Csak egy kérdés

Valaki feltett nekem egy kérdést. Így szól: Miért osztom meg minden írásomat?

Mert hogy nagyon személyes dolgokról írok, mégis felteszem őket.

Igazán jó a kérdés. Tényleg. Ha megengeditek, akkor meg is válaszolnám most itt írásban is. Neki is elmondtam ezeket.

Először is, tényleg minden egyes bejegyzés személyes. A novellák, a mesék igazából mind rólam szólnak. De hát ki másról is szólnának?

Látszik, hogy azért én is küszködöm néha az élet útvesztőjében. Jó lenne, ha néha nem lenne útvesztő. De az a jó, hogy mindig sikerül kikecmeregni belőle. Szóval, hogy küszködöm. Néha nagyon fáj, néha nagyon örülök. Igen, ezek mind az én megéléseim.

Tehát, először is, azért osztom meg őket, hogy kicsit lássák az emberek, hogy igenis másnak is vannak problémáik. Néha kicsik, néha nagyon. Hogy ezekről lehet beszélni, sőt kell is. Ha van valaki, aki meghallgat minket, annak bátran el lehet mondani. Mert nagyon sokat tud segíteni, ha valakivel meg tudjuk osztani a nyűgjeinket.

Nem kell, hogy minden tabutéma legyen. Nem kell mindent magunkba fojtani. Meg kell tanulni megnyílni.

Ráadásul az is, hogy észre kell vennünk, hogy bizony mások is vannak rajtunk kívül a világban. Másra is oda lehet figyelni. Na, most nem konkrétan rám. De talán az írásaimból is kiviláglik, hogy mások is fontosak nekem, másokra is figyelek. Látom őket. Észreveszem őket. És észreveszem a szépséget, a jóságot a világban. Ezek is benne vannak az írásaimban.

Másodszor azért, mert nem tudom megbeszélni őket senkivel, amikor felmerülnek bennem a dolgok, amikről írok. Ezért inkább kiírom magamból. Mert írásban sok mindent vissza tudok adni. Nekem is jó, hogy kiírhatom. Mert egyszerűen írnom kell. Belső késztetés.

Ezek saját gondolatok, az én saját igazságaim. Nem akarom senkire sem erőltetni őket, hiszen mindenkinek megvan a saját igazsága. Itt azt is akarom mondani, hogy ha írok és nem beszélgetek valakivel, akkor nincs vita belőle, mert nem értünk egyet.

Nem kell a gondolataimat elfogadni úgy, ahogy vannak. Akinek szüksége van rá, az merít belőle annyit, amennyi neki kell.

Harmadszor meg azért, hogy ezekkel is erősítsem saját magam. Hiszen azt mondják, hogy aki ennyire megnyílik, az sokkal sérülékenyebbé válik. Sajnos, nagyon is igaza van ennek a mondásnak. Saját magamon érzem. De nem bánom és fel is vállalom. Nem könnyű. Éppen ezért vagyok úgy, hogy inkább azt gondolom, erősítenek engem a bejegyzéseim. Mikor újra és újra visszaolvasom őket, tudok belőlük meríteni. Egyik-másik különösen sokat ad.

Negyedszer pedig azért, mert én is valamiféle nyomot akarok hagyni a világban. Ha máshogy nem, akkor az írásaimmal. Hogy igenis merni kell, bátornak kell lenni. Akármit hoz is az élet, az olyan lesz, amilyenné alakítjuk.

Így van. Bennem is ott van, hogy ismert akarok lenni. Maradandó akarok lenni. Értékesnek tartom az írásaimat, és ha legalább egy embernek tudtam általuk valamit adni, akkor már megérte.

Nagyon sok mindent ki lehet olvasni az írásaimból, ha valaki figyel. Ha valaki mondjuk némi önismerettel és emberismerettel figyel. Lehet belőlük talán tanulni is, töltekezni. De azt én is kérem, hogy ítélkezés nélkül olvasson mindenki. Hiszen egyikünknek sem tiszte megítélni a másikat.

Tiszteletben kell tartanunk mindenkinek a személyét és személyiségét.

Igyekszem senkit sem bántani. Hiszen én sem szeretném, ha engem bántanának.

Talán ezek a legfőbb okok, hogy miért is írok annyi mindent és miért is osztom meg őket. Ez tényleg valamiféle belső késztetés.

A mai napon is írtam még valami mást is, de az csak holnap fog eldőlni, egy találkozó után, hogy meg is osztom-e mindenkivel vagy inkább törlésre kerül.

És amikor már kikapcsoltam a számítógépet és gondoltam, hogy lefekszem aludni, jött egy ilyen gondolat, hogy meg kell válaszoljam a feltett kérdést írásban is.

Kedves ismerősöm, aki feltette a kérdést, szokott nekem segíteni megérteni a dolgaimat. Vagy legalábbis segít, hogy esetleg más szemszögből is rájuk lássak.

Szóval, akinek szüksége van rá, az ne fukarkodjon a gondolataival és ossza meg őket bátran másokkal. De azért vigyázzunk, hogy kivel osztjuk meg! Aki esetleg azokkal visszaél vagy bánt minket, azokkal semmiképpen sem szabad megosztani. Olyanokkal kell, akik támogatnak, akik esetleg tudnak segíteni, rávilágítani valamire.

Jaj, most is csak írnék és írnék. De muszáj abbahagynom, mert még meditálni akarok.

Hé, hé, ujjacskáim, ideje befejezni az írást! Tessék most már leállni! Kell a pihenés.

Mindenkinek csodákkal teli mindenséget kívánok!

Öleléééés

Démonok és az angyal

Egyszer volt, hol nem volt…

Minden mese így kezdődik. Tán még azok is, amiket a valóság ír. Én most eltekintenék ettől, de akkor is mesét fogok írni. :)

Egy hatalmas országban élt egy szépséges lányka. Nem volt király az apja, nem volt három testvér közül a legkisebb és gonosz mostohája sem volt. Ő egymagában éldegélt egy piciny házikóban egy hatalmas erdő közepén. Szeretett itt éldegélni, távol a világ zajától. Szerette ezt a csendet.

Amikor dolga volt, bement a városba, elintézte az ügyeit, bevásárolt. Szóval, élte az életét, mint mindenki más.

Nagyon szeretett olvasni, így a könyvek igazán jó barátai voltak. Ő is próbálkozott az írással. Egyszerűen szeretett írni.

Történt egy szép napon, amikor a városban járt, hogy találkozott egy fiatalemberrel. Már elsőre megtetszettek egymásnak. Bár még egyetlen szót sem váltottak. Csak csendben, a másikat nézve haladtak el egymás mellett. Nem tudták, hogy találkoznak-e még.

Nem is olyan sokára, mikor a lányka újra felkerekedett, hogy megtegye szokásos körútját a városban, újra találkozott ezzel a fiatalemberrel, aki most megszólította a lányt, mert már kíváncsi volt rá. Tudni akarta legalább a nevét. Majd bátorságot vett magán és megkérdezte a lányt, hogy hazakísérheti-e. A lány messze lakik, de ha a fiúnak nem baj, akkor nyugodtan. A fiúnak nem volt baj, ő még a legmesszibb vidékről is haza tud találni.

A lány még elintézte a bevásárlást és elindult haza a fiú kíséretében. Az úton mégis csendesek voltak, bár mindkettejükben ott volt a kíváncsiság. Amikor azonban a lány házához értek, valahogy hirtelen mindketten felszabadultabbnak érezték magukat. A lány teával kínálta a fiút, amit az örömmel elfogadott. Bementek a házba, a lány lepakolt, majd teát készített. Leültek a nappaliban, iszogatták a teájukat, beszélgettek és nevetgéltek. Nagyon jól érezték magukat. Majd a fiúnak mennie kellett, hiszen már kezdett sötétedni. Bár szívesen maradt volna.

Egy öleléssel elbúcsúztak és megbeszélték, hogy hamarosan találkoznak.

Nagyjából egy hét múlva megint találkoztak. A fiú megint hazakísérte őt, megint beszélgetés, nevetgélés volt. Így ment ez szinte hétről hétre. Volt olyan is, hogy nem találkoztak hétvégén. A fiú nem ért rá. Ilyenkor a lány mindig nagyon elszomorodott, mert kezdte megszeretni a fiút. Olyan jó volt vele nevetgélni. Az ölelését meg máris megszerette.

Történt aztán, hogy a fiú nem szólt, hogy nem találkoznak. A lány meg bizony elszomorodott. Azt hitte, hogy már nem kíváncsi rá a fiú. Mert hiába is várta, a fiú nem írt neki és nem is hívta fel. Így, amikor legközelebb találkoztak, konfliktus támad közöttük. De mivel megkedvelték a másikat, nem akarták, hogy véget érjen az, ami még szinte csak most kezdődik közöttük.

Azonban ez az eset hamarosan újra megismétlődött köztük. A lány szívébe fájdalom hasított. Hát mégsem számítok neki? Hát mégsem kíváncsi rám? A fiú győzködte, hogy igenis fontos neki, de a lány valamiért már nem hitt a szavának.

Mikor a soron következő találkozójuk is meghiúsult, a lány valóban elszomorodott. Már nem hitte, hogy a fiú tényleg szeretné őt. Szívébe minden lélegzetvétellel a fájdalom hasított. Miért is mert ő reménykedni? Miért is kellett neki beleszeretnie? Miért is hagyta, hogy a fiú így belopja magát a szívébe?

A lány nem tudta, hogy ezzel a kétségbeeséssel milyen démonokat szabadított el. Merthogy ez történt. És már nem tudta megállítani őket. A démonok meg szép csendesen birtokukba vették a házat. A lány nem tudott ellenük mit tenni. Hatalmas félelem lett úrrá rajta. Félelmében nem tudott mást tenni, csak megállás nélkül sírt. Nem bírta ezeket a démonokat legyőzni. Ahhoz túl erősek voltak. Eleinte még próbálkozott azzal, hogy harcra keljen velük, de aztán, mivel a démonok erősebbnek bizonyultak, sírva megadta magát nekik.

A démonok még erősebbnek érezték magukat. Örültek, hogy egy újabb lelket tudtak megszerezni, akit magukkal vihetnek a pokol sötét bugyraiba. És a lány már nem tudott ellenük harcolni. Már csak azt tudta tenni, hogy számba vette az életét. Gondolt azokra is, akiket szeretett. Gondolt a férfire is. Mert tudta, hogy miatta tudtak ezek a démonok elszabadulni és a nőt elrabolni. Még nem vitték el, de így is kínozták. Ereje már nem volt küzdeni, csak csendesen sírdogált, miközben a démonok egyre jobban bevették magukat a házába, a lelkébe. Csak annyit tudott kérni a démonoktól, hogy hadd írjon még egy utolsó levelet. Hadd köszönjön el mindazoktól, akiket szeretett.

Miközben a levelet írta, könnyei elhomályosították a látását. Még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy elérje a fiút. De nem tudta elérni. A démonok pedig ott álltak a háta mögött és csak nevettek rajta. Hiába is próbálkozol, suttogták a fülébe. A fiú nem fog megmenteni, nem fog jönni. Mi fogunk téged magunkkal vinni. És a lány, mivel már nem tudott ellenállni, csendesen megadta magát. Feladott mindent. Számba vette a dolgai. Így írta a levelet.

Már éppen a második oldalt kezdte el írni, amikor valami zajra lett figyelmes. A démonok is felfigyeltek erre a zajra. Nem tudták, mi lehet az. Először a lány sem tudta felfogni, hogy mi az. Hiszen itt az erdőben ilyen késői órán már mindig nagy csend szokott lenni. Most azonban nem így volt. Ahogy kinézett a lány az ablakon, az erdő sötétjében egy fénylő pontot pillantott meg. Vajon mi lehet az? De a démonok nem akarták hagyni, hogy a fénylő pontot nézze, így újra és újra arra kényszerítették, hogy írja meg az utolsó levelét, hogy aztán magukkal vihessék. A lány leült az asztalhoz és könnyes szemeivel követte a betűket a papíron. Mennyire fájt ez őneki! Miért akarják ezek a démonok magukkal vinni? Hiszen ő mindent megtett egész életében, hogy a démonokat messziről elkerülje. De úgy látszik, most valamilyen titokzatos erő életre hívta őket.

A kinti zaj egyre közelebbről hallatszott. A lány felemelte a fejét a papírról, odament az ablakhoz és újra kinézett rajta. Azt látta, hogy a fénylő pont már nem is olyan kicsi pont. Egyre közelebb ért és egyre nagyobbá változott. Mi ez a fényesség? Ki ez a fényesség? Egészen addig nem is tudta kivenni a lány a fényesség vonásait, amíg teljesen közel nem ért a házhoz.

És hogy meglepődött! Te jó ég! Hiszen ez egy angyal! Nem elég, hogy megszállják a démonok, erre valamilyen csoda folytán ott terem egy angyal! Vajon ő is érte jött? Ő is el akarja vinni, csak éppen máshová?

Az angyal, mikor a házhoz ért, látta a benti sötétséget. Elővette fényes, hosszú kardját, betörte az ajtót és áthatolt a sötétségen. A házban hirtelen fényesség támadt. Az angyal kardjával fenyegette a démonokat, akik nem is mertek vele harcba szállni. Tudták, hogy a lány most még gyenge, még el tudják vinni. De az angyal is érezte, látta a lány kétségbeesését, látta, hogy a démonok körülveszik őt, hogy magukkal vihessék.

Azonban az angyal, mivel angyal volt, nem hagyhatta, hogy a démonok bárkit is megkaparintsanak maguknak. Minden démont, aki a lány körül volt, egy-egy kardsuhintással lekaszabolt. Vigyázott, hogy kardjával ne érintse a lányt. Őt még véletlenül sem akarta bántani. Vigyázott rá. A házban pedig egyre nagyobb és nagyobb lett a világosság, a fény. A fény, amit az angyal árasztott magából.

Nem volt olyan nagy a küzdelem. A démonok a gyengeségből táplálkoztak, az angyal azonban náluk sokkal erősebb volt. Mert ő a fényből jött. És a fény minden sötétséget képes legyőzni.

Mikor az angyal minden démont elpusztított, leült a lány mellé és gyengéden átölelte. A lány érezte az angyalból áradó melegséget és szeretetet és most már megkönnyebbülésében gördültek ki a könnycseppek a szeméből.

Már nem akart utolsó levelet írni. Már itt volt vele ez az angyal, aki megmentette őt a démonok karmaiból. Megmentette őt a pokol bugyraitól. Nagyon hálás volt ennek az angyalnak.

De vajon ez az angyal honnan tudta, hogy van itt egy lány, akit éppen meg kell menteni? Nem tudott mást elképzelni, mint azt, hogy valami csoda történhetett. Hogy valahol látták azt, hogy a lány mennyire szenved és küldtek a megmentésére egy angyalt. És ez az angyal szívesen jött.

Még mindig átölelve tartotta a lányt, aki lassan kezdett megnyugodni az ő meleget árasztó karjaiban. Vigasztalta, nyugtatta a lányt. Karjai szinte mint egy meleg takaró, úgy ölelték körbe a kissé még remegő lányt. Az angyal azt suttogta neki, hogy nincs mitől félni. Ő itt van neki. És ha bármikor szüksége van rá, ő tudni fogja és jön, hogy vigyázzon rá.

Mikor a lány megnyugodott, az angyal engedett az ölelésen. A lány szemébe nézett és megnyugtatóan, biztatóan rámosolygott. A lány szívét hatalmas könnyebbség töltötte be. Örült, hogy megmenekült a démonoktól. Hálás volt ennek az angyalnak. Megköszönte, hogy eljött hozzá és megmentette. Az angyal ezt nagyon szívesen tette. És bármikor megteszi, ha a lánynak szüksége van rá.

Az angyal még megvárta, amíg a lány teljesen megnyugodott. A ház még mindig fényárban úszott az angyal hatalmas fényétől. De a lány már nem félt, már inkább öröm volt a szívében, mint bánat.

Az angyal hamarosan elköszönt. Neki most mennie kellett. Talán mások is arra szorulnak, hogy ez az angyal megmentse őket, gondolta a lány.

Az ajtóhoz kísérte az angyalt, amin nyoma sem volt annak, hogy nem is olyan régen ez az angyal betörte, hogy bejöhessen a házba. Mintha varázslat történt volna és az ajtó csak úgy állt ott, mintha semmi sem történt volna vele.

Még ott állt az angyal és a lány egymással szemben. A lány várta, hogy az angyal elinduljon. De az angyal még utoljára odalépett hozzá és hatalmas karjaiba zárta őt. Ezzel az utolsó öleléssel biztosította a lányt, hogy minden rendben lesz és ő bárhonnan vigyázni fog rá.

Majd az angyal kilépett az ajtón és hirtelen eltűnt az éj sötétjében. A lány még egy pillanatig látta a fényességet. Becsukta az ajtót és most már mosollyal az arcán indult a szobájába, hogy végre a teste is megnyugvásra leljen és pihenjen. Még mindig ajkán volt a mosoly, mikor bebújt a meleg takaró alá. Bár azt be kellett vallania, hogy az angyal ölelése semmihez sem fogható puha és meleg volt.

Ezekkel a gondolatokkal hunyta le szemeit és hamarosan belepte őt a jótékony álom.

Tudta, hogy már nincs mitől félnie. A félbehagyott levelet az angyal magával vitte. Nem kellett az már a lánynak.

Most már az álmok tengerében járva a lány tudta, hogy történhet az életében bármi, van egy angyal, aki ott fog teremni, ha neki szüksége van rá. Már nem félt.

Egy kis számadás

Ijesztő. Már maga a szó is kissé ijesztő számomra. Mert hirtelen megláttam, hogy

mennyi minden van mögötte.

Kicsit összerendezgettem a blogbejegyzéseimet. Formáztam, alakítottam, tettem fel néhány képet. Egy tavalyi bejegyzéshez most tettem fel képet az anyámról. Soha nem mutogattam még sehol az ő képét. A felrakott kép is abban az évben készült, amikor születtem. Aha, olyan sok képem van róla, igen. A kettőből választottam egyet. 😭 De szomorú. És az arca oly idegen. Mintha egy ismeretlen nőt néznék, akiről azt mondták, hogy ő az anyám. 😢☹

Ez a kép igazából egy csoportkép, amin anyám van, az egyik húga meg az anyjuk. Nagynéném ölében a nővérem, anyáméban én. A család nőtagjai anyai ágról. Kissé hiányosan.

Aztán nézegettem azt a fotóalbumot, amiben az ő képe is benne van. És tudjátok mire jutottam? Gyerekkorom összes emléke mindössze 15 db fotón van meg. Ezek is különböző korszakokból.

Ha csak belegondolok abba, hogy a képek életem mely korszakáról szólnak! Őszintén szólva belegondolni sem olyan jó. Igen, érzékelek némi fájdalmat, bánatot a bensőmben.

Van egy fotóm, ezen 1 éves vagyok. Akkor váltak el a szüleim.

Van egy fotóm, amin anyám, apám és a nővérem van.

Van három darab fotón, amin én és a nővérem meg a legidősebb öcsém van. Milyen vidámnak látszunk rajtuk!

Van egy képem, itt talán óvodás lehettem. Hajam hosszából ítélve.

Van az a bizonyos, amit mindenkiről készítettek, mikor első osztályos volt.

Van egy képem kisdobosként, nyakkendővel a nyakamban. Igazolványkép.

Van egy csecse rucis képem.

Van kettő képen arról a napról, amikor ötödikes évzáró volt, és amikor elvittek a nevelőszüleim.

Van egy a nevelőszüleimnél, kezemben szülinapi tortával. Ezen rajta van a legkisebb öcsém is.

Van egy olyan ritka képem! Ezen egy macskával a kezemben vagyok a nevelőszüleimnél.

Végül van egy középiskolai ballagós képem.

Ez minden! Ez minden??? Édeskevés egy ember életéből. És mégis, mennyi mindent el lehet mesélni, ha csak ezt a néhány képet is nézzük! Atyaég!

Amíg megírom a bejegyzést, kitalálom, hogy feltegyem-e ezeket a képeket.

Ha csak a gondtalannak tűnő, annak látszó gyerekkoromat nézem, akár tényleg szép is lehetett volna. Csakhogy nyolc éves korom előttről eltűntek az emlékeim, mikor anyám meghalt. Igen, nyolc éves voltam. Utána történtek velem gyerekkorom legrosszabb eseményei.

Aztán intézetbe kerültem. Az évzárós képen csoporttársak és osztálytársak is vannak.

Majd nevelőszülőknél.

Így nézegetve a képeket, nagyon sok minden beugrik. Tényleg igaz a mondás, hogy egy kép többet mond ezer szónál. Mert ha nekem most el kellene kezdenem mesélni, bizony ezer és ezer szónál is többet tudnék mondani. De aki olyan kíváncsi, az olvassa el inkább a könyvemet!😃

Épp azt számoltam az imént, hogy az évzáró óta is eltelt 29 év! Ez hihetetlen. Látom a többieket a fotón és már alig emlékszem valakinek a nevére. Ki tudja, mi van velük? Tudom, hogy a korombeliek közül néhányan már nem élnek.

Nézem a képeket, amin a nevelőszüleim vannak. Megkereszteltek, vagyis a keresztszüleim is lettek. Keresztapám már nagyon régen meghalt. Több, mint húsz éve. Ő nagyon szeretett engem. Keresztanyámmal nem tartom a kapcsolatot. Néhány éve még tudtam, hogy él. Hogy ma mi van vele, fogalmam sincs.

Ugyanígy a legkisebb öcsémről sincs infóm évek óta. Ahogy a legnagyobbról még régebb óta.

Annyi minden történt velem az évek során. Tényleg hihetetlenül sok dolog. Nem is olyan könnyű visszaemlékezni. Azért, mert egyrészt sok az emlék, másrészt meg nem mindegyik olyan szép. Meg a sok részlet. Jó és rossz dolgok. Nevetések és sírások. Rengeteg érzelem. Félelem és fájdalom.

Milyen érdekes is az emberi élet! Amikor nekiindulunk az életünknek, akkor olyan tiszták és boldogok vagyunk. Előre el sem tudnánk képzelni, hogy mennyi minden történhet velünk. Aztán telnek az évek, hatnak ránk az emberek, a környezet. Kapunk rengeteg szeretetet, jót és van, aki rengeteg bántást kap. Pedig mindannyian úgy érkezünk ide, hogy szeretve vagyunk. Na jó, sokakat nem szeretnek már akkor sem, sajnos. 😢 Hát nem az kellene, hogy a szüleink legyenek azok, akik megvédenek és örökké szeretnek minket? Mégis miért van az, hogy pont ők azok, akik kezdik elrontani azt a felhőtlen és csodálatosnak ígérkező gyerekkort? Nem, nem megyek bele most a hibáztatásokba. Csak hagyom, hogy szaladgáljanak a gondolataim. Ezek a furcsa kis jószágok.😉😃

Honnan indulunk és hová jutunk?

Vagy ha rápillantok az anyámék csoportképére. Azon a képen olyannak tűnik, hogy minden rendben van. De igazából nem tudhatom, hogy akkor milyen volt az ő életük. Én éppen csak néhány hónapos vagyok a képen. Ez a kép mennyire igaz? Őszinte vajon a mosolyuk? És ha csak a fotós előtt tűnt minden szépnek és jónak? Ugye, ugye! Mennyi megválaszolatlan kérdés! És igen, soha nem lesz már meg rájuk a válasz. Lépjünk is tovább!

Első osztály? Megvan mindenkinek? Íróasztalnál, iskolaköpenyben, előtted könyv, kezedben ceruza, mögötted a tábla vagy akármi. Az én hátam mögött egy térkép van. Ebből az időből is csak a kép van meg, hozzá tartozó emlék azokból az évekből szintén egyenlő a nullával.

Hogy elrepülnek az évek! Hogy elszállnak felettünk! Ki emlékszik még a gyerekkorára? Kinek vannak szép emlékei? Ki őrizget fényképeket? Mennyi fényképed van? Mennyi emléked van? Szépek? Csúnyák?

Tudom, sok idő kéne leírni, de még elmesélni is az emlékeket. És igazából azt sem tudom, hogy szükségünk van-e az emlékeinkre vagy sem. Mert persze, hogy a múltunk is hozzánk tartozik. De talán annyira már mégsem. Mert már elmúlt. Mert már olyan régen volt, olyan távolinak tűnik az egész, mintha nem is velem történt volna meg. Ki volt az a nagyon szőke kislány? Kacagása felhőtlen. De a szemében látszik a bánat már akkor is. Ez valaha tényleg én voltam? Nehéz elhinni. Úgy még nehezebb, hogy emlékek sincsenek rólam. Kell az emlék? És miért? Hogy még jobban fájjon? Hogy visszamászkáljunk áldozatszerepbe?

Én már úgy vagyok vele, hogy talán sokkal jobb, hogy nem is emlékszem olyan sok mindenre. Sajnos, a legrosszabbakat nem sikerült elfelejteni. De azért amire nem emlékszem, az nem fáj. Néha jó, ha az emlékek a feledés homályába vesznek. Igen, a frányák persze ott vannak a tudatalattiban. Hatnak is onnan, tudjuk jól. De ha most a tudatot veszem, akkor én nem bánom, hogy nem emlékszem. Minek? Mi értelme lenne már? Újra átélni a történéseket? Elrágódni rajtuk? Megemészteni sem tudnám, olyan rágós volna.

Mindegy. Elmúlt. A képek szereplőinek egy része már rég halott. Anyám, apám, keresztapám, nagyanyám. Az a kislány is már rég halott, aki a képeken szerepel. Aki egykor én voltam. És még csak azt sem tudom pontosan, hogy ő mikor halt meg. Mikor halt meg bennem az a gondtalan kislány. Mikor változott át az arca, a tekintete olyan megtörtté és fájdalmassá. Sajnálom ezt a kislányt. Ha most visszamehetnék az időben, biztosan nagyon megszeretgetném és megvigasztalnám. Minden nap mellette lennék, hogy ne érezze magát egyedül. Hogy tudja, nagy dolgokra hivatott. Hogy tudja, valaki mindig szeretni fogja. Elmondanám neki, hogy milyen erős is ő, milyen bátor és nagy harcos. Megszeretgetném.

Kár, hogy nem tudok visszamenni.

Azt mondom mindenkinek, hogy szeresse a szeretteit, amíg tudja. Amíg van rá lehetősége. Szeresse! Ne veszekedjen vele, ne bántsák egymást! Legyenek fontosak egymásnak! Szánjanak egymásra időt! Nem akkor, ha majd lesz egy kis szabadidejük! Tessék megteremteni az időt arra, hogy együtt legyen mindenki a szeretteivel. Akinek a szerettei nem olyan fontosak, hogy időt szánjon rájuk, az nézzen nagyon mélyen magába! Mert a világon semmi más nincs, ami fontosabb, mint a szeretet.

Döntöttem! Teszek fel néhány képet elhunyt gyerekkoromból.

Őszintén szólva, egy kis pityergés is rám tört. Ilyen ez.

Minden rosszban van valami jó... vagy még jobb :)

Közhelynek hangzik és hihetetlen? Elsőre annak is tűnik. De ha jobban belegondolunk, ha a történések mélyére nézünk, akkor meg fogjuk látni, hogy ez a mondat igaz. Mesélek.😃

Nagyon sok mindent megírtam már magamról itt a blogban is. De aki olvasta a könyvemet, az nagyjából ismeri az életemet tényszerűen. Rengeteg rossz dolog ért életem során. Kezdve az elvált szülőktől, anyuka halála, gonosz nagyszülők, állami gondozás, nevelőszülőkön át a korai házasságig, első gyerek, akit az apja nevel, második gyerek, rossz kapcsolatok, rengeteg lakhelyváltás, küszködés, harag, félelmek és könnyek minden mennyiségben. Most nem óhajtok belemenni a részletekbe. Most arra próbálok kilyukadni, amit a címadó mondat mesél.

Az, hogy ezt a mondatot egyáltalán megértsük, haladnunk kell az önmegismerés útján. Ez az út mindenkinek más. De ha eljutunk a fejlődésben egy szintre, akkor már könnyebben tudunk visszatekinteni a múltunkra. És akkor meg tudjuk érteni ennek a mondatnak az igazságát.

Én most saját életemen keresztül mondom el, miért is igaz ez a mondat.

A sok küszködés, szenvedés után valamikor bennem is felsejlett, hogy mást akarok. Először persze az volt bennem, hogy másoknak akarok segíteni. Csakhogy rájöttem, hogy ahhoz, hogy másoknak tudjak bármilyen módon is segíteni, először önmagamon kell segíteni. Önmagamnak kell változnom, fejlődnöm. Tanultam pszichológiát, ott még inkább rájöttem, hogy mire is van személy szerint nekem szükségem. Arra a képzésre, azokkal az emberekkel nem volt szükségem. Kiléptem. Papírt nem szereztem. Majd egyéni önismeretbe jártam. Már kezdtem sok mindent érteni. Kezdtem formálódni, alakulni. Bizonyos idő elteltével innen is tovább kellett lépnem. Másik segítőm lett, aki szintén kísért egy rövid ideig az utamon. Aztán hagytam a segítőket. Persze, mindegyik hozzá tett valamit a fejlődésemhez, de az igazi utat, az igazi felfedezéseket egymagamnak kellett megtennem. És igazából a legtöbb ráeszmélésem, a legtöbb felfedezésem, átalakulásom az úgynevezett terápiás munkák befejezése után történt.

Aztán jött az a hatalmas változásom. Ami most már majdnem hat éve kezdődött. Nem mondom, hogy befejeződött, csak most van egy kis pihenőidő. Néha ilyen is kell. Ebben nincs semmi rossz. ✌

Majd kezdett formát ölteni bennem, hogy írok mindarról, amiket megtapasztaltam, a felismeréseimről, az átalakulásaimról. Így született meg az én csodálatos könyvem. Minden betűjét imádom és minden betűjére büszke vagyok. ❤❤❤

És akkor most már rá is térnék, hogy miért is igaz a cím.

Meg kellett járnom a fejlődés egy bizonyos útját ahhoz, hogy rájöjjek… nagyon sok mindenre rájöttem. De többek között rájöttem arra, hogy mennyire fontos a megértés, az elfogadás, a megengedés.

És akkor bele is vehetjük az olyan spirituális kifejezéseket is, miszerint mindent mi alakítunk az életünkben, mindent mi vonzottunk bele. Egy szóval, mi alakítjuk az életünket.

Oké. Megértettem. Elfogadtam. És ez a kijelentés nagyon sokat segített a múltam feldolgozásában, megértésében, a megbocsátásban és még sok-sok hasonló dologban.

Mielőtt tovább haladnék, azt elárulom, hogy ezek a fejlődések nem egyik pillanatról a másikra következnek be. Vannak, amelyek tényleg rövid idő alatt bukkannak felszínre, ám vannak olyanok is, amelyeknek sok hosszú év kell, hogy beérjenek. És itt újra elmondom, hogy a fejlődést, a változást számoljuk onnan, amikor ténylegesen el kezdtünk foglalkozni önmagunkkal, az önfejlesztésünkkel, az önismerettel stb. Így mondhatom, hogy nekem is évek kellettek ahhoz, hogy bizonyos dolgok megérjenek bennem. De minden úgy van jól, ahogy történik. 😉😃💛

Mert megértettem, hogy igazából valahol a lelkemben minden történést én idéztem, én akartam, hogy megtörténjen. Mert ezáltal fejlődhettem, megtanulhattam valamit. Mert minden szereplő kellett az életemben ahhoz, hogy hozzásegítsenek megtapasztalni olyan rossz dolgokat, amiket sikerült később megértenem. Ezek által tanultam meg a megbocsátást. Általuk tanultam meg az elfogadást. Azt, hogy mindenki csak azt tudja adni önmagából, amit ő is hozott élete korábbi szakaszaiból, amire őt is nevelték, tanították. Mert aki nem tanul, nem fejlődik önmagában, ő csak azt tudja továbbadni, amit neki adtak a felmenői. Neki csak ez a hozott anyag van. Nem gyűjt hozzá mást.

Én viszont gyűjtöttem. Ezért is sikerült oly sok mindent meghaladnom. De hogy meglegyenek ezek a meghaladások, minden történés és minden szereplő kellett hozzá, mert így került helyére minden. Ha csak abba gondolok bele, hogy a rossz dolgokkal kezdődött minden, de egy nagyon jó eredménybe fejlődött, akkor máris látható a cím igazsága. 😃

Persze, ahogy már írtam, tényleg fejlődnünk kell. Ugyanis ténylegesen idő kell ahhoz, hogy ráláthassunk a korábbi életünkre és megláthassuk, hogy az a sok rossz történés végül hová is vezetett minket.

Ha elkezdek visszaszámolni és veszem alapul, hogy nagyjából akkor kezdtem el fejlődni önmagamban, amikor beiratkoztam a pszichosuliba, akkor onnantól kezdve úgy 4-5 év kellett ahhoz, hogy valami komolyabban elinduljon bennem a változás, felismerés, megbocsátás terén. Hogy a címadó mondatnak igazat tudjak adni, kellett hozzá nagyjából hat év. Hat év. Mert ugye elkezdtem én a változást, nagyon is jól haladtam. De még bennem is voltak kétségek, kérdések, nem értett dolgok. Tehát még mindig kellett idő valamihez. Persze az ember nem konkrétan abban van benne, hogy na, most ezen változtatok, most azon. Legalábbis én nem így voltam. Sosem volt egy vezérfonalam, ami mentén haladtam. Csak úgy jöttek a témák, néha egy pillanat műve volt a változás, a megértés, néha hetek, hónapok kellettek hozzá. Ezek az apróbb dolgok vezettek el a nagyobb megértéshez. Így jutottam el oda, hogy megértettem, hogy minden rossz történés az életemben értem volt. Mert igazából az én hasznomat szolgálták. Még akkor is, ha a megélés pillanatában a poklot éltem át. És a történések után még évekig élt bennem az a pokol. Valóban hosszú idő kellett hozzá, hogy ki tudjam jelenteni, hogy ha mindaz a sok rossz nem történik meg velem, ami megtörtént, most nem lennék itt így. Nem, nem roncsként vagyok itt, hanem egy csodálatos emberként. Akkor nem írtam volna meg az én első könyvemet, hogy mások is meríthessenek belőle. Mert a könyvben benne van, hogy mi az, amit meghaladtam, miben fejlődtem, hogy bocsátottam meg, engedtem el, engedtem meg, léptem ki, alakítottam át. Vajon ez sikerült volna nekem, ha egyrészt nem történnek azok a dolgok, amiket meghaladtam, másrészt, ha benne maradok az áldozatszerepbe és csak siratom magam a nehéz gyerekkorom miatt? Nem hiszem, hogy sikerült volna.

Ez is mind bizonyíték arra, hogy minden rosszban van valami jó. Még akkor is, ha csak évekkel később jövünk rá arra, hogy az adott rosszban mi volt a jó. Ám annyit elárulok, hogy ha fejlődünk önmagunkban, akkor sokkal, de sokkal hamarabb rájöhetünk arra, hogy egy adott rossz dologban éppen mi a jó. Ez a sokkal hamarabb lehet pár héten, de akár csak néhány órán belül is. Ha meg olyanok vagyunk, akkor akár a történések után egy órán belül is rájöhetünk. Mert ilyen is van. Velem is volt ilyen. A közelmúlt eseményeiben.

Mesélek újra. Közel 15 éve költöztem a fővárosba az akkori párom miatt. Nagyjából nyolc és fél közös évünk volt. Hogy milyen volt ez a kapcsolat, most nem mesélem el. Hosszú lenne. A lényeg, hogy neki volt saját lakása, ahol laktunk: én és a lányom és az exem. Persze ő elég sokat külföldön dolgozott. Szakításunk után a lányommal maradhattunk a lakásában, mert ő aztán ki is költözött külföldre. Lakhatás adva volt. Ezen felül anyagilag is támogatott minket, amiért mind a mai napig nagyon hálás vagyok neki.

Azonban idén nyáron – igen, ilyen sok évvel a szakításunk után – úgy döntött, hogy kitesz minket a lakásából, annak ellenére, hogy nem használja. Megértem. Nincs ebben tényleg semmi rossz. Ideje, hogy elszakadjunk egymástól minden szinten.

Szóval, a költözés valóban megviselt. Tehát megvolt a rossz. A nagyon rossz. Merthogy a lányom a barátjához költözött, így megint elszakadtunk egymástól. Nekem, mivel se rokonom, se olyan barátom, ismerősöm, akihez mehettem volna, valami lakhatást kellett keresnem. Találtam is egy szobát, amit inkább nem minősítenék itt. Itt két hónapot töltöttem. Ez idő alatt mélypontra süllyedtem és talán depresszió volt az, amibe beleestem – szerelem helyett. ;)

Ekkor kerestem magamnak egy segítőt. Jobban mondva, nem is kerestem. Ismertem valakit és hetekig zakatolt a fejemben, hogy őt kell megkeresni, őt kell megkeresni. Ő lett aztán a lelki segítőm. Mondanom sem kell, hogy az első találkozónkat végigsírtam bánatomban, tehetetlenségemben. Az ő segítsége és az én elhatározásom, hogy nem hagyom magam és felállok, újra elindított bennem valamit. Kezdtem hamarosan összeszedni magam. Tényleg nagyon hamar, csupán néhány hétről beszélek. Két-három hét után már újra láttam értelmét az életemnek. Aztán sikerült találnom egy rendes lakást, ahová be is költöztem. Jelenleg is itt vagyok.

Nos, a nyári költözés és a magamhoz térés között néhány hónap telt el csupán.

Naná, hogy rossz, ha az embernek költöznie kell, mikor azt se tudja, hova, azt se tudja, meg tudja-e fizetni. Szóval, a teljes bizonytalanság aztán ezerrel égett bennem. De aztán kezdtem úgy igazán megnyugodni és megjött az egyik legnagyobb felismerésem.

Amíg az exem hatása alatt voltunk – az ő lakásában laktunk, az ő pénzéből éltünk – addig teljesen lenyomott engem az ő energiája. Ezt nem tudom máshogy kifejezni. Teljesen úgy éreztem magam, mint aki meg van bénulva, el van valahogy taposva. Nem, úgy nem bántott. Tettekkel nem is, csak szavakkal, kifejezésmódokkal, hangulatokkal.

Így, amikor már eljutottam oda, hogy kezdtem jobban érezni magam, kezdtem nyugodtabb lenni, felismertem a valóban fontosat: az, hogy kidobott minket a lakásából, az valójában egy ajándék, egy áldás volt az életemben. Mert sokkal felszabadultabb vagyok. Sokkal könnyedebbnek érzem magam. Kevésbé aggódom. Régebben is mindig próbáltam leülni meditálni, elcsendesedni. Amíg ott laktunk, ezt tartósan sosem sikerült, mert néhány alkalom után feladtam. Most azonban hetek óta minden nap leülök és meditálok, mantrázok. És el kell mondjam, ezek valóban segítenek. Tényleg nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. Kevésbé idegeskedem bármin is.

Bár tény és való, hogy a lányom távol lakik tőlem, de ez nem távolított el minket egymástól. Talán még azt is mondhatom, hogy a kapcsolatunk is javult valamelyest. 💜

A lényeg az, hogy most már teljesen kikerültem az exem mindennemű hatása alól. Teljesen magam vagyok. Most már semmi az égvilágon nem köt hozzá. És ez hozott egy hatalmas szabadságérzetet. Ilyet nem is tudom, hogy éreztem-e valaha. Most már semmilyen kapocs nincsen közöttünk. Ez részben annak is köszönhető, hogy úgy két hónapja kaptam tőle egy olyan levelet, amit aztán nem tettem zsebre. Nem értettem, hogy miért írta olyan hangnemben, amilyenben írta. De már nem is számít. Mondom, ez is hozzásegített ahhoz, hogy teljesen elváljanak útjaink. Nem hibáztatom semmiért, sőt, valóban hálás vagyok neki a segítségéért és azért is, hogy végül is kidobott minket a lakásából. Még akkor is, ha az a lakás most üresen áll. Így kellett ennek történnie. Így tudunk tovább haladni az utunkon. Sokkal könnyebben. Mert most már tényleg semmi, de semmi közünk egymáshoz.😃

Még egy fontos része ennek, hogy ez a felismerés tényleg nagyon rövid idő alatt következett be nálam. És mind a mai napig hálás vagyok érte.

Elárulok még egy fantasztikus dolgot. Amióta máshol lakom, vagyis itt, sokkal jobb szappanokat is készítek. Na? Én mondtam. 😉

Nos, ezek után nekem ne mondja senki, hogy a címadó mondat nem állja meg a helyét!!!

Az életemben számtalan bizonyíték van arra, hogy bizony minden rosszban van valami jó vagy még jobb. 😃💚

Adok egy kis feladatot, hogy más is ráláthasson arra, hogy a rossz dolgok milyen jót hoztak maguk után.

A feladat a következő: egyesével kell csinálni. Biztosan mindenkivel történt már legalább egy rossz dolog az életében. Ha több, akkor is egyszerre csak egyet kell elővenni. Akármikor is történt. Akármilyen rossz is volt (ha még túl fájdalmas, akkor később kell vele foglalkozni!).

Ha megvan ez a rossz történés, akkor le kell írni, hogy milyen dolgok történtek utána. Érdemes leírni, nem csak végiggondolni. Ezután meg kell nézni, hogy most hol tartunk az életünkben. Észre kell venni, hogy mi vezetett idáig. Észre kell azt is venni, hogy annak a rossz történésnek milyen szerepe volt az életünkben. Majd fel kell ismerni, hogy az a bizonyos rossz történés milyen jó dolgokat hozott az életünkben. Mi volt a haszna annak, hogy az a rossz megtörtént velünk. Ez a haszon pedig lehet bármi: felismerés, lelki fejlődés, anyagi gyarapodás, előrelépés, egy tulajdonság kialakulása. Bármi. Tényleg bármi.

Ha mindez megvan, mindezt leírtuk, visszaolvastuk, akkor máris látható az eredmény.

Először is mindenki büszke lehet arra, hogy legalább leírta. Mert nagy dolog a rosszról írni, visszaemlékezni rá. Aztán arra is büszkének lehet lenni, hogy túljutottunk rajta és ma már más szemmel látjuk a dolgokat. Ez nagy fejlődés. Gratulálok. 💞

Aki még haraggal, sértettséggel, fájdalommal áll egy-egy rossz történéshez, az még adjon magának időt az önfejlődésre! Nem kell kapkodni. De én tudom, hogy sikerülni fog.👌😊

Úgy látom, már megint elszaladtak a pacik, vagyis az ujjaim a billentyűkön. De egy ilyen témáról egyszerűen nem lehet röviden írni.

Mindenkinek sok-sok-sok sikert kívánok! Ehhez és minden máshoz is! Hatalmas öleléééés 😉😊😍💗💗

Jónak lenni

Már belepte az esti sötétség a várost, amikor a férfi végre becsöngetett a nőhöz, aki már türelmetlenül várt rá. Hiszen napok óta készült erre a találkozóra. Attól a perctől fogva várta izgatottan, hogy megbeszélték.

Az ilyen várakozásban nagyon lassan telik az idő, vánszorog csak, mint a kiscsiga. A nő is pont ezt érezte. Lassan kezdte feladni a reményt, hogy egyáltalán tényleg találkozni fognak. De aztán csak megszólalt a csengő.

Talán nem is volt olyan nagy baj, hogy már besötétedett. Néha a sötétség ad egyfajta könnyebbséget a komoly beszélgetésekhez. Vagy esetleg olyan témákról is lehet beszélgetni, amik a nappal világos fényében kissé ijesztőbbnek tűnnek. Mert túl nagy fény vetül rájuk, sokkal hatalmasabbra tudnak nőni, nagyobb energiát kapnak és talán nehezebb is túl lenni ilyenkor rajtuk. Azonban a sötétség pont ezt tompítja.

A nő bekísérte a férfit a nappaliba, majd mindketten leültek. A férfi a fotelbe, a nő a székére. Nagy volt köztük a távolság. De ez a távolság csak fizikailag volt érzékelhető. Mert a köztük lévő érzelmi szálak inkább közelebb húzták volna őket. Azt is tudták, ha most közelebb lennének, akkor nem tudnának úgy beszélgetni. És nekik most erre volt szükségük. Már a kezdő téma is olyan volt, hogy távolságot kívánt. Nagy távolságot.

A férfi kezdte. Az egészet ő kezdte. Ő akart úgy találkozni, hogy beszélgessenek. Ami, vallotta be magának a nő, igencsak meglepte őt. Hiszen a férfiakkal elég nehéz leülni beszélgetni. Ők mást akarnak. Ők nem nagyon akarnak beszélgetni. De ez a férfi most ezt akarta. És mondta. A nő hallgatta, majd ő is mondta. És újra meglepődött, mert a férfi látszólag könnyedén fogadta mindazt, amit a nő mondott neki. Furcsa érzés volt ez a nőnek. Mert itt van ez a férfi, akiről eddig azt gondolta, hogy ugyan nehezen nyílik meg, egészen máshogy gondolkoznak, mégis ő az, aki előtt a nő ki merte és ki tudta nyitni magát annyira, hogy meséljen önmagáról. Meséljen mindarról, ami és aki ő maga. És a férfi hallgatta. Nem szólt bele. Hagyta, hogy a nő kitárja neki a lelkét.

Voltak a beszélgetésnek nehéz pillanatai is. Mert a nő többször is könnyezett. Nem azért, mert fél, hogy elveszíti a másikat, hanem azért, mert olyat mondott ki a férfi, ami mindig is szívfájdító volt a nőnek. Mert megkérdezte a férfi, hogy nem lehet, hogy sok az embereknek, hogy ilyen jó vagy?

De. Válaszolta a nő. Tudja, hogy ez sok az embereknek.
És válaszolva a férfi újabb kérdésére: Nem. A nő nem akar megváltozni. Nem akar „rosszabb” lenni, mint ahová már eljutott. Régen más volt. De most olyan ember, akit igazán szeret.

Jónak lenni? Jónak lenni megéri. Más szóval élve: kifizetődő.

És hogy miért sok másoknak ez a jóság? A válasz nagyon egyszerű. Mert az emberek félnek attól, amit még nem tapasztaltak, amit még nem ismernek közelebbről. Egy jó ember is tud félelmet kelteni másokban, ha ilyennel még nem találkoztak. Aki csak olyan embereket lát, ismer maga körül, akik inkább félelemben élnek, akik panaszkodnak, akiknek semmi nem jó, akik irigyek, akik másnak is rosszat kívánnak, akik inkább bosszút állnának, az nem tudja, milyen mindezektől mentesnek lenni. Ő még nehezen érti meg, hogy vannak olyan emberek, akik ezeken túllépnek. Akik nem akarnak ártani másnak, mert sokkal fontosabbnak tartják, hogy inkább fényt vigyenek mások életébe.

Ez a nő is ilyen. És a férfi, bár még nem találkozott ő sem ilyennel, mégis meghallgatta a nőt és hagyta, hogy hasson a lelkére. Mert akárhogy is félt ő is, akárhogy is nem értett mindent, de kellett neki a nő, kellett neki mindaz, ami maga a nő. Talán csak a lelkével érzi, de kell neki az a fény is, amit a nő tud nyújtani számára.

Mert ilyen ez. Ha két ember – lélek – összekapcsolódik, akkor van mindegyikükben valami, ami a másiknak kell. Ami a másiknak jó.

És a férfi nem menekült el. Nem mondta, hogy mindez nem kell neki. Nem ijedt meg. Bár a nő szavakkal nem mondta, nagyon hálás volt azért, hogy a férfi meghallgatta és befogadta az ő mondanivalóját.

Neki is kellett valami ebből a férfiből. Kellett az ölelése, a simogatása, a gondoskodása, a figyelme. Mert ezt tudta neki adni a férfi.

A beszélgetés végén csak hallgattak. Mindkettőjüknek volt mit „megemészteni”. Ez azonban nem vert közéjük újabb ékeket és még nagyobb távolságot. Mert végre eljött az ideje, hogy egymás karjában megleljék a megnyugvást, a békességet. Az ölelés csendjében megvolt a varázslat. Szavak nélkül adták önmagukat a másiknak, szavak nélkül fogadták önmagukba a másik lényét. Így ültek a fotelben szinte egymásba olvadva. Minden érintésük, minden simogatásuk többet mondott ezer meg ezer szónál. Olyan intim világot teremtettek oda magunknak, amit csak a lelkek tudnak megteremteni. Nem kell ehhez meztelennek lenni. Falak hullottak a ruhák helyett. És megszűnt a távolság közöttük. Most máshogy voltak távol. De ezt a távolságot már együtt tették meg. Együtt mentek messze mindentől, ami szétválaszthatta volna őket.

Mindketten tudták már, hogy a hatalmas különbözőségeik ellenére mégis van bennük közös. Az egyik éppen az, hogy mindketten a szeretetre vágynak. Szeretetet adni és kapni. Egymástól.

Ezért is kellenek a beszélgetések. Mindenkinek. Beszélgessen mindenki a párjával! Mondják el, ki mit szeretne, mit akar tudni, mit érez, mit gondol? Elmondani és kérdezni! Nagyon fontos eleme a párkapcsolatnak a beszélgetés. Enélkül minden kapcsolat meghal. Elmúlik. Nyűg lesz, mert nem érti egyik a másikat. És fordítva.

Le kell gyűrni minden félelmet. Mert amíg a félelem irányít, addig egy kis lépést is nehéz megtenni a másik felé. Teljesen mindegy, milyen fázisban van egy kapcsolat, ha a félelem irányít, az teljesen lebénít minket. Meg kell találnunk a módját, hogyan tudjuk azokat a félelmeket legyőzni. Mert mi vagyunk az erősebbek. Ez a fontos. Le tudjuk győzni a félelmeinket. Mert amíg a félelem uralkodik rajtunk, nem tudjuk megélni az életet, nem merünk új dolgokba, új kapcsolatokba belevágni. Mert a félelem egyenlő a halállal.

Ahogy ez a férfi is legyőzte a félelmét. És ezzel közelebb tudtak kerülni egymáshoz. Ez óriási lépés volt mindkettőjük részéről.

Hogy mit tudnak kihozni egymásból, egymásért, együtt, hogyan fejlődnek egymás által, milyenné válik a kapcsolatuk, az mind a jövő zenéje. De csak rajtuk múlik, hogy milyenné alakítják azt a jövőt.