Elengedés...

Mindannyiunk életében vannak olyan fájdalmas idők, amikor el kell engednünk valakit, aki belopta magát a szívünkbe. Nem a legkellemesebb dolog ez. Sokszor nagyon is fájdalmas tud lenni. Hiszen hogyan is engedhetnénk el könnyen valakit, akit esetleg megkedveltünk, megszerettünk? Akivel esetleg volt valami közös az életünkben? Nem, egyáltalán nem könnyű. Tudom.

Most nekem is volt valaki az életemben – igen, egy férfi – aki fogta magát és finoman belopakodott az életembe, egy kicsikét a szívembe. Most mégis el kell őt engedjem. Meg kellett hoznom ezt a döntést, mert abban a kapcsolatban, ami volt köztünk, pont az okozta a nehézséget, hogy nem szakított rám időt.

Találkoztunk egyszer, kétszer… néhányszor. Aztán az ígérgetés maradt, hogy majd ekkor és ekkor találkozunk. De nem lett belőle semmi. Hol ezért, hol azért. Oké, némelyik kifogás érthető volt, de az már nem, amikor meg sem próbált találkozni velem egy másik időpontban sem, amikor pedig megtehette volna. Nem voltam annyira fontos az életében, hogy miattam bármit is megváltoztasson az addig megszokott kis mindennapjaiban. Nem nagy változás, csak annyi, hogy időt szakít rám.

Ő csak akkor akart találkozni, amikor neki volt jó. Máris nem esett neki jól, ha nekem az az időpont nem felelt meg. Messze lakik tőlem, de nem ez volt a legnagyobb akadály, amit le kellett volna győznie.

Némi huzavona után úgy döntöttem, hogy nem érdemes folytatni egy olyan kapcsolatot, ahol nem vagyok eléggé fontos a másiknak. Mert nem a vonzalommal volt a baj közöttünk. Hanem tényleg az, hogy nem vette a fáradtságot, hogy akár csak egy kicsit is változtasson az addig megszokott dolgain. Csak egy icipicit. Ha valaki fontos, vonzódunk hozzá, szeretjük, akkor bizony „bármi áron”, de találkozni akarunk vele.

Persze, kicsit meg voltam sértődve, dühös is voltam, mert igazából akármit is írtam neki, szinte semmire nem válaszolt. És teljesen mindegy, hogy kedves szavakat írtam vagy dühösen kifakadtam. Próbáltam valahogy kimozdítani a szótlanságból, de nem sikerült. Azért igyekeztem nem bántani szavakkal, de azt nem tudom, hogy ez sikerült-e.És bizonytalanná tett az, hogy így állt hozzám és ehhez a kapcsolathoz.

Szóval, az elengedés. Kell szeretnünk magunkat eléggé ahhoz, hogy ne hagyjuk, hogy mások így bánjanak velünk. A hitegetés eléggé ártalmas tud lenni annak, akinek az ígéreteket teszik. Hiszen Én is csak vártam és vártam, aztán írtam, aztán vártam… És ez így ment hetekig, másfél hónapig. Persze ő azt szerette volna, ha várok rá. De ki az a bolond, aki csak vár egy olyan valakire, aki meg sem próbál eljutni hozzá? Aki csak ígéri, hogy jön és mégsem teszi? Miért kéne csak az egyik félnek tenni azért a kapcsolatért, ha a másik nem hajlandó?

Egy kapcsolat, akármilyen is, két emberen múlik. A legtöbb esetben. És tényleg mindegy, hogy milyen kapcsolatról van szó. Ha csak az egyik fél tesz érte valamit, akkor az olyan semmilyen kapcsolat.

Egy férfi-nő kapcsolatban mind a kettőnek figyelnie kell a másikra, meg kell tenni bizonyos dolgokat a kapcsolat érdekében. De ha csak az egyik próbál tenni, akkor az már egy nem jól működő akármilyen kapcsolat. Akkor ne csodálkozzon a másik sem, ha kipenderítik abból a kapcsolatból.

Ugyanez vonatkozik a baráti kapcsolatokra is. Ott sem lehet, hogy csak az egyik fél próbálkozik azzal, hogy fenntartsa a kapcsolatot.

Ó, személyes tapasztalat ez is. Több olyan női barátnőm is volt, van, akik nem igazán törték magukat, hogy összejöjjön egy találkozó közöttünk. Azt mondják, szeretnek, szeretnek velem beszélgetni, mégsem tesznek azért, hogy ez meg is valósuljon. Jönnek a kifogások. Azok a jóképű kifogások! Tudom, hogy néha tényleg közbejön valamit, na de mindig?

Meg a felhívlak. És akkor miért is nem hívott? Azt már nem tudja megmondani.

Az ilyen kapcsolatokat tényleg el kell engedjük. De csak akkor, ha valóban nem lehet helyrehozni.

Én is sajnálom az elvesztett kapcsolataimat. De ha valaki csak szórakozik, várat, kifogásokat gyárt, azzal nem tudok mit kezdeni. Próbálom megbeszélni velük. Valakivel sikerül, valakivel nem. A barátnőkkel néha szokott sikerülni, akkor továbbra is barátok maradunk. Akivel nem sikerül, azzal nem vagyunk továbbra is barátok.

Férfiakkal más a helyzet. Ők egyszerűen csak eltűnnek. Velük nem lehet megbeszélni dolgokat. Ez a szomorú tapasztalatom. Ők elmenekülnek egy ilyen beszélgetés lehetősége elől. Lezárni sem lehet rendesen velük egy kapcsolatot, mert eltűnnek. Szomorú.

Jaj, megint sokat „beszélek”. :)

A lényeg, hogy ami nem működik, ami nem tartható fenn, sajnos, el kell engedni. Nem ragaszkodhatunk hozzá csak azért, mert vannak ugyan jó dolgok, de alapvetően nem működik jól az egész. Aki akarja, az mentse meg a kapcsolatát. De ezt is csak úgy lehet, ha mind a két fél benne van. Ha csak az egyik akarja megmenteni, sajnos, akkor a lehetetlenre vállalkozik.

Nem könnyű az elengedés. Bennem is rengeteg kérdés merült fel. Nem értettem dolgokat. Nem értettem, hogy miért nem ír, amikor volna rá ideje, miért nem válaszol, amikor kérdezek tőle valamit, írok neki. Nem értettem, hogy miért nem hív fel soha, amikor pedig szereti a hangomat. Nem értettem, hogy a velem való találkozást miért halasztgatta mindig, mikor pedig azt mondta, szeretne több időt velem tölteni.

Ezekre már nem fogok választ kapni.

Ahogy azt sem fogom megtudni, hogy végül is miért nem beszéltük meg a dolgokat, pedig megígérte, hogy beszélünk.

Fájt az egész. Kisírtam magam. De már csak azért is el kell engednem ezt a kapcsolatot, mert inkább romboló volt rám nézve ebben a formában.

Hogy miért is írok erről? Mert ez segít nekem. És talán másnak is segíthet, adhat némi erőt a felismerésekhez, a cselekvéshez, a továbblépéshez vagy bármi máshoz. Mert sokaknak kell akárcsak egy icipici megerősítés is.

Tovább kell lépnünk ahhoz, hogy meglelhessük a boldogságunkat.

Ha valaki többet is akar tudni az elengedésről, nyugodtan keressen meg! :)

Pusssszzzantááááás Mindenkinek ;)

Köszönet - egy kis magyarázattal :)

Folytassuk a Köszönöm-témát!

Talán valaki felkapja a fejét azon, hogy mit és miért is kéne megköszönni valakinek, hogy bántott? Én nem azt mondom, hogy magát a bántást köszönjük meg. Nézzünk egy kicsit a dolgok mögé és akkor meglátjuk, hogy miért is köszönünk meg egy negatív dolgot.

Azt senki sem szereti, amikor bántást kap. Én sem szerettem soha sem. Kaptam eleget fizikai és szóbeli bántásból is, úgyhogy tudom most is, hogy miről beszélek.

De minden egyes bántás, negatív tett irányunkba elvezet valami másfelé. Talán egy másik útra, egy másik gondolkodásmódra, egy másik életre.

Abban az adott helyzetben persze nem tudjuk meglátni a bántásban a jót. Nem is kell. Idő kell ahhoz, hogy felismerjük, mi volt a haszna számunkra annak a bántásnak.

Anyám alkoholista volt, általában alkoholista pasijai is voltak. Szinte semmire nem emlékszem abból az első nyolc évemből. Csak egy halvány folt van előttem, amiben anyámat éppen bántja az egyik pasija. Tehát az, hogy anyám meghalt, tudott teret adni annak, hogy más környezetbe kerüljek. Bár akkor épp egy még rosszabba kerültem. A nagyszüleimhez. Ők többféle módon is bántalmaztak fizikailag és lelkileg is. A velük töltött időt hívom Én mindig életem legrosszabb egy és háromnegyed évének.

Tőlük kerültem állami gondozásba, ami lényegesen egy magasabb életminőséget jelentett annak ellenére, hogy ez nem egy meghitt családi légkör volt. Engem itt csak a gyerekek részéről ért bántás, a felnőttek részéről sohasem. Itt azért megtanulja az ember, hogy milyen sok másik gyerekkel együtt fürödni, nem lehet szégyellős. Milyen többen együtt aludni egy hálóban, együtt ünnepelni a szülinapokat. Itt minden olyan együtt-dolog volt. Együtt takarítani, együtt parkápolni, együtt menni a strandra, iskolába, együtt tanulni.
Mikor a nevelőszüleimtől visszakerültem az intézetbe, úgy éreztem, megbecsülnek. Sokat segítettem mások gyerekeknek a tanulásban.

Amikor nevelőszülőkhöz kerültem, adódott egy jó lehetőség arra, hogy másmilyen, jobb életem legyen. Az egy dolog, hogy nem igazán jöttem ki a nevelőanyámmal. De sokat tanultam náluk a vidéki életformáról, a háztáji gazdálkodásról, az állatok gondozásáról.

Ők fizikailag soha nem bántottak, de nevelőanyám sokszor úgy viszonyult hozzám, hogy az felért egy bántással. Elsősorban, azt hiszem, nem bízott bennem.

A volt férjem mellett és miatt (most így írom) történt meg, hogy elveszítettem a lakásomat. Aztán el is váltunk. Majd meglett életem első munkahelye, ahol megismertem a lányom apját. Na, ő aztán nem volt egy főnyeremény, de ez volt.

A férjem ugyan elperelte a fiamat, de sok évvel később rájöttem, hogy ez így volt jó. Amilyen helyzetben akkor voltam, mint albérlet, egy kocsmába járó, részeges pasi, ráadásul várandósan, nem igazán tudtam volna jól gondját viselni a fiamnak meg még kórházba is járni vele. Merthogy azt kellett. Többször is műtötték. De tényleg csak sok év múlva, miután elmúlt a sértettségem, értettem meg, hogy jobb volt így a fiamnak. Rendes otthona volt, szerető és gondoskodó családja, amit Én lehet, hogy az akkori helyzetemben nem tudtam volna megadni neki.

Mindegy is. Ez a kapcsolatom is szétment. Átmenetileg elvesztettem a lányomat is. A nővéremhez kerültem egy messzi városba. Ő akkor férjnél volt. Hozzájuk költöztem. De mivel a nővérem olyan volt, amilyen, nem igazán volt rózsás a kapcsolatunk. A férjét kedveltem, bár alig beszéltünk szinte. Nem tudom, hogy miért nem beszéltünk sokat.

Egy évig laktam náluk, amikor a nővérem kidobott. Éppen részeg volt. Aztán költözgettem kicsit ide-oda.

Volt rendes munkahelyem, új pasim. De ezzel az új pasival is a végére gondok lettek. Megütött, mert elhitt rólam egy hazugságot, amit más mondott neki sértettségében. Úgy tűnik, hogy tönkre vágta az életemet, mivel kidobott. Csak azért nem kerültem az utcára, mert a mentős, aki bevitt, még ott a kórházban felajánlotta a segítségét, így hozzájuk költöztem néhány hétre. Hát igazából neki is egy hatalmas köszönettel tartozom a segítségéért, mert akkor és ott megmentett.

Aztán megint máshová költöztem, de az a pasi meg azért dobott ki, mert nem bújtam vele ágyba.

Végül így kerültem ide a fővárosba.

Lehet látni, hogy egyik dologból következik a másik. És ami hirtelen nagyon rossznak tűnik, lehet, hogy az lesz az egyik legjobb dolog, ami történt velünk. Csak azért, mert valami jó dologhoz vezetett el.

Látható, hogy elég kacifántos utat választottam Én is magamnak. De hogyan is írhattam volna meg a könyvemet, ha nem történik velem ilyen sok minden? Hogyan tudnám elmesélni, hogy mennyi minden átalakult bennem?

Szóval, akárhol is tartunk, meg kell állnunk, visszatekinteni az eseményeinkre, és rájönni, hogy miért is volt jó még a negatív esemény is az életünkben? Minden elvezetett a mostani énünkhöz.

Persze, amikor ide felkerültem, nem volt akkor sem habostorta az életem. Csak sok évvel később történt meg, hogy elkezdődött az átalakulásom és tiszta szívvel mondhatom, hogy teljesen más vagyok, mint korábban voltam. De ezt már annyiszor elmondtam. :)

Viszont az, hogy ide költözhettem, nagyon sok tanulási lehetőséget megadott nekem. És bár egészen lassan, de eljutottam addig az emberig, aki most vagyok, és akit nagyon szeretek.

Azt persze általában megköszönjük, ha valami jó történik velünk. De azt megérteni, hogy a rossz dolgok is vezethetnek jóra, néha nagyon nehéz. Tényleg csak az kell, hogy megálljuk, körülnézzünk és megnézzük, mi és hogyan vezetett el odáig, ahol most vagyunk. Persze ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha nem vagyunk amolyan panaszkodós emberek. Mert azoknak semmi sem jó.

Bizony nagyon sok, hosszú év is eltelhet addig, amíg eljutunk eddig a felismerésig. De ha tényleg jót akarunk magunknak, akkor talán áttekintjük – tárgyilagosan – a velünk történt eseményeket, hogy meglássuk, hova is vezetett minket mindaz.
Azért írtam, hogy tárgyilagosan, mert itt valóban érzelmek nélkül, elengedve minden sértettséget és haragot, kell visszanéznünk az utunkra. És meg fogjuk látni, hogy hova jutottunk, milyen erősek vagyunk, milyen jó tulajdonságaink vannak. Úgyhogy alapvetően még a velünk történt rossz dolgok is szolgálhatnak minket nagyon is jól.

Aki akar erről vagy bármi másról az önszeretet témájában beszélgetni, az megtalál az elérhetőségeimen itt az oldalon. :)

Pussszantáááás :)

Köszönet

Rájöttem, hogy nagyon sok embernek tartozom köszönettel.

Írtam ugyan a könyvben egy fejezetet a köszönetről, de most kifejezetten arról akarok írni, amikor másoknak tartozunk köszönettel.

Ez talán most egy kicsikét hosszú lesz. De aki olvas, az meg fogja érteni és talán ő is át fogja értékelni az emberek hozzáállását az életében.

Azt hiszem, időrendben fogok haladni. Úgy könnyebb lesz végigvennem.

Kezdjük anyámmal. Köszönettel tartozom neki azért, hogy egyáltalán a világra hozott, aztán azért, amiért itt hagyott minket. Ha élt volna még és nevelt volna minket, nem tudom, hova jutottam volna. Bár sokáig tartott, mire sikerült őt elengednem lélekben, mégis azt érzem, nem igazán tudott volna felnevelni minket.

Köszönettel tartozom a nagyanyámnak és a férjének, amiért úgy bántak velünk, hogy végül állami gondozásba kellett, hogy adjanak minket. Csak azt mondhatom, hogy ha náluk maradunk, abból nem sült volna ki semmiféle jó dolog. Ez biztos. Nem, nem fogok senkit megkritizálni, sem rosszat mondani róluk most, ez nem erről szól.

Ráadásul, mikor intézetbe kerültem, megismertem egy falusi fiút, akibe beleszerettem.

Köszönettel tartozom a nevelőknek az intézetben, mert a maguk módján próbálták elfogadhatóvá tenni az életünket. Tán igazi szeretetet nem kaptunk, de szinte minden mást igen. Teljes ellátás, amiben benne van a ruha, tisztálkodószer, tanítás, minden.

Köszönettel tartozom a nevelőszüleimnek is azért a két és fél évért, amit velük töltöttem. Bár talán nevelőanyám azt gondolta, hálátlan vagyok, amiért elhagytam őket, mégis azt mondom, sokat tanultam abból az időből, amíg velük éltem. Itt is sok minden történt velem és igen tanulságos volt.

Már nem éltem velük, mégis ott voltak az esküvőmön, ajándékot adtak, segítettek rendbe hozni a lakásomat. Nevelőanyám minden nap meglátogatott a kórházban és finom, meleg ételt hozott nekem a fiam születése után. A továbbiakban is segítettek minket. Egészen addig jó volt a kapcsolatunk, amíg el nem váltam. Nevelőapám meghalt, nevelőanyámmal viszont azóta sem tartom a kapcsolatot.

Köszönettel tartozom egy volt osztálytársamnak, barátnőmnek, mert általa ismertem meg azt a fiút, akibe első látásra beleszerettem. Az érzés kölcsönös volt, mégsem történt soha semmi közöttünk.

Köszönettel tartozom külön az intézet igazgatójának is, amiért engedélyezte a korai házasságomat, hogy megtarthassam a kisbabámat.
Köszönettel tartozom a volt férjemnek is a fiamért, akivel nagyjából három csodás évet tölthettem. Azóta az apja neveli, és sajnos, már évek óta nem találkoztunk. A fiam már felnőtt ember.

Köszönettel tartozom a volt férjem családjának is, amiért befogadtak, rendezték az esküvőt és ott voltak nekünk.

Köszönettel tartozom egy régi szerelmemnek is, aki a végső lökést adta meg ahhoz, hogy végre elváljak. Csak találkoztunk, nem történt köztünk semmi. Mégis, ez elég nagy lökés volt a válásomhoz. Nem volt értelme tovább benne maradni egy érzelemmentes házasságban.

Köszönettel tartozom a lányom apjának, de csak azért, mert tőle kaptam a lányomat.

Köszönettel tartozom minden további pasimnak, akikkel kapcsolatom volt. Mert minden kapcsolatból tanultam valamit. Mindegyik tovább vitt valahova. Minden szakításom egy következő jobb dolgot hozott magával.

Köszönettel tartozom azoknak is, akik fedelet nyújtottak a fejem fölé és befogadtak, amikor nem volt hova mennem.

Köszönettel tartozom egy nagyon régi barátnőmnek, M-nek, akit még a férjem révén ismertem meg. Vele nagyon-nagyon hosszú évekig nagyon jó barátságban voltam. Amikor mindkettőnk élete megváltozott, segítettük egymás mindenben, amiben csak tudtuk. És itt olyan mindennapi segítségről is van szó, hogy amikor az egyikünknek nem volt mit ennie, a másik adott neki és fordítva. És neki is ott volt a kisfia, aki az én fiammal egyidős. Szóval, valóban számíthattunk egymásra.

Köszönettel tartozom a volt páromnak, I-nek, akivel úgy nyolc és fél évet voltunk együtt. Ő volt az, aki olyan támogatást adott az életemhez, amit szerintem csak nagyon-nagyon kevesen tesznek meg a világon. Sokat tanultam a kapcsolatunkból, a szakításunkból. Nagyon-nagy hálával tartozom neki. Remélem, olvassa ezeket a sorokat, mert ezáltal is akarom vele tudatni, hogy akármennyire is kemény ember próbál lenni, hatalmas szíve van, amiért nagyra becsülöm őt.

Köszönettel tartozom annak a barátnőmnek, akihez vagy nyolc éve járok masszázsra. Ő már ismerte a régi Énemet is és segített az új Énem alakításában is. Neki is sok „munkája” van ebben.

Köszönettel tartozom a körmös barátnőmnek is, mert a beszélgetéseink során támogatást és megértés kapok tőle is.

Köszönettel tartozom fodrász barátnőmnek is a jó beszélgetésekért, tanácsokért, támogatásért és biztatásért.

Köszönettel tartozom a lányomnak, amiért ő a lányom. Ez ilyen egyszerű. :)

Köszönettel tartozom a nagynénémnek és az ő párjának. Bár hosszú évekig nem találkoztunk, amikor ez újra megtörtént, szeretettel és finom, meleg étellel fogadtak. Amit tesznek azóta is, ahányszor csak találkozunk.

Köszönettel tartozom mindazon segítőknek, akik mint szakik segítették a fejlődésemet, alakulásomat.

Köszönettel tartozom azoknak is, akikkel ilyen vagy olyan iskolába vagy tanfolyamra jártam. Részletekbe nem bocsátkozom, legyen elég annyi, hogy szintén nagyon tanulságos volt ezekben a csoportokban a kapcsolatom az emberekkel. És hálás vagyok, hogy valamelyik csoportból egyáltalán nincs kapcsolatom senkivel. A hátam közepére sem… Köszönöm. :)

Köszönettel tartozom az összes olyan embernek, akik valamilyen módon az utamba akadtak. Voltak ugyan korábban, akik alaposan megbántottak. Rájöttem, hogy sok nem is bántás volt, csak Én fogtam fel annak. Mert minden ember, aki valaha is az utamba akadt, mutatott, mondott, tett, rámutatott, rávezetett, visszatükrözött valamit vagy valamire, amiből végül is tanultam. Ha csak jóval később is, de tanultam.

Köszönettel tartozom azoknak az embereknek is, akik segítették, hogy a könyvem megszülethessen az ő csodálatos formájában. A lektorom, aki átolvasott és az ötleteivel segített. A grafikusom, aki a borítót rajzolta. A borítótervezőm, aki az egész borítót megalkotta. Ja, és aki egyébként még gyógyító is és most nagy segítségemre van a veséim gyógyításában.

Köszönettel tartozom a volt szeretőmnek, mert a vele való kapcsolatom is annyi új tanítást, ráeszmélést és egyéb jó tulajdonságaim kibontakozását hozta magával, hogy igazán hálás vagyok, amiért megismertem őt.

Köszönettel tartozom annak a férfinek is, akivel nem régen ismerkedtem meg. Bár leginkább írásban tartjuk a kapcsolatot, mégis folyton van valami apróság, ami „leesik”.

Látható, hogy szinte minden emberi kapcsolatból tanultam valamit. Leszűrtem a tanulságot. Ezek révén is alakultam, átalakultam és formálódtam. Minden egyes kapcsolat, legyen az bármilyen is, hozzám tett valamit és Én dönthetem el, hogy mit tartok meg magamnak belőle, mit vonok le belőle és hogyan fordítom a hasznomra a tapasztalataimat.

Mert az emberek azok, akik így vagy úgy, de segítenek minket az életünkben. És itt nem csak a mindennapi megélhetés körüli dolgokra gondolok. A lelki dolgokra is éppen úgy. Hiszen alakítanak, formálnak minket, már persze, ha ezt hagyjuk nekik. Tanulunk a velük való kapcsolódásokból. Hiszen itt élünk együtt ezen a csodás bolygón és persze, hogy hatással vagyunk egymásra. Ez a legszebb az egészben. És mi dönthetjük el, hogy a rossz vagy a jó hatást választjuk.

Születésnap :)

A mai napon pontosan 18 évvel ezelőtt született meg az Én csodálatos kislányom. Akkoriban még kicsi volt. Mára pedig már egy gyönyörű ifjú nővé cseperedett.

Aki olvasta a könyvemet, az sok mindent tudhat a mi történetünkből.

Kalandosan indult és évekig elég kalandosan alakult az életünk.

Nagyon sok mindent megéltünk együtt és külön is. De most már 11 éve újra együtt vagyunk és éljük az anya-lánya mindennapokat.

Köztünk is volt rengeteg vita, hiszti, veszekedés, agresszió. De az idő múlásával, ahogy változtam, változtunk, úgy alakult át a kapcsolatunk is és mára már azt mondhatom, hogy egész jó ez a kapcsolat. Persze még együtt lakunk, hiszen ő középiskolába jár.

Nem akarom részletezni, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül, mert akkor csak sorolhatnám és sorolhatnám a sok negatív eseményt az életünkben, de most egyáltalán nem ezt akarom.

Most csak meg akarom köszönni a lányomnak, hogy ő van nekem. Hogy ő a lányom. Hogy bevállalta, hogy Én legyek az anyukája.

Azt nyugodtan elmondhatom, hogy nagyon sokat tanultunk egymástól és egymásról az évek folyamán. Hiszem, hogy valamiféle különleges kapcsolat van közöttünk.

Bár azt el kell mondjam, hogy igencsak öntudatos és önfejű a kisasszony. Bocsánat, királylány. :)

De ezt azért nem bánom, mert könnyebben ki tud állni önmagáért, amit Én nagyra becsülök. Ez egy nagyon fontos tulajdonság.

A tanulás neki sem a kedvence. Azonban emellett olyan emberségről, sokszor bölcsességről tesz tanúbizonyságot, hogy bizony néha még Én is csodálkozom ezen. Igyekszik mindig segíteni a barátainak, akiknek egy kis bátorítás, támogatás, beszélgetés kell.

De ugyanígy képes vadidegen embereken is segíteni.

Nagyon büszke vagyok rá.

Annyira várta már ezt a napot. Végre 18 éves lett! És most éppen a barátaival ünnepel.

Drága Királylányom! Nagyon-nagyon boldog 18. szülinapot kívánok neked. Kívánom, hogy az életedben minden álmod és vágyad úgy valósuljon meg, ahogy azt Te szeretnéd. Kívánom, hogy még sok-sok-sok-sok-sok szülinapodat ünnepeljük meg együtt!

Nagyon-nagyon szeretlek! Tudod: Csóki! ;)