Mielőtt még túlságosan belegondolnátok, hogy most a félelmekről fogok írni, ki kell ábrándítsalak benneteket. Nem kifejezetten a félelmekről. Csak úgy, hogy ma a túrázás közben felbukkantak bizonyos félelmek.
Igen, ma megint elmentem túrázni. A tervezett útvonalam: Királyrét (vonattal és busszal ide) – Nagy-Hideg-hegy – Csóványos – Diósjenő és innen haza vonattal.
Ezt az útvonalat sikerült is megtennem. Ez egy olyan út volt, amin még nem mentem így végig. Az utolsó szakaszt már tavaly egyszer megtettem. Az is tervben volt még tavaly, hogy a Nagy-Hideg-hegyről átmegyek a Csóványosra, de akkor nem volt hozzá elég erőm. Most viszont semmi akadálya nem volt ennek a hosszú túrának.
A számok: - reggel 7 óra után pár perccel már Királyréten voltam
- nagyjából 6 óra 40 percet mentem
- 25 és fél km
- több, mint 30 ezer lépés
- kétszer kb. 10 perc pihenő.
Korán kidobott az ágy, úgy négy óra körül, így úgy voltam vele, hogy korábbi busszal megyek. Semmi baj nem is volt egészen addig, amíg be nem értem az erdőbe. Írta az útmutató, hogy a patakon több helyen is át kell menni, de ami várt, arra nem számítottam. A patak olyan bővizű volt, hogy számomra már kissé ijesztő is volt. Aztán át kellett kelni rajta tényleg többször. Volt néhány hely, ahol volt egy kis hidacska, de a legtöbb helyen a köveken és farönkökön egyensúlyozva kellett átjutni a patakon. Ez nyáron még nem is olyan nagy gond, de most, hogy így meg volt áradva a patak, nekem nagyon ijesztő és félelmetes volt. Már rögtön az első átkelésnél jobb lábbal térdig süllyedtem a vízbe, de szerencsére már a túlparthoz közel voltam, így semmi nagyobb bajom nem lett. A zoknim vizes is lett, de nem fázott a lábam, mert nagyon hamar átmelegedett. Az erdő is inkább afféle mocsaras volt és ez még inkább ijesztővé tette számomra a túrát. Sokszor nem tudtam ott átkelni a patakon, ahol az út vezetett volna, mert a víz ellepte a köveket, amiken át lehetett volna menni. Így jóval odébb kellett keresnem lehetőséget, hogy át tudjak menni a túlpartra. A gyors sodrású patakban a köveken egyensúlyozva nem volt éppen biztonságos. Minden egyes alkalommal félelem ébredt bennem, amikor ezeken át kellett kelnem. Nem hiszitek el, de még azokon a keskeny kis hidakon is félelmetes volt számomra az átkelés. Ráadásul sok kilométeren át hallottam a patak hangos csobogását, ami szintén ijesztő volt. A lényeg, hogy minden alkalommal végül sikerült átjutnom a túlpartra, de igencsak ki kellett találni, hol keljek át, és mindannyiszor elfogott a félelem. Nem tudom, hogy igazán mitől féltem. Talán attól, hogy a vízbe esem. A legnagyobb félelmem mégis az volt, hogy nem tudok átjutni a túlpartra és ott ragadok. Mert visszafelé sem szívesen tettem volna meg még egyszer az utat.
Jó pár évvel ezelőtt nagyon csúnyán előjött bennem a vízfóbia. Még a pocsolyáktól is nagyon féltem. Ne kérdezzétek, hogy honnan jött elő, fogalmam sincs. Aztán valaki segített ezt feloldani, utána már nem féltem annyira. Uszodába is eljutottam. Ez a mai nap viszont mintha újra felszínre hozta volna ezt a félelmemet. Mikor már feljebb mentem a hegyen, úgy voltam vele, hogy több átkelő ne legyen, mert én nem is tudom, mit csinálok. Erre nem volt még? Dehogynem! Ráadásul az egész út fel a Nagy-Hideg-hegyig végig vizes volt. Hirtelen olyan érzésem volt, mintha a Végtelen történetben lennék. Én vagyok a mocsárjáró lány. Minden út vizes, saras, kis vízfolyásokkal, a fákba kellett gyakran kapaszkodni, hogy ne csússzak meg.
Félre ne értsetek, nagyon jó kis túra volt, de az elején tényleg tele voltam félelmekkel. Az állatoktól való félelem egyáltalán nem jött elő. A lányomnak szoktam mondogatni, hogy hát a medve… De ezzel is felhagytam, mert nem akarom a medvét bevonzani.
Diósjenő felé lejövet a hegyről volt még egy átkelés, de az meg olyan lélekvesztő hídon át. Nekem annak tűnt és végig úgy biztattam magamat, hogy meg tudom csinálni. Nagyon lassan haladtam át rajta, alattam meg ott futott a sebes patak. Rendesen paráztam. Tényleg.
Amúgy a kirándulás fantasztikus volt! Végül, mikor kikerültem a sok vizes átkelésből, rájöttem, hogy minden alkalommal végül is legyőztem a félelmeimet és átkeltem a patakon. Még úgy is, hogy néha a kövek éppen csak kilátszottak a vízből. Nem csúsztam meg többet. Volt olyan is, hogy a köveket mentem fölfelé a patakban, hogy megtaláljam a biztonságos átkelést.
Az idő is kedvezett. Igaz, hogy a kabátomat csak úgy 9 óra tájban vettem le, mert azért, mikor elindultam, csak alig 4 fok volt. A hegyen nem is nagyon ment a hőmérő feljebb 7-8 foknál. Csóványoson készítettem fotót a hőmérőről. Mindenesetre jó volt az idő. Néha a meredekeken kicsit többször megálltam, de nem volt vészes. Az húzós volt, mikor a sípályánál kellett felmenni, az tényleg meredek volt. Meg volt még néhány ilyen nagyon meredek, de egyik sem fogott ki rajtam. Mikor már túl voltam a patakos élményeken, még jobban élveztem a kirándulást. És mikor már a patak morajlása sem hallatszott, hihetetlen csend volt az erdőben.
A Nagy-Hideg-hegyig nem találkoztam emberekkel. Ott, a turistaházban egyszerre többel is. Bejött egy csapat fickó, persze hangoskodtak, káromkodtak is. Mikor kijöttem, akkor ott meg cigarettázókba botlottam. Felmegy az ember friss levegőt szívni, erre cigifüstöt kap. Kész.
Innen, mikor átmentem a Csóványosra, szintén nem találkoztam emberekkel. Viszont ez az útszakasz az egyik kedvencem lett. Nagyon megfogott. Végtelen csend és nyugalom volt ott. Szerencsémre az egész úton még a szél sem fújt. Megálltam és csak hallgattam az a hatalmas csendet. Annyira jó volt! Szavakkal le sem tudom igazán írni azt az érzést. Eszméletlen. Csodálatos.
Volt még valaki megint, aki a csodálatomat váltotta ki. Haladok felfelé az úton valahol, hirtelen jön egy kanyar és ahogy rátérek, megláttam egy hatalmas, gyönyörű fát. Róla csináltam pár fotót. Nem tudom, de engem ezek a fák nem csak csodálatot váltanak ki, hanem egyszerűen elérzékenyülök, mikor meglátom őket. Persze, hogy megöleltem, éreztem is a belőle áradó meleget. Átforrósította a tenyereimet. Már annyiszor írtam, de most újra: szerintem a fák a legcsodálatosabb élőlények a földön. Különlegesek. Mind.
Nagyon sok fotót készítettem. Megmutatom rajtuk a veszélyes átkeléseket, az úttorlaszokat. Mert bizony nem egyszer volt, hogy hatalmas, kidőlt fák voltak keresztben az úton, így némelyiket ki kellett kerülni, némelyiken meg átmásztam. Mindent egybevéve, nagyon kalandos volt ez a mai kirándulás. Csupa kihívás. Igen, egyszer még meg is csúsztam lefelé a sáros úton, és térdre estem. De ezen kívül semmi más bajom nem történt. Szerencsére.
Mikor már a vonatot vártam, úgy voltam vele, hogy patakot meg vizes dolgokat ne is lássak egy ideig. Eléggé bennem voltak még a félelmek. Erre mi történik? A vonat egy patak mellett halad km-eken át. Később aztán már ott volt a Duna. Őszintén szólva, ahogy néztem a patakot a vonat mellett, eszembe jutottak a délelőtti kalandjaim. Örültem, hogy már vonaton vagyok, biztonságban vagyok. Itt is sebesen, szélesen, bővizűen halad a patak és még mindig kissé ijesztő volt így is. Legközelebb nem fogok ilyen túrára menni. Kevésbé vizes helyet fogok keresni.
Egészében véve viszont tényleg jó volt. Egy kicsit azért elfáradtam. A lábaim is fájtak, de csak akkor éreztem fájni, mikor leültem és utána felálltam. Az úton semmi bajuk nem volt.
Nagyon szívesen látok bárkit egy-egy túrára, ha jönne velem. Ha bárki bevállalna egy hosszabb túrát.
Ja, és felfedeztem, hogy melyik az a testtartás, amivel sokkal gyorsabban tudok haladni. Oké, biztos sokan tudják, de nekem ez most újdonság, meg ráadásul egyedül is jöttem rá.
Az utazást természetesen nem számoltam bele a túrába. De oda fél hatkor indultam itthonról, hét után voltam Királyréten. Vissza 14 óra körül értem Diósjenőre, 14.33-kor indulta vonat és így negyed ötkor voltam itthon. Szóval, maga az utazás is elég hosszadalmas, pedig ezek a helyek még nincsenek is olyan messze.
Mindenesetre büszke vagyok magamra. Képes voltam végigmenni egy számomra ilyen veszélyes útvonalon. Igazán bátor voltam. Higgyétek el, nem is akkor, mikor átkeltem a köveken, hanem utána úgy remegtek a lábaim! De képes voltam átkelni minden egyes helyen.
Mutatok egy csomó fotót, mert most tényleg sokat hoztam.
