Mezítláb a parkban

Most csak egy rövidke írást kaptok. 😊 Már amennyire telik tőlem röviden írni. 😉😁

Annyira jó idő volt a napokban! Tegnap ugyan nem voltam sehol, de ma délután összeszedtem magamat és elindultam egy fiatalító, lélekgyógyító sétára. 😍
Gondoltam, sétálok egy hatalmasat. De máris egy kisebb kalanddal indult a séta. Alighogy elindultam itthonról, átmentem az úttesten és azt látom, hogy egy kisebb kukányi szemét ott hever az úton. Ki tudja, mióta hevert ott, de mindenki csak elment mellette. Én nem is tudom, de valamilyen belső indíttatásból egyszerűen csak összeszedtem. Nem puszta kézzel, ráment néhány zsebkendőm, mert azzal fogtam meg a sok szemetet. Ott volt egy kuka, úgyhogy nem kellett messzire vinnem, de azért volt ott szemét rendesen. Szerintem a lángossütő szemete. Lisztes zacskó, tojástartó, tojáshéj, meg üres flakonok, szalvéták. Mindegy, nem is sorolom. Egyszerűen csak összeszedtem. Mindig van nálam nedves törlőkendő, így azzal megtöröltem a kezeimet, aztán már mentem is tovább a sétámra.

Tudjátok, rettenetes, hogy mennyire szemetes ez a város. Hogy ilyen rendetlenek az emberek, hogy egyszerűen tesznek rá, hogy mennyit ártanak a szétszórt szeméttel. Ráadásul az sem érdekli az ilyen szemetelő embereket, hogy másnak kell utánuk összeszedni a szemeteket. Ez igénytelenség és nagy fokú tiszteletlenség a földdel magával és más emberekkel szemben is.
Gondolom, nem fogtok meglepődni, ha elmondom, hogy a sétám során bizony még elég sok szeméttel találkoztam, de nem álltam neki mindent összeszedni. Kuka sem volt mindnek a közelében. Borzasztó, hogy mennyi szemét van az utcákon, a parkokban.

A lényeg, hogy nem szégyelltem magam és lehajoltam összeszedni minden szemetet ott az első kukánál, miközben a mellettem elhaladó emberek csak néztek. Senkit nem érdekel az utcán heverő szemét. Nem az övék, így nem is foglalkoznak vele. Oké, én sem vagyok rendszeres szemétszedő, de ezt egyszerűen nem bírtam ott hagyni. Szégyelltem volna elmenni csak úgy mellette.

És most a séta! Itthonról indulva, végig a Bihari úton egészen Kőbányáig, ott a Kápolna utcán és Óhegy utcán át az Óhegy parkba, azon átsétáltam, Harmat utcán le a Kőrösi útig, azon végig le a vasútig és onnan tovább az Egészségház mellett elsétáltam a Népligetbe. Szuperjó idő volt. A parkba érve leültem egy padra és levettem a cipőmet, zoknimat és mezítláb sétáltam végig az egész Népligeten. Annyira, de annyira jó volt! Sétáltam a kavicson, a rövid és magas fűben, az aszfalton, földes részen. Volt ott minden a természetből. De azért mindig a lábam elé néztem. Valaki mondta, hogy óvatosan a mezítlábaskodással a parkban, de amúgy is vigyáznék. 😃 Köszi, hogy aggódsz értem. 😙

Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy néha tegyen egy-egy sétát mezítláb is. Hihetetlenül jó érzés és felszabadító! Érezni a talpam alatt a földet, a természetet, a fűszálak selymességét, a föld egyenetlenségeit, a kavicsok szúrósságát, az aprócska fadarabok, gallyak keménységét. Izgalmas egyébként. Nem mindig felületen olyan jó érzés sétálni, de mindegyik kibírható. 😊

Ez ugyan nem saját fotó, de valami ilyesmi volt. 😊
Amúgy meg számtalan egészségügyi előnye és jótékony hatása van a mezítláb járásnak. Ne szégyelljétek levenni a lábbeliteket legalább a parkban. Nem számít, hogy mások mit gondolnak. Engem is megnéztek, de kit érdekel? Most is az a lényeg, hogy nekem milyen érzés mezítláb sétálni.
Lépésszámláló szerint 16 ezer lépést tettem. 😌😍

Kalandra fel! Irány a parkba egy jó kis mezítlábas sétára! Nem fogjátok megbánni. Szerintem. 😉💚

Na? Ügyes vagyok? Sikerült rövidet írnom. 😁

Vigyázzatok magatokra! 😘

Aprócska kaland

Az én véleményem az, hogy kaland az élet. És tudom, hogy ezzel jó néhány ismerősöm is így van. Már csak az a kérdés, hogy mi is az a kaland?

Vajon mi a kaland? Azt hiszem, én ezen a kérdésen nem is gondolkodnék, hanem azt mondanám, hogy egyszerűen minden kaland. Vagy mondhatjuk azt is, hogy bármi kaland lehet. Akár itthon, a négy fal között is meg tudok élni kalandokat még egyedül is. Ilyen itthoni kaland tud lenni a főzés, egy nagyobb takarítás, a könyvek átrendezése vagy éppen a dzsungelkalandom, amikor a növényeimmel foglalkozom. Számomra az írás is az. Amúgy meg a négy fal között megélhető kalandokat illetően mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogy mit tekint kalandnak.😉

A magam részéről ma egy kis csendes és magányos kalandban volt részem, nem a négy fal között. Az elmúlt napok gyászos hangulatát igyekezvén hátrahagyni.

Kora délután egy kis dolgom volt Kőbányán és úgy döntöttem, hogy onnan gyalog jövök haza. Menet közben egy újabb gondolatom támadt, mégpedig, hogy a Népligeten keresztül fogok hazajönni. Jó kis kerülő, de biztosan jó lesz.

Egészen kellemes idő volt. Bár az igaz, hogy a szél némiképp erősebben fújt és a nap sem sütött olyan nagyon, hiszen eltakarták a habos felhők.

Csendesen és magamba mélyedve sétáltam az úton, egyik villamosmegállót elhagyva a másik után. Ráadásul a forgalom is egész nagy volt, úgyhogy figyeltem a mellettem elsuhanó, néha elszáguldozó autókat, motorokat is. Bizony, ez utóbbiakból is egyre több van és némelyikük igazán fülsértően hangos. Gyalogos annál kevesebb volt, így egész utam során alig találkoztam emberekkel. Mikor pedig beértem a Népliget szélére, egy járdára, elfogott valami egészen másfajta érzés.

Olyan, mintha megkönnyebbültem volna és mintha még erősebb lett volna a bennem lévő nyugodtság érzése. Kicsit amolyan hipnotikus hatás alá kerültem. Mert az egész erdő (hívhatom erdőnek, ugye?) olyan csendes és nyugodt volt, olyan hihetetlenül egy másik világ érzését árasztotta! Csodálatos! Itt még kevesebb ember volt, de aki itt volt is, mintha egybeolvadt volna ezzel a természettel. Mindenki olyan lassú és csendes volt, hogy szinte észre sem lehetett venni őket. Csak a természettől elütő színű ruhák árulkodtak arról, hogy itt emberek is vannak. Senki nem akarta megtörni azt a varázst, ami itt tapasztalható. Egy idő után én is lassabban sétáltam, aztán kinéztem magamnak egy padot, és oda letelepedtem. Miután végigsétáltam a kavicsos utakon, majd a beton utakon, jó érzés volt megpihenni. Elfeküdtem a padon és a megnyugvásban jóval erősebben éreztem a testem vibrálását, ahogy megpihen. Vártam, hogy elcsendesedjen. De olyan rettenetesen kényelmetlen volt feküdni a padon, hogy néhány perc után inkább mégiscsak ülve merengtem tovább.

Hallgattam a sok különféle madár csicsergését, dalolását, a szél susogását, a körút forgalmának zaját. És mindezek mellett észrevehetően hallani lehetett azt az igazán megnyugtató, szinte álomba ringató csendet, ami, mint egy meleg ölelés, úgy fonja át az embert. Éreztem a bőrömön a szellő hűsítő simogatását, a néha felbukkanó nap sugarának meleg leheletű csókját. Séta közben a fűszálak gyengéden cirógatták a lábamat. Az orromat finom virágillat kábította el, én pedig behunyt szemmel még nagyobbat szippantottam belőle. A gyengéd szellő lágyan csiklandozta meg az orromat a már barnulni kezdett akácvirág illatával, a cserjéknek apró virágtornyaival, amik számtalan, igazán apró kis virágból állnak. Bódító illatukkal szinte elszédítettek. Volt még egy illat, amit nagyon szeretek, ez nem más, mint a csalán illata. Ezek a csalántelepek az erőteljes zöld illatukkal hívogatják az embert. Az élet erejét hirdetik.

Persze a liget egész területén sokkal finomabb a levegő illata. Szinte érezni, ahogy a növények, a fák lélegeznek, mintha egy ütemre lüktetnének. A fákra mindig is csodálattal tekintettem fel. Most is, ahogy felnéztem rájuk, elámultam. Micsoda hatalmas, tekintélyes lények ők! Itt állnak sok-sok év óta, annyi minden történik körülöttük, de ők csak állnak ott erőteljesen, életet adva önmagukból. Szerintem a fák a legcsodálatosabb élőlények a földön. Egy helyben állnak, gyökerük ki tudja, milyen mélyre növekszik, miket talál a földben. Törzsük évről évre vastagabb. Látni, ahogy évről évre újra kihajtanak, új leveleket hoznak, új lehetőséget, megfrissülve, megtisztulva, hogy ezzel a tisztasággal termeljék számunkra az életadó oxigént. Oly sokszor elmerengek magamban, hogy vajon mennyi mindent láthattak ezek a fák? Mennyi minden történt azóta, hogy ők ott vannak, ahol? Mennyi érzelmet láthattak? Mennyi bánatnak és örömnek lehettek tanúi? És mégis ott vannak, nem mennek sehová, nem vonják meg tőlünk az oltalmat, az életet adó oxigént. Nem ítélkeznek, egyszerűen csak léteznek nagyszerűségükben.

Elképesztő, hogy mennyi mindent köszönhetünk a fáknak. Tényleg ők a legnagyszerűbb teremtmények a földön. Még holtukban is csak az életet szolgálják. Van kint a ligetben néhány tábla, amire a holtfák hasznossága van kiírva. Érdemes elolvasni, mert elsorolja, mennyi életet szolgál még így is egy fa.

Ez a liget, az a kis erdő maga az élet. Ahogy beszívtam a levegőt abban a csendben és nyugalomban, éreztem, ahogy a lelkem békéje is újra rám talál. Ha mindenütt maga a nagybetűs Élet vesz körül, akkor miért is hagynám, hogy én magam az ellenkezőjét éljem meg magamban? Hisz az élet nagyszerű minden történésével együtt. Bár az elmúlt napokban eléggé kiborultam lelkileg, nagyon sokat sírtam, de ebben az erdőcskében sétálva csak az a szó vitt előre, hogy Élet. Minden fűszál, minden bokor, virág és fa csak ezt az egy szót harsogta.

Lassan elindultam hazafelé, ami azt jelentette, hogy el kell hagynom ezt az erdőt, ezt az életet, vissza kell térni a zajos valóságba. Bizony, mert ahogy kiértem az erődből, máris ott volt a nagyon forgalmas út. De lelkemben tovább őrzöm az erdő csendjét, a madarak hangját, a szellő simogatását, a nap sugarának csókját, a fűszálak cirógatását. Figyelek arra a békére, amit ott megleltem. Vigyázok rá.

Mert bizony, kaland az élet. Még akkor is, ha csak egy nyugodt sétának álcázza magát. Mert ha séta közben figyelek a körülöttem lévő életre, környezetre, ilyen csodás érzéseket élhetek meg, akkor máris mondhatom azt, hogy fantasztikus kalandban volt részem, pedig csak sétáltam egyet. Imádtam minden lépést, minden lélegzetet. Köszönöm ezt az élményt.

A képek tavalyiak, sajátok, de ugyanúgy a Népligetben készültek. 💗

Szeretet nélkül

Néha vagyok úgy, hogy régi ismerősöknek próbálok utánanézni, megtalálni őket, tudni, hogy jól alakul az életük. Bár nem vagyunk kapcsolatban, de mindig jó tudni, hogy nagyjából rendben vannak. Hiszen évekig együtt nevelkedtünk.

Ők azok a személyek, akikkel együtt voltam intézetben vagy jártam iskolába. Persze nem mindenkit tudok megtalálni, ahogy például az öcsémet sem.

Nos, ma délelőtt is kicsit kutakodtam. És már megint kiderült, hogy valaki már megint elment közülük. Nem most, már másfél éve. Igen, nagyon régen beszéltem vele, ezért nem is tudtam, hogy mi van vele. Aztán megláttam, hogy az oldala emlékoldal lett. A volt párjától tudtam meg, hogy mikor és mi történt. Hogy őszinte legyek, megkönnyeztem és azóta is fojtogat a sírás. Végtelenül sajnálom. Én őt mindig egy humorzsáknak ismertem. Legalábbis nagyon, de nagyon sokat hülyéskedtünk, amikor találkoztunk. Voltunk sok évvel ezelőtt együtt pár napra nyaralni. Már az intézetben is jóban voltunk, de csak később alakult köztünk valami barátságféle. Nem voltunk igazi barátok, mert akkor nem szakadt volna meg a kapcsolat. Mindketten tehettünk róla. Alig egy vagy két évvel volt idősebb nálam.

Ami a legmegdöbbentőbb, hogy ő már a sokadik azok közül, akiket még az intézetből ismerek, és már eltávoztak. Igen. Nagyon sokan meghaltak már. Mindegyikük plusz-mínusz 2-3 évvel a kortársam volt. És igen, a legszomorúbb az, hogy mindegyikük saját kezével vetett véget az életének.

Sok lány követett el az intézetben öngyilkossági kísérletet. Nem tudom, ebből mennyi volt „sikeres”.

Az első, amivel közvetlenül találkoztam, még talán '95-ben lehetett. Veszprémben voltunk akkor már. Az egyik lány annyira nem tudott megbirkózni az életével, a kilátástalanságával, hogy egy autó elé vetette magát. Egyik délután. Sokan hallottuk a csattanást, de nem tudtuk, mi volt az. Aztán kiderült. Azonnal meghalt. Szerencsénkre nem láttuk a testét, csak a fekete valamit, amivel letakarták. Aztán végső búcsút vettünk tőle a temetésén.

Nem volt senkije, nem szerette igazán senki.

Azóta közvetlenül nem találkoztam ilyen esettel. De ahogy az évek teltek, kirepültünk, mindenki másfelé került. És mindenkinek egészen máshogy alakult az élete. Azokat kicsit mindig is irigyeltem, akik az intézetből kikerülve férjhez mentek és családot alapítottak, de legalább jó irányba alakult az életük. Valakik azóta is együtt vannak. Pedig ezek már több mint 25 éves történetek.

Rengeteg lány az alkohol vagy a kábítószer rabja lett. Sokan az ősi női mesterséget választották.

Nem, egyáltalán nem ítélem el egyiküket sem. A mai eszemmel aztán pláne nem. Tudom, hogy elsősorban nem ők tehetnek arról, hogyan alakult az életük. Elsősorban azok tehetnek erről, akiknek nem kellettek, akik nem szerették őket.

Ahogy teltek az évek, néha megtudtam, hogy meghalt valamelyikük. A kortársaim. Velem egyidősek voltak. Volt, aki küzdött valamilyen betegséggel, volt, aki öngyilkos lett. A lényeg az, hogy nem bírták tovább az életet. A betegség sem véletlenül alakul ki. Én azt hiszem, hogy minden, de minden a szeretetlenségből, a bántásokból, az el nem fogadásból, az elhagyásból születik. És hiába mondják, hogy a felnőtt ember az már tehet a sorsáról, már meg tudja változtatni a sorsát. Igen, általában én is így gondolom. De soha ne felejtsük el, hogy mindenki abból tud építkezni, amit hozott magával! Nincs meg mindenkiben az az erő, hogy egyáltalán túléljen. Nincs meg mindenkiben az az erő, hogy egyáltalán felismerje, hogy segítségre van szüksége ahhoz, hogy túlélje, hogy megbékéljen a gyerekkorában elszenvedett dolgokkal, hogy ezeket megbocsássa és elengedje, hogy felül tudjon rajtuk emelkedni és egy „normális” életet élhessen. Ez vonatkozik mindenkire. Arra is, aki családban nőtt fel, arra is, aki intézetben vagy más körülmények között.

Óriási belső erő kell ahhoz, hogy egyáltalán felismerjük, hogy valami problémánk van és ezt meg akarjuk oldani. Azonban vannak, akik még ezt sem ismerik fel. Vagy ha igen, mégis képtelenek arra, hogy segítséget kérjenek, hogy változtassanak, hogy másik irányba induljanak el. Van, aki képtelen elfogadni a segítséget. Ismertem, ismerek most is ilyeneket.

A legnagyobb bűn ezen a világon a szeretetlenség. Hogy nem szeretünk, amikor lehetőségünk volna rá, nem szeretünk, amikor másnak szüksége van rá. Elfordulnak egymástól az emberek. Ez taszítja az embereket a mélységbe, akár függőségbe, akár betegségbe. Ha valakit nem szeretnek, nem támogatnak, nincsenek mellette, akkor ezekből végtelenül nehéz kijönni. Sajnos, olyan is van, hogy valakinek tényleg nincs meg a kellő lelki ereje ahhoz, hogy ezekből kimásszon. Kell valami belső hajtóerő, hogy megtegyék, de belőlük hiányzik.

Az is rettenetesen szomorú, hogy ezek az emberek egyáltalán nem tudják önmagukat szeretni, egyszerűen képtelenek rá. És senki nem mutat utat nekik ahhoz, ezt hogyan is lehetne. Ez saját tapasztalat is.

Nagyon sajnálom őket, ugyanakkor együtt tudok velük érezni. Bár én még nem jutottam el a konkrét cselekvésig, de nagyon sokszor megfordult már a fejemben, hogy minek is vagyok itt. A szeretetlenségtől én is szenvedek. Számomra a szeretet az, ha azt ki is mutatjuk. Nem elég, ha mondjuk. Engem is kedvelnek sokan, még azt is mondják, hogy szeretnek, de például soha senki nem hív meg mondjuk egy kávéra, egy sütire. Én meg már felhagytam az ilyen meghívásokkal, mert soha senkinek nincs ideje ilyenre. Most már én is nagyon begubóztam magamba.

Igen, a legjobban a szeretet hiányzik. Nagyon nagy szerencsém van, ha hetente kapok egy ölelést. De inkább ritkábban.

A lelkem legmélyén lévő félelmeket sem tudom akármikor megbeszélni akárkivel. Hetente járok valakihez úgy jó egy órás beszélgetésre, de az nem mindig elég.

Mégis itt vagyok, mert úgy érzem, talán másoknak adhatok valami jót, valamit, amire szükségük van, ami hátha segít nekik abban, hogy mégse adják fel. Még akkor is, ha én magam küszködöm.

Tudjátok, ezeket most miért írom le? Mert félek. Félek attól, hová vezethet mindaz, ami bennem van. Hová vezethet, ha egyszer már én sem bírom tovább. Nap mint nap megküzdök azzal, hogy legyűrjem a félelmemet és általában sikerrel is járok. De ma, hogy tudomást szereztem egy régi ismerős haláláról, felerősödtek a félelmeim. Küzdök velük ebben a pillanatban is.

Lehetek én akármilyen kedves, aranyos, szép, ha mindenki csak távolról és csak szavakkal szeret. Akkor jön ám csak fel az elkeseredettség, az értéktelenség érzése.

Azért is írok, hogy megkönnyítsem a lelkemet, hogy könnyebb legyen nekem, hogy feldolgozzak valamit. Mert erre szükségem van. Szükségem van erre.

Úgyhogy igen, ezeket a lányokat teljes mértékben megértem. Sajnálom, hogy nem lehetett rajtuk segíteni. Ők döntöttek így. Nekik nem kellett a segítség.

Azokat sajnálom nagyon, akik nem tudták, nem tudják elfogadni a szeretetet.

Én azonban még maradok. Még nem adom fel.

Emberek! Legyetek igazán Emberek! Szeressetek, amíg lehet, akit lehet. Legyetek ott neki, amikor szüksége van rá! Ne csak szavakban, írásban! Legyetek ott fizikailag! Beszélgessetek vele, ha arra van szüksége! Öleljétek át! Simogassátok a hátát, vigasztaljátok, amíg ki nem sírja magát! A távolról szeretet az nem igazi szeretet. Becsüljétek meg azt, aki ott van veletek, nektek! Ha nem megy jól egy kapcsolat, azt szeretettel engedjétek el, hogy mindenki megtalálhassa a saját boldogságát. Amit lehet, javítsatok meg! A hibákat ki lehet javítani, a viselkedésen lehet változtatni, meg lehet bocsátani, el lehet engedni. Mindig mindenből lehet szebbet és jobbat kihozni, amíg még él az ember, de ha már elment, akkor már semmit sem lehet megmásítani. Örök életünkre tüske marad a lelkünkbe, ha valaki úgy ment el, hogy bántottuk vagy nem lelt békére.

Mutassátok ki a szereteteteket, amíg van lehetőségetek rá! Figyeljetek egymásra és vegyétek észre, ha a másiknak baja van! Segíteni próbáljatok neki, ne bántani!

Az egyetlen, ami képes bármit is jobbá tenni és megváltoztatni, az a szeretet.

 

„Minden a szeretetből indul és minden oda tér vissza.”

Ritkán sírok, de ezt a cikket nem bírtam könnyek nélkül végigírni.

Rendőrt hívtam

Gyorsan szólok, hogy ne ijedjetek meg! Semmi gond nem történt.

Most pedig mesélek.... 😁
Nem szoktam egy nap két bejegyzést is írni, de úgy érzem, ezt most muszáj.
Egyszerű kis életem ma igazán fordulatos volt. Magam is meglepődtem rajta. És ismételten leszögezném, hogy a véletlenekben egyáltalán nem hiszek. Szerintem egyik ismerősöm isteni rendnek vagy rendezésnek nevezné. 😃

Ma annyira jó idő volt, hogy úgy éreztem, ki kell mozdulnom, valahová el kell mennem. Egy belvárosi helyen szobanövényvásár volt. Oda ellátogattam, de őszintén szólva, nagy csalódás volt az egész. Egészen pici helyen csak néhány árus. Gyönyörűek voltak a növények és persze áruk is volt rendesen. Úgy öt perc alatt körbejártam. De haza nem akartam jönni. Hova is menjek? Ott voltam a Blahán a vilimegállóban. Hogy ne a várost járjam, ne a betonon sétáljak, úgy döntöttem, kimegyek a Margitszigetre és ott sétálok egyet. Átsétálok a másik hídig.

A vili csak a Jászai térig ment, onnan séta be a szigetre. Megnéztem a szökőkutat. Rengeteg ember ment a hídon, még több volt a szigeten. Hihetetlenül sokan voltak. Sétálok a szigeten, ott is szinte minden zöld felületen sokan piknikeztek, pihentek, játszottak, táncoltak vagy csak napoztak. Elmentem a kis állatkert mellett, haladtam tovább. A sok ember a nagyobb területen jobban eloszlott.
Megyek tovább, ott vannak a romok. Általában előtte szoktam elmenni az úton. Most meg valamiért nem hagyott nyugodni az érzés, hogy a hátulja felé kellene mennem, arra sétáljak. Arra úgysem szoktam.
És akkor történt. Felismertem valakit.

Néhány nappal ezelőtt megosztottam egy bejegyzést egy eltűnt személyről. Álmomban sem gondoltam, hogy éppen itt és éppen én fogok ráakadni. Először nem is figyeltem, és nem is egyedül volt. Lassan sétáltam. Aztán megelőztek. Nem tudom, honnan jött az érzés, hogy nézzem meg jobban az illetőt. Hirtelen ismerősnek tűnt. Gyorsan elővettem a telefont, megnéztem a közösségi oldalon a bejegyzést, hívtam a megadott számot. Beszéltem az illető édesanyjával, ő mondta, hogy inkább a rendőrséget hívjam, mert ő nem tud eljönni oda. Szóval, felcsörögtem a rendőrséget, beszéltem valakivel, ügyeleteshez kapcsoltak, ott is beszéltem valakivel, aki mondta, hogy küldi a járőrt. Nem telt bele sok idő, még tíz perc sem volt, már ott is voltak. Velük is beszéltem. Megmutattam, hol van az illető. Rám már nem volt szükség, így sétáltam tovább.
Nem telt bele sok idő, az idős hölgy, az édesanya, hívott, hogy megköszönje újra és újra, mert a fia már úton is van haza. Viszik a rendőrök. Igaz, hogy felnőtt emberről van szó, de nem teljesen egészséges, ezért nagy volt az aggodalom.

Tudjátok, miért osztottam meg veletek ezt a történetet? Mert egyszerre voltam megrendült és meghatott. És hogy megint csak bebizonyosodott, hogy nincsenek véletlenek és igenis hallgatni kell arra a belső hangra.
Amúgy egészen addig, amíg ki nem derült, hogy aztán hazakerült, aggódtam is, hogy tényleg ő volt az, tényleg jó személyre hívtam a rendőröket? Vajon nem tévedtem? Az úgy elég gáz lett volna, ha kiderül, hogy milyen vaksi vagyok. 😁 De szerencsére minden jól alakult.
Mindeddig a pillanatig is még mindig csodálkozom, hogy tényleg az volt az érzés, hogy oda menjek ki. Nagyon ritkán szoktam a szigetre menni, úgy évente egyszer-kétszer csak. Túl sok ott az ember. Hogy lehetett, hogy ma mégis arra vitt a belső hang? Miért a romok hátulja felé mentem? Pontosan emlékszem, hogy ott álltam az elágazásnál - amúgy az illető és aki vele volt, pont mögöttem voltak - és azon filóztam, jobbra vagy balra menjek. És jobbra mentem. És hogy lehetett, hogy pont egy eltűnt személy van előttem? Komolyan, még mindig le vagyok döbbenve. Még soha ilyesmiben nem volt részem. Én már voltam eltűnt személy, mikor gyerekkoromban kétszer is meglógtam az intézetből. 😁 De az más volt.

Érdekes. Most is csak azt tudom mondani, hogy ez az egész nagyon érdekes. Volt időm rajta bőven gondolkodni, mert kisétáltam az Árpád hídig, de nem szálltam vilire, mentem tovább. A Göncz Árpád városközpontnál szálltam vilire egészen a Puskás stadionig. Onnan megint gyalog egészen hazáig. Átsétáltam a Népligeten. Na, ez igazán csendes volt, annyira jó volt! Hallgattam a madarak csicsergését és csak távolról hallatszottak az autók. Ellenben amúgy a szigeten hihetetlen nagy zaj volt.
A lépésszámláló szerint közel 17000 lépést tettem meg. Mindegy is, a lényeg, hogy órákon át sétáltam. Rendesen el is fáradtam és mire hazaértem, a virgácsaim is fájtak.

Szóval, sokat gondolkodtam közben. Egy picikét még szuperhősnek is érzem magamat. 😊 Egy egészen kicsit csak. És pont az a tény tesz azzá, hogy a belső hang azt súgta, hogy arra kell mennem.

Az már csak hab a tortán, hogy rengeteg elismerő tekintetet kaptam a külsőmet illetően, valaki még szavakban is kifejezte, de közben bocsánatot kért, nehogy tolakodónak véljem. Olyannal is találkoztam, aki útba igazítást kért. Érdekes, hogy utóbbi típussal elég gyakran találkozom.

Az egészet nem dicsekvésből írtam le, hanem inkább megdöbbenésből. Bár ez nem egy súlyosabb eset volt, mégis jelentőségteljes volt. Igazán örülök, hogy egy ilyenben segíthettem.
Hogy az milyen különleges, hogy pont jó helyen lenni, pont jó időben! Azt hinné az ember, hogy ilyen csak a filmekben van.

Azt hiszem, most már nem szaporítom tovább a szót. Még kicsit elmélázom néhány dolgon.

Vigyázzatok magatokra és egymásra is! 😘😘😘

Ajtónyitás

Egy nagyon egyszerű és kedves gesztus, ha valaki kinyitja előttünk az ajtót. Én nagyon szeretem, amikor valaki ilyen udvarias, mert általában egy mosoly is jár hozzá. Adok és kapok. Jó érzés, hogy még sokakból nem veszett ki ez az alapvető udvariassági gesztus. Tessék csak elfogadni!

Nos, azonban most egy másfajta ajtónyitásról akarok írni. Kérdezhetnétek, hogy de hát hogyan lehet máshogy is ajtót nyitni? Erre azt válaszolom, hogy sokféleképpen.

(Ezt a képet a netről szedtem.)

Néhány hónappal ezelőtt egy reggel arra ébredtem, hogy valami újat alkotnék. Erről olvashattok az Alkotásaim link alatt a hobbijaimról szóló oldalamon. Nagyon örültem neki, hogy ez felbukkant és egyszerűen imádtam. Azonnal bele is vetettem magamat. Úgy voltam vele, hogy tart ameddig tart ez az új szerelem. Még nem telt el egy hét, mikor több ilyen alkotással foglalkozó közösségi csoportban is megosztottam a munkáimat. El voltak képedve, hogy néhány nap után, ráadásul szabad kézzel micsoda alkotásaim vannak. Nagyon jólesett a dicséret, azóta is a zsebemben hordom őket.😍😍😍

A technika a pontozás volt egyszerű poháralátétekre. Minden lényeges infót megírtam. Aztán a dicséretek mellé jöttek a kérdések, hogy hol veszem az alátétet, mivel zárom le a munkát, ilyesmi. Voltak üzenetváltások, de a vásárlásban nem tudtam segíteni a külföldieknek túl sokat. Csak megírtam az üzlet típusát, ahol vásároltam.

Ez az új szerelemhobbi nagyjából másfél hónapig tartott nálam. Ahogy jött, úgy el is múlt. Egyszerűen már nem jött ihlet, késztetés, semmi arra, hogy csináljam. Így abba is hagytam. Jobban mondva, nem csináltam több ilyet. Amiket csináltam, azokból nagyon sokat elajándékoztam. Valahogy sikerült mindenkinek azt adni, amit éreztem, hogy az kell neki. Ezeket az ilyen jellegű belső megérzéseket meg mindennél jobban szeretem. 💖 Ez egyszerűen fantasztikus.

A csoportokban meg egyre-másra kezdtem azt látni, hogy beindultak az alátétekre készített pontozások is. Mert volt, aki kavicsra pontozott, volt, aki jóval nagyobb vászonra, falapra, asztalra, akármire, de valahogy az alátét nem volt ott. Ezután meg ez egyre inkább beindult. Bevallom, nem görgettem vissza, hogy korábban mik voltak a csoportban, csak azt láttam, hogy most sok a kérdés-válasz és egyre több alátétes mandala születik. Ez jó érzés volt. 

A sárga a legutolsó, amit készítettem és még senki nem látta, a fekete alapon kék meg az egyik kedvencem . 😊😍

 

 

 

 

 

 

 

 

Aztán teltek a napok, a hetek. Egyre inkább azt éreztem, hogy azért kellett nekiállnom a pontozásnak, hogy egy újabb lehetőséget mutassak meg másoknak. Az alátét lehetőségét. Nem számít, hogy ez fellengzősnek vagy milyennek hangzik, bennem annyira erős volt ez az érzés, hogy szinte kiáltott. Azért kellett csinálni, hogy bevigyem az alátéteket is a lehetőségek közé. Talán már csinálta más is korábban, de igazán csak ezután sokasodott meg.

Na, ezt hívom én egy ajtónyitásnak. Mert ez is az. Kinyitni egy ajtót másoknak, akik eddig ezt nem tudták. Egyáltalán nem számít, hogy egy vagy több ember megy be azon az ajtón, a lényeg számomra az, hogy van legalább egy olyan ember, akinek tudtam egy ajtót nyitni.

El sem tudom mondani, hogy mennyire hihetetlenül felemelő érzés volt ez már megint. Ja, amúgy még most is tart az érzés. 💗 Én pedig azóta sem alkottam. De nem bánom. Valahogy már az elején éreztem, hogy ez nem lesz hosszú távú szerelem, csak akkor még nem tudtam, hogy mi a célja. Amikor rájöttem, hát az tényleg felemelő volt. Annyira, de annyira szeretem az ilyeneket! 💗💝💖

Aztán gondolkodtam. Nem egy ilyen eset volt már az életemben. Bizony sokszor előfordult, hogy valakinek én nyitottam ki egy ajtót, amin besétált és az valami egészen mást hozott neki. Sokszor előfordult az is, hogy valaki nem akart belépni az ajtón. Ilyen is van. De hát mások döntéseiért nem mi vagyunk a felelősek.

Az is sokszor előfordult, hogy nekem nyitottak ajtó mások. Egy ajtó egy másik világra. Még az elutasításokban is meg lehet találni az ajtót, ami egy másik világra nyílik. 😊

Gondolkodom, gondolkodom, tudom, hogy sok ilyen volt, mikor valakinek én nyitottam ajtót, de most nem igazán jut eszembe túl sok ilyen. Mindig csak utólag esik le. Persze, miért is lenne ez másként?

Volt, aki a hatásomra kezdett bele az önismeretbe; aki egy rövid magyarázatommal egyszerre több ajtón is be tudott lépni; akit az itteni írásaim inspirálnak valamire; aki a hatásomra keresett jobb munkát magának; aki az étkezésében kezdett változtatni; aki kibékült a barátnőjével, ráadásul nagyobb vállalkozásba fogott (a lehetőségeihez képest nagyobb); aki a könyvemből merített nagyon sokat. Ez utóbbi különösen megtisztelő számomra, mert valaki azáltal, hogy elolvasta a könyvemet, tudott segíteni valaki másnak egy súlyos élethelyzetbeli dologban. Így kicsit magaménak is éreztem a dolgot, mert úgy éreztem, hogy ha nem is közvetlenül, de én is segítettem, hogy az a valaki a jó úton induljon el. Ezek annyira fantasztikus dolgok! Annyira jó, mikor tehetünk valami jót másokért! Szerintem ez az egyik legeslegeslegjobb dolog a világon.

Mindig azt vallom, hogy ha csak két szóval vagy egy mondattal valakinek szebbé, jobbá tettük az életét, már megérte, már akkor egy egész világot tettünk jobbá. Mert mindenki egy külön világ, egy egész világ. És ha valaki ezt a jót továbbviszi, továbbadja, akkor még több világ válik egyre jobbá.

Mindenkinek helye, szerepe van a világban. Mindenki tesz valamit, amivel hatással van mások életére. Mindenkitől lehet valamit tanulni.

Csodálatos az élet, csak észre kell benne venni, hogy számunkra mi az a csoda. Néha ezt egy mosolyban, egy kedves gesztusban, a csendben találjuk meg. Igazából bármiben megtalálható, csak nyitott szemmel kell járnunk, hogy ezt észrevegyük.

Bármennyire nem a legjobb állapot, még az egyedüllétnek is megvannak a maga csodái. Mert megismerhetem a saját képességeimet, erőmet, hogy egyedül is meg tudok birkózni a nehézségekkel. Van valaki, aki azt mondta, mindig rak egy-egy piros pontot a nevem mellé, mert látja, hogy bizonyos akadályokat milyen könnyedén veszek, hogy nem roppanok bele, hogy nem hagyom el magamat. Ez igazán jólesett.

Én magam nem vagyok hajlandó az élet árnyékos oldalát nézni és azon nyekeregni, hogy mi minden rossz van a világban vagy a saját életemben. Nem a külső dolgokat nézem és nem mást hibáztatok azért, ha velem, nálam van néha egy kis gubanc.

Én inkább a csodákban hiszek, abban, hogy mi magunk igenis hatással vagyunk az életünkre.

Éppen egy héttel ezelőtt, szombaton reggel (úgy látszik, az utóbbi időben szombaton reggelenként jön 😁), megint jött egy ihlet. Egy hetet vártam vele, hogy mi lesz, de még tartja magát, úgyhogy ma belevetem magamat. Ez az írás. Valamit meg kell írnom, mert nem hagy nyugton. Amint alakul vele valami, megírom nektek.

A végére csak azt üzenem mindenkinek, hogy tudjátok, higgyétek, hogy ti is legalább egy embernek vagytok az, aki egy új ajtót kinyit neki, aki egy másik világot mutat neki, aki hatással van rá valamilyen módon. A lényeg mindig csak az, hogy ez egy jó dolog legyen, soha ne legyetek más kárára! Aki szereti önmagát, az nem is lenne képes ártani másoknak. Igazam van vagy nem tévedtem? 😉😊 Szeressétek hát magatokat, mert csak így tudtok igazán másokat is szeretni!💕💕💕

Kedves szavak

 Néhány nappal ezelőtt írtam egy bejegyzést az új frizurámról. Most pedig ide fogom másolni, hogy milyen kedves dicséreteket kaptam vadidegen emberektől. Néhány jött ismerőstől is. Bizony, nekem is jólesik a dicséret. 💗💗💗 Köszönöm szépen mindenkinek! 😘😘😘
A közösségi oldalon lévő csoportokból vannak ezek. Úgy másolom, ahogy ők írták.

"Nagyon jól áll az új frizurád! Helyesen döntöttél!

Bátor döntés volt, de megérte.

A legfontosabb, hogy sugárzik Rólad, hogy szereted a hajad! És meg is hálálja

Nagyon jól áll, nagyon cukii vagy

Nagyon szép lett, remek döntés volt ez a frizura! Én is a festékmentes lenövesztés fázisában vagyok, nagyon kemény, irigyellek, hogy már az út végén vagy, én csak a 2. hónapnál tartok. Én is hasonló frizurát tervezek, ha már kellő hosszúságú az "ezüstkevercsem" , szóval nagyon köszönöm, hogy megosztottad a fotód , erőt adtál a folytatáshoz. Szuper lett!

 

Nagyon jól áll, bátor és bájos vagy!

 

Nagyon baba! Mármint a hajad és az arcod is!

Szuper vagy!

 

Nagyon jó lett!

 

Olyan őszinte, vidám, álcamentes arc néz a fotókról, amit sok emberen nem érzek mostanságés a hajad is szép 

 

Tényleg cuki a hajad, és a pofid is!

Hosszú haj párti vagyok, de esküszöm, hogy a rövid neked sokkal jobban áll! Tisztább, frissebb a külsőd vele! Olyan letisztultabb és nyitottabb lett tőle a megjelenésed. Szerintem minimum 5-10 év minusz!

 

Sokkal fiatalosabb így, nagyon jól áll!

Igaza van a lányodnak, nagyon helyes vagy ezzel a hajjal!

Tényleg nagyon cuki vagy röviddel. Nekem is tetszik.

 

Aranyos lett!

Kis bájos lettél vele. Szuper jó!

Jaj, de aranyooos! Szuperjó lett szerintem.

Mindenképp kedves arcod van,de az új séró nagyon ütős. Az a szín!

Nagyon jó a rövidebb, jó kis nyári frizurád lett!

 

Bájos, üde: TELITALÁLAT

Nagyon csini így is, sőt!!! Gratulálok, kemény menet, de megérte!!

 

Nagyon csinos vagy és nagyon jól áll az ősz haj,fiatalos

A Lányodnak igaza van!

Cuki!

Szuper jól áll nagyon ez a rövidebb haj! Én is pont ezt csináltam pár hete. Isteni, hogy 5 perc egy hajmosás! és alig van már festett rész.

 

Szuper lett 

 

Szia jó a frizurád,jól nézel ki!

 

Szuper  

 

Csini lettél 

 

Így is csinibaba vagy!

Nagyon jó döntés volt! Csini vagy! Ragyogsz!

Nagyon szép lett és fiatalos,

Megfiatalodtál...
 

,szerintem ez a hossz nagyon illik a kedves ,mosolygós arcodhoz.Szerintem is a havonta szemöldök sötétre festése még szuperebbé tenné,de már így is egy bájos- vagány csaj néz ránk!Jó egyveleg!

És tényleg cuki ahogy a lányod mondta annyira kedves , szép arcod van és tõkéletes ez a frizura hozzád"

A dicséret, mint mindenki másnak, nekem is nagyon jólesik. Erre szükség van, mert ez is az, ami megtoldja az ember önbizalmát, ami egy kicsit megint előbbre visz.

Az összes közül az a kedvencem, aki megköszönte, hogy megosztottam, ezzel erőt adtam neki. Az ilyenekért éri meg. Minden, amit leírok, megosztok, pontosan ezért éri meg. Ha már csak egy embernek is a hasznára vált, akkor már megérte.

Sokkal szebbé válik a világ, ha kedves szavakat mondunk. Ez mindenkinek megmelengeti a szívét és a lelkét, és utána ők is ezt adják tovább. Így terjed tovább a kedvesség és a szeretet.

Mikor úgy tűnik, hogy hiábavaló fáradtság a kedvesség, ti akkor se adjátok fel! Bármilyen módon fejezzétek ki a bennetek lévő szeretetet, kedvességet, jószívűséget. Lehet ez egy kedves szó, egy emoji, egy szívecske az üzenetre, egy mosoly, egy dicséret, egy érintés, egy ölelés, hogy meghallgatsz valakit, hogy segítesz, hogy odafigyelsz. Számtalan módja van ennek. És higgyétek el, megéri, mert a ti fényetek ettől még jobban fog ragyogni és ez észrevehető. Ezzel pedig az egész világ sokkal jobbá válik. Ez benne a legjobb. 💖💖💖
Minden kedvességet én is itt őrzök a szívemben és igyekszem én is továbbadni másoknak.