Bátortalanság

 „Miért is bonyolítanád az életedet?

Hiányzik valaki? Hívd fel!

Találkoznál vele? Hívd el!

Megértésre vágysz? Magyarázd el!

Kérdésed van? Kérdezz!

Valami nem tetszik? Mondd el!

Tetszik valami? Mondd el ezt is!

Vágysz valamire? Kérd, kérd, kérd!

Szeretsz valakit! Mutasd ki!

Boldogságra vágysz? Légy boldog!

Az élet egyszerű. Éld és élvezd!”

Ezt az idézetet egy közösségi oldalról hoztam és pontosan remekül passzol ahhoz, amiről írni akarok. Éppen, ahogy felbukkant a téma bennem, erre megjelent ez az idézet. Már megint egy kis varázslat. Na tessék!😉

Lehetne inspiráló és bátorító, de már az is nagy dolog, hogy már megint pontosan jó időben bukkant fel valami.

A bátorságról akartam írni. Vagyis inkább annak hiányáról nálam. Nem mindenben hiányzik, csak egy-egy dologban.

Írni is éppen azért akartam róla, mert valakivel beszélgettem és felmerült a szóban forgó dolog, én meg bevallottam, hogy ez ügyben éppenséggel hiányzik belőlem a bátorság.

Most annyira betalált nálam ez a bátortalanság dolog, hogy magam is meg vagyok lepődve, éppen ezért írnom kell róla. Az állacskám leesett és a szívem sírva fakadt. Olyan hirtelen támadtak meg ezzel kapcsolatban az érzések. Nem gondoltam volna, hogy ilyen erős reakcióm lesz erre a témára.

Nem siránkozós poszt akar ez lenni, remélem, nem is az lesz. Csak feljöttek bennem dolgok és ezzel is próbálom feldolgozni, megdolgozni, átalakítani magamban. Számomra ezért is jó az írás.

Konkrét személyleírást nem fogok adni arról, akiről szól a téma. Akivel szemben oly bátortalan vagyok.

Hirtelen ezer gondolat kezdett cikázni a fejemben.

Miért vagyok bátortalan, vagyis gyáva? Miért nem merem megtenni azt a lépést? Miért és miért?

A válasz talán egyszerű vagy csak annak képzelem. Mert félek a visszautasítástól. Félek attól, hogy aztán többet nem látom az illetőt, pedig jó vele néha találkozni, beszélgetni. Mert mi van akkor, ha összeszedem a bátorságomat és elmondom, ami bennem van? Mi van akkor? Nem is tudom. Lehet számomra pozitív és negatív is a reakciója. És mégis, inkább maradok a bizonytalanban, csak ne kelljen a lehetséges negatív végkifejlettel szembesülni.

Akkor meg jöttek az újabb gondolatok, amik sokkal messzebbre nyúlnak vissza. Miért bennem a gyávaság? Miért félek a visszautasítástól? Miért félek egy negatív visszajelzéstől? Vajon honnan erednek ezek belőlem? Lehet, hogy ezt is valahonnan nagyon régről hoztam?

Egész életem arról szólt, hogy igazából soha nem kellettem senkinek. Sem a szüleimnek, sem a nagyszüleimnek, rokonoknak. Soha nem volt olyan férfi (legszívesebben csak pasit írnék), aki úgy igazán szeretett volna. Valahogy mindig egyedül voltam. Mindenre magamra maradtam. Mindent egyedül kellett megoldanom, rájönnöm, sokszor megcsinálnom, túlélnem, megharcolnom. A kapcsolataimban is rendre magányos voltam és egyedül a saját gondolataimmal, érzéseimmel, bajaimmal. Akkor mégis honnan lenne meg bennem a bátorság, hogy azt feltételezzem, hogy felvetésem pozitív viszonzásra talál? Honnan lenne meg bennem a feltételezés, hogy bárki is többet szeretne tőlem, többre tartana, mint egy beszélgetés? Honnan is gondolhatnám, hogy bárkinek is számítanék? Honnan is vehetném, hogy valaki képes lenne szeretni engem? Képes lenne engem szeretni?

Én is a szeretetre vágyom, hogy szeressenek, hogy valaki szeressen tiszta szívből, de ilyen belső kérdésekkel, gondolatokkal, érzésekkel hogyan hihetném, hogy tényleg igazán szerethető vagyok???

Igen, most aztán nagyon érzem a múltam árnyait. Sokat gondolkozom ezeken amúgy is mostanában. Jó, jó, feldolgoztam bizonyos dolgokat, bizonyos szintekig talán, de tudom, hogy valahol a mélyben még vannak olyanok, amikkel nem tudok megbirkózni. Igen, tudom, felnőtt vagyok, élem a saját életemet, megyek az utamon, de valahogy elég nehezen jutok előre.
Sokszor ezért is merülnek fel bennem a kérdések, hogy vajon mit is hozhattam magammal, ami még mindig ennyire hat rám? Mert azt ugye mindenki tudja, hogy a tudatalattiban ott van életünk minden egyes pillanatának minden történése és bizony onnan, a mélyből hat ránk. Ezért is kellenek bizonyos esetekben terápiák, feldolgozások, segítségkérések. Hisz tudjátok, hogy én is igyekszem a tőlem telhető legtöbbet megtenni azért, hogy a múlt ne szóljon bele az életembe. Tudatosan nem is szól bele, mert nem hagyom, hogy azok a régi történések irányítsanak. Ne aszerint ítéljem meg magamat és ne aszerint gondolkodjak, cselekedjek. Csak hogy van itt egy kis bibi. Ami lent van a tudatalattiban, azzal nem tudok semmit kezdeni. És az érzésekkel sem. Mert lehet, hogy a történéseket nem hagyom, hogy hassanak rám, de biztos, hogy minden esetben voltak mindenféle érzéseim is, és ezek még mindig itt lehetnek bennem valahol. A tudatalattimban? És ezek az érzések, amik úgy belém égtek, hogy bizony tudattalanul is hatnak rám. A szavakkal, a történésekkel még meg tudok birkózni, de az átélt érzésekkel, úgy látszik, még mindig nem teljesen. Mert lelkemnek olyan szintjén vannak, amihez nem férek hozzá.

Az írásaimból is láthatjátok, hogy igyekszem pozitív szemlélettel élni az életemet, de bizony néha vannak hullámvölgyeim. Néha jó mélyek, amik szinte elnyelnek. Leginkább ilyenkor bukkannak fel bennem ezek a kérdések, hogy mi van még eltemetve bennem? Mit kell tennem, hogy rájuk lássak? Mit kell tennem, hogy feloldjam őket? Mit kell tennem, hogy átalakítsam őket? Mit kell tennem, hogy ne azok hassanak rám? Mit kell tennem, hogy ne gátolják az életemet? Mit kell tennem, hogy elengedjem őket? Mit kell tennem a saját magam érdekében?

……… Tudjátok, imádok írni, de ezt már számtalanszor megosztottam veletek. És most is. És azért írom ezt, mert ahogy írom ezt a bejegyzést, a legutóbbi bekezdés kérdéseit, már bukkan is fel bennem a válasz. Lassan jön, érzem, lassan is fogalmazódik, de jön. Rám talált. Már csak az a kérdés, hogy tudom-e hasznosítani? Szinte fizikailag is érzem, ahogy megtalál a felismerés, hogy mit kellene tennem. Éppen elmosolyodik bennem. Jesszusom! Itt vigyorog nekem rendesen, hogy eddig miért nem kerestem. Hogy eddig miért nem fordultam hozzá.

Ó, még nem teljes valójában bukkant fel bennem, de érzem őt. Nem nevet ki. Ő csak jókedvében mosolyog, hogy végre rátaláltam, felismertem.

Ennyi volna az egész? Elkezdem kiírni magamból és erre ilyen hirtelen megjön a válasz? Tényleg? Valóban ennyire egyszerű volna? Oké, oké, nem kételkedem, nehogy elmenjen.

De még mindig nem látom teljesen tisztán, teljes valójában. Talán most elég volt, hogy csak felbukkant, hogy lássam, megvan és szép lassan fogja magát megmutatni. Nagyon kíváncsian várom.

Lehet, hogy nektek zagyvaságnak hangzik, amit írok, de azért bízom benne, hogy nem vagyok teljesen érthetetlen és valamennyire legalább értitek, miről hablatyolok.

Na, most persze ez nem jelenti azt, hogy hirtelen meg is oldottam magamban a dolgot és most már bátor is vagyok. Ó, nem. Ehhez még idő kell. Még jól meg kell forgatnom magamban a dolgokat. Még gondolkodnom kell rajta. Érlelnem. Áteresztenem az érzéseimen, a lelkemen. Még hagyni, hogy hasson rám, hasson minden érzékemre, érzékelésemre, érzésemre. Hagyni, hogy kiforrjon, hogy megjárja a maga útját bennem. Hogy megmutassa a többit is, mit hoz magával, mit járhatok még be vele. Hagyni, hogy egyelőre vigyen, amerre csak akar, hogy megmutassa, amit akar.

Hinné az ember, hogy ha már felnőtt, maga mögött hagyott mindent. De kiderül, hogy mégsem. Nagyon nem. Mert a nehézségeink bizony nagyon sokszor ezekből a régen megélt érzésekből, érzetekből, érzékelésekből fakadnak és mi még csak nem is sejtjük. De ha már rájöttünk, akkor tudunk vele mit kezdeni. Akkor jöhet a feldolgozás.

Hát, úgy látszik, erre talán most érkezett el nálam az idő. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz belőle, mire jutok vele, sikerül-e meghaladnom. Mert azt érzem, azzal, hogy felbukkant, azzal, hogy írok róla, valami elindult bennem. Igen, nálam ez így megy. Érzem, ahogy kicsit tisztul a kép is. Érzem, ahogy ez a téma, a bátortalanság most jobban megmutatja magát. Hiszen meghaladni, feldolgozni is csak azt tudjuk, amit képesek vagyunk meglátni.

Azt hiszem, most valami komoly dolgot érintettem magamban. Ez kívánkozott ki. Ez is olyan, mint sok más írásom, hogy olyan mélyről jön, hogy utólag fogalmam sincs, miről írtam. Így újra és újra vissza kell olvasnom, hogy egyáltalán tudjam, mit akart a lelkem közölni. Mert úgy szaladgálnak az ujjaim a billentyűzeten, mint akik meg sem akarnak állni. Milyen érdekes, hogy ilyenkor sokkal kevésbé ütöm mellé a betűket. Igen, velem is előfordul, mert kapkodok.

Ezért is biztatnék mindenkit az írásra. Olyan mélységek tárulhatnak fel, olyan megoldások születhetnek, olyan varázslatok történhetnek, amiket tudatos énünkkel nem igazán láthatnánk meg.

De ezt itt most be is fejezem, mert már nem akarom bonyolítani a dolgokat. Mindenesetre örülök, hogy ez most kikívánkozott belőlem, mert sok minden a felszínre tudott most jönni. Valami még csak éppen, hogy kibújt a felszín alól, más meg próbálkozik. Érzem és látom is. Talán jutok is velük valamire.

Most búcsúzom, jó éjszakát!

 

Írói munkásság

Van egy ismerősöm, akivel csak ritkán, de azért szoktam találkozni. Még ha csak egészen rövid időre is. Kicsit beszélgetünk, aztán mindenki megy a maga dolgára. A könyvemről vele még soha nem beszélgettem, de múlt héten szóba került. Meglepetésemre azonnal kért ő is egyet. 😌

Először úgy voltam vele, hogy nagyon szívesen adom neki ajándékba, hiszen ő is már többször megajándékozott. Ekkor kaptam tőle a következő meglepetést. Azt mondta, hogy köszöni, de ő a vásárlással szeretné támogatni az írói munkásságomat. 😯

Hogy őszinte legyek, ahogy ezt mondta, egy pillanatra elakadt még a lélegzetem is. Mert ilyet így még soha senki nem mondott nekem. Még soha senki nem mondta, hogy munkának tekintené és úgy is becsülné és olvasná az írásaimat.

Amúgy imádom az ilyen először mondott dolgokat. 💗💗💗

De őszintén szólva, eddig igazából én is csak hobbinak tekintettem. Hiszen imádok írni. Ez amolyan lételemem. Soha nem úgy vettem, hogy én most dolgozom, hanem leírom a bennem lévő gondolatokat, csak, mert egyszerűen ehhez van kedvem. Mert kikívánkoznak belőlem a szavak. Mert látható formát akarnak ölteni a papíron.

Ám ezzel a néhány fajsúlyos szóval, amit az ismerősöm mondott, hirtelen bekapcsolt nálam valami. Mennyire igaza van?! Nagyon is. Hiszen az írás valóban egy munka, néha kicsi, de néha egészen nagy.

Abban a pillanatban erősen felértékelődött bennem az írás. Az írásom. Benne van sok időm, energiám, milliónyi gondolatom, érzésem.

Mikor az első könyvet megírtam… Nem, kezdjük elölről!

Mikor az első könyvem első fejezetét megírtam, még nem gondoltam arra, hogy ebből könyv lesz. Hogy én írni akarok. Csak egy élménybeszámoló volt. Csak leírtam, ami történt. Valahogy kikívánkozott belőlem. És csak írtam és írtam. Már nem is emlékszem pontosan, de mintha vagy tíz oldal is lett volna. Aztán jöttek az újabb találkozók, születtek az újabb fejezetek. 😊😋😉

Nos, ez a könyv soha nem fog könyv formájában megjelenni és nyilvánosságra kerülni. Lehetne a címe, hogy Lepedőakrobata kalandozások. Persze nem ez a címe, csak így akartam nektek elmondani a témát és, hogy miért is nem nyilvános. Rajtam kívül egyedüli olvasója az, akivel kalandoztam. Na igen, miután teljesen kész lettem vele, elküldtem neki. Jól van ez így.

Ha belegondolok, akkor ezt már jó néhány éve írtam. Kilenc éve kezdtem. Az évek alatt íródott, született folyamatosan. Már amikor úgy alakult. De már évekkel ezelőtt befejeztem a könyvet és a kalandozásokat is vele. Nem akartam tovább írni, így szűk 300 oldal lett.

Akkoriban más hobbim is volt: ott voltak a gyöngyök, a rajzolás, a szappanozás, így alapvetően nem sokat írtam.

Majd egyszer csak elkezdett születni a Lépcsőfok. Sokan kérdezték már, de sem akkor nem igazán tudtam megmondani, sem most, mert egyáltalán nem emlékszem, hogy kezdődött, hogy ezt megírjam. És miért? Miért ne? Csak annyit tudtam, hogy valakinek ezt is meg kell írnia. Imádtam írni azt a könyvet. Azt már füzetekbe írtam tollal. Mennyire szeretek ülni a füzet felett és nézni, ahogy a szavak megszületnek, látható formát öltenek! Figyelem a betűimet, az írásomat. Szépen írok-e vagy csúnyán? Szeretek szépen írni, bár ez most éppen nem a legszebb, mert a kétbetűsben vagyok. Lassan menni kell munkába, de muszáj leírnom a gondolatokat.

Igen, azt akartam még mondani, hogy tudok többféleképpen is írni és mindegyiket szeretem. Most maradjunk csak az egyszerű, balról jobbra, jobbkezes írásnál!

Régóta figyelem magát az írást magamnál. Egészen konkrétan azt, ahogy a toll találkozik a papírral. Figyelem, milyen betű íródik, milyen a formája, milyen a képe. Szép vagy kevésbé az. Egy-egy betű.

Tudjátok, hogy bármikor írhatok másféle írással? Ahogy éppen gondolom. Az emberek általában egyféle írásképpel rendelkeznek, néha, például kapkodáskor ez változhat. De általában mindig ugyanúgy írnak.

Én azt figyeltem meg magamon, ha akarok, akkor máshogy írok. Ha tudatosan odafigyelek az írásomra. Kicsi, kerek betűkkel, dőlt betűkkel, nagy betűkkel és most jött egy legújabb, amit kicsit sűrűbb, hosszúkás betűkkel való írásnak hívok. Persze a különböző variációkat asztalnál, kényelmesen lehet gyakorolni. Nem úgy, mint a térdemre fektetett füzetben, ahol éppen ráadásul gondolatfolyam kívánkozik ki, amit gyorsan le kell írnom.

Az évek során mindig valamit próbálgattam írni. Hol az álmaimat, amik olyan színesek és mozgalmasak voltak mindig is és egy éjszaka többet is láttam, hogy mire ezeket leírtam, fél nap is elment velük. Akkor ezt egy kicsit nyűgnek éreztem és fel is hagytam az álmok leírásával. Valahol még megvannak ezek is. Már sok-sok-sok-sok füzet tele lenne velük, ha még mindig írnám őket. Talán majd egyszer újra. 😌

Próbálkoztam számtalanszor a naplóírással, de valahogy ez nem az én műfajom volt, úgyhogy ezeket is mind feladtam néhány hét után.

Emlékeztek a néhány évvel ezelőtti maradj-otthon akcióra? Talán 2020-ban lehetett. Ki tartja ezeket számon? 😂😂

Akkor történt. Belekezdtem egy könyvbe. Igaz, hogy azt csak gépen írtam, de írtam. Írni akartam. Felbukkant és le kellett írnom. Szerelmes voltam az írásba, ahogy ma is az vagyok. És a történetbe is. 😍 A történetet az életemből merítettem részben és persze beleszőttem a fantáziámat is. Aki ismer és olvasná ezeket a könyveimet, könnyen fölfedezhetné egyik-másik szereplő élő mintaadóját.

Ez a könyv ebben a röpke egy hónapban született. Nem lett hosszú, csak közel kétszáz oldalas. Egy romantikus regény. Ó, mennyire szeretem! Azóta is előveszem néha, átolvasom, talán valamit alakítok is rajta. Biztos, hogy nem tökéletes a könyv és talán nem is felel meg a szabályoknak, de ez engem egy cseppet sem érdekel.

Mikor a Lépcsőfokot írtam, a hölgy, aki korrektorálta (ilyen szó nincs, de ne foglalkozzatok vele! 😘) nekem, azt mondta, ne foglalkozzak azzal, hogy ki mit mond, hogy milyennek kellene lennie, mit hogyan kéne írni, csak írjam, ami jön. Ezzel azóta is így vagyok és neki is nagyon hálás vagyok, amiért akkor ezt mondta. 💝

Megvolt hát az első romantikus regényem is. 😊😍

Aztán volt, hogy megint hónapokig nem jött semmi ihlet.

A következőt egy álmom alapján kezdtem írni. Füzetbe persze. Megvolt az alapsztori, írtam lelkesen a fejezeteket egymás után. Majd valahogy hónapokig megint pihent, nem akart a létezésbe jönni. Vagy kilenc hónapot vártam rá. Én meg már majdnem kétségbe estem, hogy mi lesz vele. Talán elveszett? Elpártolt tőlem az ihletem? 😢

Közben írtam néha a blogba, jártam dolgozni, alkottam más vonalakon. De csak visszatért a történet és újra belefogtam. Elkezdtem írni újra a füzetbe és láss csodát, a történet elkezdte a saját életét élni. Saját magát írni. Írtam, írtam lelkesen és fogalmam sem volt, mi lesz a következő mondat. Csak jött és jött. Amikor pedig begépeltem a meglévő fejezeteket, újabb átalakulásokon estek át. De ezekről már biztosan írtam egy korábbi bejegyzésemben.

A lényeg, hogy ezt a könyvet is nagyon lelkesen írtam. Néha persze jött más ihlet is, így annak írásába is belefogtam. Van egy, amelyik félbe maradt. Olyan mélyről jött belőlem a történet és közben annyira egy másik világba kerültem, hogy tutira igaz lehet. Éppen ezért ettől a történettől kicsit megijedtem és abba is hagytam. 😱 Tervezem, hogy folytatom és befejezem. Az egy teljesen másik világba visz. Amúgy nagyon érdekes és nagyon szerettem a történetet is meg írni is. És közben teljesen benne élni a történetben. Ahogy persze máskor is.

Amúgy a másik könyv is, amin dolgoztam, olyan dolgokat, történéseket ír le, amik látszólag a fantáziám szüleményei, de időközben, vagyis jóval az után, hogy befejeztem, bebizonyosodott, hogy olyat is írtam, ami a valóságban is igaz, megtörtént, tény. Gondolhatjátok, hogy ezen ilyenkor hogy meglepődöm! 😮😯😳

Persze ez a könyv is olyan, hogy a saját életemből vettem példákat, történéseket. Hogy melyek ezek, az maradjon az író titka. 😉 Ezt a könyvet fejeztem be pár hónappal ezelőtt. Nagyon tetszik, nagyon szeretem. Még nekem is meglepetés volt, hogy mi lesz a vége, de részletesen abban a korábbi bejegyzésben írtam erről is.

Amikor még benne voltam ebben a könyvben, már akkor felbukkant bennem egy újabb ötlet, újabb történet. De csak a fejemben forgolódott egyelőre. Még nem akart papírra kerülni. Néha úgy előszedtem a fejemben, nézegettem, gondolkodtam rajta. Valahogy még megfoghatatlan volt. Nem akarta megmutatni magát, még a kezdetet sem. Néhány hete írtam egy első fejezetet, de nem lett az igazi. Nem tudtam átérezni. Így hát megint félretettem és csak vártam. Néha eszembe jutott, de inkább csak hagytam, hogy magától bukkanjon fel. Végül most hétvégén megtörtént. 😁😁

Megírtam az igazi első fejezetet. Legalábbis nagyon remélem, hogy ez az igazi. És persze nem fogjátok elhinni vagy nem fogtok rajta csodálkozni, de egészen más lett, mint amit előre terveztem. Mondtam, ha egyszer belemerülök, a történet onnantól már önmagát írja és én csak eszköz vagyok a számára.

Ó, én kis buta! Majdnem elfelejtettem, hogy a Lépcsőfok folytatása is már születőben van. Már pár hónapja belekezdtem, be is gépeltem, aztán ő is megpihent. Valamire várt. De most megint felbukkant és a hétvégén hozzá is írtam egy-két fejezetet. 😍😍

Szóval, csak hogy összegezzem, amiért belekezdtem ebbe a bejegyzésbe. Hálás vagyok a kedves ismerősömnek azokért a szavakért. Így most már ő is, mint néhány másik ember, szintén megihletett és megszülethetett ez a bejegyzés. Ez az egyik oka, hogy szeretek emberekkel beszélgetni. Tudnak olyat mondani, ami elindít bennem valamit, amit viszont muszáj leírnom. Ilyen ez a popszakma – ahogy szokták mondani. 😉😁😁😄😄

Szeretem, amikor megihletnek az emberek. Ez az egyik legjobb dolog a világon. Sok más mellett. Köszönöm most éppen Neked! 😘

Szerintem az írásból magára fog ismerni. 😊💙