kép egy nosztalgiavillamosról készült, amit egyszer láttam is a városban (ez nem saját fotó) és arra gondoltam, ezt a képet teszem ki, amit találtam róla. Éppen olyan szép, mint egy varázslat. 

Nincs lehetetlen!

A mai nap egy újabb ékes bizonyítéka a fenti mondatnak. Ó, el is fogom mesélni, hogy miért. 😃😉

Kezdjük először is a teremtéssel. Valaki abban hisz, hogy valami rajtunk kívül álló valaki teremtett mindent és ő irányítja az egész mindenséget.

Valaki abban hisz, hogy van a sorsnak nevezett valami és az irányítja az egész életünket, nem térhetünk ki előle. Hiszen, ami meg van írva, az úgy is lesz.

Valaki nem hisz egyikben sem.

Valaki abban hisz, hogy mi magunk teremtjük a sorsunkat így vagy úgy. Csak éppen nem tudja, hogy pontosan hogyan is kell ezt csinálni.

Valaki abban hisz, hogy mi magunk teremtjük az életünket, a sorsunkat és benne mindent. Tudja azt is, hogy minden fejben dől el. Tudja azt is, hogy elsősorban tudatosság kell hozzá. Aztán némi akarat és még pár finomság. Csak éppen nincs türelme kivárni. Vagy éppen tudja, csak nem hisz benne eléggé, hogy képes is rá.

Valaki hiszi és tudja is, hogy mi magunk teremtjük az életünket a gondolatainkkal, érzéseinkkel, tudatosságunkkal, és képes világokat megmozgatni ezzel a hozzáállással.

Nos, azt kell nektek mondjam, hogy az összes fázison valamikor átestem én is. Szinte így sorban alakult nálam is az élet nevű játék a teremtést tekintve.

Kíváncsiak vagytok, most hol tartok? Az hiszem, az utolsónál és talán még tovább is.

Sokan tudják már, milyen volt az életem, milyen most az életem. Azt már kevesebben tudják, hogyan jutottam el mindig egyik pontról a másikra. Sok-sok szenvedés, hisztizés volt benne régebben, aztán egyre inkább az önismereti vagy belső munka, és jött a tudatosság is. No, nem azt mondom, hogy profi vagyok ezekben, mert ezek olyan folyamatosak az ember életében. Ezeknek sosem lesz végük. De nagyon sok dolgot tanultam belőlük és megtanultam dolgokat.

Én is többre, jobbra, szebbre vágytam bizonyos dolgokban. Mindig is tudtam, hogy kell is jönnie a jobbnak, szebbnek, többnek. Hittem benne. Erősen. Most is hiszek benne, hogy mindig fog jönni mindenből a jobb, amit csak akarok.

Ahogy összejött a munka is a pékségben. Az is egy ilyen csoda volt. Hiszek a csodákban, mert igenis léteznek.

A mostani! El sem tudom mondani, hogy mennyire hatalmas ez. Vagyis el tudom mondani, csak várjátok meg, míg a mesét is kikörítem mellé. Amúgy minden szava igaz.😀

A lakás, amiben jelenleg lakom, nem épp egy luxuslakás, de pontosan akkor jött, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. De tényleg hajszálpontosan. Mintha csak valami matematikai képlettel ki lett volna számolva, hogy mikor kell eljönnöm az előzőből, innen mikor megy el a lakó, mikor tudok ideköltözni és mindegy egyenlő a megoldott lakhatásommal. Váó! Már ez is csúcs volt. Úgyhogy nem lenne tisztességes tőlem, ha panaszkodnék a lakásra. Nem is akarok annyit, csak tényszerűen. Elég kicsi, a sok cuccom meg én éppen csak elférünk benne. Télen hideg is, de túlságosan sokat nem fűthetek, mert akkor a szoknyám is rámegy a számlára. Az elektromos hálózattal is gond van, úgyhogy vigyáznom kell. De amúgy tudok hol aludni, nem kell az utcán fagyoskodnom, tudom hol tárolni a holmimat, tudok hol rendesen tisztálkodni, rendben és tisztán tartani a dolgaimat, elvonulhatok a világtól, hogy alkothassak.

Szóval, tényleg nem panaszkodhatok és nem is teszem.

Viszont mindig is akartam, hogy egy olyan lakásban legyek, ahol nem kell azon aggódnom, hogy ha valamit bedugok a konnektorba, akkor vajon lesz-e elektromos tűz vagy sem (sajnos, ilyen aggályaim vannak itt), hogy ne kelljen télen fázni, hogy legyen elég helyem, hogy nyugodt, csendes környéken legyen, hogy sok fa vegye körül, mert a fák azok kellenek.

Tarthattok kicsit bolondnak, vállalom. De már hónapok óta mondogatom a drága növénykéimnek, hogy hamarosan elköltözünk. Egy sokkal jobb helyre megyünk. Bizony, aki sokat van egyedül, az hajlamos beszélni a növényeivel meg önmagával is. :) Szerintem ezzel nincs is semmi baj.

Tehát mondogatom a növénykéimnek, mindezt örömmel és persze egy jó nagy adag hittel. Amikor csak eszembe jut. Este pedig azzal a gondolattal fekszem le, hogy elképzelem, milyen jó lesz az a csend, a tágasság, hogy mindennek van rendesen helye.

És láss csodát! A csoda megtörtént! Így, ahogy mondom. 💫💫💫

Néhány nappal ezelőtt felhívott egy ismerősöm, hogy van Budán valahol egy lakása, hónapok óta üresen áll. Ugyan fel kéne újítani, de arra most nincs elég pénz, viszont nem szeretné, hogy ott álljon üresen és egy megbízható, kedves, normális embert szeretne lakónak. És rám gondolt. Vajon miért is? Na, a viccet félretéve! Meg is beszéltük mára a találkozót. Munka után mentem oda.

Oké, tényleg fel kell újítani, de nem vészes. De el sem fogjátok hinni, hogy milyen az egész! Nos, erkélyes, amit imádok. Az erkély előtt ott vannak a fák, amikre vágytam. A környék olyan csendes, mintha egészen máshol lennék. Ja, amúgy fent van a hegyekben. A levegő tiszta, a környék rendes és csendes. A lakás nagyobb, kényelmesen el fogok benne férni. Még az árban is szuperül meg tudtunk egyezni.

Drágáim! Hát mi más lenne ez, ha nem a színtiszta, belsőből fakadó teremtés? Annyira szeretem, mikor ilyen flottul összejönnek a dolgok. Pedig nem kerestem, nem kérdezgettem, nem kutakodtam, csak egyszerűen hittem benne és tudtam, hogy meglesz, amit szeretnék. 😇💝

Mondjuk annyi dilemma volt benne, hogy házat vagy lakást szeretnék-e, meg hogy merre. De ez olyan tökéletes helyen van, hogy szerintem kívánni sem tudnék jobbat.

Sorban bizonyosodik be az életemben, hogy tényleg működik a teremtés. Úgyhogy nekem aztán soha többet senki nem mondja, hogy nem lehet bármi is. Én erre azt fogom mondani, hogy nem akarod eléggé, azért nem jön össze. Ez tutira így van.

Olvastam én is jó pár könyvet a teremtésről, az érzések és gondolatok megváltoztatásáról, a meditációról és minden olyanról, amivel jobbá tehetjük a saját életünket. Amit most olvasok, az végre egy olyan könyv, ami teljesen részletesen leírja, hogyan is működik ez az egész dolog. Miért ragadunk bele az életünkbe és miért is nem tudunk csak úgy átlépni egy jobba, miért nem tudjuk azt élni, amire igazából vágyunk. Leírja, hogyan tudod megvalósítani a vágyott dolgaidat.

Én is csak gyakorló vagyok, próbálkozom mindig. Egy hete olvasom a könyvet. Elég hosszú és részletes, kell hozzá idő. Csinálom a gyakorlatokat is, bár van, hogy belealszom. Ez sem baj. Egyetlen gyakorlat van, amit viszont folyamatosan gyakorlok, csinálom és azt hiszem, tényleg nagy hatása van. Ehhez nem kell elvonulni, elmélyülni. Mindössze annyit kell tenni, hogy előszedünk magunkban egy emelkedettebb érzelmi állapotot, amit igazán szívből tudunk érezni. Ez egy magasabb rezgésű energia bennünk. Ha ezt az érzést tudjuk minden nap legalább 15-20 percig tartani magunkban, akkor már megindul a testünkben is egy regenerációs, gyógyító folyamat. Annyira egyszerű gyakorlat. Akármi is van, elő tudunk csalogatni magunkból ilyen érzéseket. Nem dédelgetni kell a depit, a rosszkedvet, hanem változtatni például egy ilyen egyszerű gyakorlattal. Ennek is a legegyszerűbb formája, ha csupán elkezded mondogatni magadban azt, hogy köszönöm. Aztán olyan dolgokra gondolsz, amiért köszönetet mondhatsz. A reggelidért, az otthonodért, a szeretteidért, a ruháidért és bármiért. Csak mondd folyamatosan magadban, hogy köszönöm. Ez a hála érzését ébreszti benned és olyan magas érzelmi állapotba és rezgési energiába hoz téged, ahol már elkezdenek jobb irányba változni a dolgok. Amióta csinálom, ami csak pár nap, máris ilyen fantasztikus dolgok történnek velem, mint például ez a lakás.

Egyszerűen én is le vagyok döbbenve, hogy milyen gyorsan és hatalmas erővel képesek ezek történni. 😱😱😱

És tényleg igaz a mondás: Nincs lehetetlen, csak tehetetlen!

Vagyis, ahhoz, hogy bármi is változzon az életedben, neked kell tenned bármit is. Nem, nem gürcölni éjjel-nappal, hanem elkezdeni megváltoztatni a benned lévő gondolatokat és érzéseket. Higgyétek el, ez is elég kemény munka, de ennek biztosan meglesz az eredménye. Akár ilyen hamar is. Higgyetek magatokban, hogy képesek vagytok rá! Ez a legfontosabb. 😍😍😍

Szóval, teremtésre fel! Akard eléggé, hogy belekezdj olyan belső munkákba, amik meg tudják változtatni az életedet! Hajráhajrá! 👏👏👏

Novemberben költözöm.

Aki szeretne segíteni a költözésben vagy csak néhány dobozzal, az ne legyen rest jelezni! Köszönöm💗💗💗😘😘😘

Imádom az életet! 😍💞💝💓💕💖💗 

Ismét változások

Aki rendszeres olvasóm, esetleg ismer, az talán már tudja, hogy milyen nagyra értékelem és mennyire szeretem a változásokat. Ez az érzés továbbra sem változott. Juj, a változások iránti érzés változatlan maradt! 😊😋

Az utóbbi időben megint olyan sok változás történt, hogy már muszáj írni róluk. Mert tudjátok, ki ahogy áll hozzá az élethez, annak a változások is olyan irányba fognak alakulni. Vagyis, aki pozitívan, szeretettel áll a változások elébe és örül is nekik, annak jól fognak alakulni a változás körülményei és következményei. Még akkor is, ha látszólag igencsak fájdalmas a változás. Erről is már írtam. Idővel be fog bizonyosodni, hogy minden úgy alakul, ahogy az nekünk valóban jó.

Aki viszont dühösen, negatívan, mérgesen áll a változásokhoz, az saját magának nehezíti meg a változást, és bizony a későbbiekben is nehezen fogja észrevenni benne a jót. Már ha egyáltalán észreveszi.

Tavaly év végén és az idei év elején – pár hónapig – nem volt munkám. De emiatt sosem panaszkodta, és igazából elkeseredve sem voltam. Így aztán nagyon hamar alakult új munkahely. Februártól egy egyetemhez tartozó iskolában takarítottam. Nem a kedvenc állásom volt, de anyagilag mégis adott egy kis biztonságot. Túl nagyot nem, mert a közalkalmazotti fizetés nem tekinthető olyannak, amiből kényelmesen meg lehetne élni. Sajnos. Mindenesetre örültem, hogy van munkám, így ki tudtam fizetni az albérletet és még kajára is futotta. Bár a hónap vége mindig igen szűkös volt. Az már meg sem tudott fordulni a fejemben, hogy esetleg valamennyit tudnék-e félre is tenni, mert már nem volt miből. De kit zavar ez? 😇😉

A munkatársaim és a főnököm is kedveltek, mindenkivel jóban voltam.

Abban azonban biztos voltam, hogy nem akarok sokáig ott dolgozni. Ami végül is összejött, mert mindössze hat hónapot dolgoztam ott. Mindenki sajnálta, hogy eljövök. El is hiszem, mert mindenki kedvelt. Nekem sem volt bajom senkivel, csak az a munka nem volt nekem való. Magányosan takarítani a rám bízott helyiségeket és csak elvétve beszélgetni a munkatársakkal. Nem éreztem úgy, hogy igazán értéket tudnék teremteni vagy adni bárkinek, vagy tudnék ezzel segíteni. 😞

Augusztusban újra elkezdtem állásokat keresni. Szembe jött velem néhány olyan ajánlat, amelyik tetszett. Persze alig volt, aki egyáltalán válaszra méltatott, de ez csak őket minősíti, így rájuk ne is vesztegessünk szót!

Az egyik, ahonnan visszahívtak, egy pékség volt. Egy másik épp akkor hívott, mikor a pékségbe tartottam próbamelóra. Kitaláljátok, végül ki lett a befutó? Természetesen a kézműves pékség. Onnan kezdve, hogy jelentkeztem, aztán próbameló, végül szerződésem lett, nagyjából két hét telt el.

Azóta ott dolgozom. Eladó vagyok és imádom! Ez eddig a kedvenc munkám. Minden nap sok emberrel találkozom. Ismertek, nagy dumás vagyok, úgyhogy bárkivel bármiről el tudok beszélgetni. Mindenkihez van pár kedves szavam, de valaki még percekig ott marad és beszélgetünk. Nagyon kell az embereknek, hogy meghallgassák őket, hogy mesélhessenek vagy esetleg kapjanak pár kedves szót. Örülnek, ha emlékszem a nevükre, ha érdeklődöm, hogy meggyógyult-e a gyermek és hasonlók. 💖💖💖

Azt mondanom sem kell, hogy a termékek is szuperek. Nem is dolgoznék olyan helyen, ahol nem szeretem a termékeket, nem tudnék azonosulni velük. Ezek pedig nagyon finomak. Ráadásul én imádom a kenyeret. Szerintem az a legjobb étel a világon. Én pedig úgy érzem, csak azt tudom igazán jól eladni, amit magam is szeretek, aminek elismerem az értékét és jó tulajdonságait. Gondolom, egy jó eladó ilyen. Ezt igazán tudom szívvel-lélekkel csinálni. 💜💛💚💙💗💖💝

Most már másfél hónapja dolgozom ott, de máris rám bízták egy új munkatárs betanítását. El sem tudom mondani, hogy ez mekkora megtiszteltetés számomra, hogy ennyire megbecsülnek és bíznak a képességeimben. 😍😍😍

Amúgy nagyon jófejek és kedvesek a főnökék és a munkatársak is. Persze, akivel már találkoztam. Több üzlet van, itt is csak ketten vagyunk.

Ráadásul abban is szerencsém van, hogy általában kedves, normális emberek járnak hozzánk vásárolni.

Nos, ez volt az utóbbi idők legnagyobb változása. Annyira vágytam egy olyan melóra, amit örömmel végezhetek és össze is jött.

Eszembe jutott ennek kapcsán valami.

Amikor gyerekkoromban nevelőszülőknél voltam, ők mindenáron kereskedőt akartak belőlem faragni. Én viszont nem akartam az lenni. És lám, most valamilyen formában mégis a kereskedelemben dolgozom. De gondolom, ők nem egy szimpla eladónak akartak volna látni, hanem annak az igazi, vérbeli kereskedőnek. Mindegy. Nem is számít már ennyi év távlatából.

Továbbra is azt mondom, hogy örülni kell a változásoknak. Sok jó dolgot hozhatnak. Csak arra kell odafigyelni, hogy a változást ne tragédiának éljük meg. Olvassátok el korábbi írásaimat! Volt, hogy én is szenvedtem egy változástól, depibe estem, de aztán kiderült, hogy igenis nagyon jó dolog, hogy megtörtént az a változás. Szinte az életemet mentette meg.

Vigyázzatok magatokra! 😘😘😘

Öleléééés

Amikor máshogy is hat ránk a világunk

Itt most megint olyan történeteket osztok meg veletek, amelyek szintén megtörténtek velem, és amiket szintén fel lehet ismerni egy kis tudatossággal. Ezek olyan – mondjuk így – tünetek, amik szintén azonnal fellépnek és rövid idő alatt ki lehet jönni belőlük.

Most azonban nem a lelki problémák testi kivetüléséről lesz szó, sokkal másabb dologról. Sokan vagyunk ilyenek, de talán sokan fel sem ismerik ezt magukban: ez az érzékenység.

Azt hiszem, ha nem is mindig, de néha én is túlságosan érzékeny vagyok és könnyen hatnak rám mások energiái és hangulatai. Ilyen történeteket fogok most veletek megosztani. Az időrend nem lényeges.

Néha nagyon döbbenetes ez az érzékenység, mert tud olyan tüneteket produkálni, ami bizonyos esetekben nem éppen jó. Ahogy a minap utaztam a metrón, leült mellém két fazon. Azonnal megéreztem a szagot, mégpedig az alkohol tipikus szagát. Rögtön fel kellett állnom mellőlük, mert elkezdtem szédülni. Én momentán nem vagyok egy ivós alkat, de van némi kellemetlen tapasztalatom az alkoholfogyasztással kapcsolatban. Tehát felálltam és jóval arrébb mentem a metrón. Szerencsére, már csak két megálló volt a végállomásig. Gyorsan kiszálltam, vettem néhány nagy levegőt és nagy léptekkel elindultam célom felé. Persze utána már hamar elmúlt az az állapot, de egyáltalán nem volt jó.

És akkor most jöhetnek a korábbi történetek!

Előző írásomból talán emlékeztek arra a fickóra, akivel csupán pár hónapot voltam, aki „miatt” fájt a felkarom bőre. Nos, most még egy kicsit erről a sztoriról lesz szó.

Akkoriban még nem voltam annyira tudatos, így erre is csak akkor jöttem rá, miután vége lett.

Tudni kell még, hogy ő egy számítógépes-telefonos játékfüggő volt. Én sohasem. Egyetlen számítógépes játék volt, amit évekkel korábban kezdtem, de aztán csak nagyon ritkán, évente egyszer vagy kétszer játszottam vele. Engem nem nagyon érdekelnek az ilyen játékok.

Ebben a kapcsolatban meg egyszer csak azt veszem észre, hogy leülök a gép elé és ott is ragadok. Órákig. Hosszú órákig. Fel sem tűnt, hogy egy kicsit olyan volt, mintha függő lettem volna. Csak játszottam és játszottam. Persze nem ment az életvitelem rovására. Elláttam a feladataimat, gondját viseltem a gyerekemnek, de szinte az össze szabadidőmben játszottam.

Aztán mikor a fickó kilépett az életemből, utána szinte egyáltalán nem is kívántam játszani. Tényleg, mintha elvágták volna. De persze ez sem „esett le” azonnal. Akkor világosodott meg bennem ez a dolog is, amikor azt a beszélgetést folytattam másnap egy ismerősömmel. Pontosan akkor tudatosodott bennem ez a függőségem. És tudjátok mit? Azóta nem játszottam azzal a játékkal, pedig amúgy szerettem. Mondjuk, mással se nagyon játszottam. Ennek már nagyjából négy éve.

Kicsit korábbi történet. Mikor még együtt voltam az exemmel, egyik vasárnap egy ismerősünket vártuk látogatóba. Örültem neki, mert nagyon jóban voltunk. Általában egész jó hangulatban szokott telni a beszélgetés hülyéskedéssel és viccelődéssel is. Azonban ez a beszélgetés most valamiért nem volt az igazi. Úgy egy-másfél óra után azt éreztem, jó volna, ha már menne. Valahogy egyre rosszabbul éreztem magamat.

Mikor végre elment, úgy éreztem, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Fájt a fejem, nem volt semmi erőm, semmi energiám. Le kellett feküdnöm és aludtam is több, mint egy órát. Csak utána kezdtem jobban érezni magamat. A dolgot akkoriban nem értettem.

Azt tudtam, hogy érzékeny vagyok, de hogy ennyire, azzal akkoriban nem voltam teljesen tisztában. A napokban viszont találkoztam egy számomra új fogalommal is, ez pedig a szuperérzékenység. Ehhez még egy tesztet is elvégeztem, ami igazolni látszott ezt a tulajdonságomat.

Nem dicsekvés akar ez lenni, csak néhány gondolat, hátha más is esetleg hasonló cipőben jár, vagyis érzékenyebb az átlagnál, de még nem talált rá magyarázatot. A nagy közösségi oldalon is van ilyen csoport és neten is utána lehet nézni.

Akkor még mesélek, úgyis szerettek olvasni. Van persze számos történetem, de némelyik még nálam is a kirívó kategóriába tartozik.

Néha úgy szoktam lenni, hogy ha valaki hazudik, akkor azt kisebbfajta rosszullétként szoktam érzékelni. Kis szédülés, esetleg hányinger vagy kellemetlen közérzet.

Egyszer egy ismerősnél voltam és mutatott egy hangfelvételt, ami kifejezetten neki szólt. Pár perc hallgatás után egészen rosszul kezdtem érezni magamat. Nem csak hányingerem lett, hanem konkrétan meg kellett látogatnom a nagy fehér fajanszcsészét, hogy letérdelve tiszteletemet tegyem előtte. Szépen akartam megfogalmazni, de amúgy egyszerűen mondva csak hánytam. Rémes volt. Ki is akadtam gyorsan, hogy ennyire azért már mégsem kellene érzékenynek lennem.

Nem sokkal utána meg is fogalmaztam magamnak egy kis beszédet. Nekem ebből elég! Nem akarok mindig ennyire rosszul lenni, ha valaki hazudik! Majd megpróbálom máshogy szűrni, ha tudom.

Tulajdonképpen azt hiszem, hogy ez működött is, mert mintha ezzel gátat szabtam volna az ilyen intenzív reakcióknak.

Aztán úgy egy-két hónappal ezelőtt egy másik ismerőssel való találkozás után hirtelen mérhetetlen dühöt éreztem. Nem is tudtam, hogy miért, mert nekem aztán nem volt okom dühöngeni. Nem is vagyok ilyen típus. Egyik barátnőmet hívtam fel, mert muszáj volt beszélnem valakivel. Jót beszélgettünk, kitárgyaltuk a dolgot, és beszélgetés közben rájöttem, hogy ez nem is az én dühöm, hanem az ismerősömé. Micsoda megkönnyebbülés! Így már könnyen és gyorsan el tudott párologni belőlem ez az érzés és teljesen megnyugodtam. Újra én magam voltam.

Igencsak elgondolkodtatott, mikor pár napja kapcsolatba kerültem a szuperérzékenység fogalmával. Ennek tudatában már nem is olyan meglepő, hogy annak idején azt a bizonyos férfit az életemben olyan nagyon-nagyon érzékeltem minden nap. Őt jó sokszor próbáltam elengedni, de igazából sohasem sikerült teljesen. Ezerszer kijelentettem, hogy nem akarom többet érzékelni, érezni őt, de az ő esetében ez valahogy nem akart elmúlni. Mind a mai napig vannak róla, vele megérzéseim, pedig nagyon ritkán találkozunk és beszélünk. Ha mondjuk hónapokig nem jelentkezik, akkor előre meg szoktam érezni, hogy nagyjából mikor fog írni.

Szerintem a következőket is nyugodtan sorolhatom az érzékenység kategóriájába. Ezek csak egyszerű példák.

Andrássy úton mentem át a nagy zebrán, ahol azért nem árt sietni. Hirtelen úgy éreztem, hogy le kell néznem az út kellős közepén és ott találtam egy arany karkötőt. Még megvan.

Tömegközlekedés. Villamossal vagy busszal menjek? Erős késztetés volt bennem a buszra, pedig azt a járatot egyáltalán nem szerettem sohasem. Így mégis csak engedve a belső hangnak, a buszra szálltam fel. Egyszer csak megszólalt a hangosbemondó, amiben közölték, hogy a villamos műszaki okok miatt nem jár.

Ugyanígy, amikor el kellett döntenem, hogy melyik úton menjek, határozottan az egyik felé terelt a belsőm. Egyszer így egy ezüst gyűrűt, másszor pénzt találtam.

Vagy hasonló esetben pont összefutottam valakivel.

Máskor meg pontosan az a megérzés, hogy mikor induljak el, hogy összefussak azzal, akivel szeretnék.

A nagyon friss példám, ez is mai pedig az, hogy valahová mennem kellett. Egy kisbolthoz, hogy mézet vegyek. Arra gondoltam, hogy ha odaérek, akkor pont jó lenne, ha az egyik ismerősöm, akivel kéne beszélnem pár szót, éppen ott lenne a kisboltnál. Mennyi az esélye, hogy éppen ott van, amikor ő is dolgozhat vagy éppen más dolga is lehetne? Esélyek ide vagy oda, ahogy közeledek a kisbolt felé, látom az ismerősömet éppen a bolt előtt. Hát ennyi.

Persze, hogy számomra is még mindig döbbenetesek ezek a dolgok. Pedig szinte nap mint nap ilyen és ehhez hasonló történések tömkelege tarkítja az életemet.

És igen, az érzékenységhez sorolom ezeket is, mert mindig olyan nagyon erős az a belső késztetés, a belső hang. Ezeket pedig egyáltalán nem lehet és nem is szabad figyelmen kívül hagyni. Mert mintha valami jelezne. Nem tudom igazán megmagyarázni. Remélem, azért értitek. Mondjuk, azok talán jobban, akik élnek át hasonló dolgokat.

Azt viszont tudom, hogy megnyugtató a tudat, hogy jelez a belső érzékelőm. Rezonál valamivel vagy valakivel, vagy éppen felhívja a figyelmemet valamire, vagy távol tart számomra kellemetlen dolgoktól, emberektől, eseményektől.

Esetemben ez az érzékenység nem okozott még súlyos problémákat, amik miatt esetleg szükségem lett volna pszichés vagy testi kezelésre. Sőt, úgy vagyok vele, hogy ha ezt még lehet fokozni, erősíteni és tisztítani, akkor megteszem. Mert lehet. A meditáció például egy nagyon remek módszer erre is. Már bebizonyosodott. :)

Figyelj és hallgass a testedre!

Mint minden más írásom, természetesen ez is személyes tapasztalatok alapján születik meg.

Nincs még egy olyan tökéletesen működő rendszer, mint a testünk.

Igaz az a kijelentés is, miszerint a lelki bajaink, problémáink, történéseink kivetülnek a testünkre. Vagyis a lelki dolgaink valamilyen testi tünetben nyilvánulnak meg.

Ugyanígy igaz az is, hogy ha jól érezzük magunkat és rendben vagyunk, akkor igazából láthatóan megszépülünk.

Amikor mások azt mondják nekünk, hogy ki vagyunk virulva vagy milyen szépek vagyunk és ők ezt nem értik, akkor, ugye, mi csak mosolygunk. Mert tudjuk, úgy érezzük, minden rendben van velünk, az életünkben.

Aki kicsit jártasabb úgymond az emberekben, az a külső testi tünetekből vagy belső betegségekből akár azt is tudhatja, hogy esetleg milyen lelki gondokkal küzdhet az illető, aki talán nincs is egészen tisztában azzal, hogy valami lelki probléma miatt beteg.

Én nem vagyok annyira jártas ezekben a jelekben, úgyhogy itt ezekről nem is esik szó. Hiszen csak arról írhatok, amit magam is tudok.

Arról sem fogok írni, hogy mennyiféle dolog miatt szenvedhetünk, mert a lista végtelen.

Most túlságosan arról sem fogok írni, hogy mi lehet az oka, hogy emberek nem lépnek ki ebből, hogy nem kezelik/kezeltetik a lelki bajaikat, és csak a testi tünetekkel foglalkoznak.

Tudjuk, hogy van, aki élvezi ezt az áldozatszerepet.

Van, aki szimplán nem tudja, mit kellene csinálnia.

Van, aki fel sem ismeri – mert nem akarja vagy nem tudja –, hogy neki valamilyen lelki problémát kellene megoldania ahhoz, hogy kigyógyuljon testi betegségéből.

A felismerésekhez, az ébredéshez és a változtatáshoz elsősorban önismeret és önszeretet kell. Lépésenként eljuthatunk mindegyikhez. De talán a legeslegelső lépésnek annak kellene lennie, hogy már eléggé fájjon az állapot, amiben vagyunk, és megszülessen bennünk az igény a változásra, a változtatásra. Amíg ez a belső késztetés nincs meg bennünk, addig elég nehéz lesz kilépni egy ilyen állapotból.

Eme bevezető után jöhet a lényeg, amiért ennek a bejegyzésnek a megírásába fogtam. Ugyanis bizonyos esetekben nálam is nagyon erős testi tünetek léptek fel, amik a helyzet megoldásával szépen elmúltak, megszűntek. Némelyik egy napon belül. Számomra is csodaszámba mentek ezek a dolgok (is).

Ezekből a történetekből egyértelműen kiviláglik, hogy mennyire nagy haszna van (volna), ha elkezdünk foglalkozni az önismerettel és gyakoroljuk is, és az is, hogy mennyire fontos a tudatosság.

Én is évek óta benne vagyok az önismeret gyakorlásában és igyekszem mindig egyre jobban tudatossá válni az életemben. Ennek ellenére néha nekem is kell egy kis idő, hogy felismerjem a történések hatását az életemre, a testemre. Innentől, ha megtörtént a felismerés, akkor már könnyebben megy az adott helyzet rendezése.

Hadd meséljek akkor!

Majdnem minden történetem hogy, hogy nem, egy-egy férfihez köthető kapcsolatomról szól. Ezekben éltem meg számomra fájdalmas és néha megdöbbentő tüneteket. Időrendben fogok haladni. A tünetek időrendjében.

Elöljáróban néhány mondat az apámról. Hisz tudjátok, sok felnőttkori problémánk, párkapcsolati gondunk visszavezethető a szülőkre.

Egy éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Második gyerek vagyok, van egy nővérem és három öcsém. Nekik azonban más az apjuk. Ahogy a szüleim elváltak, apám soha többet nem foglalkozott, nem beszélt velem. Tudtam, hogy ki ő, később láttam őt, sőt, dolgoztunk egy munkahelyen is felnőtt koromban, de mindig került engem.

Későbbi kevés pszichológiai tanulmányaim és nagyrészt az önismeret hatására megvoltak a felismeréseim, megbocsátás, elengedés és hasonlók. Évekkel ezelőtt meghalt, anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna.

Akkor a történetek és a tünetek.

Az első a hátfájás. A húszas éveim közepétől nagyjából tavalyig, vagyis negyvenegy éves koromig masszív hátfájós voltam. Több területen is voltak fájdalmaim, de egy hely volt, ami súlyosabb problémákat okozott, majd kezelést igényelt.

Nem vagyok tisztában, mely csigolyának mi a száma, ezért úgy fogalmazok, hogy a mellkasom közepén, a melleim közötti résszel egy vonalba eső csigolya az, ami néha pokoli fájdalmakat okozott.

Jártam orvosoknál, írtak fel fizikoterápiát. Vagyis a tüneteket próbálták kezelni, az okot senki sem. Bár ezt nem is keresték soha.

Soha, semmilyen kezeléstől nem lettem jobban. Voltak ugyan tünetmentes, fájdalommentes időszakaim is. De amikor fájt, az sokszor elviselhetetlen volt és semmi megoldást nem találtam rá. Volt úgy, ha lehajoltam, akkor már nem tudtam felállni, nem tudtam rendesen levegőt venni. Ilyenkor letérdeltem, úgy próbáltam kiegyenesedni, levegőt venni. Pár perc múlva fel tudtam állni.

Akkoriban erősen benne éltem még az áldozatszerepben, így leginkább nyavalyogtam és sajnáltattam magam.

Sok-sok hosszú évnek kellett eltelnie, mire jöttek a felismerések és elmúlt a fájdalom.

Ennek párkapcsolati vonatkozása, hogy huszonhat éves koromban költöztem a fővárosba egy férfi miatt, akivel aztán nagyjából nyolc és fél évig voltunk párkapcsolatban.

Hogy miért húztuk ilyen sokáig a semmilyen szinten nem jól működő kapcsolatunkat? Jó kérdés. Válasz? Van néhány. De kérlek, minden választ nyitott elmével és nyitott szívvel olvass, ítélkezés nélkül.

Az első válasz: anyagilag függtem tőle. Nem volt munkám, nem voltak rokonaim, akikhez fordulhattam volna. Aztán a lányomat is visszakaptam. A párom lakásában éltünk hármasban, ő tartott el minket anyagilag.

Párkapcsolatunk lezárása után még évekig laktunk a lányommal abban a lakásban, míg a párom már külföldön dolgozott és élt. De anyagi támogatást továbbra is kaptuk tőle. Igaz, hogy már a kapcsolatunk ideje alatt is elég sokat dolgozott külföldön, ami miatt azt mondanám, hogy a nyolc és fél évünkből nagyjából négy-öt volt az, amit együtt is töltöttünk. Később tudtam meg, hogy engem okolt, amiért több külföldi munkát vállalt el, mert szerinte nekem kellett a több pénz. Mindezt úgy, hogy ő volt az, aki kezelte a pénzügyeket és nekem csak utalt, amennyire éppen szükségem volt. Javára legyen írva, hogy ebből a szempontból rendes volt és bőkezű.

Úgy két évvel ezelőttig még beszélőviszonyban voltunk. Akkor dobott ki minket a lakásából. A lányom a barátjához költözött, én pedig albérletbe.

Időbe telt talpra állnom, de mint számomra kiderült és bebizonyosodott, a legjobb dolog volt, hogy kidobott minket.

Már eleve nem valami jól indult a kapcsolatunk, hiszen a legelején kijelentette, soha nem lesz belém szerelmes, és számára az első helyen mindig a munka fog állni. Ezt be is bizonyította és idővel a kapcsolat még rosszabbá vált. Például, akármibe is fogtam volna, mindig azzal jött, hogy abban mi a negatívum, mi a hátulütője és miért nem sikerülhet. A sok negatív hozzáállásától és véleményétől, elkedvetlenítő beszélgetéseinktől egyre értéktelenebbnek, semmihez sem értőnek éreztem magam. Idővel aztán egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, mert semmi erőt nem éreztem ehhez magamban. Egyre erősebb volt bennem ez az erőtlenség. Ráadásul egyre kevésbé éreztem magam olyannak, aki bármihez is ért.

A pénzt persze közben úgy küldte, hogy mindig mondta, nem szívesen.

Kapcsolatunk vége után elkezdte írogatni a nekem küldött összegeket, így elvileg elég szép nagy összeggel tartozom neki.

Azt is mondta, hogy bűntudatból ad pénzt. De hogy miért volt bűntudata, az számomra sohasem derült ki.

Most jöhet egy kis elvarázsolt rész. Kéretik továbbra is megtartani a nyitottságot.

Voltunk egyfajta angyalos tisztításon, ott kaptunk olyan infókat, hogy karmikus dolgunk van egymással, ami hamarosan kifut. Lehet, hogy kifutott, de ezután még úgy öt évig voltunk beszélőviszonyban, anyagilag támogatós kapcsolatban.

Nos, mint mondtam, minden szempontból a legjobb volt, hogy kidobott minket.

A párkapcsolatunk vége után úgy nagyjából fél évvel belépett egy másik férfi az életembe, de csak mint szerető volt jelen. Aki egy szomszéd volt a házból. Hihetetlen történések sokasága vezetett el a találkozásunkig. Addigra már túl voltam a kevés pszichológiai tanulmányomon, egyéni önismeretbe és körökbe jártam és egyre jobban érdeklődtem az úgynevezett spirituális dolgok iránt is. Találkozásunk is egyfajta csoda volt.

Vele aztán rengeteg dolgot megéltem, megtanultam. Igaz, hogy csak szeretői a kapcsolatunk, mégis, az első pillanattól fogva tudtam, hogy ebben sokkal több van. Csak, sajnos, nem bontakozott ki. Én beleszerettem, majd úgymond kiszerettem belőle. Ő sosem akart komolyabb kapcsolatot, aminek az okára később rájöttem.

Mindig különleges volt mindkettőnknek minden egyes találkozás. És mindig minden olyan természetes volt köztünk, mintha mindig is ismertük volna egymást. Mind a mai napig jóban vagyunk. Ritkán találkoztunk, de akkor földrengés és égzengés volt mindig.

Ő még a hátfájós korszakomban jött az életembe. Vele is volt azonban spirituálisnak vagy ezoterikusnak nevezhető vonatkozás. Ugyanis sokat szenvedtem amiatt, hogy szerelmes voltam belé, mégsem az én párom volt.

Fölkerestem olyan embert, aki segíthetett rálátni a kapcsolatunkra. Itt is jöttek a karmikus dolgok, komplett történetbe ágyazva. Elengedős meditációt is csináltam.

Tudni kell, hogy annyira egymásra voltunk hangolódva, talán én rá jobban, mint ő rám, hogy nagyon sok dolgot tudtam róla úgy, hogy nem is beszéltünk azokról. Sok mindent megéreztem róla, ami később bizonyossággá is vált. Olyan szinten érzékeltem őt, amiről nem is gondoltam, hogy képes vagyok rá. És mégis!

Annál a segítőnél kaptam bizonyos válaszokat, amik akkor hihetőek is voltak meg nem is. De ezek is csak később bizonyosodtak be, hogy melyik volt igaz a történetből.

Szintén ráadás, hogy még meditációkban is láttam képeket kettőnkről.

Ennyi mesélés után jöhet a hátfájás!

Ha igaznak fogadjuk el a korábbi életek történéseit, akkor ez a férfi, a szeretőm egyszer szerelemféltésből hátba szúrással megölt.

Az, hogy ez tényleg így volt, egy hirtelen pillanatban vált előttem világossá. Egy alkalommal nála voltam, éppen elfeküdtem az ágyán és olyan erős fájdalom nyilallt a hátamba, pontosan abba a csigolyámba, mintha éppen egy éles késsel szúrtak volna meg. Mindössze néhány pillanatig tartott az egész. Döbbenetem még ennél is nagyobb volt.

Idővel aztán rendezgettük sorainkat, kiegyenlítettük, amit kellett.

Kapcsolatunk idestova hét és fél éve kezdődött. A hátfájásom pedig fokozatosan csökkent.

Mikor az exem kidobott a lakásából és végre elköltöztem abból a házból, már szinte alig-alig fájt a hátam. Az elmúlt egy évben pedig egyetlen egyszer sem keserítette meg az életemet. Teljesen elmúlt. Testileg helyrejöttem.

Sok köze volt a fájdalom elmúlásában minden felismerésnek, bizonyos érzések megélésének és persze a tudatosságnak. Na meg persze annak is, hogy mindent a helyén tudtam kezelni. Idővel. Az élethez való optimista hozzáállásom is kellett mindehhez.

Három évvel ezelőtt írtam és kiadtam egy könyvet az önszeretetről, amiben rengeteg felismerésemet és megtanult feladatomat írtam le.

Eme cikk megírása már napok óta foglalkoztatott gondolatban. A mai nap reggelén pedig egy egészen új felismerés talált meg. Méghozzá a hátfájással kapcsolatban.

A korábbi kapcsolatomból fakadó negatív dolgok, az akkori párom hozzám való negatív hozzám állása jó ideig nyomta a hátamat és persze a vállaimat. De az konkrétan a ma reggeli meditációm után jött, hogy az a bizonyos csigolyafájdalom, az a rettenetes, az részben miatta is volt.

És újra jön a „spiri” vonal. Egy megint másik korábbi életemben is hátba szúrással ölt meg valaki. Nos, ő volt az. Képzelhetitek, hogy mennyire meglepődöm az ilyeneken én is.

Látjátok? Ilyen sok év után jött ez az újabb információ. Pedig már évek óta nem is beszéltünk.

Az utóbbi két évben, mióta egyedül élek és nincs rám negatív hatással a közelemben senki sem, gondolok többek között az exemre is, nagyon jól sikerült összeszednem magamat és visszaszereznem, sőt, erősítenem az erőmet. A lelkemet azóta is mindenféle jó dologgal igyekszem erősíteni. Ez nagyon fontos.

Ahogy már írtam, figyelnünk kell önmagunkat és tudatosnak kell lennünk, hogy felismerjünk ilyen dolgokat. Meg úgy hiszem, némi rutin is kell hozzá. Nem kívánok senkinek semmi testi bajt, de ha jön, akkor érdemes megfigyelni magunkat, a környezetünket és a körülöttünk lévő embereket. Tényleg nem egyszerű a helyzet, de megtanulható.

Akkor jöhetnek a többiek. Most már lényegesen rövidebb történetekkel.

Valamivel több, mint négy éve összejöttem egy nálam fiatalabb fickóval. Őt már nem részletezem. Hiba volt belevágni. Szerencsére, mindössze pár hónapig voltunk együtt. Igazából vele sem működött egyik terület sem.

A vele töltött idő alatt felbukkanó testi tünet pedig a bal felkarom bőrének folyamatos, de nem túl erős fájdalma és érzékenysége volt. A legfinomabb érintés, a ruhák érintése is bántotta.

Sajnos, még nem voltam elég tudatos és figyelmes, így nem jöttem rá sem a fájdalom okára, sem a megoldásra.

A lényeg, hogy ő inkább afféle piedesztálra állított, és mikor látta, hogy én is emberből vagyok, vannak nyűgjeim, azonnal elhagyott, mondván, nem tud tovább szeretni. Mindezt melóból és üzenetekkel kommunikálta le velem. Mire megjött, már összecsomagoltam a holmijait.

Másnap este, pont, amikor telefonon beszélgettem valakivel az ügyről, akkor tudatosodott bennem néhány dolog vele kapcsolatban. És mondhatom, hogy szinte ott, abban a pillanatban elmúlt a felkarom bőrének fájdalma, ami azóta sem tért vissza.

Később még volt két olyan eset az életemben, ahol szinte ugyanaz a bajom volt.

Naivan azt hittem, hogy ha egy férfi közeledik, akkor akar többet is. De mindkettőnél hamar kiderült, hogy csak szexet akarnak és semmi mást. Mert azon kívül nem számítottam nekik. Mindkettőjükkel találkoztam néhányszor, együtt is voltunk, de ez a pár alkalom bőven elég volt a testemnek, hogy megint súlyos tünetekkel jelezzen, hogy ők semmilyen szempontból nem megfelelő férfiak az életemben.

Az első esetben két napos volt a betegség lefolyása. Egy nap az egész napom úgy telt el, hogy nagyjából öt percenként jártam vécére. A végén némi kis fájdalmam is volt, de nem volt annyira jelentős. Gondoltam, hogy talán valami húgyúti fertőzésem lehet, de nem ragaszkodtam annyira a gondolathoz. Amúgy már egy-két hete nem találkoztam a férfivel. Mindenesetre több liter gyógyteát ittam aznap. Másnap mintha csökkent volna a vécére járások száma. Azonban szinte percre pontosan délután három órakor elkezdett fájni a jobb oldalam. Este nyolcra már olyan szinten fájt, hogy csak meggörnyedve tudtam járni. Taxival kórházba mentem. Az autózás is pokoli kínokat okozott. Ott aztán vizeletet kellett adnom vizsgálathoz. Még soha az életben nem volt olyan színű a vizeletem, mint akkor, amikor mintát adtam. Végeztek még ultrahangot. A diagnózis vesemedence-gyulladás volt. Kaptam egy öt napos antibiotikumot, fájdalomcsillapítót viszont nem, mivel már évek óta allergiás vagyok az olyan típusú gyógyszerekre.

Este a kórházból még felhívtam azt a férfit, aki nem is igazán akart beszélni velem. Másodjára ki is nyomta a telefont. Kiderült, hogy nője van, vele volt. Ott eldöntöttem, hogy nem kell ez az ember az életembe.

Taxival aztán hazajöttem, ami újabb kínokat okozott. Éjfélre értem haza. Ágyba bújtam, majd reggel a szokásos időben keltem. Ami ebben a csoda volt, hogy másnap reggel úgy keltem fel, mintha soha semmi bajom nem lett volna a vesémmel. Nem fájt semmim, nem jártam gyakrabban vécére, mint amúgy, és a vizeletemmel is minden rendben volt. Mintha mondjuk csak álmodtam volna az előző napi fájdalmakat és kórházat. Hirtelen nem is jutottam szóhoz az újabb döbbenettől. Ennyi volt az egész.

A másik is hasonló történet. Idén év elején történt. Januárban. Megismerkedtem megint valakivel.

Tudni kell azért, hogy évek óta egyedül vagyok.

Szimpatikusnak találtam. Néha találkoztunk. A harmadik találkozó után reggel jöttem haza tőle. Aznap délután már véres volt a vizeletem, ami szintén soha nem fordult még elő velem. Volt némi fájdalmam is és megint öt percenként jártam vécére.

Elmentem megint a sürgősségire, de legalább nyolc órát kellett volna várni, hogy megvizsgáljanak, így rögtön haza is jöttem. Pár napig még volt némi fájdalmam. Háziorvost hívtam, gyógyszert írt fel látatlanban a tüneteim elmondása után. Egy ismerőshöz mentem éppen, neki volt olyan, kaptam tőle egy szemet, ami elég hamar csökkentette a tüneteimet. Igaz, még egy vagy két napig szedtem a gyógyszert, de már másnap nem volt semmi problémám. Mondhatom azt, hogy ebben az esetben nagyjából három napig tartott a „betegség”, ami szintén úgy múlt el, mintha elvágták volna. A pasival szakítottam, azóta sem beszéltünk. A „betegség” nem tért vissza.

Ezek voltak nálam azok a nagyon kirívó esetek, amikor a lelkem üzent a testemen keresztül. Számomra mind nagyon döbbenetes és tanulságos volt. Azóta nagyon figyelek arra, hogy ha találkozom egy férfivel, akár randi miatt vagy csak egy egyszerű ismerősként, akkor milyen tüneteket vált ki, ha kivált a testemből. Akinél semmi tünet, az maradhat a kosárban. Akinél bármi fellép, bárhogy jelez a testem, igyekszem minél nagyobb távolságot tartani tőle.

Egy utolsó adalék. Áprilisban történt velem, szintén egy reggeli ébredés után, hogy elég erőteljes gondolatban üzent a testem. Azt mondta, nem kell neki többet hús. Azért tudni kell, hogy nagy csirkerajongó voltam mindig is, elég sokat ettem. Képes voltam napi szinten csirkét enni. Így rögtön a húsvét utáni keddtől fogva egyáltalán nem eszem húst. Mintha megint egy új időszámítás kezdődött volna az életemben. De miért is vagyok ezen meglepődve? Március közepén van a születésnapom és azt már hosszú évek tapasztalata bizonyítja, hogy ilyenkor mindig történik velem valami jelentőségteljes, amitől akár hatalmas fordulatot vehet az életem. Ilyen volt most ez is.

A húst rögtön elhagytam. A túró és joghurt csak néhány hónappal később került elhagyásra. Tejet már amúgy sem iszom nagyon régóta.

Vagyis teljesen vegán lettem. Ezért hálás vagyok a testemnek. Hálás vagyok azért a gondolatért, hogy üzent, nem kér több húst. Sokkal jobban érzem magam, beindult a fogyás. Fittnek és erősnek érzem magam, bár mostanában az edzés elmaradt az életemből. Hamarosan ezt is újrakezdem.

Szerintem ezek a példák is mutatják, mennyire érdemes hallgatni és figyelni a testünkre, a testünk jelzéseire. Mert a testen keresztül mindig a lélek, a felsőbb én vagy ki minek hívja, akar üzenni nekünk. Ebben száz százalékig biztos vagyok.

Bátran mondhatom, hogy ha a testünk üzen valamit, akkor sohasem téved. Mindig megmutatja a problémát, de sajnos, nekünk kell megfejtenünk és szépen megoldanunk. Ez a melósabb része. De garantálhatom, hogy minden erőfeszítés megéri, amit ezért a megoldásért megteszünk.

Szükség esetén pedig bátran kérjünk segítséget, ha egyedül nem boldogulunk!

Már régen megtanultam, hogy tanácsot nem osztogatunk. Viszont ötleteket és javaslatokat tehetek. Íme hát, a javaslatom. Érdemes volna elkezdeni meditálni, mert ez nagyon sokat segít a tisztább rálátásban. Érdemes volna elkezdeni napi szinten figyelni magunkat. Figyelni a környezetünket, az ismerőseinket, hogy ki mit vált ki belőlünk. Bizony, a számunkra romboló embereket érdemes távol tartani magunktól.

Azonban nem kell belebolondulni önmagunk megfigyelésébe és nem is kell véresen komolyan venni ezt a dolgot. Ha feszültséget okoz, próbáljuk meg lazábban kezelni ezt. Csak nyugi! Amúgy a tempót is a testünk fogja diktálni.

Én jelenleg továbbra is egyedül élek. Alig egy hete új munkám lett, amit nagyon szeretek. Igyekszem figyelni magamra és a testem jelzéseire.

Bízom benne, hogy ezekkel a sorokkal tudtam valakinek segíteni.😍

Mit súgott a testem? 🤔😊

Ez a cikk egy újabb saját tapasztalatról szól. Továbbra sem célom senkit sem meggyőzni semmiről. 🙂 Mindenkinek a saját élete, a saját teste a saját döntésein alapul.

Éppen ideje, hogy megírjam ezt a cikket.

Egy szép tavaszi napon, április elején, konkrétan húsvét hétfőjén, már megint megszólalt a testem. Van, akinek ez furcsán és hihetetlenül hangzik, de akkor is így van. Egy erőteljes és hangos gondolat és hasonló testi érzet párosult hozzá. Ezt nem tudom máshogy elmondani, talán ez a legegyszerűbb megfogalmazása. Aki hallgat a testére, az tudja, miről beszélek. Ezúttal ezt mondta: nem kell több hús.

Én: Micsoda? Nincs több húsevés? 😲😲🤔

Hát jó. Ha a test ezt mondja, akkor bele kell nyugodni. Vagyis inkább el kell fogadni. Ne úgy képzeljétek, hogy hevesen tiltakoztam ellene, nem. Csak meglepődtem. Nem is volt nehéz elfogadni a testemnek ezt a döntését, mert aztán valóban nem is kívántam a húst. Egy pillanatig sem. Pedig én aztán imádtam a húst. A csirkét, de azt nagyon. Képes voltam minden nap enni, ha úgy volt kedvem. A jó kis sült csirkeszárnyakat itthoni elkészítéssel. Hozzá valami finom zöldség. 🍗🥦

De most azt mondta a testem, hogy nem kell több hús. És ha ő valamit mond, akkor arra figyelni kell, mert mindig tudja, mi a jó neki. Így hát húsvét óta nem ettem húst. Most pedig ennek az elmúlt közel négy hónapnak a tapasztalatait osztanám meg veletek.

Mindenki tudja, hogy rengeteg okos ember ezt vagy azt az étkezést ajánlja, ezt vagy azt lehet enni, ezt vagy azt tilos enni és az emberek többsége ebbe már teljesen bele van zavarodva. Én még soha életemben nem jártam dietetikusnál, sem táplálkozási tanácsadónál és nem is szándékozom. Egészen pontosan azért, mert ők ugyan talán tudnak valamit, de csak általánosat. A saját testemet én ismerem a legjobban, én tudom, hogy mi a jó neki. Jobban mondva a testem az, aki tudja, mi a jó neki. Így amikor valamit változtatni kell, akkor bizony üzen. Nekem csak annyi a dolgom, hogy meghalljam ezt az üzenetet. Őszintén szólva még soha nem kellett azon erőlködnöm, hogy betartsam azt, amit a testem üzen. Mert az üzenet mellé jönnek testi érzetek is, amik segítenek betartani az üzenetet.

Mindenki személyesen a saját testét ismeri jól. Csak figyelni kell rá, ennyi az egész. Aki ezt nem teszi, hát…. A test nagyon okos, így nem lehet akármi ráerőltetni.

Eme hosszadalmas bevezető után jöjjenek a saját tapasztalatok.

Szóval, kezdve ott, hogy egyáltalán nem is kívánom a húst, immáron lassan négy hónapja. Már a húspultot is általában kerülöm. Se a látvány, se a szagok nem tetszenek.

Halat még néhány héttel ezelőttig ettem, de már az is elmúlt.

Nos, amióta húst eszem, történt néhány igen pozitív változás a testemmel.

Először is, nekem mind a két felkarom külső felén volt olyan sok-sok kis izé, nem tudom, minek hívják. Mütyür pattanásszerű akármi. De mégsem az. Nos, ezek szinte majdnem teljesen elmúltak. Van még néhány, de a felkarom bőrének nagy része sima és finom.

Amúgy pattanások is kevésbé jönnek ki az arcomon, holott előtte igencsak jöttek és jöttek. Mint a tiniknél. 😀

Persze a hús elhagyásával arányosan nőtt a zöldségfogyasztásom, ami szintén nagyon jó hatással van a testemre.

Nekem az emésztésemmel idáig sem volt gond, de azóta még jobb is lett. Igen, ilyenekről nem szoktak írni, de én most megteszem. Felfúvódásom már csak elvétve fordul elő. Viszont nagydolgom az naponta négyszer biztosan van. Ez persze azért függ attól, hogy előző nap ettem-e mondjuk valami csokifélét, tésztafélét vagy hasonlót. Ezek azért kicsit megfogják az embert. Engem legalábbis. De a zöldség akkor is elhagyhatatlan. 🍅🥒🥬🥦🍄

Másik nagy előnye…

Ez itt most leginkább női dolog, úgyhogy, ha valakit férfiként nem érdekel, csak lapozzon tovább! Köszike 😊

Nos, a ciklus. Nekem is, mint oly sok nőnek, elég sok problémám volt a ciklusommal, a menzeszemmel. Ez valahogy jó pár évente mindig változott. Az utóbbi sok évben ilyen nyűgjeim voltak:

- a ciklus felétől mellfájdalmak, amik néha keményedéssel jártak, néha olyan fájdalommal, hogy alig lehetett hozzájuk érni, még az öltözködés, fürdés is fájdalmas volt;

- derékfájás, néha tényleg kegyetlenül;

- hasfájás;

- fájdalmas és nagy mennyiségű vérzés, leginkább a második napon;

- felfújódás, azok a bizonyos plusz kilók előtte.

Elhiszitek, ha azt mondom, hogy ez az összes tünet megszűnt, mióta nem eszem húst? Higgyétek csak el, mert így van. Most, amikor megjön, semmi előjele nincs, semmi fájdalom, semmi puffadás. Annyi van, hogy jelez a testem, hogy menjek wc-re és csak ott tudom, hogy megjött. Fájdalom sehol, nincs erősebb nap, nincs erősebb vérzés. Most úgy élem végig, mintha igazából nem is lenne semmi. Persze, járni kell wc-re, cserélni kell, amit cserélni kell, de ennyi. Ha ez nem lenne, észre sem venném, hogy éppen menstruálok. El sem hiszitek, hogy ez milyen jó érzés! Fantasztikus. Annyi sok év fájdalma után most egyszerűen nem fáj semmi. Ja, és nem húzódik túl sokáig. Nagy túlzással maximum négy nap. Semmi görcs.

El sem tudom mondani, mennyire jó érzés ez! 🌸🎀🧚‍♀️💖

Most már nyugodtan tudtam írni erről, mert végül is van már négy alkalomnyi tapasztalat belőle. Még az első alkalom után én is kételkedtem, mert előfordult máskor is, hogy alig volt fájdalom. Mondom, talán ez is egy ilyen alkalom. Aztán a második után még jobban meg voltam lepődve. Most meg már csak örülök neki. Jön és megy, szinte lábujjhegyen, alig lehet észrevenni.

Innen most már bárki olvashatja, végeztem a női résszel. 🙂

További kedvező tapasztalataim is vannak. Nincs az a nagyon telítettségérzet, ezáltal nincs az a kajakóma sem. Persze így is van olyan kaja, amivel jól tele tudom enni magam, mert annyira finom, de ez ritkán van. A húsevés után szinte kikerülhetetlen az elnehezülés érzése.

Könnyedebbnek és energikusabbnak is érzem magam. Éhségérzetem is ritkán van.

Láthatjátok, nálam csupa pozitív hatása van a húsevés elhagyásának.

Aki akar, bátran belevághat. De itt is fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy semmit nem lehet erőltetni a testnek. Ha ő még húst akar enni, hadd egyen! Ha tényleg elég volt neki, mert mást szeretni, higgyétek el, szólni fog! Érezni fogod vagy beugrik egy gondolat.

Én csak abban bízom, hogy nem fog már visszajönni az a kívánsága, hogy együnk húst. Már nem szeretnék.

Egyszer, sok évvel ezelőtt volt egy nyolc hónapos időszak, amikor nem ettem húst, de akkor egy szag miatt undorodtam meg tőle. Aztán egyszer csak megint elkezdtem húst enni, de úgy, mintha mindig is ettem volna.

Most azonban már más okom is van arra, hogy tartsam a növényi táplálkozást.

Megosztom egy videó linkjét, ha akarjátok, nézzétek meg. Másfél óra, feliratos, de nagyon jó.

https://www.youtube.com/watch?v=OqNX7aeGbdM

Arra kérlek titeket, hogy ha meghoztok egy döntést, akkor ne tartson vissza semmi attól. Most maradjuk ennél a példánál, mert ha mondjuk át akartok térni a növényi táplálkozásra, akkor nem lehet kifogás, hogy milyen drágák a zöldségek és a gyümölcsök. Tudom, mindennek aranyára van. De így is meg lehet oldani. Én mondjuk gyümölcsöt alig eszem, valamiért nem kívánom. Zöldségből meg egyszerre nem kell sokat venni. Az viszont fontos, úgy vettem észre magamnál, hogy mindig legyen a zöldségek között zöld színű zöldség. Ezeket is lehet ezerféle módon variálni. Aztán ott vannak a hüvelyesek: babfélék, borsók, lencsék; a gabonafélél, mint rizs, köles. Én ezeket eszem általában. Ma éppen gombás rizst csináltam mindenféle fűszerrel.

De ugye az olyanok, mint bulgur, hajdina vagy a még ki tudja hányféle finomság. Mindenkinek ki kell tapasztalnia, hogy mi ízlik neki, mit mivel érdemes ennie. Persze én csak kezdő vega vagyok, érdemes talán recepteket is keresni a neten. Mert higgyétek el, a vegák, vegánok sem halnak éhen. Sőt, egészen pozitív dolgokat hallani róluk. Most én is írtam néhányat. 😊😇

Persze majd csak hosszabb távon fog kiderülni, milyen jó hatásai vannak még a vegaságnak. Írnám azt, hogy vegán vagyok, mert amúgy semmiféle állati tejterméket sem fogyasztok már jó ideje. A túró és joghurt kombó még két hónapja sláger volt nálam, de már azt sem kívánom. És azt tudom mondani, hogy jót tesz, hogy ezeket elhagytam. Sajtrajongó meg sosem voltam igazán. Nem is hiányzik. A tojás is néhány napja lekerült az étlapról. A majdnem vegánságomba annyi nekem belefér, hogy mézet azért eszem. 🐝🌻

A későbbiekben mindenképpen fogok még írni a tapasztalataimról ez ügyben.

Ez is csak egy sztorimegosztás volt, ahogy szoktam.

A lényeg, hogy élvezzétek az életeteket, akármit is esztek! 😍

Csodáááás napokat! 😘😘😘