2022 utolsó

Ebben az évben utoljára még írok egy cikket. Legyen afféle visszatekintő. Úgyis állandóan azt mondogatják mindenhol, hogy az év utolsó napján számba vesszük, mi minden történt velünk abban az évben. Akkor most én is azt teszem.

Még egyelőre kevés ihletem van az íráshoz, de belejövök, ahogy haladok. Közben szól a rádió csupa bulizós zenével, kívülről meg behallatszik a sok tűzijáték hangja. És mivel nyolcadikon lakom, ezért elég sokat látok is. Most nem akartam buliba menni. Nem tudom, miért. Nem a legutóbbi események miatt. Egyszerűen csak nem volt kedvem. Eltáncolgatok én színjózanon is, mint talán egyetlen józan egy buliban, de most nem volt ehhez semmi humorom.

Kezdjünk bele!

Ez az év is, mint sok-sok előző az életemben, nagyon sok változást hozott. Aki ismer, az már tudja, mennyire szeretem a változásokat. Imádom őket. Tőlük szebb és izgalmasabb az élet. Mert csupa meglepetés az összes változás. Soha nem tudhatom, hogy éppen a következő pillanat mit hoz az életemben. Ha olvastátok a könyvemet vagy olvassátok itt a bejegyzéseimet, akkor tudhatjátok, hogy nálam elég gyakori, hogy szó szerint az egyik pillanatról, óráról vagy napról a másikra történnek dolgok velem. Nem hosszú lefutással, hezitálással. Egy pillanat alatt. Ahogy a legutóbbi esemény is az éltemben, de erről majd a bejegyzés végén, hiszen az volt az év utolsó nagy történése.

Talán nem fogok mindenről most itt beszámolni, de van néhány nagy horderejű dolog. Írtam is biztosan korábban ezekről, úgyhogy nem leszek annyira részletes.

Pontosan egy évvel ezelőtt szilveszteri buliba mentem. Még jó, hogy ott voltam és így igazi bulihangulatot csináltam. Nélkülem csak amolyan ücsörgős, beszélgetős este lett volna. Ezt ők mondták. Persze ittam alkoholt, de nem sokat. Mindegy is, szuper buli volt. Szerintem.😁😍

Aztán úgy másfél-két hónapra rá a semmiből alkoholallergiám lett. Így hívom. Egy meggyes sörtől lett, néhány héttel később pedig két korty pezsgőtől jött ugyanolyan reakció. Tehát alkoholallergia.

Igazából nem is baj. Odáig sem voltam nagy ivó, de azóta egy korty alkohol sem csúszott le a torkomon. Semmilyen formában. Nem kell az a szervezetnek, mert méreg.

Ez volt az egyik legjelentősebb dolog ebben az évben. Már sokszor írtam, de a test nagyon okos, tudja, mi a jó neki.😊😍

Nagyon sok kedves és szeretetteli emberrel ismerkedtem meg ebben az évben is. Számomra ők mind különlegesek. Sokat kaptam tőlük és remélem, hogy én is sokat adtam nekik. Az egyik ilyen eset a legkülönlegesebb. Valahol írtam róla. Egy fiatal anyuka, aki a vásárlóm volt a boltban, hetente egyszer jött. Mindig beszélgettem vele. Egy alkalommal eléggé mélyponton volt. Házat akartak venni, de valahogy sehogy sem találták meg az igazit. Sokat beszélgettem vele akkor. Mosolyogva ment haza. A meglepő számomra mégis az volt, hogy talán másnap vagy pár nappal később rám írt, hogy éppen aznap találtak rá álmaik házára és már alá is írtak rá. Nagyon köszöni, amiket akkor mondtam neki, mert ez sokat segített abban, hogy ráleljenek arra a házra. Ez nekem is óriási dolog volt. Pedig csupán őt próbáltam jobb hangulatba hozni, segíteni egy másik látásmódban. Ez ilyen jól sikerült. Felejthetetlen élmény, hogy valakinek így tudtam segíteni. Hogy részese lehettem életük egyik legnagyobb eseményének. 💗💗💗

A közösségi oldalon több, mint kétszáz napig írtam mindennapi hálaadást, ezekből nagyon sokat megtudhattatok életem alakulásáról.

Nagyon sok apróság volt, ami mégis hatalmas átalakulásokat hozott az életemben. És ezekhez nem kell nagy dolog. Elég egy beszélgetés, egy kis olvasás vagy egy film megnézése. Rengeteg ilyen volt. Elgondolkodtattak. De volt, hogy nem is gondolkodtam rajtuk, egyszerűen csak megint megtörtént, hogy hirtelen jött megvilágosodás pillanat. Idén is sok ilyenem volt. Hol kisebb, hol nagyobb, hol egészen óriási.

Persze most is maradtak el emberek az életemből. Ez ilyen. Emberek jönnek és mennek. De ez is így van jól. Valakiket muszáj elengedni. Ha valaki nem akar semmilyen módon kapcsolatot velem, az az ő baja.😇

Volt nekem is sok panaszkodásom, értetlenségem, felháborodásom. Sajnos, még mindig nem tudom ezeket jól kezelni, de igyekszem. Néha egész jól sikerül. Néha nem, mert még mindig hagyom, hogy mások belevigyenek ilyenekbe. De rajta vagyok, hogy ez is megváltozzon. Kerülöm az ilyen embereket, akik ezt kiválthatják belőlem vagy pedig próbálom más irányba terelni a beszélgetéseket esetleg.

Felfedeztem, hogy mennyire fontos a testmozgás. Tényleg. Erre is sikerült végre ráébrednem. Sosem voltam nagy sportolós, mozgós, de most már igyekszem hetente legalább háromszor valamit mozogni. A test ezt is meghálálja és egészen meg tudunk tőle változni. Azt kell mondjam, hogy az utóbbi időben érzem azt, hogy testileg ez életem legjobb formája. Jobb még ezen túl is lehet. És tudom, hogy lesz is, mert akarom, hogy legyen és teszek is érte. 💓💓💓

Egy kis kitérő: olvasok egy jó könyvet és abban is leírja a szerző, hogy az öregség bizony csak azért jön el, mert ez él a fejünkben és annyira elhisszük, hogy elkerülhetetlen a leépülés, hogy ezért meg is történik. A könyv címe: Izomkontroll. Ajánlom figyelmetekbe.

Ezen kívül tanulok helyesen és jól lélegezni, ugyanis minden téren gyógyító és jó hatása van. És néhány nappal ezelőtt még az Aviva-tornát is elkezdtem itthon tanulni. Most van egy kicsit több szabadidőm, hogy mindezekkel még többet foglalkozzak.

Ebben az évben is voltak emberek, akik próbálták valamilyen módon megkeseríteni az életemet. Igyekeztem ezt nem nagyon hagyni, de persze valamelyik elkerülhetetlen volt.

Azonban még több volt, aki inkább örömöt hozott az életembe. Rengeteg ajándékot kaptam az emberektől, olyan kézzel foghatót és persze olyat is, ami a lelkemnek volt ajándék. Volt olyan eset is, aki két szatyor adományt adott. Akkor éppen jött egy anyagi mélypont, ami engem is meglepett, pedig nem vagyok pazarló. Azóta minden hónapban igyekszem félretenni a fizetésem tíz százalékát. Majdnem mindig sikerül is. Úgy intézem, hogy most már mindig sikerüljön. Életemben most először van valamennyi spórolt pénzem. Nem térek ki, hogy miért csak most, aki jobban ismer, tudhatja. :)

Láthattam, ahogy az aprócska csecsemőkből gügyögős, majd totyogós kis mosolygombócok válnak. A legtöbbet talán ezektől az aprócska gyerekektől kaptam. Az az őszinte mosoly, amikor megláttak, ahogy összepillantottunk, egyszerűen felbecsülhetetlen. Ez az igazi szeretet, hiszen ők annyira tiszták és ártatlanok és a szeretetük feltétel nélküli. Igaz, hogy én csak egy idegen ember vagyok a szemükben, de ők akkor is adnak mosolyt és ezzel szeretetet. Így volt ez a kicsit nagyobb, négy, öt, hat éves gyerekekkel is. Több olyan kisgyerek is volt, aki valamilyen apróságot hozott nekem ajándékba. <3

Bár az egyedüllétemben néha szenvedek, hogy nem ölel át senki, mégis azt kell mondjam, hogy nagyon sok ölelést is kaptam az emberektől. Mindegyik szívből jövően jött és őszinte volt.

Néha voltam nagyon magam alatt, amikor bizony elég sötét gondolataim voltak. Voltam egészen a gödör alján is. De azt hiszem, ez a gödör ebben az évben egyik esetben sem volt olyan mély, mint bármikor korábban. Mindenesetre kaptam segítséget is. Valaki meghallgatja a nyűgjeimet és örömeimet is. :) Ez sokat számít.

Az egyik legjelentősebb esemény pedig az elmúlt két napban történt. Munkahelyi dolog. Fény derült valamire velem kapcsolatban. Ami ugyan a hátam mögött volt, állítólag sokan tudtak róla, csak éppen én nem. Nos, ez oda vezetett, hogy még aznap este beadtam a felmondásomat, másnap, vagyis tegnap, az év utolsó munkanapján volt az én utolsó munkanapom is ennél a cégnél. És tudjátok mit? Nem is bánom. A rossz ebben csupán az, hogy azokkal az emberekkel már nem találkozhatok, akikkel úgy megkedveltük egymást. Akikkel tegnap találkoztam, elmondtam, hogy ez az utolsó napom. Bizony, többen kiakadtak, értetlenkedtek, bosszankodtak, valaki még meg is könnyezte, de többektől kaptam búcsúölelést, búcsúpuszit. Mindenki a lehető legjobbakat kívánta nekem.

Lassan haladok az írással, mert néha énekelgetek is. Mégis csak buli van!😀💖

Mindenesetre most egy kicsikét élvezem a hirtelen jött szabadságot. Mert igazából ez is szinte egyik pillanatról a másikra történt. Pár óra leforgása alatt változott meg megint az életem. De én imádom a változásokat, akármilyenek is. És azt tudom, hogy igazából egyik sem rossz, mert mindegyik valami még jobb dologhoz vezet el. :) Például egy öleléshez valakitől, akitől nem is számítottam volna, de ez volt az egyik legjobb dolog csütörtökön. :)

Eddig is már több ajánlatot kaptam ismerősöktől, úgyhogy biztosan hamar lesz másik munkám. :)

Most már csak az van hátra, hogy őszinte és hatalmas hálát mondjak mindazért, ami ebben az évben történt velem. Minden pillanatért, minden napért, minden emberért, minden történésért, minden ajándékért, minden mosolyért, minden ölelésért végtelenül nagyon hálás vagyok. Mindenkinek nagyon-nagyon-nagyon-nagyon köszönöm. Annyira szép az élet és én igazából nagyon szeretem az összes meglepetésével együtt. 💖💖💖💖💖💖💖💖💖💖

Kívánok mindenkinek még jobb, még örömtelibb, még szeretettel telibb, még gazdagabb, még boldogabb új esztendőt. Kívánom nektek az élet minden áldását. Kívánom, hogy mindenkinek teljesüljön szíve őszinte vágya. Nekem is.😉😍💗💖💓💕💙💚💜💝

Egyetlen egy dolog van, ami a legfontosabb és ezt sose felejtsétek: ez a SZERETET! 😘😘😘😘😘

 

Karácsonyi köszönet

Igazából én nem szeretem a karácsonyt. Nincs miért szeretnem. Ezt a vásárlási lázat meg különösen ki nem állhatom. Számomra a karácsony nem erről szól. A szeretetről kellene szólnia, az együtt töltött családi időről.

Évek óta nem készülök rá. Nem csinálok nagy főzögetést. Sütögetni amúgy sem nagyon szoktam, esetleg valami egyszerű süteményt. Amióta meg egyedül élek albérletben, azóta semmi ilyesmit nem csinálok. Amikor jön a lányom a párjával, főzünk együtt és az így van jól. Valami egyszerűt készítünk, aztán beszélgetünk. A lényeg, hogy együtt vagyunk.

A többi napon általában egyedül szoktam lenni.

Most szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik ezt a pár napot szebbé és szeretettel telivé tették számomra, hogy ne legyek egyedül.😍😘😘😘

Szombaton itt volt a lányom és a párja. Ettünk egyszerű, de finom ételt. Világbajnok krumplipürét csináltam a vegán rántott karfiol és a nekik készített rántott sajt mellé. Utána pedig társasoztunk. Szóval, nagyon jó kis délután volt.

Vasárnap a nagynénéméknél voltam. Ott is volt együtt főzés, beszélgetés, kávézás. Újév első napján is fogunk találkozni.

A mai napon pedig egy baráti házaspárnál voltam, akiknek nagy a családja. Meghívtak, hogy töltsem velük ezt a napot, ne legyek egyedül. Kávézás, beszélgetés, nevetgélés és kajálás volt itt is.

Mind a három napon kaptam sok-sok szeretetet és törődést. Nagyon jólesett és nagyon szépen köszönöm nektek, hogy ezeken a napokon ott voltam a fontossági listátokon. Ennek a karácsonynak minden napja valóban a szeretetről szólt és ez valóban csodálatos volt. 💝💝💝

Persze mindenkitől kaptam valamit ajándékba. 🎄

Az még hozzá kell tegyem, hogy a hét utolsó munkanapján is sok szeretetet kaptam a vásárlóimtól is, közülük néhányan ajándékkal is megleptek. 💚💚💚

Ahogy egyik drága barátnőmtől is a karácsonyi ölelésen kívül számomra nagyon értékes dolgokat kaptam.💝😍😘

Nagyon, de nagyon köszönöm mindannyiótoknak újra és újra, hogy így szerettek és fontos vagyok nektek, hogy törődtök velem. Én is szeretlek benneteket.💝💜💛💚💙💖💓💗

Az élet minden áldását kívánom nektek! 💖💖💖

Képek az ajándékaimról:

Ezt a fát a boltban én csináltam. Drótos girlandból hajtogattam és a saját díszeimet aggattam rá. Alatta az ajándékok a vásárlóktól vannak. 💝

 Ezeket is a vásárlóimtól kaptam, felnőttektől és gyerekektől. 💝

Ezeket pedig barátnőmtől. 💝

A többi ajándékról nem készítettem fotót, de volt köztük egyszerű háztartási dolog, ami mindig jól jön, mástól még bonbon, ananászlé, csokoládé. 💝💝💝😘😘😘

Szabadság

Ez egy abszolút pozitív csengésű szó. Ha valaki ezt hallja, ezt mondja, valahogy megkönnyebbülés járja át. Fellélegzés.

Ám gyakran ez a szabadság csupán rövid ideig tart. Mondjuk pár napig, egy hétvége erejéig, egy hétig. Persze van, akinek egészen mást jelent, mert hosszú évek után kiszabadul, elszabadul, megszabadul, felszabadul valahonnan, valakitől, valamitől. Ez mind óriási megkönnyebbülés.

Tehát minden esetben nyugodtan mondhatjuk, hogy tényleg pozitív dolog a szabadság. Még akkor is, ha csak pár napos pihenőről van szó.

Hogy miért is fogtam bele ennek a cikknek a megírásába? Hiszen mindenki ismeri a szabadságot, talán nem is kellene róla írni. Csakhogy történt valami. Ahogy mindig történik valami. Nos, ez továbbra is személyes élmény, úgyhogy nem kell egyetérteni.

Tulajdonképpen a történés óta is még mindig ízlelgetem a szót, mert közben bennem sok mindent felhoz. Nálam új értelmet nyert ez a szó. Szabadság.

Hihetnénk, hogy ha tudunk gondoskodni magunkról, nagyjából azt tesszük, amit akarunk, akkor azt hívhatjuk szabadságnak. Legyen. Akinek ennyi elég, oké.

Lehet szabadság egy új munkahely, egy másik párkapcsolat, végezni az iskolában meg hasonló dolgok.

Igazából én is azt hittem, hogy szabad vagyok. Szabad, mert van állásom, fenn tudok tartani valamennyire egy albérletet, megyek, ahova gondolom, csinálok, amit akarok, élvezhetem az egyedüllétet. Csakhogy nem éreztem ezt a szabadságot. Valamiért érzésben nem volt meg. Úgy éreztem, hogy inkább kötve vagyok. Jó mi? Mondhatnátok, hogy bolond vagyok, hogy így érzek, de ez van. Úgy éreztem, hogy valahogy még mindig kötöttek a múlt dolgai. Ezt az érzést biztosan ti is ismeritek. Bármilyen negatív történés, megélés, érzés. A saját gondolataim mindezekről. Bizony, bizony, a gondolatok azok, amelyek leginkább megkötik az embert. Saját gondolataink foglya vagyunk. Hol itt a szabadság? Meg kell változtatni ezeket a gondolatokat!

Aki kicsit jobban ismer, tudja, hogyan alakult az életem az elmúlt években. Voltak veszettül nehéz pillanatok benne. Tán nem is kevés. De a nulláról felálltam, összeszedtem magamat és most itt vagyok. Egyedül, de ezt most nem rossz értelemben mondom. Mert egyedül csináltam végig mindent. Volt, hogy tudtam sírni is, de sokszor csak magamban szenvedtem, eljutva nagyon sötét gondolatokig. Erről is már írtam korábban. A lényeg, hogy tényleg itt voltam egyedül, érezhettem volna magamat szabadnak, mert igazán nagy kötöttségeim nem voltak. De sosem tudtam szabadnak érezni magamat. Menni kell ide, csinálni azt, és közben csak a küszködést éreztem. Még a gondolataim is gúzsba kötöttek. Ilyen gondolatok, hogy miért nincs valami jobb munkám (ezt most még pár évvel ezelőttről), miért nincs több pénzem, miért nincs párom, miért vagyok egyedül, miért nem, miért nincs, miért nem, miért nincs. Hú, volt ám végtelen a sor. Sok volt a keserűség. Ami még fontos, hogy az önértékelésem is jó időre elveszett.

Aztán csak elkezdtek változni a dolgok, elkezdtem fölfelé indulni, jó irányt vett az életem. Közben pedig észre sem vettem, hogy igazából szabad vagyok. Nem kellett megfelelni, nem kellett beszámolni, nem kellett igazodni, nem kellett függeni.

Kicsit kusza a gondolatmenetem, de írás közben még annyi minden feljön bennem. Na, ez is egy oka annak, hogy miért szeretem az írást. Menet közben annyi minden feljön.

Amiért most mégis írom ezt a cikket, az egy szombati találkozó volt. Nem, nem, részleteket nem fogok írni. Legyen elég most nektek annyi, hogy maga a találkozás hozta elő bennem igazán a szabadság érzését. Magát azt az érzést, hogy igen, tényleg szabad vagyok. Olyan erősen talált be ez az érzés, hogy még magam is megdöbbentem rajta. Őszintén szólva ilyet még soha az életemben nem éreztem igazán. Semmi nem tudta előhozni. Most meg tessék, egy váratlan találkozó és hopp! Itt az érzés. El sem tudom mondani, mennyire örülök ennek.💗💗💗

Ezek után pedig jött még erősebben, még jobban, még több dologban. Igen, szabad vagyok, azt csinálok, amit akarok, minden az én döntésem. Hülye lennék olyat tenni, ami gátolja ezt a szabadságot. Nem kell senkinek sem megfelelnem. Azzal találkozom, akivel csak akarok. Úgy élvezem az életemet, ahogy az nekem jó. Nem függök senkitől semmilyen téren. Mint tudjátok, régen ez egészen máshogy volt és most hihetetlenül örülök, hogy már nincs így. 😁💖💖💖

Bár ezek idáig is nagyjából megvoltak, de most maga az érzés jött meg. Eddig még soha nem tudtam átérezni, hiába vagyok már jó ideje ebben az állapotban.

Mert mást akartam, mert szenvedtem az egyedülléttől, hogy nincs párom. Mert néha igenis elégedetlen voltam. Néha dühös is voltam. Nem mondom, hogy ezek egy csapásra eltűntek, mert még nem. Ehhez még mennem kell ki a világba, hogy lássam, hogyan is állok velük. Erre egy jó teszt a munka például. Kíváncsi is leszek, hogy fog sikerülni. 😇

Igaz, hogy csak alig két nap telt el szombat óta, de hirtelen nem érdekelt már, hogy nincs párom. Majd ha egyszer valaki jön és szeretni akar és ez kölcsönös, akkor talán lesz belőle valami. De addig nem fogom emészteni magamat, hogy egyedül vagyok. Inkább kiélvezem ennek minden előnyét.😉😍💝

Mindenesetre ezt a szabadság érzést ízlelgetem és erősítem még magamban. Mert ha az érzése megvan, akkor azt már nem lehet elvenni. Innentől pedig szabad az út!

Egyre nagyon büszkeség tölt el megint, hogy ide eljutottam. A legjobb dolog az anyagi függetlenség, ami nekem nagyon-nagyon sok évig nem volt meg és jól meg is szívtam. De ez egy másik történet, ami most már igazából nem is lényeges.

Majd fogok még írni szerintem erről a szabadságról, de most többet nem tudok. Lassan munkába is kell mennem, meg még érlelődnek bennem a dolgok.💗

 

Valami születőben 🥰

Ez a kedvenc elfoglaltságom. 😍 Egyszerűen imádom. 💗 Még akkor is, ha éppen semmi ihletem sincs hozzá. Mert ilyen is előfordul. Mint ahogy néhány héttel ezelőtt is kezdődött egy ilyen pár hetes időszakom, amikor semmi ihletem nem volt. De megvolt rá az okom. Már megint elővett az a fránya depresszióm. Vagy inkább csak letargia? Fogalmam sincs. Olyan semmilyen hangulat, negatív gondolatok, súlyos értéktelenség érzése, a minek is éljek, nincsen senkim se és én nem is kellek senkinek sem.

Tudom, ne is mondjátok! Rettenetes gondolatok ezek. Tisztában vagyok vele. Csak néha nagyon el tud kapni. Még annál is jobban. Szerencsére azért nem olyan csúnyán, hogy kárt tegyek magamban vagy a környezetemben vagy elhanyagoljak bármit is magamon vagy körülöttem. Nem, nem. Ennyire azért nem kap el. Nem is hagyom.

Nos, hogy a lényegre térjek! Természetesen kértem segítséget, úgyhogy megint járok valakihez beszélgetni. Szükségem van erre. Igazából már az első alkalom után jobb lett a hangulatom és a kedvem is. Azért még hullámzó vagyok, de igyekszem a hullámnak inkább a csúcsait megélni.

Az első könyvemről már tudtok. Sokan olvastátok. Még 2018-ban adtam ki. Volt olyan, aki elolvasta és már azt kérdezte, hogy mikor írom meg a folytatást. De aki olvasta, az tudja, hogy benne van az életem története is. Nem írhatok rögtön egy másikat, mert akkor szinte még nem is történik semmi sem. Mindennek eljön a maga ideje.

Ahogy ennek is. A könyv folytatása. Csupán néhány héttel ezelőtt kezdett felbukkanni a fejemben, hogy valami készülődik, valami születőben akar lenni. Tényleg csak néhány hete. De még csak úgy gondolatok szintjén volt meg, hogy hoppá! Itt valami mocorog. Semmi gondolatom nem volt, hogy miről is írnék benne. Amúgy azt még most sem tudom. Ez majd menet közben jönni fog, ahogy minden írásomnál ez van.

Szóval, azzal a valakivel az első beszélgetés szerdán történt. A rá következő hétfőn pedig a könyv azt súgta, hogy papírra kívánkozik. Úgyhogy elővettem nem olyan régen vásárolt füzetkémet és egy új tollat, és elkezdtem írni.

Szerintem az írásról magáról már írtam nektek. De aki nem olvasott ilyet tőlem, annak elmondom, hogyan is kell nálam az ilyet elképzelni.

Az első és legfontosabb, hogy mindent kézzel írok füzetbe. Ilyenkor van meg igazán az ihlet, ilyenkor sokkal jobban jönnek a szavak, sokkal jobban el lehet merülni abban a világban.

Mint minden alkotónak, művésznek, nekem is vannak a fejemben ötletek. Néha formálom őket, néha csak dédelgetem, néha csak ritkán jut eszembe. Sosem türelmetlenkedem, hogy mikor akar felszínre bukkanni és a fizikai világban is megjelenni. Türelmetlenséggel nem megyünk semmire, abból sosem születik semmi jó sem. Persze mindig örülök annak, ha valami felbukkan. Az egyszerűen fantasztikusan jó érzés. Sokszor várok. Aztán mikor nekiállok az írásnak, akkor már úgy születik egyik szó a másik után, hogy nem is gondolkodom rajta. Csak jönnek és jönnek. Teleíródnak az oldalak. Olyankor már egy másik világban vagyok, a könyv világában. Annyira beszippant, magával ragad, hogy a külvilág megszűnik körülöttem. Néha azért hagyom abba az írást, mert muszáj jelen lennem a fizikai világban. Vannak ötleteim, hogy mit is írnék le, de ahogy a másik világba kerülök, eltűnnek az ötletek és a könyv szinte önmagát írja. Gyakran azt sem tudom, hogy mi lesz a következő mondat. Később persze visszaolvasom, hogy miket írtam, mert fogalmam sincs, hogy mi került papírra. Szoktam csodálkozni, hogy ezt tényleg én írtam, tényleg ezt írtam? Nahát! Ez szinte minden könyvemnél így van. Amikor írok és valamikor befejezem, nem tudnék válaszolni arra a kérdésre, hogy mit írtam akkor. Fogalmam sincs. De én ezt így szeretem. 😁

Ezzel a könyvvel most úgy voltam, hogy oké, felbukkant, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Nem nagyon agyaltam rajta. Egyszerűen csak vártam. Ötletem sem volt, hogy miről írjak majd. Azt tudtam, hogy az életem elmúlt pár évének történéseit bele fogom írni. Hiszen akkor tudok csak igazán hiteles lenni, ha megmutatom, miből építkezek már megint. Ezért hagytam. Vártam, hogy mikor fog beköszönni és valamit mondani. ⌛

Azon a hétfőn, vagyis jelen pillanattól visszafelé ezen a héten hétfőn történt. Üzemorvosnál voltam, utána pedig úgy döntöttem, hogy beülök egy kávézóba és nekiállok az írásnak. Egy új kávézóba mentem, ami a munkahelyemtől egy utcányira van. Ismerem a tulajt. Bementem, beszélgettem a tulajjal, rendeltem kávét, majd leültem és végre elővettem a füzetkémet és a tollamat. Tökéletes párosítás volt. Az a toll pont a legmegfelelőbb arra a papírra. Tudjátok, milyen rossz, ha nem a megfelelő tollal írok az előttem lévő papírra? Kínszenvedés akkor az írás. Túl vékony, túl vastag, túl összemosódós, túl ilyen, túl olyan. Nem olyan egyszerű megtalálni a megfelelő tollat a papírhoz. De így kell. Tollat kell találni a papírhoz és nem papírt a tollhoz. Szerintem.

Írok, írok, aztán valahogy bekapcsolódtam a beszélgetésbe a többi vendéggel. Ennyit az írásról. 😊😇

Az idő eltelt és nem írtam sokat. De úgy voltam vele, hogy ha most ennyi, akkor ennyi. Nincs ezzel semmi gond.

Mikor később hazaértem, újra nekifogtam az írásnak. Aztán másnap is és harmadnap is, és azóta minden nap. Szóval ezen a héten minden nap írtam az új könyvet. Néha egészen sokat. Erőltetni azonban sosem szabad, mert akkor a könyv megmakacsolja magát és nem engedi, hogy írjam. Ebben a pillanatban huszonkettő kézzel írt oldal van meg egy A5-ös, sima spirálfüzetben. Azért úgy bele szoktam gondolni, hogy mennyi van még hátra, mennyi oldal lesz még tele. Izgalmas, azt kell mondjam.

Vele is úgy vagyok, hogy nem tudom, mikor mi fog papírra kerülni. Maga a formázása is egészen más, mint a többieké. De ezt sem tudtam, hogy így lesz. Csak így jött.

Tehát örömmel jelenthetem be nektek, hogy születőben van a Lépcsőfok folytatása. 💖💖💖

Hogy ténylegesen hogyan és mikor fog meg is jelenni, fogalmam sincs. Jó lenne ezt is kiadni, ha más nem, magánkiadásban. Rajta vagyok az ügyön.😉

Ezen felül jelenleg két másik könyvön is dolgozom, még egyik sincs befejezve. Az egyik egy tiltott szerelem története, aminek szinte már csak a vége hiányzik, de ez most egyelőre hallgat. A másik egy egészen más műfaj, erről most nem akarok még semmit sem mondani. Ő még az elején van. Nem annyira az elején, de még az elején. Ezt aztán jól megmondtam. 😁

Az írás mellett kertészkednék. Amíg nincs saját kertem, addig ezt csak fejben tehetem meg, illetve gondozhatom a szobanövénykéimet. 😍😍🌱🌷💚💚💚

Dicséret

Talán erről a témáról már írtam. Ha máshol nem, a könyvemben. 😁 De az már régen volt és most muszáj egy kicsit frissíteni rajta. No, nem azért, mintha elavultak volna a korábbi szavaim. Csupán csak azért, mert megint volt olyan beszélgetésem, ahol valaki nem akarta, hogy megdicsérjem.

Utazzunk egy kicsit vissza az emberi létben. Amikor egy élet a világra jön, mindenki dicséri, hogy mennyire szép, aranyos, cuki, zabálni való, de édes stb., stb. Ezt mindenki tudja. Majd amikor jön a gyermek felfedezős korszaka, felül, feláll, megtesz ezt vagy azt, akkor is kapja a dicséretet, hogy milyen ügyes. Fejlődik, változik, alakulgat. Kapja a dicséreteket. Most tekintsünk el attól a ténytől, hogy, sajnos, nem minden szülő teszi ezt meg, de ez mostani írásom szempontjából nem lényeges.

Aztán amikor már a gyerek a világa felfedezése közben csintalankodik, esetleg valami „rosszat” tesz, akkor már bizony elfelejtjük, hogy mennyire kis aranyos, kis édes volt és inkább a szidást, a büntetést választjuk a dicséret helyett. És máris elfelejtettük, hogy mi is voltunk ilyen kis apróságok. Majd, ahogy növögetnek persze kapnak dicséretet, hogy jól teljesítettek az iskolában, ügyesen megoldottak valamit, megint jó jegyet kaptak. Amikor meg nem így van, nincs dicséret. És minél nagyobb az a gyerek, annál kevesebb dicséretet kap. Kivéve, ha valamiben jól teljesít.
Ez viszont nagyon elszomorító. Hogy miért? Mert valami teljesítményhez kapcsoljuk a dicséretet. Pedig az ember sokkal több annál, mint a teljesítményei. Lényegesen több. Csak ezt valahogy elfelejtjük. Tán azért is, mert mindenki csak azt adhatja tovább, amit maga is kap, vagyis úgy tűnik, hogy mindenkit csak a teljesítményei alapján értékelnek, dicsérnek.

Most pedig térjünk a lényegre! Amiért nekifogtam ennek a cikknek. :)

Tegnap egy nagyon kedves ismerősöm hozott nekem valamit. Csupán ennyit mondtam neki (ha jól emlékszem): „Tényleg nagyon rendes vagy, hogy hoztál...” Tudjátok, mit válaszolt? „Nem kell túldicsérni!” Elmondtam, hogy én mindenkit meg szoktam dicsérni. Ő persze csodálkozva kérdezte, hogy tényleg? Igen. Akkor jó. Talán így már elfogadható volt számára is a dicséret.
Hogy miért volt ez a reakciója, nem tudhatom. Csak találgathatok. Talán nincs hozzászokva, talán nem szokták dicsérni, talán tolakodónak vélte, talán nem szereti, talán túl szerény. Tényleg nem tudom. Persze még elmondtam neki, hogy az emberek szeretik a dicséretet, jólesik nekik és kell mindenkinek. És ráadásul ingyen van.

Ez csak egy kis szösszenet volt a mindennapjaimból. De nem ő az egyetlen, aki nehezen fogadja a dicséretet. Sokan elpirulnak, visszakérdeznek, hogy tényleg? Ez általában akkor fordul elő, amikor magát az embert dicsérem, hogy milyen ügyes, milyen jól néz ki, milyen rendes. Amikor azonban csak mondjuk a táskájára teszek megjegyzést, hogy milyen szép, akkor egyből vevők a dicséretre, máris mesélik a táska történetét. Látjátok, megint valami külső dolog. Pedig maga az ember ér sokkal többet. Az emberi tulajdonságokat kellene jobban kiemelnünk és azt dicsérnünk. Mert bármi is az, amit az ember elér, bármije is van, mindig az az egy dolog számít, hogy ő maga milyen ember.

Aki egy kicsit is jobban ismer, az tudja, hogy szeretem az embereket, szeretek velük beszélgetni. Nem véletlenül jönnek be hozzám sokan a kis boltocskámba. Beszélgetni akarnak velem. Valaki ott ragad tíz perce, fél órára, de volt már, aki másfél órát is ott volt, hogy velem beszélgessen. Így nagyon sok részletet megismerhetek belőlük és az ő életükből. Ez a hozzám fűzött bizalom pedig felbecsülhetetlen értékű. Én pedig egy olyan ember vagyok, aki megtanulta szeretni önmagát, megtanulta értékelni a kedvességet, a jót, a szépet, így számomra már egyáltalán nem esik nehéznek bármilyen őszinte dicséretet adni másoknak. Meg is teszem, mert erre nagy szükség van. Az emberek ettől „emelkednek”, jobb lesz a kedvük, töltődik a szívük, a lelkük, fontosabbnak érzik magukat, szebbé teszi legalább a napjukat. Ez kell. Ez kellene. Ezektől az apróságoktól lesz szebb a világunk. Ezekkel tehetjük szebbé mások életét és még a magunkét is, mert minket is feltölt, hogy adhatunk valami, amitől a másik jobban érzi magát. Persze mindez csak a valóban őszinte dicséretekre igaz. Aki pedig szereti, tiszteli önmagát, az tudja szeretni és tisztelni a másikat is és akkor képes az őszinte dicséretre. Az őszinteség pedig szintén egy nagy kincsünk.

Egy dicséret nem csak a másiknak szól, hanem rólunk is mesél.

Azt mondom tehát, hogy amikor csak tehetjük, dicsérjünk meg másokat! Vegyük észre az embert! Ne csak azt, hogy mit ért el, mennyi mindene van, milyen titulusa van. Azt vegyük észre, hogy mennyire kedves, érdeklődő, nagylelkű, odaadó, rendes, gondoskodó, figyelmes, bátor, erős, kitartó, céltudatos! Sok-sok olyan emberi tulajdonság van, amit ideje észrevennünk, szóvá tennünk, megdicsérnünk. Mert ha a jót vesszük észre, annál több jó fog velünk szembe jönni.

Számomra az, hogy ez a személy (mindegy, hogy nő vagy férfi), akiről a cikk elején írtam, hozta nekem azt, amit kértem, sokat jelentett. Ebből látom, hogy rendes és kedves ember. És gondoskodó. Nekem szükségem volt arra a valamire, ő pedig hozta a lehető leghamarabb. Ezekért jár a jogos dicséret.
És jár másnak is. Nem csak azért, ahogy velem bánnak, hanem azért is, amiért és ahogyan másokkal viselkednek.
Jár a dicséret tőlem mindenképpen az anyának, akik olyan sokat foglalkozik a kisgyerekével, mindent türelmesen elmagyaráz. Az én szememben ő egy igenis nagyon jó anya.
Jár a dicséret annak vagy inkább azoknak, akik minden nap rászorulóknak juttatják el az adományokat. Legyen szó bármiről. Igazi emberség, bátorság, segítőkészség, odaadás.
Jár a dicséret annak, aki megvalósította gyerekkori álmát és arról mesél büszkén.
Jár a dicséret annak is, aki képes volt legyőzni a félelmeit és bátran belevágott, hogy végre haszna legyen a hobbijából. Csak egy kis bátorítás kellett neki és ebben nekem is részem lehetett. :) Bátorság, félelmek legyőzése.
Jár a dicséret annak, aki a súlyos betegsége kezelése közben is jár hozzám vásárolni és nem adja fel és megy előre és bizakodik a jövőben. Bizakodás, pozitív hozzáállás, az élet szeretete.
Jár a dicséret annak, aki képes mások örömeinek is örülni. Az emberek szeretete.
Jár a dicséret annak, aki nap mint nap tesz önmagáért. Sokan járnak hozzám is a boltba, aki vagy hobbiszinten, vagy profi szinten sportolnak például. Mindig tudok a sikereikről és a megtett kilométerekről a futásban, úszásban, mászásban, megnyert meccsekről. Örömmel sportolnak, örömmel mesélnek. Más persze másféle módon tesz önmagáért, ami szintén nagyon dicséretes. Őszintén szólva én valóban mindannyiukra büszke vagyok. Ezek is annyira jó dolgok.
Jár a dicséret annak, aki ki tudott mászni egy számára nem megfelelő kapcsolatból. Ez önmagunk fontossága, bátorság, győzelem a félelmek felett, talpra állás.
Jár a dicséret annak, aki nem adja fel az álmait és mindent megtesz, hogy megvalósítsa őket. Beteljesítés.
Jár a dicséret mindazon embereknek, akik felemelnek másokat, akik segítenek másokat, akik hozzáadnak valamit mások életéhez akár csak egy kedves szóval is. Milyen sok ember van, aki úgy jön be, hogy köszön és már rögtön kérdezi is, hogy vagyok! De szeretem az ilyet! Mindig megérinti a szívemet az ilyen törődő, kedves kérdés. Emberség. Valódi emberség, szeretet, törődés.

Nap mint nap én is osztogatom a dicséreteket. Mert sokat jelent a másiknak. Legyen szó egy döntés meghozataláról, közös edzés a lányával, egy újabb hegy megmászása, egy csinos ruha, megnyert mérkőzés, sikeresen megtartott előadás vagy foglalkozás, belevágni az életmódváltásba. Látjátok, sok mindent tudok az emberekről és mindig van miért dicséretet adni nekik. Mert olyan lelkesedéssel és örömmel tudnak mesélni ilyenekről! Valóban lélekemelő nekem is. Aki pedig kicsit el van keseredve, annak meg jár tőlem a bátorítás és legközelebb a dicséret, amikor jön és meséli, hogy megtette, hogy sikerült.

Mindenért meg lehet dicsérni az embereket. A teljesítményükért is, de azt sosem szabad elfelejtenünk, hogy amögött mennyi minden van. Kitartás, elhatározás, bátorság, erő, haladás, talán sok sírás és küszködés is, de fel nem adás, türelem.

Juj, mennyi mindent írhatnék még! Nézzétek el nekem, sosem tudom abbahagyni az írást. Tudjátok, hogy imádom. És muszáj leírnom, hogy mások is olvassák, később én is visszaolvashassam és tudjam, milyen gondolatok jártak a fejemben.

A lényeg! Elsősorban az, hogy szeressétek önmagatokat! Ez a legfontosabb, mint mindig. 💗 💗 💗

Aztán pedig vegyétek észre a körülöttetek élő emberek jó tulajdonságait és mindig dicsérjétek meg őket. Legyen az bármilyen apróság. Higgyétek el, hogy örülni fognak neki. Mindenki, kivétel nélkül. Mert a világot csak mi, emberek, tudjuk ilyen széppé tenni. És még szebbé tehetjük csupán azáltal, hogy figyelünk másokra, kedvesek vagyunk, törődők vagyunk. Hiszen a saját életünket is jobbá tesszük azáltal, ahogy másokkal viselkedünk. Csak megsúgom, amit már oly sokan bebizonyítottak, hogy ha dicséretet kapnak, sokkal többre képesek az emberek, sokkal pozitívabbak és elégedettebbek, jobban boldogulnak és könnyebben veszik még az akadályokat is.

Tegyétek szokásotokká a dicséreteket! 😘 😘😘   

Ui.: valami csak most jutott eszembe. 😇 Az is nagyon fontos, hogy önmagatokat is meg tudjátok dicsérni minden olyanért, ami sikerült, örömöt okozott vagy ilyesmi. Igazából én is így kezdtem. Magamat dicsértem, mert sajnos, senkitől nem várhattam és nem is kaptam dicséretet. Ez van. Önmagunk dicsérete pedig azért fontos, mert ezzel saját magunkat tudjuk hajtani előre. Csak közben nem szabad hagyni, hogy bárki elvegye a kedvünket! Azt a mondatot pedig felejtsétek el, hogy öndicséret büdös! Az ítélkezés elkerülése végett nem írom le, miért mondanak ilyet mások.

Tegyük együtt szebbé a világot! 💝 💝💝💝  

Megvilágosodás

Ezt a cikkemet nem ajánlom mindenkinek. Csak akkor olvassa el bárki is, ha

- kellőképpen nyitott szellemileg, lelkileg

- kellőképpen befogadó

- képes túllátni a fizikai dolgokon

- hajlamos és hajlandó a változásra

- hisz abban, hogy többek vagyunk, mint a fizikai testünk

- nem ítélkezik

- elég türelmes ezt végigolvasni.

De ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi a folytatásra életemmel vagy a fejlődésemmel kapcsolatban.

Mert megtörténhet, kedves Olvasóm, hogy változol te is, miután ezt elolvastad. A fenti feltételek meg mindenképpen szükségesek.

Ez a történet valóban hosszú lesz.

Kezdjük a címmel! Röviden.

Talán a megvilágosodás mindenkinek mást jelent. Számomra nem egyetlen nagy pillanatot jelent. A megvilágosodás talán folyamatosan jelen van az életünkben, csak éppen nem mindig vesszük észre. Mert valamikor igencsak apró formában jelentkezik, máskor meg hatalmas változás képében. Ha így fogom fel és visszatekintek életem eseményeire, bizony sok-sok megvilágosodás-pillanatom volt már. Ezáltal mindig valami „jobb” lesz bennünk, máshogy látjuk a világot, az embereket, életünk történéseit. Más lesz a felfogásunk és a hozzáállásunk. Itt is írtam már korábbi cikkekben ilyenekről, ezeket mind vehetjük megvilágosodásnak. Részemről tehát bárki bármit mondhat a megvilágosodásról, de nekem ez a tapasztalatom.

Most azonban egy óriásiról szeretnék írni nektek. Magam miatt is írom ezt, hogy később is vissza tudjam olvasni. Ilyen óriási is történt már velem, nem is egy. Mindig más köntösbe van bújva, az igaz. Érdemes ezért figyelnünk önmagunkra, hogy felismerjük az ilyen pillanatainkat, történéseinket. A hatásuk valóban elképesztő.

Egy kicsit messzebbről kell kezdenem a történetet. No, nem olyan messziről, csak a közelmúltból.

Mert ehhez a dologhoz, ahogy gondolom, több különböző tényező vezetett el.

És ne aggódjatok! Alaposan elgondolkodtam utána az egészen, vizsgálgattam magamat, a gondolataimat, a hozzáállásomat, és rájöttem, hogy nem vagyok bolond. És ezzel nem nyomok el semmit magamban. Sőt, inkább felszabadítottam.

Kezdjük hát! Nem sorrendben fogom mondani, ami ide vezetett. Van egy kedves hölgy ismerősöm. A kisboltba, ahol dolgozom, ő is jár vásárlóként. Sokat szoktunk beszélgetni. Valahogy azt éreztem, hogy ő valóban lát engem. Mondta is, hogy úgy érzi, a lelkem most őt hívja. Vagyis az ő segítségét kéri. Ezért megállapodtunk egy pár alkalmas beszélgetésben. Így is történt. Összességében kevesebb, mint tíz alkalommal beszélgettünk, jövő héten kedden fogjuk ezt lezárni. Úgy gondolom, a vele való beszélgetés is segített ehhez. Szükségem volt rá és segített.

A tudatosság játéka című könyvet már többször is olvastam. Van benne egy rész a múltbeli dolgokra való emlékezésről. Ez azóta is bennem van és most már látom ennek igaz voltát. Maga a könyv is segített.

Belekezdtem az Anasztáziás könyvekbe is. Talán ezeknek is volt ebben szerepük.

A vágynak is óriási szerepe volt itt. Vágytam végre elengedni a múltat, túllépni rajta, hogy fel legyen dolgozva, hogy úgy már ne hasson rám.

Legújabban íródó könyvemnek is nagy szerepe volt ebben. Az írás! Sosem tudom, hogy mi lesz a következő mondat vagy történés, így nyugodtan mondhatom, hogy ez mondjuk a felsőbb énemtől jön, a lelkemből, legbensőbb önmagamból. Olyan dolgok vannak ott, amikről nem is tudok. Nem is tudunk.

Az átírás, amiről már írtam. Valaki azt mondta nekem, hogy ő nem írná át az életét, hiszen minden, ami történt vele, az vezetett el a mostani énjéig. Igen, ez így van. Csakhogy, az a sok megélés, tapasztalás vezetett el oda, hogy „megkapjam” az átírás lehetőségét. Nagyon az van bennem is, hogy mi minden történt velem, de mindennek az energetikáját megváltoztathatom. Mert elértem oda a fejlődésemben, hogy ezt már meg tudom tenni és meg is tehetem. Életem eddigi eseményei vezettek el ide is, hogy ezt megtehessem.

A lélek. Hiszek abban, mert így kell lennie, hogy nem csak ez az életünk van, nem csak ez a fizikai megtestesülés vagyunk, amit a tükörben látunk, mikor belenézünk. Ahogy a könyvírásnál is már mondtam, a felsőbb én. Ott van az, vagyis itt van. Hiszen én is tudok olyan dolgokat, amikről nem is lehetne tudomásom, ha csak ez az életem volna. Na, nem akarom hosszúra nyújtani, nem rétestészta ez.

Hiszem azt, hogy mindannyian valamilyen feladatot vállalva jöttünk erre a földre. Vagy talán csak azért, hogy megtapasztaljunk oly sok mindent. Hiszem, hogy akiben az őszinte szeretet van, és ez mindannyiunkban ott van, akkor azért is jöttünk, hogy jobbá tegyük az életet, az életünket, másokét, a világot. Hiszem, hogy születésünk előtt a lelkünk tudta, hogy miért akar idejönni, ebben a testben megtestesülni. Hiszem, hogy más lelkekkel is kapcsolatban volt és van is, és hogy más lelkekkel kapcsolódva, összefogva, „megbeszélve” határozták meg sorsuk alakulását. Tehát nem abban hiszek, hogy minden valahol előre meg van írva, hanem abban, hogy a lelkem előre meghatározta fejlődésének útját, a nehézségeket, amikből tapasztalhat és formálódhat, és a jókat ugyanúgy. Mert nem csak szenvedni jövünk erre a földre, sokkal inkább élni. ÉLNI. Boldognak lenni. Hiszem tehát, hogy mi magunk „írtuk meg” előre életünk alakulását. Persze biztosan nem percről percre, inkább csak a nagy volumenű dolgokat. Hogy oda miként jutunk el, már rajtunk múlik. Mit választunk magunknak ennek a megtapasztalására. És mindezt bármikor megváltoztathatjuk. Szabadságunkban áll.

Azt hozzá kell tegyem, hogy még nekem sem minden tiszta teljesen. Abban azonban biztos vagyok, hogy a lelkünk okkal jön éppen ekkor, éppen ide, éppen ebbe a családba.

Ha egyszer úgy igazán leülünk és elgondolkodunk életünk olyan eseményein, amelyek kisebb vagy nagyobb hatással voltak ránk, utólag megtalálhatjuk az okát és azt, hogy miért történt. Tudjátok, nem légből beszélek, hiszen ha azt nézzük, akkor elég sok negatív dolog ért engem is.

Még azt is fontosnak tartom elmondani, hogy abban nem hiszek, hogy mindent mástól, másoktól kapunk. Úgy értem, hogy valami képességet, valami engedélyt. Semmi ilyesmit nem kaphatunk semmiféle nem látható lénytől. Mindenki azt gondol ide, amit akar. Én abban hiszek, hogy minden, amit úgymond kapunk, azt mi adjuk meg saját magunknak. Bármilyen képességet, engedélyt, lehetőséget. Mert mindezt a mi legbensőbb vágyunk hozza létre. Akkor „kapjuk meg”, amikor erre engedélyt adunk saját magunknak. Amikor elengedjük a félelmeinket. Mert minden itt van bennünk, csak félünk igazán mélyen önmagunkba látni. Csodálatos dolgokat fedezhetünk fel. Csak nincs időnk, energiánk ezzel foglalkozni. Pedig ez volna a legfontosabb. Ez által sokkal többek lehetünk. Csak hagyni kell, hogy a szeretet erősebb legyen bennünk minden más érzésnél.

Akkor most végre rátérnék a lényegre. Csak muszáj volt írnom ilyen hosszú bevezetőt a könnyebb megértés érdekében. Hiszen még nekem is napokig tartott, mire felocsúdtam belőle, mire igazán megértettem. És még most is azon vagyok, hogy ezt jobban megértsem és jobban a felszínre hozzam magamból. Mert ez eddig is bennem volt, nem kívülről jött. De most érkezett el a pillanat, hogy felbukkanjon és hagyjam hatni magamra.

Szeptember 16-án történt, reggel. Már a munkában voltam. Egyszer csak a semmiből bukkant fel. Hirtelen jött.

Minden, ami egész eddigi életemben történt, az nem csak az a történés volt, amire emlékszem. Annál sokkal több. Minden egyes megtörtént dologhoz sok más vezetett el. Majd mondok példát is.

De nem lehet, hogy csak a fizikai síkon nézem a fizikailag történt dolgokat. Vegyük itt a bántást. Ennél sokkal messzebbre kell látnunk. Itt jön a lélek. A fejlődés, a tapasztalás, ami által változik valami bennünk. Aztán általunk.

Itt most azt kérem, hogy ne kételkedjetek és ne háborodjatok fel, hogy ezt nem lehet. Mert igenis lehet.

Tehát, vegyük úgy, hogy születés előtt meghatároztuk életünk nagyobb volumenű eseményeit. Akkor minden trauma, bántás, csalódás és a többi is ide tartozik. Mondom újra, lélekként meghatároztuk. Itt jön az, hogy semmi sem éppen csak az a pillanat, hanem annál sokkal több. Vagyis úgy kell tekintenünk, hogy mindent, ami történt velünk, már előre „kiterveltük”. És ezt más lelkekkel együtt tettük.

Én hiszek abban, hogy a lélek tiszta tudatból és tiszta szeretetből van. Ha pedig ezek jellemzik, akkor semmi sem történhet úgy, ahogy nem akarnánk. Ha minden lélek tiszta szeretetből és tiszta tudatból áll, akkor tudta, hogy mit vállal. Akkor az összes lélek, aki benne volt a történésekben, szintén tudták, hogy mi fog történni. Ha tiszta szeretet vagyunk, akkor minden egyes negatív történés az életünkben nem történhetett másból, csakis tiszta szeretetből. Tudom, fizikailag ezt nagyon nehéz így látni. Ezért kértem, hogy lássatok túl a fizikai valóságon. Mert annál sokkal többek vagyunk. Mert ilyen bántásokra csakis tiszta szeretetből lehet leszerződni. Ha egy lélek bevállalja, hogy ő lesz a bántalmazó fél, azt csakis tiszta szeretetből teheti. Magára vállalja ezt a feladatot. Ami szintén nem könnyű. De tudja, hogy annak a léleknek a fejlődéshez, a tapasztaláshoz ez kell és ő vállalja. Képzeljétek el, hogy egy lélek, ami tiszta szeretetből van, képes elvállalni egy ilyet a fizikai szinten, hogy segítse a lelkedet! Téged! Szerintem ez nem kis dolog.

Mi, így emberként, fizikai megtestesülésben persze csak azt látjuk, hogy bántottak minket. Nekünk az mennyire fájt, talán nem is tudunk megbocsátani a másiknak, és különben is, hogy tehetett ilyet. Megérdemli, hogy vele is így bánjanak vagy rosszabbul. Szenvedjen csak ő is. Emberi, fizikai lényünk csak erre képes. Nagyon, de nagyon sokáig én is így éltem. Aztán fokozatosan változtam, tudtam megbocsátani, elengedni, elfogadni, megérteni. Most pedig jött ez a felismerés.

Ez megvilágosodás volt. Mert annak fényében, hogy ezt már nem csak a fizikai emberi mivoltommal látom, hanem lélekkel is, azt kell mondjam, hogy nincs miért megbocsátanom senkinek sem, mert minden úgy történt, ahogy „előre megbeszéltük”. Így inkább azt kell mondjam, hogy nekem kell bocsánatot kérnem mindenkitől, akik „bántalmazóim” voltak, hiszen csak azt tették, amire „szerződtünk”. Bocsánatot kell kérjek azért, hogy korábban elég rossz véleménnyel voltam és beszéltem róluk. Viszont, ha azt vesszük, hogy minden nagyobb lépést „előre megterveztünk”, akkor ezt a pillanatot is, hogy éppen most jön el ez a megvilágosodás-pillanat. Akkor ők is tudják, hogy sem megbocsátanom nem kell, sem bocsánatot kérnem nem kell.

Tudjátok, az egyetlen, amit valóban tehetek, az, hogy szeretettel gondolok rájuk és köszönetet mondok azért, hogy segítettek ezen az úton. Még persze nagyon hosszú út áll előttem ebben az életben és tudom, hogy ők továbbra is a részesei lesznek.

Nekem is nagyon furcsa volt így ez az egész megtapasztalás, felismerés. Nehogy azt higgyétek, hogy én nem dobtam tőle egy hátast. Mert de. Akkorát, hogy leesett az állam. És nem, ebben nincs semmi ezo, spiri, pszicho, mi egyéb. Nem is véletlenül gondolkodtam azon, hogy vajon épelméjű vagyok-e még ezek után. Mert ez nagyon nagy dolog. Óriási. Még annál is nagyobb.

Ahogy a fejlődésemet elnézem, visszatekintek rá, ennek is be kellett következnie. Ez nem is lehetett volna máshogy. Az, hogy hirtelen jött és a semmiből, már egyáltalán nem lep meg. Velem mindig így történnek már hosszú évek óta a dolgok. Ezen már nem csodálkozom. Csak ezen a megvilágosodáson. Higgyétek el, azóta is életem történésein járatom az agyamat és próbálom mindenben meglátni a többet, a mást is. Ahogy az emberekkel is ezt teszem, akik életem eddigi szereplői voltak, akár csak egy pillanatra is.

Még kell azért idő, hogy ez teljesen betöltse a lényemet és ez tükröződjön belőlem. Hiszen eddigi életemben ez nem így volt. Oly sok hosszú éven át hogy dédelgettem magamban a sérelmeket! Milyen sokára jött el ez a pillanat, hogy másként lássam mindet!

Megkönnyeztem. Azóta többször is.

Talán sokan nem is fogják érteni, amit leírtam. Nem, nem azért, mert buták volnának, csak azért nem, mert még nem tart ott a lelkük, hogy mindezt befogadja és átformálja. De annak is eljön az ideje egyszer.

Én pedig nem lettem szent ettől. Én is csak lépegetek felfelé a lépcsőfokokon. Csak ez most már egy másik lépcsősor. Más látással járok a világban. Elidőzöm egy ideig ezen a lépcsőn, mert még sok dolgot kell helyre raknom magamban ezzel kapcsolatban. Nagyon rajta vagyok ezen az ügyön. Mert ezért igenis megérte oly sok minden.

Ha eljutottál ide, a végére, köszönöm, hogy elolvastál.

💗💗💗

Átírás - Egy különleges ajándék

Nem olyan régen megint valami jelentőségteljes történt az életemben. Valami nagyon nagy dolog. Legalábbis számomra az. És mindez, mondhatjuk úgy, hogy egy pillanat alatt történt. A hatása hamarosan ki fog derülni, de azt hiszem, már elkezdődött.

Tudom, kíváncsiak vagytok, úgyhogy már mesélek is. 😊

Még tavaly év végén elkezdtem járni egy testszobrászhoz. Nyugodtan nézzetek utána neten, közösségi oldalon. Ez egyfajta masszázs, ami óriási változásokat tud hozni az embernek nem csak testileg, hanem akár belsőleg, lelkileg is. Nem mondom, azért néha elég fájdalmas tud ez lenni. De aztán valahogy helyreáll a testem és érzem, hogy sokkal jobb. Néha ott sírok a masszázságyon, mert valami feljött a bensőmből. Félelem, fájdalom, bántás érzése.

Nos, a legutóbbi pontosan ilyen volt. Feljött a fájdalom, a félelem. Ez utóbbi elég erőteljes volt, úgyhogy kértem a testszobrászomat, hogy ott tovább ne is masszírozzon. Rémes érzés volt.

Ezen alkalom után jó egy hétig úgy éreztem magamat, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Az egész testem fájt, folyton fáradt voltam, aludtam, amennyit tudtam, fejfájásom is volt. Szóval teljesen kész voltam.

Egy héttel a masszázs után volt egy éjszakai álmom. Nagyon intenzív volt. Láttam benne anyámat, a nagyanyámat. Mindenki vidám volt, jókedvű és kedves. Hallottam anyám hangját, nevetését, éreztem az ölelését. Már ez is nagy dolog, ugyanis azt kell tudni, hogy amikor meghalt nyolc éves koromban, minden emlékem elszállt róla. Aki jártas egy kicsit az emberi lélekben, pszichében, tudhatja, hogy jó mélyen elzárta ezt a lelkem, a tudatalattim, hogy ne fájjon annyira. Hát ezért meglepő, hogy álmomban láttam. Maga a történés is, ugyanis ő álmomban vagy egy kórházi ágyon feküdt, de már ezt is sok-sok évvel ezelőtt álmodtam utoljára, vagy pedig a sírját kerestem egy zsúfolt temetőben.

Azonban nem csak ez volt lényeges az álomban. Hanem az, hogy valahogy mintha engedélyt kaptam volna arra, hogy átírjam az életem történetét, megváltoztathatok benne mindent. Tényleg mindent.

Az engedély nem hiszem, hogy valami rajtam kívülállótól érkezett volna. Szerintem a lelkem, a tudat felettim, a bennem élő végtelen az, aki végre megengedtem magamnak, hogy átírjak mindent, hogy ezzel megváltoztassam a jövőmet.

Ide is egy kis adalék. Mikor évekkel ezelőtt jártam csoportokba, terápiákba, akkor már szóba került, hogy bármit át lehet írni. De akkor csak kisebb dolgokról volt szó, egy-egy történésről. Nem egy egész életről. Próbálkoztam is vele akkoriban, de soha nem sikerült. Tudjátok, hogy miért nem? Mert nem jött át érzésben, nem jött át energetikában.

Ebben az álomban azonban mindent teljesen át tudtam érezni. Érezni azt, hogy igenis jó anyukám volt és jó nagyanyám. Érezni azt, hogy minden tökéletes volt velük. Éreztem az egésznek az energiáját, az energetikáját, hogy mit hoznak magukkal, hogy mennyire megváltozik ezáltal minden.

Egyszerűen döbbenetes volt ez az egész. Maga az álom, a szereplők, a történések és mindaz, amit hozott magával. Olyan hatalmas ereje volt, hogy azt elmondani nem tudom. Soha ilyet még nem éltem át. El tudjátok képzelni, átírni egy egész életet? Az elejétől kezdve mindent. És tudjátok, ha valamit átírsz, akkor az megváltozik, megváltozik minden vele kapcsolatban, megváltozik minden utána, átírod az életedet, a jövődet és mindent, ami és aki veled kapcsolatos. Ez nagyon… nagyon brutálisan eszméletlen.

Aztán megébredtem és nem tértem magamhoz a csodálkozástól. Úristen! Mi történt velem? Mit kaptam, vagyis inkább mit tettem? Mert én tettem. Végre elértem oda, hogy megengedhetem magamnak, hogy mindent átírjak. Hogy írjak egy sokkal jobb életet. Döbbenetes a szó minden értelmében.

Most éppen az agyról olvasok egy könyvet. Jobban mondva a gondolkodás fejlesztéséről, hogy megváltoztasd az életedet. Ezt rengetegen tanították régen is, ma is. Újraírhatod az életedet, teljesen más jövőt teremthetsz magadnak. Sok-sok-sok könyv és tanítás szól erről, csak olvassatok utána. Ezért nem fogok erről bővebben itt írni.

A lényeg az volna, hogy számodra az lesz az igaz, a valós, amit hiszel, amit annak fogadsz el.

Ezért van az, hogy ha sok a rossz emlékünk, ahogy nekem is volt, akkor azokból merítünk és aszerint ítéljük meg a világot és teremtjük az életünket. És persze még az is lehet, hogy nem is úgy volt minden, ahogy mi emlékszünk rá. Mégis, a saját emlékünk formál minket, mert az égett belénk.

Többen tudnak az átírásomról. Szurkolnak is nekem, hogy végre minden igazán jól alakuljon az életemben. Néhányakban azonban felmerül a kétely, hogy ez akkor mennyire lesz valóságos. Nem csapom be magamat?

Kérdem én, azzal, hogy valamiről emléked van, ami nem biztos, hogy úgy történt, ahogy te emlékszel rá, az nem becsapás?

Igazából meg mindegy is, hiszen az agy ahhoz fog igazodni, úgy fog alakulni, esetleg olyan idegi kapcsolatokat létrehozni, amilyen képek a fejedben vannak. Ha pedig megváltoztatod a képeket a fejedben, csatolsz hozzá egy jó nagy adag hitet, át is tudod érezni a dolgot és érzed az energiáját, akkor biztos, hogy új idegi kapcsolatok fognak létrejönni és aszerint fog alakulni az életed is.

Gondoljatok csak arra a sok tanulmányra, amely mind azt bizonyítja, ha csak elképzelsz valamit rendszeresen, akkor a tested, a teljesítményed, a lényed aszerint fog változni. Például a profi sportolók rendszeresen lejátsszák fejben a dolgot, a testük ehhez fog igazodni és végül majd ott állnak és minden úgy fog menni, ahogy elképzelték. Ez nem új keletű dolog. Nem én találtam ki. Számtalan példa van erre.

Az átírás nálam fizikálisan is megtörténik. Ugyanis pár nappal az álom után végre tudtam időt szakítani, hogy el is kezdjem leírni. Azóta is azt írom. Ami a legfontosabb, hogy nem a tudatos énem irányítja az írást és mindent, amiről írok, érzem. Teljes mértékben érzem, átérzem, átélem képekben, érzésekben, energetikában. Tudjátok mit, egyszerűen FANTASZIKUS!!!

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is sikerülni fog egy ilyet létrehoznom, átírnom bármit is. Hiszen korábbi próbálkozásaim alkalmával még nagyon ott munkált bennem a sok sértettség, düh, bánat, fájdalom. Mostanra viszont eljutottam oda, hogy mindez teljesen magától jön és nincs egyetlen rossz érzésem sem. Egyetlen egyszer sem merült fel a kétely, hogy ez nem valódi, hogy ez becsapás lenne. Nem. Ez teljes mértékben igaz.

Érzem a szüleim őszinte a feltétel nélküli szeretetét, a törődésüket, a rokonok, barátok szeretetét, mindent, de tényleg mindent, ami egy szeretetteljes élethez kell. Annyira tökéletes. És soha nem gondoltam volna, hogy valaha is így fogok rájuk és róluk gondolni. És teljesen természetesen és könnyedén jön az egész, nincs benne semmi erőltetés. Látom őket magam előtt, érzem, ahogy megsimogattak, ahogy beszéltek hozzám, ahogy tanítottak. Minden itt van előttem, a fejemben, az érzéseimben, a lelkemben. Olyan csodálatos szülők voltak. Nagyon szerettem őket.

Ez számomra egy különleges ajándéknak tűnik. De azt hiszem, nagyon sok belső munka, a személyiségem, amilyen vagyok, mind hozzájárult ahhoz, hogy ez végre megtörténhessen. Nemcsak, hogy hiszem, hanem tudom, hogy ezt bárki megteheti. Nem kell feltétlenül az egész életet átírni, talán elég csak egy rész vagy részlet. Csak neki kell feküdni. Az igazán nagy tanítók ezt tanítják, úgyhogy nem én találtam fel a spanyolviaszt.😁

Én most csak megteszem, átélem, átírom.

És azt hiszem, a pár nappal ezelőtti szívfájdító történés már ennek a következménye. Mert egy olyan ember lépett ki az életemből, aki ebbe már nem fér bele. Minderre most jöttem rá ennek a cikknek az írása közben. Nem is rájöttem, inkább megjött érzésben. :)

Valaki azt mondja, ha ezt így meg lehetne tenni, akkor egy boldogabb világ lenne. Igen. Az lenne. A jó hír, hogy meg lehet tenni. A rossz hír, hogy az emberek ebbe lusták energiát és időt fektetni, ebbe és az önismeretükbe is, utálják a változást, mert bele vannak kényelmesedve a langyos kis életükbe. Én ezt viszont már nem akarom. Úgyhogy teszek is azért, hogy más legyen. És mindenki megteheti ugyanezt. Semmi más nem kell hozzá csak te. Tényleg. Ha kell, olvass utána a dolgoknak és ha egy jobb, egy másik életet szeretnél, írd át! Mert megteheted. Egy a lényeg ebben is, mégpedig a szeretet. Ez csak akkor működik, ha szeretet van benned, ha szeretettel állsz neki, ha jó szándékkal teszed és jobbat teremtesz és ha nincs senkinek a kárára.

Tegyétek meg! Ne kifogásokat keressetek, ne hárítsatok, ne legyetek lusták és kényelmesek. Ha változást akartok, akkor kezdjétek el! Itt az idő! Soha nem lesz megfelelőbb idő a MOSTnál.

Végezetül pedig drága jó édesanyám egyik bölcs mondását idézem nektek:

„A képzelőerő csodálatos ajándék. Ha valamit úgy igazán el tudsz képzelni, akkor az már létezik is. Ezt soha ne felejtsd el!”

Igen, ő is sok önfejlesztő könyvet olvasott.💗💗💗

És még egy tőle:

„Ha valakinek az életét jobbá teszed, az egész világ jobb lesz ezáltal. Ha valaki vagy valami megváltozik, az egész világ is változik. A lényeg mindig az, hogy jobbá tegyük a világot, ha az nem jó a számunkra.”

Azt hiszem, ebben aztán tényleg minden benne van. Én nagyon örülök, hogy ő volt az anyukám. Édesapám pedig hasonló volt hozzá.

KÖSZÖNÖM 💝💖💗

Vágjatok bele! Sok sikert mindannyiótoknak!