Nélkülöztem… de jó volt!

Tegnap reggel hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy egy teljes napra kikapcsolom az internetet. Az egyik legjobb döntés volt, amit meghoztam. 💖

Olyan nyugalom volt rajtam egész nap, amilyet már rég tapasztaltam. Nem voltam ideges, hogy vajon ki kereshet, miért kereshet. Nem nézegettem a telefonomat. Nem vártam üzenetet. Nem érdekelt a közösségi oldal sem. Egyáltalán nem hiányzott. Ezek helyett csak arra fordítottam figyelmet, ami nekem jó volt. Történetesen olvastam és írtam. Jobban mondva javítottam egyik könyvemet, amit ma folytatni fogok. Ma már elérhető leszek interneten is, de amúgy mindig elérhető vagyok telefonon.

Tegnap találkoztam egy barátnőmmel, akivel már hónapok óta nem láttuk egymást. Vele is telefonon értekeztünk, hogy ki hol van, hogy találjuk meg egymást a találkozó helyszínén.

Ez az internet egyszerre áldás és átok. Sok szempontból áldás, ezt mindenki tudja. Lehet tanulni, olvasni, mindenhez szinte egy pillanat alatt hozzáférni, megkapni. A jó oldalát nem is sorolom.

Azonban a másik oldal koránt sem áldásos. Gyakran utazom tömegközlekedéssel. Van olyan, hogy beszállok a metróba, körülnézek és azt látom, hogy kivétel nélkül mindenki a telefonját nyomkodja. Úgy nagyjából húsz ember. Kivétel nélkül mindenki. Amikor az utcán sétálok, most már nagyon gyakran látni úgy sétálni embereket, hogy fejük lehajtva és éppen valamit molyolnak a telefonon. Fel sem néznek. Meg sem látják a körülöttük lévő világot. Azokról nem is beszélve, akik a zebrán is így kelnek át.

Mi van ennyire fontos abban a telefonban, az internet világában, amiért hajlandók az emberek akár az életüket is kockáztatni? Mert ez egy kockázat. Nem is kicsi.

Talán azt hiszik, hogy az interneten egy másik világban lehetnek, de így az élet szépen elmegy mellettük. Sokan panaszkodnak, hogy egyedül vannak, de fogadni mernék, hogy sokan vannak egyedül az ilyen telefonnyomkodós emberek között is. Fel kellene nézni néha a telefonból és észrevenni a körülöttünk zajló világot.

Arról nem is beszélve, hogy minden ott van előttünk, nekünk egy pillanat alatt. Ismeri még egyáltalán valaki a várakozás izgalmát? Ma már türelmetlenek vagyunk, ha nem azonnal kapunk meg valamit, ha arra várni kell. Túlságosan felgyorsult a világ és mindent azonnal akarunk. Az internetről.

Ezen figyeljük mások életét. A leendő munkáltatók megnézik, milyen a profilod, ha van ilyen. Aztán döntenek. Hol van ma már a személyes találkozó varázsa? A beszélgetés, kérdezés-válaszolás? De ez minden másra is igaz. A randizásra is. Sokan arra már nem vesztegetnek időt, hogy személyesen találkozzanak valakivel. Ha nincs rögtön kép, akár intim, ha nem megfelelően válaszolsz, mert éppen kicsit fáradt vagy, akkor a másik már nem is pazarol rád több időt. Ennyi voltál számára. Pedig itt nem te vagy a hunyó, hanem a másik, így ítélkezik rólad. Közben semmit nem tud és nem is akar megtudni rólad. Nagyon-nagyon szomorú.

Függők lettünk. Rabok. Az internet, a kütyük rabjai. Ez borzalmas. Olyan világot élünk, ahol internet nélkül szinte már nem is lehet élni. Kivéve, akik kivonulnak ebből a civilizációnak nevezet káoszból. Milyen jól teszik! Vagy azok, akik találnak valami olyan elfoglaltságot maguknak, ami számukra sokkal hasznosabb, mint az interneten, a kütyükön lógni órák hosszat.

Azt hiszem, többször fogok ilyen internetmentes napokat tartani. Valóban nagyon jó hatása van. Mellékhatásai: nyugalom, béke, csend, alkotás, másfelé fordulás, kikapcsolódás.

Még akkor sem néztem meg a telefonomat, amikor a városban olyan útvonalon utaztam, amit nem ismertem. Inkább megkérdeztem valakit, hogy merre és mivel kell menni. Ilyen egyszerű az egész. Személyes kontaktust létesítettem. Lassacskán már ez a kifejezés is ritkaságszámba fog menni, annyira a kütyüinkre vagyunk hagyatkozva. Pedig egy kedves szó, egy rövidke párbeszéd az útba igazítás során igazán felemelő tud lenni. Szemkontaktus, emberi hang, tekintetek, mosolyok. Van valami, ami ennél csodálatosabb lenne? Mindezt nem adják meg a kütyük.

Többet nem írok erről. Ez csak az én személyes véleményem és tapasztalásom volt. Már megint.😊

Tegnap reggel 7 órától szüneteltettem az internetet. 24 órásra terveztem, és már most túl vagyok a 24 órán. Amint elkészültem ezzel a cikkel, akkor viszont bekapcsolom, hogy ezt megoszthassam veletek.

De amúgy azt hiszem, senkinek nem tűnt fel a hiányom az internet világából.😀

A rossz hír is csak ma ért el. De tudjátok mit! Nem én vagyok ebben sem a nagyobb vesztes. 😁

Vigyázzatok magatokra!

Ha nem lennék elérhető online felületeken, telefonon mindig az vagyok.

 

Segédvonalak

Valahogy mindig elkezdeni a legnehezebb egy cikket, egy bejegyzést, egy könyvet, vagyis magát az írást. Mindig ezzel vagyok bajban és ezért jön ide ilyen töltelékszöveg a kezdeti nehézségekről. 😀 Pedig nagyon szeretek írni és beszélni is. De ezt már úgyis tudjátok.😉

Induljunk hát ki a beszélgetésből! A legjobb mindig a személyes beszélgetés. Az az igazi. Amikor beszélgetek másokkal (magammal is szoktam 😁), annyi minden történik közben! Sokszor így születnek a megértéseim, a másfajta meglátásaim, több ihletet kapok, jobban elgondolkodok valamin. Ezért is imádom a beszélgetéseket.💗

Amikor kérdést kapok, kapunk, azonnal ott a késztetés az azonnali válaszadásra. De amikor azt mondják, hogy ezen gondolkozz el, akkor bizony el kell gondolkozni rajta. Ami nem is olyan rossz, mert így olyan apróságok is felbukkannak az adott témával, ami a hirtelen válasznál egyáltalán nem.

A legutóbbi ilyen „gondolkodj el” téma a segédvonalak volt. Igen, jól olvastad, segédvonalak.

Ez az újonnan felfedezett hobbimból jött. Közösségi oldalon megosztott képeimre nagyon sok dicséretet kaptam és jó pár kérdést is. Köztük, hogy használok-e segédvonalakat? A válaszom az volt, hogy nem. Szabad kézzel csinálom, a szememre hagyatkozva az arányokat illetően. Persze, hogy nem hajszálpontos, nem mértanilag formált, de így is nagyon szépek (az Alkotásaim oldalamon megnézhetitek őket). És az illető, akivel beszélgettem, rákérdezett a segédvonalakra. Nekem mit jelent a segédvonal? Onnan aztán elindultak a gondolatok. Persze csak szép lassacskán. Nem rontottak ajtóstul a házba. Meg finoman hálózták be az agytekervényeimet.

A segédvonalak az alkotások esetében arra kellenek, hogy minden egyes pontot a megfelelő helyre tegyünk, így adva meg a mandalának a teljes szabályosságot. Akkor nincsenek elcsúszások. Én azonban úgy gondoltam, hogy nem kellenek a segédvonalak és a képességeimre hagyatkozom.

Azonban az életben teljesen kikerülhetetlenek a segédvonalak. Fejtem, fejtem, egy pillanat. Csak ilyenkor oly sok gondolat cikázik a fejemben, hogy gondban vagyok, melyiket írjam le előbb.

Én azt hiszem, hogy minden egyes dolog, minden egyes személy, történés, akármi, egy-egy segédvonal az életünkben. Azt nem kell ecsetelnem, hogy a szüleink és a testvéreink miért, hiszen ők adottak, így vagy úgy befolyásolják az életünket, irányt adnak és hasonlók. Szóval, alapvetően a család lehet az egyik legerősebb és legmarkánsabb segédvonal. Már akinek van. Nekünk, akiknek nincs, azok is segédvonalnak számítanak, akik jelen voltak gyerekkorunkban és valamilyen módon hatottak ránk. Most részletekre nem térek ki. Lényeg, hogy hatással voltak ránk. Hogy ez minket később milyen emberré formált bármelyik esetben is, az akkor derül ki, amikor felelősséget kell vállalnunk a saját életünkért és ezzel boldogulnunk.

A gyerekkori segédvonalakat akár hívhatnám egy erős törzsnek is. Mert ezek nem csak egyszerű vonalak, hanem adott esetben olyan erős, markáns, vastag vonalak, amelyek akár egész életünkre is meghatározhatnak minket.

Közben segédvonal az iskola, a barátok, szerelmek, hobbik, könyvek. Igazából bármi, amihez közünk van. Mert minden, de minden hozzánk tesz valamit, elindít egy úton vagy irányt szab nekünk. Szinte minden pillanatunkban. Mert ilyen segédvonalak a gondolataink is, az érzéseink, a vágyaink. Tehát minden belső és külső dolog az életünkben. Azt mondom, hogy az egész életünket átszövik a segédvonalak. Ha belegondolok, jó kis gombolyag van erről a fejemben. Hálók, vonalak mindenfelé. Nem rossz ez. Sőt, nagyon is kell ahhoz, hogy boldoguljunk az életünkben.

Minden segédvonal visz valahová. Még akkor is, ha csak egy lépésnyire vagy maradjunk egy még kisebb egységnél, ha csak egy gondolatnyira is. Aztán rajtunk múlik, hogy továbbra is szükségét érezzük-e annak a segédvonalnak vagy inkább elhagyjuk és másikat választunk.

Remélem, értitek, amit írok.

Mondhatjuk azt is, hogy vannak jó és rossz segédvonalak. A jók természetesen azok, amelyek inspirálnak, előre visznek, támogatnak, segítenek minket. Mint például egy szerető család.

A rosszak meg akár lehetnének ezeknek az ellenkezői is. De minden rosszban van valami jó. Így azt kell mondjam, hogy a rossz, vagyis a rossznak tűnő segédvonalak akár lehetnek még sokkal jobbak is. Azonban csak abban az esetben, ha képesek vagyunk azt mondani, hogy nekem ez a segédvonal nem kell, inkább ezt hagyom és választok egy másikat.

Legyen egy példa: ahogy mondtam, minden és mindenki egyfajta segédvonal az életünkben. Most hozzunk mondjuk egy barátságot. Két ember, két különböző személyiség, mégis valamiért összebarátkoztak. Aztán nagyon hamar kiderül, hogy az egyik mindig csak panaszkodik, neki semmi sem jó, nem talál semmi örömöt az életben. A másik meg hallgatja, mert mégis csak jó ember a barátja. Csak az a baj, hogy minden beszélgetés után ez a másik valamiért olyan erőtlennek érzi magát, mintha kiszívtak volna belőle valamit. Nos, igen, az egyik, a panaszkodós ilyenkor az életet szívja el a másikból. Ha ennek a másiknak van annyi esze és felismeri, hogy az egyik milyen mérgezően hat a kapcsolatukra, akkor képes arra is, hogy kiszálljon ebből a barátságból, vagyis elvágja ezt a segédvonalat. Hogy ez a mérgező személy miért segédvonal? Mert megmutatta nekünk azt, hogy milyen emberekkel nem akarunk barátságot ápolni, hogy mire nincs szükségünk az életünkben. Ebből pedig következik az, hogy talán képesek leszünk meglátni, hogy mi az, amit akarunk.

Mikor ezeket írom, látom a vonalakat a fejemben. Egy vonal erre, egy másik arra, és folyamatosan ágaznak mindenfelé a vonalak. A fő törzs természetesen mi magunk vagyunk, belőlünk indul minden. Az összes segédvonal is belőlünk indul, mert kapcsolódunk valakihez vagy valamihez. Ezért tud lenni bármi és minden segédvonal az életünkben. Aztán azt is látom, hogy véget ér egy barátság, egy szerelem, akkor az a vonal egyszerűen félbe szakad, nem folytatódik tovább. Csak ott marad a semmibe meredve. Olyan ez az egész, mint egy fának az ágai.

Levelek nélküli fát már mindenki látott. Nos, én pont ilyennek tudom elképzelni a segédvonalakat. Egyikből jön a másik, aztán már nincs tovább. Igaz, hogy a fának letörhetnek az ágai, míg a segédvonalak valójában nem tűnnek el, hiszen örökre ott maradnak bennünk még akkor is, ha már nem emlékszünk rájuk.

A jó ebben a segédvonalas életünkben, hogy mi dönthetjük el, hogy melyik segédvonalra van vagy nincs szükségünk. Nyugodtan el lehet engedni azt, amelyik nem válik a javunkra. Ez ugyan már megint egy másik történet, de pár szóban erről csak annyit, hogy szeretnünk kell magunkat annyira, hogy elengedjük a számunkra ártó segédvonalakat. Nem félni kell attól, hogy mi lesz velünk nélkülük, hanem azt kell észrevenni, mennyi minden más is van egy romboló segédvonalon kívül.

Bizony, nem csak személyek, de helyek, gondolatok, érzések is lehetnek számunkra károsak, így azokat is el kell vágnunk. Az én életemben nem véletlenül van csak nagyon kevés ember körülöttem. Nagyon sokan, akik már nincsenek, nem mondom, hogy rossz segédvonalak voltak, mert az biztos, hogy mindegyik legalább ráébresztett valamire. De megvolt a maguk ideje és helye, tovább már nincs szükségem rájuk. Valamelyik nagyon csúnyán tűnt el az életemből, valamelyik csendesen, egy szó nélkül, de ezek egyikét sem bánom. Utólag is köszönöm, hogy valamit felismerhettem általuk.

Az ilyenek azért is nem baj, hogy már nem az életünk részei, mert legalább nem rombolnak tovább bennünket. Örüljünk neki, ha már nincsenek az életünkben. Szűrjük le a tanulságot és lépjünk tovább! Mondom, lehet ez tényleg bármi, ne csak emberekben gondolkodjunk! Vagyis meg kell tanulnunk az elengedést önmagunk szeretete által.

Meg lehet próbálni az életet segédvonalak nélkül élni, de az igazából nem is élet, ha csak ezt az egyszerű, hétköznapi életünket vesszük. Igazából, még ha mindent ki is próbálunk zárni az éltünkből, akkor is marad valami, ami a mi segédvonalunk, mint például az étel, a pénz, a lakhelyünk. Na igaz, vannak azért akkor is segédvonalak. Meg lehet próbálni nélkülük élni, de olyan egyszerűen nem létezik.

Azt akartam még mondani, hogy bizonyos dolgokban látszólag nem veszünk igénybe segédvonalat, mint ahogy én a pontozásnál. De hogy őszinte legyek, jobban belegondolva ebbe, igenis használtam segédvonalat. Mégpedig a korábbi tapasztalataimat például a geometriai rajzaimból, a jó érzékemet, a szemmértékemet, a figyelmemet, a türelmemet és ilyeneket. Szóval, az egész életünk segédvonalak millióiból áll. És ez jó, mert van mihez nyúlnunk, van mibe kapaszkodnunk bármikor.

Most, hogy végre jobban tisztáztam magamban is ezt a segédvonal témát, megint más szeletét láttam meg az életnek és megint láthatom máshogy is. Ez ebben a legjobb. A felfedezés! 😀💗

Azt, hogy milyen segédvonalat szeretnél az életedben, te határozhatod meg. A legjobb pedig mégis csak az, hogy minden segédvonal kihajthat, akár a fák ágain a levelek, a rügyek. Valami csodálatok dolog lehet belőlük.

Tán kissé keszekusza voltam, de valóban remélem, hogy azért érthető is. 

Még annyi mindent tudnék írni ide! 😊

💗😘 

A harag

Megint kaptam egy kérdést, ami a haragomra vonatkozott. Igaz, hogy már majd egy hete kérdezte valaki, de csak most jutottam el odáig, hogy írjak is róla. Egész héten más elfoglaltságom volt. Alkottam. Másik blogomon meg is nézhetitek némelyiket. Új szerelem.

Nos, a harag. Elég sokat gondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen mi is a harag? Honnan van? Vannak-e fokozatai? Hogy néz ki? Időkorlátos-e? Ilyen egyszerű kis gondolatkák jártak róla a fejemben.

Elmondom, amire én jutottam. Nem olvastam utána könyvekben, tanulmányokban, nem kérdeztem meg másokat, ezért ez is csupán az én saját véleményem és megélésem. Ahogy mindig.

A harag nem éppen a szövetségesünk. Vannak fokozatai, de az, amelyik tartós, hosszú távú, az bizony nagyon is romboló lehet a személyiségünkre nézve.

Vegyük az én példámat! Tudtok ezt-azt a gyerekkoromról, az életemről. A leghosszabb ideig a saját anyámra haragudtam, amiért képes volt meghalni olyan fiatalon és erre a csúnya világra hagyni engem, minket. Több, mint 27 évig tartott a haragom. Utána is csak szépen lassan engedett ez föl, amint oly sok dolgot megtanultam ahhoz, hogy el tudjam engedni a haragomat. Miket tanultam? Elfogadást, megértést, megbocsátást, megengedést, közben lecseréltem a belső szemüvegemet is és azon keresztül kezdtem el látni a dolgokat. Csak az tud segíteni, ha elővesszük magunkból a másfajta gondolkodást, ha megtanulunk beleérezni másokba, együttérezni. Ilyesmik. Nem akarok túl hosszú lenni, pedig ezt tudnám oldalakon át írni.

Ez tehát egy tartós haragom volt. Voltak mások is, akikre hosszú ideig haragudtam. Mert rosszat tettek velem, nekem valamilyen módon. Sokféle volt, ne kérdezzétek, ezeknek itt most nincs helye. A lényeg itt is az, hogy csupán belső formálódás és alakulás kellett ahhoz, hogy ezeket helyre tudjam tenni magamban és máshogy kezeljem, máshogy tekintsek vissza ezekre az emberekre és az akkori történésekre. Hosszú évek alatt eljutottam oda, hogy megértettem, hogy minden ilyen eset igazából elvitt máshová, és legtöbbször mindig valami jó, de legalább jobb alakult belőle. Nagy kár, hogy ezekre mindig csak utólag tudunk rájönni és nem éppen akkor gondolunk arra, hogy hátha ebből a negatív eseményből most valami még jobb fog jönni. Igen, éppen akkor képtelenek vagyunk erre gondolni, mert az agyunkat elborítja az a bizonyos vörös köd, a harag felhője és nem látunk meg semmi más, csak az akkor megtörtént számunkra katasztrófát.

Csupán idő, odafigyelés, tanulás, tudatosodás, elfogadás, megértés, együttérzés stb. kell hozzá, hogy ezt a hirtelen haragot ne hagyjuk eluralkodni magunkon. Talán nem könnyű, mert ugye mindenre azt mondjuk, hogy nem könnyű (pedig ezt már el kéne felejteni), de mindenesetre meg lehet tanulni és meg is kell. Fontos. Hiszen a hirtelen haragokból még csúnyább dolgok is történhetnek. 😭😭😭

A haragnak aztán vannak különböző fokozatai. Ilyen a düh, felindultság, mérgesség például. Most több nem jut eszembe. Csak azt akarom ezekkel példázni, hogy amikor úgy hirtelen kap el valami, az nem biztos, hogy harag, lehet, hogy valami más. Mert én úgy gondolom, hogy ha már harag, akkor az valami tartós, stabil dolog az életünkben. Haragszom valakire és az nem öt percig tart. Haragszom, mert akkor régen csinált vagy mondott valamit. Haragszom, mert becsapott. Haragszom, mert elárult. Haragudni olyan dolgokért szoktunk, amik olyan igazán jelentőségteljesek az életünkben. Nem? Szerintem igen. Legalábbis én úgy gondolom, hogy a harag az olyan, amivel olyan történt velünk, ami nagyobb hatással van az életünkre.

Aztán pedig azt mondom, hogy ezt a haragot át lehet alakítani, formálni, el lehet engedni, például a korábban már felsorolt dolgokkal. Kell a belső munka hozzá. Csúnyán hangzik ez a belső munka, de még nem találtam rá jobb kifejezést. Vagyis most nem tudok rá hirtelen mást mondani. De vannak még ilyen finomságok is, mint például bátorság, felismerés, belátás meg hasonlók, amik szintén segíthetnek abban, hogy a bennünk lévő haragot könnyebben feldolgozzuk és elengedjük. Mert igenis el kell engedni! Nincs mese! Amíg a haragot tápláljuk magunkban, az minket mérgez belülről. Talán észre sem vesszük, mert annyira átitatja szinte minden sejtünket a harag, hogy teljesen a személyiségünk részévé válik és már mindent ezen a szemüvegen keresztül látunk. Aki a haragot táplálja magában, az észre sem veszi, hogy mennyire szép is lehetne az élete. Én szerencsére kilábaltam abból, hogy hosszú távon haragot tápláljak. Igen, ez is olyan, mint egy betegség. Az egyik legcsúnyább. Ráadásul még ilyen társbetegségei is vannak, mint például az áldozatszerep. Hát persze! Aki haragszik, az sokat is panaszkodik, morog, ezzel pedig bele is rakta saját magát abba a bizonyos áldozatszerepbe. Tudom, mit beszélek, én is voltam benne. Jó sokáig. És tudjátok, őszintén hálás vagyok, hogy ezekből kilábaltam. Atyaég! Hogy ezek mennyire pusztító betegségek! Igen, nyugodt szívvel írom, hogy betegség, mert belülről rágja az embert, mint valami féreg. 😡😱

Ismerek olyanokat is, akik, nagyon sajnos, nem tudnak kilábalni a harag betegségéből. Nagyon nem. Sajnos, nem is látják meg az élet szépségeit. Pillanatokra észre tudják őket venni, de alapjáraton azon a zsémbes szemüvegen át nézik a világot. Mondanám, hogy sajnálom őket, de nem. Azért sem, mert próbálnék én segíteni, de van olyan személy, akinek akárhogy is segítene az ember, sehogy sem vevők rá. Még ha kézen állva körbefutnám a világot, akkor sem mozdulnának ki ebből az állapotból. Annyira beléjük van ivódva, hogy el sem tudnák nélküle képzelni az életüket.

Azt mondom, hogy valóban bátorság kell ahhoz, hogy az ember egyszer csak rájöjjön, van más módja is az életben levésnek. Nem kell, hogy a harag tartson életben. Mert a nagyon haragtartó embereknél ez már életforma. Ha valakiben van elég bátorság, hogy meglássa azt a más módot, az egyszerűen óriási. Fantasztikus!💫💫💫

Arra nem tudok tanácsot adni, hogy ezt a pillanatot hogyan lehet elérni. Mivel mindannyian mások vagyunk, ezért talán mindenkinél máshogy jön el. Akinél eljön. Lehet, hogy egy terápia, egy beszélgetés, egy olvasott vagy hallott dolog, egy tragédia, egy ünnepi pillanat, szerintem bármi előhozhatja.

Őszintén szólva tényleg minden azon múlik, hogy mennyire figyelünk oda magunkra, mennyire hallgatunk a belsőnkre, mennyire vágyunk arra, hogy valami más legyen velünk, az életünkben.

Nem emlékszem, nálam minden hogy kezdődött. Mert akkoriban még nagyon nem voltam még csak közeli kapcsolatban sem az olyan fogalmakkal, mint tudatosság, elengedés, elfogadás és hasonlók. Ez valahogy úgy belülről jött, lényem mélyéről. Az is biztos, hogy nem akarattal törekedtem arra, hogy ilyen legyek, mint amilyen most vagyok. Szerintem mindig is ilyen voltam, csak jól elrejtettem azok mögé a csúnya dolgok mögé, mint a harag például.

Amúgy a harag az pont az egyik olyan dolog, izé, akármi (nem tudom, már minek nevezzem), ami az egyik legutóbbi dolog, amivel némi változást értem el. Ezt úgy kell érteni, hogy az utóbbi egy-két év, amikor ez sokkal jobban átalakult bennem. Sajnos, pontos receptem nincs rá továbbra sem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem tart olyan sokáig a haragom. Aztán idővel feltettem magamban olyan kérdéseket is, hogy miért is haragszom? Igazából kire haragszom, arra, aki megbántott vagy inkább magamra? És miért? Felmerült az is, hogy miért is kéne dédelgetnem a haragomat? Mi értelme van? Hova vezet? Kell ez nekem? Jobb lesz nekem ettől?

Vannak válaszaim a kérdésekre, de azok az enyémek. Mindenkinek kellenek saját kérdések és ha odafigyel önmagára, akkor megjönnek bizony a válaszok is mindre. Ez benne a legjobb.😁

A legutóbbi haragom az utolsó munkahelyemmel volt. De az sem tartott sokáig. Meg igazából nem is olyan nagyon harag volt, hanem inkább értetlenség és némi düh. Meg felháborodás és egy kis sértődés. De az a mélyről jövő harag nem volt bennem, szerencsére. Csak ezek a kisebb változatok voltak. Ezek is néhány hét alatt elmúltak, átalakultak. Mert miért is kéne haragudom rájuk vagy a helyzetre? Teljesen mindegy, hogy mi történt, megtörtént. Sajnáltam, hogy így alakult, de aztán rájöttem, hogy valahol a lelkem mélyén akartam, hogy történjen valami. Ez is egy másik sztori, megérni egy misét. Ja, nem, néhány oldalt csupán. 😉 A lényeg, hogy hamar elillant az egész annak köszönhetően, amilyen vagyok. És én örülök, hogy ilyen vagyok, amilyen most.😇

Pár napja egyik barátnőm megjegyezte, hogy megint milyen sokat változtam valamiban. Igen, én is észrevettem. Ezek jó dolgok. A változás mindig jó. Mert egy nem igazán jó tulajdonságomban változtam meg. Ő ezt azért vette észre, mert vele szemben nagyon olyan voltam. És tényleg megváltozott ez bennem. 💝

Amit még a harag kapcsán el akartam mesélni: jó ideje már nem jönnek szembe velem sem olyan események, sem olyan személyek vagy szituációk, amik miatt haragot érezhetnék. Ez a volt munkahelyi is csak egy ritka példa az utóbbi időkben. Utóbbi idők? Nem tudom. Mondjuk egy év? Talán. Lehet, hogy csak fél, lehet, hogy több. Nem számolgatom az időt ebből a szempontból (sem). Akkor jobban, ha nem találkozom valakivel egy ideig, akivel pedig jó lenne. Visszatérve, már nem is a haragvós, dühös pillanatokat tartom számon, hanem inkább a jókat. Bizony, a pillanatokat is észre kell venni. A jókat. Nem a rossz pillanatokat számolgatni és számon tartani, hanem a jókat.

Ha néha jön valami, amitől hirtelen dühös leszek, az is hamar lecseng bennem. Utána pedig megnézem, hogy ez mi is volt, miért volt. Mert érdemes ezekre ránézni.

Ami még lényeges, hogy amint eltűnik belőlünk a harag, na jó, elég, ha csökken és fokozatosan csökken és egyre kevesebb, úgy változik meg körülöttünk minden. Az emberek, a környezetünk, akár a munkahelyünk. Emberek is jönnek-mennek. Vagy inkább mennek és jönnek. Ilyen ez. Aki még a haragvós énünkhöz kapcsolódott, az egyszerűen el fog tűnni az életükből. Ezt is tapasztalatból mondom. Mert már nem leszünk a haragszom erre meg arra játéknak a bábui. Kiszálltunk. Számunkra vége az a játék. Egy új kezdődik. Ez pedig hihetetlenül jó. Akkora hatalmas felszabadulást hoz, ha letesszük a haragot, hogy azt meg kell tapasztaljátok, hogy egyáltalán érzékeltetni tudjam, miről beszélek. Ezt szavakkal nem lehet olyan jól kifejezni.

A szeretet! A legfontosabb momentum. Magatokkal kezdjétek, akik még nem tettétek. Akik még a haragban éltek, vegyétek észre, hogy ti is csodálatosak vagytok, csak fel kell ezt fedeznetek magatokban és ezt kell tartóssá tennetek a harag helyett. Tele lesz csodákkal az életetek.😍😍😍

Hálás vagyok, hogy nincsenek olyan személyek az életemben, akikkel lehet játszani a haragvós és az áldozat vagyok, de rossz nekem játékot. Hálás vagyok a folyamatos fejlődésemért, amit én is és mások is észre vesznek. Hálás vagyok, hogy ha még nagyon kevés ismerősöm is van, de azok olyanok, akikkel sokkal jobb társasjátékot játszhatok. Mindegyiküktől lehet valamit tanulni. És nagyra tartom őket. Kit ezért, kit azért. Tényleg köszönöm, hogy a barátaim, ismerőseim vagytok. És köszönöm azt a szeretetteli ölelést, amit tőletek kapok, mikor találkozunk. Csak szeretettel lehet szebbé tenni a világot. 💗💗💗💗💗