Amikor máshogy is hat ránk a világunk

Itt most megint olyan történeteket osztok meg veletek, amelyek szintén megtörténtek velem, és amiket szintén fel lehet ismerni egy kis tudatossággal. Ezek olyan – mondjuk így – tünetek, amik szintén azonnal fellépnek és rövid idő alatt ki lehet jönni belőlük.

Most azonban nem a lelki problémák testi kivetüléséről lesz szó, sokkal másabb dologról. Sokan vagyunk ilyenek, de talán sokan fel sem ismerik ezt magukban: ez az érzékenység.

Azt hiszem, ha nem is mindig, de néha én is túlságosan érzékeny vagyok és könnyen hatnak rám mások energiái és hangulatai. Ilyen történeteket fogok most veletek megosztani. Az időrend nem lényeges.

Néha nagyon döbbenetes ez az érzékenység, mert tud olyan tüneteket produkálni, ami bizonyos esetekben nem éppen jó. Ahogy a minap utaztam a metrón, leült mellém két fazon. Azonnal megéreztem a szagot, mégpedig az alkohol tipikus szagát. Rögtön fel kellett állnom mellőlük, mert elkezdtem szédülni. Én momentán nem vagyok egy ivós alkat, de van némi kellemetlen tapasztalatom az alkoholfogyasztással kapcsolatban. Tehát felálltam és jóval arrébb mentem a metrón. Szerencsére, már csak két megálló volt a végállomásig. Gyorsan kiszálltam, vettem néhány nagy levegőt és nagy léptekkel elindultam célom felé. Persze utána már hamar elmúlt az az állapot, de egyáltalán nem volt jó.

És akkor most jöhetnek a korábbi történetek!

Előző írásomból talán emlékeztek arra a fickóra, akivel csupán pár hónapot voltam, aki „miatt” fájt a felkarom bőre. Nos, most még egy kicsit erről a sztoriról lesz szó.

Akkoriban még nem voltam annyira tudatos, így erre is csak akkor jöttem rá, miután vége lett.

Tudni kell még, hogy ő egy számítógépes-telefonos játékfüggő volt. Én sohasem. Egyetlen számítógépes játék volt, amit évekkel korábban kezdtem, de aztán csak nagyon ritkán, évente egyszer vagy kétszer játszottam vele. Engem nem nagyon érdekelnek az ilyen játékok.

Ebben a kapcsolatban meg egyszer csak azt veszem észre, hogy leülök a gép elé és ott is ragadok. Órákig. Hosszú órákig. Fel sem tűnt, hogy egy kicsit olyan volt, mintha függő lettem volna. Csak játszottam és játszottam. Persze nem ment az életvitelem rovására. Elláttam a feladataimat, gondját viseltem a gyerekemnek, de szinte az össze szabadidőmben játszottam.

Aztán mikor a fickó kilépett az életemből, utána szinte egyáltalán nem is kívántam játszani. Tényleg, mintha elvágták volna. De persze ez sem „esett le” azonnal. Akkor világosodott meg bennem ez a dolog is, amikor azt a beszélgetést folytattam másnap egy ismerősömmel. Pontosan akkor tudatosodott bennem ez a függőségem. És tudjátok mit? Azóta nem játszottam azzal a játékkal, pedig amúgy szerettem. Mondjuk, mással se nagyon játszottam. Ennek már nagyjából négy éve.

Kicsit korábbi történet. Mikor még együtt voltam az exemmel, egyik vasárnap egy ismerősünket vártuk látogatóba. Örültem neki, mert nagyon jóban voltunk. Általában egész jó hangulatban szokott telni a beszélgetés hülyéskedéssel és viccelődéssel is. Azonban ez a beszélgetés most valamiért nem volt az igazi. Úgy egy-másfél óra után azt éreztem, jó volna, ha már menne. Valahogy egyre rosszabbul éreztem magamat.

Mikor végre elment, úgy éreztem, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Fájt a fejem, nem volt semmi erőm, semmi energiám. Le kellett feküdnöm és aludtam is több, mint egy órát. Csak utána kezdtem jobban érezni magamat. A dolgot akkoriban nem értettem.

Azt tudtam, hogy érzékeny vagyok, de hogy ennyire, azzal akkoriban nem voltam teljesen tisztában. A napokban viszont találkoztam egy számomra új fogalommal is, ez pedig a szuperérzékenység. Ehhez még egy tesztet is elvégeztem, ami igazolni látszott ezt a tulajdonságomat.

Nem dicsekvés akar ez lenni, csak néhány gondolat, hátha más is esetleg hasonló cipőben jár, vagyis érzékenyebb az átlagnál, de még nem talált rá magyarázatot. A nagy közösségi oldalon is van ilyen csoport és neten is utána lehet nézni.

Akkor még mesélek, úgyis szerettek olvasni. Van persze számos történetem, de némelyik még nálam is a kirívó kategóriába tartozik.

Néha úgy szoktam lenni, hogy ha valaki hazudik, akkor azt kisebbfajta rosszullétként szoktam érzékelni. Kis szédülés, esetleg hányinger vagy kellemetlen közérzet.

Egyszer egy ismerősnél voltam és mutatott egy hangfelvételt, ami kifejezetten neki szólt. Pár perc hallgatás után egészen rosszul kezdtem érezni magamat. Nem csak hányingerem lett, hanem konkrétan meg kellett látogatnom a nagy fehér fajanszcsészét, hogy letérdelve tiszteletemet tegyem előtte. Szépen akartam megfogalmazni, de amúgy egyszerűen mondva csak hánytam. Rémes volt. Ki is akadtam gyorsan, hogy ennyire azért már mégsem kellene érzékenynek lennem.

Nem sokkal utána meg is fogalmaztam magamnak egy kis beszédet. Nekem ebből elég! Nem akarok mindig ennyire rosszul lenni, ha valaki hazudik! Majd megpróbálom máshogy szűrni, ha tudom.

Tulajdonképpen azt hiszem, hogy ez működött is, mert mintha ezzel gátat szabtam volna az ilyen intenzív reakcióknak.

Aztán úgy egy-két hónappal ezelőtt egy másik ismerőssel való találkozás után hirtelen mérhetetlen dühöt éreztem. Nem is tudtam, hogy miért, mert nekem aztán nem volt okom dühöngeni. Nem is vagyok ilyen típus. Egyik barátnőmet hívtam fel, mert muszáj volt beszélnem valakivel. Jót beszélgettünk, kitárgyaltuk a dolgot, és beszélgetés közben rájöttem, hogy ez nem is az én dühöm, hanem az ismerősömé. Micsoda megkönnyebbülés! Így már könnyen és gyorsan el tudott párologni belőlem ez az érzés és teljesen megnyugodtam. Újra én magam voltam.

Igencsak elgondolkodtatott, mikor pár napja kapcsolatba kerültem a szuperérzékenység fogalmával. Ennek tudatában már nem is olyan meglepő, hogy annak idején azt a bizonyos férfit az életemben olyan nagyon-nagyon érzékeltem minden nap. Őt jó sokszor próbáltam elengedni, de igazából sohasem sikerült teljesen. Ezerszer kijelentettem, hogy nem akarom többet érzékelni, érezni őt, de az ő esetében ez valahogy nem akart elmúlni. Mind a mai napig vannak róla, vele megérzéseim, pedig nagyon ritkán találkozunk és beszélünk. Ha mondjuk hónapokig nem jelentkezik, akkor előre meg szoktam érezni, hogy nagyjából mikor fog írni.

Szerintem a következőket is nyugodtan sorolhatom az érzékenység kategóriájába. Ezek csak egyszerű példák.

Andrássy úton mentem át a nagy zebrán, ahol azért nem árt sietni. Hirtelen úgy éreztem, hogy le kell néznem az út kellős közepén és ott találtam egy arany karkötőt. Még megvan.

Tömegközlekedés. Villamossal vagy busszal menjek? Erős késztetés volt bennem a buszra, pedig azt a járatot egyáltalán nem szerettem sohasem. Így mégis csak engedve a belső hangnak, a buszra szálltam fel. Egyszer csak megszólalt a hangosbemondó, amiben közölték, hogy a villamos műszaki okok miatt nem jár.

Ugyanígy, amikor el kellett döntenem, hogy melyik úton menjek, határozottan az egyik felé terelt a belsőm. Egyszer így egy ezüst gyűrűt, másszor pénzt találtam.

Vagy hasonló esetben pont összefutottam valakivel.

Máskor meg pontosan az a megérzés, hogy mikor induljak el, hogy összefussak azzal, akivel szeretnék.

A nagyon friss példám, ez is mai pedig az, hogy valahová mennem kellett. Egy kisbolthoz, hogy mézet vegyek. Arra gondoltam, hogy ha odaérek, akkor pont jó lenne, ha az egyik ismerősöm, akivel kéne beszélnem pár szót, éppen ott lenne a kisboltnál. Mennyi az esélye, hogy éppen ott van, amikor ő is dolgozhat vagy éppen más dolga is lehetne? Esélyek ide vagy oda, ahogy közeledek a kisbolt felé, látom az ismerősömet éppen a bolt előtt. Hát ennyi.

Persze, hogy számomra is még mindig döbbenetesek ezek a dolgok. Pedig szinte nap mint nap ilyen és ehhez hasonló történések tömkelege tarkítja az életemet.

És igen, az érzékenységhez sorolom ezeket is, mert mindig olyan nagyon erős az a belső késztetés, a belső hang. Ezeket pedig egyáltalán nem lehet és nem is szabad figyelmen kívül hagyni. Mert mintha valami jelezne. Nem tudom igazán megmagyarázni. Remélem, azért értitek. Mondjuk, azok talán jobban, akik élnek át hasonló dolgokat.

Azt viszont tudom, hogy megnyugtató a tudat, hogy jelez a belső érzékelőm. Rezonál valamivel vagy valakivel, vagy éppen felhívja a figyelmemet valamire, vagy távol tart számomra kellemetlen dolgoktól, emberektől, eseményektől.

Esetemben ez az érzékenység nem okozott még súlyos problémákat, amik miatt esetleg szükségem lett volna pszichés vagy testi kezelésre. Sőt, úgy vagyok vele, hogy ha ezt még lehet fokozni, erősíteni és tisztítani, akkor megteszem. Mert lehet. A meditáció például egy nagyon remek módszer erre is. Már bebizonyosodott. :)

Figyelj és hallgass a testedre!

Mint minden más írásom, természetesen ez is személyes tapasztalatok alapján születik meg.

Nincs még egy olyan tökéletesen működő rendszer, mint a testünk.

Igaz az a kijelentés is, miszerint a lelki bajaink, problémáink, történéseink kivetülnek a testünkre. Vagyis a lelki dolgaink valamilyen testi tünetben nyilvánulnak meg.

Ugyanígy igaz az is, hogy ha jól érezzük magunkat és rendben vagyunk, akkor igazából láthatóan megszépülünk.

Amikor mások azt mondják nekünk, hogy ki vagyunk virulva vagy milyen szépek vagyunk és ők ezt nem értik, akkor, ugye, mi csak mosolygunk. Mert tudjuk, úgy érezzük, minden rendben van velünk, az életünkben.

Aki kicsit jártasabb úgymond az emberekben, az a külső testi tünetekből vagy belső betegségekből akár azt is tudhatja, hogy esetleg milyen lelki gondokkal küzdhet az illető, aki talán nincs is egészen tisztában azzal, hogy valami lelki probléma miatt beteg.

Én nem vagyok annyira jártas ezekben a jelekben, úgyhogy itt ezekről nem is esik szó. Hiszen csak arról írhatok, amit magam is tudok.

Arról sem fogok írni, hogy mennyiféle dolog miatt szenvedhetünk, mert a lista végtelen.

Most túlságosan arról sem fogok írni, hogy mi lehet az oka, hogy emberek nem lépnek ki ebből, hogy nem kezelik/kezeltetik a lelki bajaikat, és csak a testi tünetekkel foglalkoznak.

Tudjuk, hogy van, aki élvezi ezt az áldozatszerepet.

Van, aki szimplán nem tudja, mit kellene csinálnia.

Van, aki fel sem ismeri – mert nem akarja vagy nem tudja –, hogy neki valamilyen lelki problémát kellene megoldania ahhoz, hogy kigyógyuljon testi betegségéből.

A felismerésekhez, az ébredéshez és a változtatáshoz elsősorban önismeret és önszeretet kell. Lépésenként eljuthatunk mindegyikhez. De talán a legeslegelső lépésnek annak kellene lennie, hogy már eléggé fájjon az állapot, amiben vagyunk, és megszülessen bennünk az igény a változásra, a változtatásra. Amíg ez a belső késztetés nincs meg bennünk, addig elég nehéz lesz kilépni egy ilyen állapotból.

Eme bevezető után jöhet a lényeg, amiért ennek a bejegyzésnek a megírásába fogtam. Ugyanis bizonyos esetekben nálam is nagyon erős testi tünetek léptek fel, amik a helyzet megoldásával szépen elmúltak, megszűntek. Némelyik egy napon belül. Számomra is csodaszámba mentek ezek a dolgok (is).

Ezekből a történetekből egyértelműen kiviláglik, hogy mennyire nagy haszna van (volna), ha elkezdünk foglalkozni az önismerettel és gyakoroljuk is, és az is, hogy mennyire fontos a tudatosság.

Én is évek óta benne vagyok az önismeret gyakorlásában és igyekszem mindig egyre jobban tudatossá válni az életemben. Ennek ellenére néha nekem is kell egy kis idő, hogy felismerjem a történések hatását az életemre, a testemre. Innentől, ha megtörtént a felismerés, akkor már könnyebben megy az adott helyzet rendezése.

Hadd meséljek akkor!

Majdnem minden történetem hogy, hogy nem, egy-egy férfihez köthető kapcsolatomról szól. Ezekben éltem meg számomra fájdalmas és néha megdöbbentő tüneteket. Időrendben fogok haladni. A tünetek időrendjében.

Elöljáróban néhány mondat az apámról. Hisz tudjátok, sok felnőttkori problémánk, párkapcsolati gondunk visszavezethető a szülőkre.

Egy éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Második gyerek vagyok, van egy nővérem és három öcsém. Nekik azonban más az apjuk. Ahogy a szüleim elváltak, apám soha többet nem foglalkozott, nem beszélt velem. Tudtam, hogy ki ő, később láttam őt, sőt, dolgoztunk egy munkahelyen is felnőtt koromban, de mindig került engem.

Későbbi kevés pszichológiai tanulmányaim és nagyrészt az önismeret hatására megvoltak a felismeréseim, megbocsátás, elengedés és hasonlók. Évekkel ezelőtt meghalt, anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna.

Akkor a történetek és a tünetek.

Az első a hátfájás. A húszas éveim közepétől nagyjából tavalyig, vagyis negyvenegy éves koromig masszív hátfájós voltam. Több területen is voltak fájdalmaim, de egy hely volt, ami súlyosabb problémákat okozott, majd kezelést igényelt.

Nem vagyok tisztában, mely csigolyának mi a száma, ezért úgy fogalmazok, hogy a mellkasom közepén, a melleim közötti résszel egy vonalba eső csigolya az, ami néha pokoli fájdalmakat okozott.

Jártam orvosoknál, írtak fel fizikoterápiát. Vagyis a tüneteket próbálták kezelni, az okot senki sem. Bár ezt nem is keresték soha.

Soha, semmilyen kezeléstől nem lettem jobban. Voltak ugyan tünetmentes, fájdalommentes időszakaim is. De amikor fájt, az sokszor elviselhetetlen volt és semmi megoldást nem találtam rá. Volt úgy, ha lehajoltam, akkor már nem tudtam felállni, nem tudtam rendesen levegőt venni. Ilyenkor letérdeltem, úgy próbáltam kiegyenesedni, levegőt venni. Pár perc múlva fel tudtam állni.

Akkoriban erősen benne éltem még az áldozatszerepben, így leginkább nyavalyogtam és sajnáltattam magam.

Sok-sok hosszú évnek kellett eltelnie, mire jöttek a felismerések és elmúlt a fájdalom.

Ennek párkapcsolati vonatkozása, hogy huszonhat éves koromban költöztem a fővárosba egy férfi miatt, akivel aztán nagyjából nyolc és fél évig voltunk párkapcsolatban.

Hogy miért húztuk ilyen sokáig a semmilyen szinten nem jól működő kapcsolatunkat? Jó kérdés. Válasz? Van néhány. De kérlek, minden választ nyitott elmével és nyitott szívvel olvass, ítélkezés nélkül.

Az első válasz: anyagilag függtem tőle. Nem volt munkám, nem voltak rokonaim, akikhez fordulhattam volna. Aztán a lányomat is visszakaptam. A párom lakásában éltünk hármasban, ő tartott el minket anyagilag.

Párkapcsolatunk lezárása után még évekig laktunk a lányommal abban a lakásban, míg a párom már külföldön dolgozott és élt. De anyagi támogatást továbbra is kaptuk tőle. Igaz, hogy már a kapcsolatunk ideje alatt is elég sokat dolgozott külföldön, ami miatt azt mondanám, hogy a nyolc és fél évünkből nagyjából négy-öt volt az, amit együtt is töltöttünk. Később tudtam meg, hogy engem okolt, amiért több külföldi munkát vállalt el, mert szerinte nekem kellett a több pénz. Mindezt úgy, hogy ő volt az, aki kezelte a pénzügyeket és nekem csak utalt, amennyire éppen szükségem volt. Javára legyen írva, hogy ebből a szempontból rendes volt és bőkezű.

Úgy két évvel ezelőttig még beszélőviszonyban voltunk. Akkor dobott ki minket a lakásából. A lányom a barátjához költözött, én pedig albérletbe.

Időbe telt talpra állnom, de mint számomra kiderült és bebizonyosodott, a legjobb dolog volt, hogy kidobott minket.

Már eleve nem valami jól indult a kapcsolatunk, hiszen a legelején kijelentette, soha nem lesz belém szerelmes, és számára az első helyen mindig a munka fog állni. Ezt be is bizonyította és idővel a kapcsolat még rosszabbá vált. Például, akármibe is fogtam volna, mindig azzal jött, hogy abban mi a negatívum, mi a hátulütője és miért nem sikerülhet. A sok negatív hozzáállásától és véleményétől, elkedvetlenítő beszélgetéseinktől egyre értéktelenebbnek, semmihez sem értőnek éreztem magam. Idővel aztán egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, mert semmi erőt nem éreztem ehhez magamban. Egyre erősebb volt bennem ez az erőtlenség. Ráadásul egyre kevésbé éreztem magam olyannak, aki bármihez is ért.

A pénzt persze közben úgy küldte, hogy mindig mondta, nem szívesen.

Kapcsolatunk vége után elkezdte írogatni a nekem küldött összegeket, így elvileg elég szép nagy összeggel tartozom neki.

Azt is mondta, hogy bűntudatból ad pénzt. De hogy miért volt bűntudata, az számomra sohasem derült ki.

Most jöhet egy kis elvarázsolt rész. Kéretik továbbra is megtartani a nyitottságot.

Voltunk egyfajta angyalos tisztításon, ott kaptunk olyan infókat, hogy karmikus dolgunk van egymással, ami hamarosan kifut. Lehet, hogy kifutott, de ezután még úgy öt évig voltunk beszélőviszonyban, anyagilag támogatós kapcsolatban.

Nos, mint mondtam, minden szempontból a legjobb volt, hogy kidobott minket.

A párkapcsolatunk vége után úgy nagyjából fél évvel belépett egy másik férfi az életembe, de csak mint szerető volt jelen. Aki egy szomszéd volt a házból. Hihetetlen történések sokasága vezetett el a találkozásunkig. Addigra már túl voltam a kevés pszichológiai tanulmányomon, egyéni önismeretbe és körökbe jártam és egyre jobban érdeklődtem az úgynevezett spirituális dolgok iránt is. Találkozásunk is egyfajta csoda volt.

Vele aztán rengeteg dolgot megéltem, megtanultam. Igaz, hogy csak szeretői a kapcsolatunk, mégis, az első pillanattól fogva tudtam, hogy ebben sokkal több van. Csak, sajnos, nem bontakozott ki. Én beleszerettem, majd úgymond kiszerettem belőle. Ő sosem akart komolyabb kapcsolatot, aminek az okára később rájöttem.

Mindig különleges volt mindkettőnknek minden egyes találkozás. És mindig minden olyan természetes volt köztünk, mintha mindig is ismertük volna egymást. Mind a mai napig jóban vagyunk. Ritkán találkoztunk, de akkor földrengés és égzengés volt mindig.

Ő még a hátfájós korszakomban jött az életembe. Vele is volt azonban spirituálisnak vagy ezoterikusnak nevezhető vonatkozás. Ugyanis sokat szenvedtem amiatt, hogy szerelmes voltam belé, mégsem az én párom volt.

Fölkerestem olyan embert, aki segíthetett rálátni a kapcsolatunkra. Itt is jöttek a karmikus dolgok, komplett történetbe ágyazva. Elengedős meditációt is csináltam.

Tudni kell, hogy annyira egymásra voltunk hangolódva, talán én rá jobban, mint ő rám, hogy nagyon sok dolgot tudtam róla úgy, hogy nem is beszéltünk azokról. Sok mindent megéreztem róla, ami később bizonyossággá is vált. Olyan szinten érzékeltem őt, amiről nem is gondoltam, hogy képes vagyok rá. És mégis!

Annál a segítőnél kaptam bizonyos válaszokat, amik akkor hihetőek is voltak meg nem is. De ezek is csak később bizonyosodtak be, hogy melyik volt igaz a történetből.

Szintén ráadás, hogy még meditációkban is láttam képeket kettőnkről.

Ennyi mesélés után jöhet a hátfájás!

Ha igaznak fogadjuk el a korábbi életek történéseit, akkor ez a férfi, a szeretőm egyszer szerelemféltésből hátba szúrással megölt.

Az, hogy ez tényleg így volt, egy hirtelen pillanatban vált előttem világossá. Egy alkalommal nála voltam, éppen elfeküdtem az ágyán és olyan erős fájdalom nyilallt a hátamba, pontosan abba a csigolyámba, mintha éppen egy éles késsel szúrtak volna meg. Mindössze néhány pillanatig tartott az egész. Döbbenetem még ennél is nagyobb volt.

Idővel aztán rendezgettük sorainkat, kiegyenlítettük, amit kellett.

Kapcsolatunk idestova hét és fél éve kezdődött. A hátfájásom pedig fokozatosan csökkent.

Mikor az exem kidobott a lakásából és végre elköltöztem abból a házból, már szinte alig-alig fájt a hátam. Az elmúlt egy évben pedig egyetlen egyszer sem keserítette meg az életemet. Teljesen elmúlt. Testileg helyrejöttem.

Sok köze volt a fájdalom elmúlásában minden felismerésnek, bizonyos érzések megélésének és persze a tudatosságnak. Na meg persze annak is, hogy mindent a helyén tudtam kezelni. Idővel. Az élethez való optimista hozzáállásom is kellett mindehhez.

Három évvel ezelőtt írtam és kiadtam egy könyvet az önszeretetről, amiben rengeteg felismerésemet és megtanult feladatomat írtam le.

Eme cikk megírása már napok óta foglalkoztatott gondolatban. A mai nap reggelén pedig egy egészen új felismerés talált meg. Méghozzá a hátfájással kapcsolatban.

A korábbi kapcsolatomból fakadó negatív dolgok, az akkori párom hozzám való negatív hozzám állása jó ideig nyomta a hátamat és persze a vállaimat. De az konkrétan a ma reggeli meditációm után jött, hogy az a bizonyos csigolyafájdalom, az a rettenetes, az részben miatta is volt.

És újra jön a „spiri” vonal. Egy megint másik korábbi életemben is hátba szúrással ölt meg valaki. Nos, ő volt az. Képzelhetitek, hogy mennyire meglepődöm az ilyeneken én is.

Látjátok? Ilyen sok év után jött ez az újabb információ. Pedig már évek óta nem is beszéltünk.

Az utóbbi két évben, mióta egyedül élek és nincs rám negatív hatással a közelemben senki sem, gondolok többek között az exemre is, nagyon jól sikerült összeszednem magamat és visszaszereznem, sőt, erősítenem az erőmet. A lelkemet azóta is mindenféle jó dologgal igyekszem erősíteni. Ez nagyon fontos.

Ahogy már írtam, figyelnünk kell önmagunkat és tudatosnak kell lennünk, hogy felismerjünk ilyen dolgokat. Meg úgy hiszem, némi rutin is kell hozzá. Nem kívánok senkinek semmi testi bajt, de ha jön, akkor érdemes megfigyelni magunkat, a környezetünket és a körülöttünk lévő embereket. Tényleg nem egyszerű a helyzet, de megtanulható.

Akkor jöhetnek a többiek. Most már lényegesen rövidebb történetekkel.

Valamivel több, mint négy éve összejöttem egy nálam fiatalabb fickóval. Őt már nem részletezem. Hiba volt belevágni. Szerencsére, mindössze pár hónapig voltunk együtt. Igazából vele sem működött egyik terület sem.

A vele töltött idő alatt felbukkanó testi tünet pedig a bal felkarom bőrének folyamatos, de nem túl erős fájdalma és érzékenysége volt. A legfinomabb érintés, a ruhák érintése is bántotta.

Sajnos, még nem voltam elég tudatos és figyelmes, így nem jöttem rá sem a fájdalom okára, sem a megoldásra.

A lényeg, hogy ő inkább afféle piedesztálra állított, és mikor látta, hogy én is emberből vagyok, vannak nyűgjeim, azonnal elhagyott, mondván, nem tud tovább szeretni. Mindezt melóból és üzenetekkel kommunikálta le velem. Mire megjött, már összecsomagoltam a holmijait.

Másnap este, pont, amikor telefonon beszélgettem valakivel az ügyről, akkor tudatosodott bennem néhány dolog vele kapcsolatban. És mondhatom, hogy szinte ott, abban a pillanatban elmúlt a felkarom bőrének fájdalma, ami azóta sem tért vissza.

Később még volt két olyan eset az életemben, ahol szinte ugyanaz a bajom volt.

Naivan azt hittem, hogy ha egy férfi közeledik, akkor akar többet is. De mindkettőnél hamar kiderült, hogy csak szexet akarnak és semmi mást. Mert azon kívül nem számítottam nekik. Mindkettőjükkel találkoztam néhányszor, együtt is voltunk, de ez a pár alkalom bőven elég volt a testemnek, hogy megint súlyos tünetekkel jelezzen, hogy ők semmilyen szempontból nem megfelelő férfiak az életemben.

Az első esetben két napos volt a betegség lefolyása. Egy nap az egész napom úgy telt el, hogy nagyjából öt percenként jártam vécére. A végén némi kis fájdalmam is volt, de nem volt annyira jelentős. Gondoltam, hogy talán valami húgyúti fertőzésem lehet, de nem ragaszkodtam annyira a gondolathoz. Amúgy már egy-két hete nem találkoztam a férfivel. Mindenesetre több liter gyógyteát ittam aznap. Másnap mintha csökkent volna a vécére járások száma. Azonban szinte percre pontosan délután három órakor elkezdett fájni a jobb oldalam. Este nyolcra már olyan szinten fájt, hogy csak meggörnyedve tudtam járni. Taxival kórházba mentem. Az autózás is pokoli kínokat okozott. Ott aztán vizeletet kellett adnom vizsgálathoz. Még soha az életben nem volt olyan színű a vizeletem, mint akkor, amikor mintát adtam. Végeztek még ultrahangot. A diagnózis vesemedence-gyulladás volt. Kaptam egy öt napos antibiotikumot, fájdalomcsillapítót viszont nem, mivel már évek óta allergiás vagyok az olyan típusú gyógyszerekre.

Este a kórházból még felhívtam azt a férfit, aki nem is igazán akart beszélni velem. Másodjára ki is nyomta a telefont. Kiderült, hogy nője van, vele volt. Ott eldöntöttem, hogy nem kell ez az ember az életembe.

Taxival aztán hazajöttem, ami újabb kínokat okozott. Éjfélre értem haza. Ágyba bújtam, majd reggel a szokásos időben keltem. Ami ebben a csoda volt, hogy másnap reggel úgy keltem fel, mintha soha semmi bajom nem lett volna a vesémmel. Nem fájt semmim, nem jártam gyakrabban vécére, mint amúgy, és a vizeletemmel is minden rendben volt. Mintha mondjuk csak álmodtam volna az előző napi fájdalmakat és kórházat. Hirtelen nem is jutottam szóhoz az újabb döbbenettől. Ennyi volt az egész.

A másik is hasonló történet. Idén év elején történt. Januárban. Megismerkedtem megint valakivel.

Tudni kell azért, hogy évek óta egyedül vagyok.

Szimpatikusnak találtam. Néha találkoztunk. A harmadik találkozó után reggel jöttem haza tőle. Aznap délután már véres volt a vizeletem, ami szintén soha nem fordult még elő velem. Volt némi fájdalmam is és megint öt percenként jártam vécére.

Elmentem megint a sürgősségire, de legalább nyolc órát kellett volna várni, hogy megvizsgáljanak, így rögtön haza is jöttem. Pár napig még volt némi fájdalmam. Háziorvost hívtam, gyógyszert írt fel látatlanban a tüneteim elmondása után. Egy ismerőshöz mentem éppen, neki volt olyan, kaptam tőle egy szemet, ami elég hamar csökkentette a tüneteimet. Igaz, még egy vagy két napig szedtem a gyógyszert, de már másnap nem volt semmi problémám. Mondhatom azt, hogy ebben az esetben nagyjából három napig tartott a „betegség”, ami szintén úgy múlt el, mintha elvágták volna. A pasival szakítottam, azóta sem beszéltünk. A „betegség” nem tért vissza.

Ezek voltak nálam azok a nagyon kirívó esetek, amikor a lelkem üzent a testemen keresztül. Számomra mind nagyon döbbenetes és tanulságos volt. Azóta nagyon figyelek arra, hogy ha találkozom egy férfivel, akár randi miatt vagy csak egy egyszerű ismerősként, akkor milyen tüneteket vált ki, ha kivált a testemből. Akinél semmi tünet, az maradhat a kosárban. Akinél bármi fellép, bárhogy jelez a testem, igyekszem minél nagyobb távolságot tartani tőle.

Egy utolsó adalék. Áprilisban történt velem, szintén egy reggeli ébredés után, hogy elég erőteljes gondolatban üzent a testem. Azt mondta, nem kell neki többet hús. Azért tudni kell, hogy nagy csirkerajongó voltam mindig is, elég sokat ettem. Képes voltam napi szinten csirkét enni. Így rögtön a húsvét utáni keddtől fogva egyáltalán nem eszem húst. Mintha megint egy új időszámítás kezdődött volna az életemben. De miért is vagyok ezen meglepődve? Március közepén van a születésnapom és azt már hosszú évek tapasztalata bizonyítja, hogy ilyenkor mindig történik velem valami jelentőségteljes, amitől akár hatalmas fordulatot vehet az életem. Ilyen volt most ez is.

A húst rögtön elhagytam. A túró és joghurt csak néhány hónappal később került elhagyásra. Tejet már amúgy sem iszom nagyon régóta.

Vagyis teljesen vegán lettem. Ezért hálás vagyok a testemnek. Hálás vagyok azért a gondolatért, hogy üzent, nem kér több húst. Sokkal jobban érzem magam, beindult a fogyás. Fittnek és erősnek érzem magam, bár mostanában az edzés elmaradt az életemből. Hamarosan ezt is újrakezdem.

Szerintem ezek a példák is mutatják, mennyire érdemes hallgatni és figyelni a testünkre, a testünk jelzéseire. Mert a testen keresztül mindig a lélek, a felsőbb én vagy ki minek hívja, akar üzenni nekünk. Ebben száz százalékig biztos vagyok.

Bátran mondhatom, hogy ha a testünk üzen valamit, akkor sohasem téved. Mindig megmutatja a problémát, de sajnos, nekünk kell megfejtenünk és szépen megoldanunk. Ez a melósabb része. De garantálhatom, hogy minden erőfeszítés megéri, amit ezért a megoldásért megteszünk.

Szükség esetén pedig bátran kérjünk segítséget, ha egyedül nem boldogulunk!

Már régen megtanultam, hogy tanácsot nem osztogatunk. Viszont ötleteket és javaslatokat tehetek. Íme hát, a javaslatom. Érdemes volna elkezdeni meditálni, mert ez nagyon sokat segít a tisztább rálátásban. Érdemes volna elkezdeni napi szinten figyelni magunkat. Figyelni a környezetünket, az ismerőseinket, hogy ki mit vált ki belőlünk. Bizony, a számunkra romboló embereket érdemes távol tartani magunktól.

Azonban nem kell belebolondulni önmagunk megfigyelésébe és nem is kell véresen komolyan venni ezt a dolgot. Ha feszültséget okoz, próbáljuk meg lazábban kezelni ezt. Csak nyugi! Amúgy a tempót is a testünk fogja diktálni.

Én jelenleg továbbra is egyedül élek. Alig egy hete új munkám lett, amit nagyon szeretek. Igyekszem figyelni magamra és a testem jelzéseire.

Bízom benne, hogy ezekkel a sorokkal tudtam valakinek segíteni.😍