Elengedés - vagy inkább felszabadulás?

Talán erről a témáról már valamikor korábban is írtam. Azért is lehet ez, mert az elengedés szerves része az életünknek. Vagyis annak kellene lennie. Hiszen oly sok minden van éveink során, amit bizony el kell, el kellene engednünk. Olyanok, amik már nem szolgálnak minket, nem értünk vannak, nem jó nekünk.

Van, hogy küszködünk az elengedéssel, én is sokszor voltam így. Elengedni egy személyt, egy helyzetet, egy érzést, egy tárgyat. Néha ezek elengedése nagyon nehezen megy. Igen, még egy tárgyé is, ha az már igazán hozzánk nőtt vagy legalábbis a birtokunkban volt jó ideje. Egy érzésé is nagyon nehéz lehet, és teljesen mindegy, hogy ez egy pozitív, felemelő érzés vagy valami negatív, romboló érzés. Mindkettőhöz nagyon tudunk ragaszkodni. De mekkora szabadságérzetet ad, ha elengedtük!

Vannak olyan muszáj elengedések is, amikor kénytelen az ember beletörődni, hogy az a valami, valaki nincs többé, ezért hát muszáj lesz elengedni magunkból, hogy tovább már ne kínozzon bennünket, ne fájjon a rá gondolás, a hiánya, hogy nem lehet velünk. Lehet ilyen egy korábban szeretett személy, de akár csak egy könyv is. Hány és hány könyvet kellett például fájó szívvel elengednem, mert ugyebár kölcsönadtam és már soha többé nem került vissza hozzám. Sokáig fájt a hiányuk. Ha egy személyt kellett vagy éppen kell elengedni, még fájóbb érzéseink tudnak lenni.

Én most az utóbbiról fogok írni. Az elengedés kapcsán pedig a test bölcsességéről, ahogy az már számtalanszor megmutatta magát életem során.

Bizalmas részleteket most nem fogok írni, csak amolyan általánosakat.

Évek óta szerettem valakit. Nem úgy, hogy ne tudtam volna élni nélküle, hiszen muszáj volt. Ez egy csendes szeretet, szerelem volt bennem, amit még csak el sem mondhattam neki. Nem mutathattam ki. De minden egyes találkozás, minden tekintet éltette ezt a szeretetet, szerelmet. Minden találkozásnak nagyon örültem, vártam. Vágytam rá, szerettem volna vele lenni, de nem lehetett. Ennek több oka is volt. Történtek köztünk apró kis dolgok, amik nekem sokat jelentettek. Hogy neki mit, azt nem tudhatom, hiszen az ő érzései felől csak találgathatok, még akkor is, ha olvasni véltem a jelekből.

Nekem is okozott fájdalmat, belső vívódást, hogy nem lehetett sohasem több. És így ment ez évekig. Az ember folyton remél, még akkor is, ha tényleg reménytelen. Mert ilyenek vagyunk mi emberek. A végsőkig remélünk, bizakodunk, hátha. Aztán mégsem. És igazából csak magunknak okozunk ezzel szívfájdalmat.

Azt kell mondjam, hogy megint szerencsés voltam. Mert a testem már megint bölcsebb volt, mint a szívem meg az eszem. Én valamiért még ragaszkodtam ehhez az érzéshez, de a testem úgy döntött, hogy ideje elengedni. Hogy ez mennyi idő alatt következett be, nem is tudnám megmondani. Mert egyszer csak ott volt, hogy ott álltam, őt láttam, de már nem éreztem azt iránta, mint korábban. Mintha hirtelen csak elszállt volna az érzés. Ez egyszerre volt megdöbbentő és hozott megkönnyebbülést. Hiszen mégis csak az a jó nekem, ha nem epekedek egy olyan valaki után, akivel nem lehet soha semmi. Hiába is vágyom rá.

Figyeltem magamat. Ha találkoztunk, ha egymásra néztünk, azt figyeltem, milyen érzés van bennem. De már nem az volt, mint korábban. Ezzel persze nem szűnt meg iránta a szeretetem, csak már egészen másmilyen. Már nem mondanám azt, hogy úgy vágyom rá. Továbbra is örülni fogok a találkozásnak vele, de már nem fogok mást is belelátni, beleérezni, csak egy találkozást két ember között.

Természetesen nem fogom elkezdeni keresni a hibáit, mert a szeretet nem erről szól. Továbbra is “nagyra becsülöm, tisztelem, szeretem őt”, csak már másként. Azt kell mondjam, hogy hálás is vagyok a testemnek, hogy végül így döntött. Igen, talán attól múlt el az egész, hogy hiába vágyakoztam, beteljesületlen maradt.

Talán nem csak egyedül a testem műve volt az egész. Hiszem, hogy a test tökéletes összhangban működik a lelkünkkel, az egész lényünkkel. Talán ez jobb kifejezés. Azt gondolom, talán a lényem lényege adhatta a testemnek az üzenetet, hogy ideje végre túllépni ezen, mert már nem jó ez nekem, nem visz előre, nem leszek tőle jobb vagy több. Mert a lényünknek valójában az a jó, ha meg tudja élni a saját szabadságát, ha nem köti gúzsba semmi sem, ami nem jó neki. Ezért is mondhatom, hogy ez egyben felszabadulás is volt. Mindenki tudja, milyen érzés vágyni, vágyakozni valakire, álmodozni, ábrándozni róla. De ez most megszűnt, ami számomra valóban könnyebbség, hiszen tudok másra is jobban figyelni, nem köt meg, hogy olyanra vágyjak, aki nem lehet az enyém.

Valójában rendszeresen van apró kis elengedés az életemben, úgyhogy még csak azt sem mondhatom, hogy annyira nagyon lesújtott volna a mostani. Nem esett jól, bevallom, de annyira nem is taglózott le. Hála Istennek!

Ez is egy állomás volt az életemben, de most tovább kell haladni. Hogy ez milyen irány lesz, nem tudom, de nem is érdekel.

Furcsa érzés erről az egészről írni, mert most olyan, mintha fájna ez az elengedés. Ami persze fájt is, csak nem gondoltam, hogy ha írok róla, akkor ez felerősödik. Nos, tovább kell lépni, ahogy már írtam.

Az életben mindig fontos az elengedés. Néha könnyebben, néha iszonyatosan nehezen megy. Sok tapasztalatom van erre is, arra is. De ha valami tényleg nem jó a számunkra és csak szenvedést okoz, érdemes minél előbb túllenni rajta, minél előbb elengedni. Kérhetünk segítséget is az elengedéshez, mert nem megy minden pillanatok alatt. Én hálás vagyok, hogy ehhez az elengedéshez nem kellett külső segítséget kérnem. Az ilyen dolgokat szeretem igazán, amikor a testem, a lényem fantasztikusan együttműködik és én még igazán érzem is ennek hatásait.

Ha valamit nem megy elengedni, de szükséges volna, kérjetek segítséget! Biztosan lesz olyan, aki tud segíteni, akár egy barát, ismerős vagy szakember személyében. Nem jó egyedül küzdeni. Persze, valakinek ez marad, de ennek is megvan a szépsége.

Szeressétek magatokat, higgyetek magatokban és tudjátok, hogy nem szabad, hogy másoktól függjön a boldogságunk. Mindenki egymaga is képes a boldogságra, más csak hozzátehet ehhez.

Vigyázzatok magatokra! Éljen a felszabadulás és legyetek boldogok!

 

"Elengedni valamit vagy valakit, azt jelenti, hogy megváltozva menni tovább.

Mindenünk, amink van, amit szeretünk és akit szeretünk, minden, ami a „miénk”, belénk épül. A pénzed nem a bankban van, hanem elsősorban a lelkedben. És mindenki, akit ragaszkodva szeretsz, a lelkedben van. Ott él benned, lényed része, hozzád szervült, benned él. Nem kívül van már, hanem benned. Ha valakibe például szerelmes vagy, már nem egészen Te vagy, mert Ő is benned van – csak vele együtt érzed magad teljes egésznek. Csak vele együtt éled át, hogy „én vagyok”.

Ahhoz, hogy elengedj bárkit is, neked kell megváltoznod.

A régi lelkedet le kell vetkőzni, és az új lelkedbe szépen beleöltözni. És Ő ott marad az emlékezeted ruhatárában, a fogason, mint egy ruha, amit kinőttél már.

Meg is őrizheted, de csak úgy, mint a régi babaruhádat vagy az érettségi blúzodat, netán a régi menyasszonyi ruhádat vagy öltönyödet. De legjobb, ha megszabadulsz tőle, mert kell a hely az újnak.

Az elengedés nem róla szól, hanem rólad. Lényegében nem más, mint lélekcsere. Vagy még pontosabban: átalakítás. Amíg tart ez a fájdalmas folyamat, írd ki magadra: „Átalakítás miatt: zárva.”

Müller Péter