Negatív kijelentések

Tegnap úgy elkapott a hév, hogy írok egy cikket. Nem is a nagy hév, hanem az a belső késztetés, aminek én nehezen tudok ellenállni. A negatív kijelentésekről, megnyilvánulásokról akartam írni.

Történt valami. Aztán később valaki megkérdezte, hogy én ugye nem szeretem a negatív kijelentéseket, megjegyzéseket?

A válaszom röviden annyi volt, hogy nem. Nem szeretem őket.

Hazafelé sétálva azt éreztem, hogy ezzel talán valami rosszat mondtam. Ezért is akartam írni, hogy kifejtsem az álláspontomat, miért is nem szeretem ezeket a negatív kijelentéseket. Neki is álltam írni, de aztán annyira elfáradtam, hogy inkább mára hagytam az írást.

És persze, ahogy az lenni szokott, néha „megjön az eszem”, vagyis ráeszmélek valamire vagy jön egy másik gondolat, amitől más színben látom az egészet. Vagy csak emlékeztetnek a gondolataim mindarra, amit már megtanultam.

Nem, valóban nem szeretem a negatív kijelentéseket, mert negatív energiát is hoznak magukkal, ami nem jó sem annak, aki kimondja, sem annak, aki hallja. Igazából nem tesz jót senkinek. És bizony jó pár embert ismerek, aki így beszél. Ritkán is tartjuk a kapcsolatot. Ez van. 😌

Ezzel ezt így le is zárnám. Ugyanis, ami reggel jött gondolat, az azt kívánja, hogy más szemszögből nézzek rá a dologra.

Tegnap új fejezetet kezdtem írni a könyvemben, mégpedig arról, hogy minden embernek helye és létjogosultsága van a világban. Valóban mindenkinek, még annak is, akiről sokan úgy gondolják, hogy minek is van a világon. Nos, ez utóbbi nem szokott az én fejemben járni, de már sok ilyen kijelentést hallottam.

Az utóbbi időben kezdem jobban megérteni, hogy mindenkinek joga van itt lenni és mindenki hozzátesz valamit a világhoz. Igen, még azok is, akik nem csinálnak semmit. Mindenki tanít vagy tanul valamit. Ez a fontos.

Szóval, máshogy néztem. A negatív megnyilvánulás a másik sajátja, nekem semmi közöm hozzá. Nem nekem és nem rólam szól. Szabad véleménynyilvánítás van. Nekem pedig el kell engednem a fülem mellett az ilyeneket. Aztán pedig észben tartani, hogy neki és a megnyilvánulásainak is helye van a világban. Elfogadni, hogy ő ilyen. Ez is szabadság.

Egészében véve teljesen mindegy, hogy nekem tetszik-e vagy sem az ilyen beszéd. Én csak annyit tehetek, hogy a megengedéssel élve hagyom, hogy úgy beszéljen, ahogy akar.

A megengedésről röviden, ahogy szerintem van: hagyom, hogy a másik úgy élje az életét, olyan döntéseket hozzon, ahogy ő akarja. Nincs jogom sem beleszólni, sem dönteni helyette. Nem akarhatom megváltoztatni, befolyásolni, nem szólhatok bele az életébe. Egyszerűen azért, mert az az övé. Hagynom kell, hogy mindent úgy csináljon, ahogy ő akar.

Meglehet a véleményem, de az nem jelenti azt, hogy rábeszélhetem, hogy úgy cselekedjen, ahogy én akarom.

Megengedem, hogy hibázzon, hiszen azokból is tanul. És bizony nem szabad utána azt mondani, hogy én megmondtam, mert ezzel teljesen elbizonytalanítjuk a másikat. Azt jelenti, nem bíztunk benne eléggé és esetleg átesünk a ló túlsó oldalára, hogy onnantól mi akarjuk irányítani.

A megengedés a szabadságról is szól. A másikat hagyni élni.

Ez az egész szituáció, a benne szereplő emberek megint tanítottak valamire, vagyis emlékeztettek. A megengedésre, a nem ítélkezésre, az elfogadásra. Hiszen, ahogy mondtam, mindenki azt csinál, amit akar. Szabad akarat van. Pont ezért is én pedig egyszerűen túllendülök az ilyeneken.😁

Ahogy ugyebár szoktam mondani, minden ember más és ez a jó, ettől szép és színes a világ. Milyen unalmas is volna, ha minden és mindenki egyforma volna! Igyekszem is folyamatosan emlékeztetni magamat erre és mindarra, amit fentebb is írtam. Ahogy utazom a tömegközlekedésen, megyek az utcán, körülnézek és ilyeneket gondolok.

Nem, nem vagyok szent, hála istennek. 😄😇 Nekem is vannak néha olyan gondolataim, ami nem éppen a legjobb. Én is emberből vagyok, de törekszem a jóra. Próbálok úgy élni, hogy gondolatban se ártsak senkinek, szavakkal, cselekedetekkel meg aztán pláne ne. Szerintem, ha ezt megtesszük, akkor nagyon sokat teszünk. 😉💗💙💚💛💜💝

Hosszabban kifejtve a témát, miszerint mindenkinek helye van a világban, majd a könyvben olvashatjátok. Addig maradnak itt ezek a hosszabb-rövidebb írásaim. Kérlek, egyelőre elégedjetek meg ezzel.😘😘😘

 

Ott vagy, ahol lenned kell

Megint hoztam egy olyan témát, amiről muszáj írnom. Egyrészt, mert zaklat belülről, másrészt, mert többekkel is szóba került. Persze, mindenki más szemszögből látja a dolgokat, ez érthető is. Elfogadom. De mint mindig, most is csak a saját személyes megtapasztalásaimról és észrevételeimről fogok írni.

Ez a téma szerepel a Lépcsőfok második részében, azt már meg is írtam. Ide pedig azért írok erről, hogy ne kelljen várni a könyv megjelenéséig vele.😊

Az utóbbi hónapokban kezdett jobban szembeötleni ez a dolog. Aztán egyre jobban megfigyeltem és kezdtem visszaemlékezni az életem történéseire ebből a megvilágításból.

Nagyon sok apró történés igazolja ezt az állításomat, de először elmesélem azt, amitől igazán megvilágosodott bennem a dolog.

Ahogy az előző bejegyzésemben is írtam, egyszerre két helyen dolgoztam két hétig. A második héten, mikor már biztos volt, hogy elmegyek, voltak az olyan beszélgetések a nagynénémmel, hogy akkor hogy fog alakulni az utánam következő időszak. És akkor láttam meg, hogy milyen összefüggések vannak, hogy miért is vagyok én most ott jó helyen. Valaki így át tudta kérni magát arra a szintre (6 szintes épületről van szó), ahol nekem kellett volna dolgozni. Más valaki át tudta magát kérni abba a műszakba, amit én vittem, vagyis délután 3 órától 7 óráig. Az eredeti műszak 5-től 9-ig lett volna, de így, hogy én csak az előbbit tudtam vállalni, valaki más át tudta magát erre kérni.

Valóban ez volt az a beszélgetés, amikor ráébredtem, hogy milyen jó, hogy ott voltam, hogy akkor voltam. Semmi sincs véletlenül, ebben aztán teljesen biztos vagyok. De hogy miért történnek a dolgok, az mindig csak utóbb derül ki. Ez teljesen jól is van így. Ha tudatosak vagyunk, akkor általában ki is tud derülni az az ok. Tehát, ami történik, az mindig az okozat, ami egy okból következik. (Régen valamiért rettenetesen nehezen értettem meg ezt az ok-okozat összefüggést. Valahogy tényleg nem értettem még magát a szót sem, hogy okozat. De már tiszta a kép.)

Szóval, ahhoz, hogy mások tudjanak variálni a munkahelyen a hellyel és idővel, ahhoz kellett, hogy én is ott legyek. Ilyen egyszerű az egész. 😇

Sokszor van az, hogy azért kell valahol ott lennünk, hogy általunk történjen valami. Értem úgy, hogy változzon valami, hassunk valakire, segítsünk valamiben valakinek. Máskor meg lehet, hogy azért kell ott lennünk, hogy ránk legyen hatással a hely vagy az emberek és a történések. Egyáltalán nem bonyolult a dolog. Sőt, valóban végtelenül egyszerű. Mindössze tényleg csak arra kell figyelnünk, vagyis megint csak tudatosnak lennünk, hogy észrevegyük, hogy mi történik velünk vagy körülöttünk, amikor ott vagyunk. Előfordul, hogy nem tudjuk meg, mi minden történik a háttérben, így lehet, hogy nem jövünk rá, mi volt a mi szerepünk benne. Mert ilyen is van. De ez is teljesen rendben van, mert ahogy mondani szoktam, nem kell nekem mindent tudnom.

Ahogy említettem, rengeteg apró dolog van, amiben rájöttem, hogy jó volt, hogy akkor és ott jelen voltam, hogy ott kellett lennem. Ilyen volt úgy egy hónapja, amikor láttam egy látássérült hölgyet, aki várt valamire. Közelben senki és megszólítottam. Kellett is a segítségem.

A pékségbeli munkám is olyan volt, hogy kellett, hogy ott legyek, hogy örömöt és másféle színt vigyek az emberek életébe, meghallgassam őket, valakinek még segítsek is. Sosem felejtem el, amikor az a fiatal anyuka nekem panaszolta el bánatát, és tudtam segíteni, ami pedig hatással volt az egész életükre. Ugyanis ezután megtalálták az otthont, amit kerestek. Szerintem erről tavaly írtam is egy bejegyzést. Ezt tekintem életem egyik csodájának, hogy ilyen nagy dologban én is hozzájárultam valamit a boldogságukhoz. 💗

De mondom, sok apró dolog van. Amikor engem szólítanak meg segítséget kérni az utcán, miközben sok másik ember is van ott. Vagy amikor én veszek észre valami fontos dolgot, amit mások éppen nem láttak meg, mert mondjuk nem figyeltek.

Szinte az egész éltemre ráhúzhatnám egy a mondatot amúgy. Oké, voltak kifejezetten rossz dolgok az éltemben, erre most nem térnék ki, inkább továbblépek ezekről és igyekszem azokat meglátni, amikben pozitív szerepem volt. Mint amikor sok évvel ezelőtt kinéztem az erkélyen – akkor még nem albérletben laktam – és megláttam az idős szomszéd nénit. Lementem és segítettem neki, onnantól pedig kialakult köztünk egy barátság és segítettem a lakását is rendben tartani, vásárolni, ha kellett. Amikor pedig hazajött az otthonból, akkor minden szombaton délután együtt voltunk, beszélgettünk, néha sütiztünk vagy ittunk egy kis alkoholt (akkoriban még nem volt bajom tőle, még nem voltam allergiás rá).

Említhetném azt a hölgyet is, aki olyan lelkesen olvasta a könyvemet és mindig beszámolt arról, hogy éppen hol tart. Aztán utána már éppen ezért (is) tudott segíteni valaki másnak.

Azt is mondhatnám, hogy nincsenek véletlenek, mert valóban nincsenek. Nem véletlenül vagyunk ott éppen, ahol és amikor. Mindennek van valami oka vagy éppen ez az okozata. Érdekes dolgok ezek, ha egy kicsit megpróbálunk mögé látni. Megláthatunk egy sokkal nagyobb valamit. Azt hihetnénk, hogy csak a mi életünkben történik valami, amikor megtörténik ez a véletlen, de nem. Egyáltalán nem. Ez egyszerre akár egészen sok ember életére is hatással lehet.

Én mindig azt mondom, hogy ha már csak egyetlen egy ember életébe is vittünk egy kis fényt, örömöt a jelenlétünkkel, akkor már megérte. Minden ember egy külön világ, így egy egész világra lehetünk hatással. Annyira szép ez így! 😍

Érdemes tehát odafigyelnünk úgy igazán a saját életünkre, vagyis tudatosnak lenni. Igazán csodálatos és különleges dolgokat élhetünk meg ezáltal. Az meg szerintem egy külön ajándék, hogy mások életére is hatással lehetünk. Pozitív hatással. Néha csak üljetek le egy kicsit csendben, gondolkodjatok el, mi mindent történt veletek, körülöttetek és talán megláthatjátok, kinek az életére voltatok jó hatással. Tényleg csodadolgok ezek és én annyira szeretem őket!

Kívánom, hogy legyen sok-sok ilyen felismerésben részetek, mert a ti szíveteket és lelketeket is meg fogja melengetni. 💝

Újabb változások

Néhány héttel ezelőtt megint jó nagy kanyarokat vett az életem. Megint úgy egyszerre történt több dolog is, úgyhogy éppen csak kapkodni tudtam utánuk a fejemet. De egy cseppet sem bánom, mert egyszerűen imádom, mikor történnek a változások az életemben. Már az sem volt meglepő számomra, hogy már megint egyszerre történik több dolog is. 😁

Most a munkáról lesz szó, vagyis inkább több munkáról.

Emlékeztek, írtam, hogy már nem dolgozom a pékségben. Nem akartam megírni a konkrét okát, mert nem akartam senkit sem bántani. De gondolhatjátok, ha nem ért volna negatív dolog, nem jöttem volna el.

Most pedig azt mondom, hogy hálás vagyok azért, hogy az a dolog ért. Meséljek? Juj! Tudom, hogy mennyire kíváncsiak vagytok. De nem a pékségről.

Az elmúlt fél év. Történtek dolgok ebben a fél évben, kisebbek, nagyobbak, de volt, hogy az élet csak a maga csendes kis medrében csordogált tova. Nyugodtan mondhatom, hogy volt benne olyan időszak is, amikor szó szerint nem történt semmi. Nyugalom volt minden téren. De ezekért a csendes időszakokért is nagyon hálás vagyok. 💜

Majd, ahogy az már nálam lenni szokott, egyszerre megindultak a történések.

Először is, a nagynéném beszervezett az ő munkahelyére. Ez csak egy átmeneti időszak volt, leginkább úgy hívom, hogy kisegítettem ott egy kis időre. Ennek amúgy nagy története van, talán megírom egy blogbejegyzésemben, mindenesetre a készülő könyvemben kapott egy fejezetet. Különös dolgok történtek ott is, mert ez alatt az idő alatt megint jött az olyan nagyon szeretett megvilágosodás-pillanat. Hívhatjuk úgy is, hogy valaminek megint a tudatára ébredtem. Nagynénémnek is csak hálás lehetek a lehetőségért, a munkáért és a beszélgetésekért. 💖
Tudjátok, gyakran egy jó beszélgetésből születnek az írásaim. 😊😍

A lényeg, hogy tudtam, hogy ez az időszak csak átmeneti lesz az életemben, mert egészen máshová vágytam. Ekkor már túl voltam egy másik állásinterjún is. Életem legjobb állásinterjúja volt. Ilyen jót és ilyen hosszan én még soha nem beszélgettem tulajjal vagy főnökkel állásinterjún. Neki tényleg voltak normális kérdései, nemcsak a szokásos „mesélj-magadról!” történet. Az is jó volt benne, hogy tényleg érdekelte a mondanivalóm és jónak is tartotta azokat.

Tehát első nap készültem a melóra a nagynéném mellett, közben pedig arra vártam, hogy ez a másik főnök felhívjon, behívjon próbanapra. Ahogy szépen telik az idő, lassan a munkaidő végéhez érünk, amikor megcsörren a telefonom és a másik főnök hív. Következő hétre megbeszéltük a próbanapot. Így akkor náluk kezdtem reggel, délután pedig irány a másik meló. Végül úgy alakult, hogy azon a héten két állásban voltam, mert az egyik helyen próbanapokat töltöttem, a másikban már alkalmazott voltam. Nem mondom, nem sűrűn fordul elő velem, hogy két állásban dolgozom, de most megtörtént. Évekkel korábban csak egy-egy ilyen napom alakult így, most azonban minden napom.

És felvettek!!! Azonban tisztességből még a következő hetet is lenyomtam a másik melóhelyen, nem akartam csak úgy hirtelen otthagyni őket minden segítség nélkül. És kellett is, hogy maradjak, mert akkor történtek meg azok a dolgok, amik meghozták a felismeréseket. Annyira jó sztori az is! Na, majd elmesélem nektek. Most azonban az új melómról fogok mesélni.

Azt hiszem, jobb helyre nem is vehettek volna fel. Úgyhogy most utólag nagyon, de nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik nem vettek fel, de még csak figyelmet sem fordítottak rám, azoknak, akik visszautasítottak és mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy ne náluk dolgozzak. Mert erre a helyre kellett jönnöm.

Nem is tudom, hol kezdjem. Egy kisebb üzletről van szó – a nevét nem fogom megírni. Egy amolyan családias méretű csapattal. Kevesebb, mint húsz emberrel. Ami a legjobb benne, hogy majdnem mind együtt dolgozunk egész nap, vagyis nem egyedül kell lennem az üzletben. Amúgy ez egy üzlet és szerviz is egyben, ezért az együtt dolgozás.

Tetszik a hely. Különösen jólesett számomra, hogy mindenki kedvesen fogadott. Nagyon sokat kellett és kell is még tanulnom, mert itt azért sokkal komplexebb a munka, mint egy sima bolti eladói feladat. Van benne kihívás bőven és tényleg rengeteg információt kell megtanulni, megjegyezni, mindenre odafigyelni. Az is nagyon jólesett, hogy már szinte mindenkitől kaptam dicséretet, hogy ügyes vagyok, hogy mennyire figyelek, hogy jól csinálom a dolgokat. Kezdőként ez nagyon jó. Sok-sok tanulni valóm van még, de állok elébe. Valami újat, sok újat tanulni, ez még jobbá teszi az egészet. Sokat hozzátesz az önbecsülésemhez is, hogy valami egészen mást tanulhatok és jó lehetek benne. 😊

Társaság szempontjából is mondhatom nyugodtan azt, hogy ez egy jó társaság. Mindenki mindenkivel jóban van. Egy kis helyen ez nem is lenne jó, ha másként lenne. Megy a rengeteg hülyéskedés és viccelődés. Úgyhogy a tanulás mellett azért elég sokat nevetek is. Volt már pár olyan pillanatom is, amikor azt mondtam, hogy ezt megszívtam, de igazából ezek is olyan vicces helyzetek voltak, mert senkiben sem volt egy cseppnyi rosszindulat sem. Mindannyian jót nevettünk.😄😄😄

A többségük persze férfi, amit nem is bánok. Már csak azért nem, mert valahogy elszoktam attól, hogy férfiakkal dolgozzak. Pedig nagyon régen több olyan hely volt, ahol férfiakkal is dolgoztam együtt. A nagy csapatból csak hárman vagyunk nők és valahogy ez így rendben is van.

A fiúk azért adják az ívet rendesen. Nem, nem, félreértés ne essék, nem udvarlás vagy hasonló témában, hanem például káromkodásban és lazaságban meg viccelődésben. Ahogy a lányok is.

Vannak jó beszélgetéseink is meg vannak nagyon nevetős pillanatok is. Közben meg tanítanak és tanulok. Az egyik csajszi a legfőbb tanárom. Szerintem nagyon jól tanít. Úgy csinálja, ahogy én is tenném másokkal, vagyis részletesen és türelmesen elmagyarázza a dolgokat. Rajta kívül pedig többen is segítenek, tanítanak a folyamatokban. Tetszik ez a hozzáállás. Persze mindenki érdeke, hogy én is hamar belerázódjak a dolgokba. Kezdőként még hibázok, így van, de akkor azt megbeszéljük, hogy mi volt, hogy kellene másként. Ezt is mindenki türelmesen és kedvesen teszi, nem szedik le a fejemet.

Őszintén mondom, azt hiszem, erre az egészre volt szükségem. Tudjátok, ez a sok egyedüllét, még a munkában is effektív egyedül lenni, nem a legjobb dolog. De most újra bekerültem egy társaságba. Kicsit olyan, mintha felrázódott volna az életem. Olyan, mintha újra kinyílt volna bennem egy olyan ajtó, ami valamikor szép csendesen becsukódott és már régóta zárva van. Sőt, még az is hiszem, hogy ez volt az a változás, amit már jó ideje éreztem. Tudtam, hogy valami nagy dolog fog velem történni. Most nem feltétlenül magára a munkára gondolok, hanem minden másra is, amit hozott magával. Már most is érzem, hogy elkezdtem jobban kinyílni. Lehet, hogy lesznek összezördülések vagy konfliktusok, de az most valahogy nem érdekel. Most csak azt látom, hogy belecsöppentem valami jó dologba, ami nagy hatással van az életemre és rám is. Ez az! Ezt a szót kerestem. Felszabadultság! Megvan! Mert lehetek laza, viccelődhetek a munka komolysága mellett. Újra meg kell tanulnom ezeket a dolgokat, mert, mint mondtam, bezárult az a lazaság ajtó. Szóval a munka mellett még ezt is tanulom újra.

Talán a mai nap végén azt hitték, kicsit megbotránkoztam a viselkedésükön. Egy kicsit valóban. De talán csak azért, mert már elszoktam mind az ilyen nagyon munkahelyi társaságtól, mind az ilyenfajta élcelődéstől, lazaságtól. Erre most nem találok jobb szót. Amikor azt látom, hogy itt tényleg viccesen veszik a poénokat. Nem tudhatom, hogy van-e mögöttük bármi komolyság is, de senki nem sértődik meg.

Sok szempontból tanít engem ez a hely és az ott dolgozók. Bízom benne, hogy ez kölcsönös lehet, lesz. Elsősorban a főnöknek vagyok hálás, hogy meglátott bennem valamit, amiért úgy érezte, én is értékes tagja lehetek a csapatnak. Igyekszem is jól megtanulni a dolgokat. Másrészt mindenki másnak is, hogy szeretettel és kedvesen fogadtak. Hálás vagyok a segítségükért is és minden tanításukért. Bár kicsit talán csodálkozva néztek rám, mikor mondtam, hogy vegán vagyok és nem dohányom, nem is iszom, de nem volt bennük semmi ítélkezés.

És nagyon köszönöm a kávét! Tessék! Mellettük még a főzött kávéra is egy pillanat alatt rászoktam. Persze nem
bánom, mert nagyon finom. 😋

Ha olvassa valamelyikük ezt a bejegyzést, biztosan meg fog lepődni. Mert ma a meló végén még hülyéskedtek is a fiúk, hogy írhatnék akár egy könyvet a viselkedésükről is.😅😅😅

Még van egy üzenetem: nem akarom megváltoztatni egyiküket sem. Inkább köszönöm, hogy megmutattak valami mást, olyat, amiről azt hittem, már nem fogok találkozni ilyennel. Ezeket mind megírtam ebben a bejegyzésben.

Tényleg csak köszönettel tartozom. Mert számomra ez az egész nagyon sokat jelent.

Köszönöm. 😊💙

A takaró mágiája

Soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan egyszerű dologról fogok írni, mint a takaró. Igen, a takaró. De az úgy volt, hogy muszáj volt egy kicsit lepihennem, mert nem voltam egészen jól, na jó, nagyon nem voltam jól. És amikor lefeküdtem az ágyamba, magamra húztam a takarót és akkor bevillant.

A takaró maga a csoda. Lepihenek és magamra terítem. Betakarom vele a testemet vagy csak egy részét, ha túl meleg van. Ha hideg, akkor meg úgy belegubózom, hogy éppen csak a fejem látszik ki belőle, hogy levegőt azért kapjak.

Mitől ilyen csoda a takaró? Eddig fogalmam sem volt róla. Soha nem gondolkodtam el rajta. De most, mikor lepihentem, valahogy szöget ütött a fejemben. Ágyba bújunk és betakarózunk. Akár hideg tél van, akár napsütötte, meleg nyár. Kell, hogy a takaró mindig ott legyen. Mert ad egyfajta biztonságot, védelmet. Akár egyedül vagyunk, akár valaki fekszik mellettünk, a takaró az mindig kell. Mert semmi nem adhat olyan megnyugvást, mint egy takaró. Ha összegyűröm, még rá is feküdhetek, mint valami támaszra.

Az is teljesen mindegy, hogy éppen a saját ágyunkban vagyunk vagy valahol máshol, a lényeg, hogy mindig legyen valami, amit takarónak használhatunk. Akár egy kabát, egy köntös, egy törülköző. Mindegy, csak tudjuk takarónak használni. Mert valahogy takaró nélkül fázunk. Mintha takaró nélkül inkább a lelkünk fázna és nem feltétlenül a testünk. Hiszen a nagy nyári melegben miért is kéne takaró, hogy még pluszban melegítsen? Igazából nincs is szüksége rá talán a testünknek, de a lelkünknek valahogy mégis.

Mégis miért van szükségünk ennyire a takaróra? Konkrétan én sem tudom, csak sejtem, vagyis sejteni vélem. Talán arra emlékeztet minket, hogy előfordult az életünkben, hogy valaki – szerencsés esetben az anyukánk – betakart minket és mi akkor biztonságban és szeretve éreztük magunkat. Mert amikor betakartak, akkor biztosak lehettünk benne, hogy tényleg szeretve vagyunk és semmi rossz nem történhet velünk. Mindig is valami belső melegséggel töltött el bennünket, ha betakartak minket. Úgy éreztük, hogy bármi is történt vagy történik majd velük, biztonságban vagyunk a takaró alatt. Így ez is, mint minden, ami történt velünk, beleégett a testünkbe, a lelkünkbe.
Bízom benne, hogy velem is előfordult ilyen, csak nem emlékszem rá.

Hosszú napok voltak mögöttem, mikor pénteken végre hazaértem. Két hétig két melóban nyomtam, de kibírtam. Nem volt semmi gond. Azt sem tudom, hogy pénteken mi történt velem. Mire hazaértem, elkapott a fejfájás, ami egyre csak erősödött. Lepihentem akkor is, hátha elmúlik az alvástól. Sajnos, nem így lett. A végén úgy jártam, hogy a vécécsésze fölé hajolva szabadultam meg mindattól, ami még bennem volt. Rettenetes volt, már csak azért is, mert évek óta nem volt ilyen fejfájásom.

Miután kiadtam magamból mindent, erőtlenül másztam vissza az ágyamba és magamra húztam a takarómat. Mikor másnap reggel felkeltem, legalább a fejfájásnak nyoma sem volt, ahogy az erőmnek sem. Szó szerint mintha minden erő elszállt volna belőlem az előző esti vécécsésze fölötti imádkozással. Ne is kérdezzétek, nem tudom, hogy fordulhat elő ilyen, hogy az embernek minden ereje így odalesz. De egész nap ez volt velem. Egy csészét alig bírtam megemelni. Így pihentem, amennyit csak tudtam.

Ahányszor bebújtam az ágyamba, hogy kicsit pihenjek, mindig ott volt a takaróm. Most, mivel nyár van, csak egy plédet húztam a huzatba, de ez így is takaró. Mert a takaró mindenhogy takaró minden formában, amivel csak be tudunk takarózni. És jó volt, hogy ott volt nekem, mert tényleg megnyugvást adott, tudtam, hogy biztonságban vagyok és megvéd. És elbújhatok alatta, hogy semmi baj ne érjen. Meleg volt tegnap is, de még ha nem is takaróztam be vele minden pillanatban – mert megesett, hogy csak oldalra feküdve magam alá gyűrtem –, akkor is kellett, hogy ott legyen. Nem tudom, miért, de a takaró nekem olyan, mint az otthon melege.

Azt mondják, az otthon ott van, ahol szeretik az embert. Biztosan így van, elhiszem. Csak valahogy még soha nem sikerült igazán ezt éreznem. Voltak korszakok az életemben, amikor úgy éreztem, otthon vagyok, otthonom van, de sajnos nincsenek jó emlékeim. A rosszakról meg már nem akarok mesélni. Szóval, ahogy tegnap eszembe jutott a takaró és az otthon melege. Soha korábban nem gondoltam így a takaróra, de a tegnapi nap valahogy mégis ezt hozta elő belőlem, hogy így elgondolkodtam rajta.

Amióta meghalt az anyukám, ami 8 éves koromban volt, azóta nagyon-nagyon-nagyon sok helyen laktam. Szám szerint ez a 29. Tudom, ez elég nagy szám, hiszen én magam is még elég fiatal vagyok, de ez van. A leghosszabb egy helyen lakás 11 év volt, aminek úgy négy éve szakadt vége. Nem is ez a lényeg. A lényeg tényleg az, hogy bármikor képes voltam bármilyen helyen eltölteni az éjszakát, csak az volt a fontos, hogy legyen takaró. Pótolt valami nagyon fontosat: az ölelést. Azt a puha, szeretetteli, biztonságot adó, meleg ölelést, védelmet. Így amolyan pótszer szerepét tölti be.

Ha nincs takaró, akkor képtelen vagyok aludni. Akkor fázom. Fázik a testem és fázik a lelkem is, akkor rideg a világ. Akkor félelem és fájdalom van bennem. Bizonytalanság. Sebezhetőség. Furcsa, nem? Fontos, hogy legyen takaró. Ha a fene fenét eszik is, ha be sem takarózom, mert olyan meleg van, akkor is ott kell lennie. Mindig.

Ahogy betakaróztam, mindig valami más lett. A takaró alatt egy másik világban lehettem, akármilyen is volt a kinti világ. Itt lehettem a saját ábrándjaimmal, álmaimmal, gondolataimmal, titkaimmal. Alkothattam világokat, teremthettem életeket, a legszebb kalandokban lehetett részem. Elbújhattam, ha éppen azt akartam. Sokszor a takaró alatt születtek a legjobb ötleteim, vagy csak egy megoldás valamilyen problémára. Itt bukkannak fel sokszor az ötletek is az íráshoz. Az összes többi a fantáziátokra van bízva.😉

A takaró amolyan varázstárgy. Az egyik legfontosabb számomra a világon. Ez a mágikus ereje emeli olyan becsessé. Ha egyszer világgá megyek, az biztos, hogy valamiféle takaró mindenképpen lesz nálam.

Fogalmam sincs, hogy honnan jöttek ezek a gondolatok, egyszerűen csak felbukkantak. Mindegy is, szeretem az ilyen hirtelen felbukkanó gondolatokat, amik, szerintem, a lelkem mélyéről jönnek.

(Sajnálom, ha valakinek rossz emlékei vannak. Van nekem is, de most nem ezekre akartam fókuszálni.)

A kép a közösségi oldalról van. 😀