Bátorság vagy botorság

Ahogy azt már olvashattátok, így tudjátok, hogy edzőterembe járok. Idestova egy egész hónapja. És nagyon élvezem. Legalábbis a testemnek nagyon jót tesz, de ugyanígy a lelkemnek és az elmémnek is, szerintem. Hétfőtől csütörtökig munka után irány az edzőterem. Megcsinálom a fél órás edzésemet és utána hazamegyek. Eleinte még gyorsan felpattantam a villamosra és egyenesen hazajöttem, de aztán valahogy egyre inkább még valami mozgásra vágyott a testem. Ezért még beiktattam egy sétát. Muszáj mennem. Hosszabb-rövidebb sétát.

Kezdetben csak a Népligettől sétáltam haza, de most már több vilimegállóval előbb szállok le és úgy sétálok haza. Vagyis az edzéshez még hozzáteszek úgy 4,5 km sétát. Pontosan nem tudom megmondani, hogy mennyit. Ugyanis hülyét kaptam ettől az idióta térképes útvonalkeresőtől, mert nem egyértelműen mutatja az útvonalat, hanem mindenféle kerülőutakat csinál. Nesze neked 21. századi modern technika. És ehhez éppen nem én vagyok értetlen, mert egy csomó pontot megadtam neki, hogy merre jövök, mégis berakott kerülőt. Szóval, maradjunk abban, hogy 4,5 km.

Szerda este azonban valamiért az a gondolat szökkent az okos buksimba, hogy jöjjek át a Népligeten keresztül. Nem tudom, miért ez a gondolat, de oké, legyen. Nem gondolkodtam arról, mi lehet ott este. Nem jutott eszembe, hogy félnem kellene. Nem jutott eszembe, hogy esetleg sötét van és mindenféle alakok lehetnek ott ilyenkor, akik a védtelen embert megtámadhatják.

Arra gondoltam, ez amolyan bátorságpróba lesz.

Így hát nekivágtam a sötét sétának. Mert valóban sötét volt. Rendes betonúton jöttem át a ligeten, mégsem volt ott közvilágítás. De tudjátok, azt gondoltam, hogy nincs mitől félnem, hogy védve vagyok. Ez a gondolat segített. Tényleg nem féltem, de azt sem értem, hogy jött a késztetés, hogy este, sötétben egy ilyen helyen sétáljak. Nem kell aggódni, nincs halálvágyam. Csak valami hajtott, hogy arra jöjjek haza.

Tényleg nem féltem. Egyszer ugyan megijedtem kicsit, mikor szembe jött egy sötét alak, akinek épp csak a cigarettája parázslását láttam. Kicsit vissza is fordultam, hogy lássam, mit csinál. Éppen állt egy helyben és engem nézett. Én meg mentem tovább, és mikor később visszafordultam, láttam, hogy ő is megy tovább. Egy következő aprócska megijedés akkor volt, amikor az út szélén megint csak egy parázsló cigarettát láttam. Még egy sötét alak. Csak ott állt az út szélén. Én meg mentem tovább. Ezt a két kis apróságot leszámítva semmi sem történt.

A bizonyosság és a nyugalom akkor talált rám még jobban, amikor már kezdtem látni a fényeket, ebből is tudtam, hogy mindjárt kiérek a sötétségből.

Érdekes volt végigsétálni így a Népligeten. Sosem tettem még ilyen, hogy a sötét estében keresztülvágjak rajta. Amúgy sem szoktam a városban sötét helyeken sétálni este.

Mikor kiértem az erdőből, azt mondtam magamnak, hogy jó volt ez egynek, de inkább többet nem próbálkoznék vele. Igazán nagyon bátor voltam, de jobb elkerülni az ilyen helyeket. Mert tudjátok, nem az erdőtől, a ligettől tartottam volna, hogy esetleg valami állat előbújik valahonnan. Inkább az emberektől, mert azok képesek bántani a másikat. Igen, valahogy inkább tőlük tartanék.

Mikor már a kavicsos részen jártam, akkor ijedtem meg egyszer, mert jött mögöttem valaki, akiről gyorsan kiderült, hogy csak egy futó.

Többet nem megyek át a ligeten este. Nekem tényleg meg sem fordult a fejemben akkor, hogy miféle alakok lehetnek ott ilyenkor. Csak tegnap homályosított fel egy kedves ismerősöm, hogy olyankor a hely tele van drogosokkal meg ki tudja, kikkel.

Hát ennyit az én esti erdőjárásomról.

Egyelőre csak ennyi jut, ugyanis mostanában kimarad a túrázás. Nincs annyi és olyan felszerelésem, amivel a hideg, havas erdőkben lehetne túrázni. Amint azonban kitavaszodik, máris útra kelek.

Mindenesetre azt kell mondjam, hogy ahogy járok napról napra, hétről hétre az edzésre, egyre jobban, egyre többet akarna még a mozgásból a testem. Valahogy kicsit fáradhatatlan lett. Persze ettől függetlenül jól elfáradok, mire hazaérek. De semmiért sem cserélném el azt az érzést, hogy egyre jobban érzem magamat a bőrömben, hogy alakulok, formálódom. Talán még nem annyira látványos, de én már érzem. És teljesen mindegy, hogy az edzőterem, hogy a séta, hogy a túra, az a lényeg, hogy legyen meg a mozgás. Mert ahogy az okosok mondják: mozgásban az élet, mozgásban az egészség. Talán ezt fel sem fogjuk igazán egészen addig, amíg valamit el nem kezdünk mozogni, sportolni. Nem nagy dolgokra gondolok, elég a kicsikre is, mint az egyszerű séta, máris észrevehető, hogy milyen jó hatással van a testünkre, a közérzetünkre, az állapotunkra.

Arról már írtam, hogy nem éreztem jól magamat a bőrömben és muszáj volt valamit találnom, amit nem egyedül, itthon végezhetek. Hiszen nem akartam én beleöregedni az életemben, ahogyan azt sokan teszik. Teszek rá, hogy kinek mi a felfogása a múló évekről, én inkább úgy vagyok vele, hogy mindent megteszek, hogy ne legyek egy roncs az évek múlásával.

Tudjátok, sokszor igen szerencsésnek tartom magamat, amiért nincs családom. És most is ezt kell mondanom. Mert így nincs lehetőségem azt mondani, hogy ezt vagy azt örököltem a felmenőimtől, úgyhogy nekem is ezért van ilyen vagy olyan bajom, nyavalyám. Úgy gondolom, hogy igazi felmentést adnak maguknak sokan azzal, hogy azt mondják, ezt örököltem, nem tudok ellene mit tenni. Én pedig továbbra is azt gondolom, hogy a mi testünkért csakis mi magunk vagyunk a felelősek. Hiszen olyan sok információ, lehetőség áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy egy minőségi életet éljünk. Bizony arra is minden lehetőségünk adott, hogy tönkretegyük azt a csodálatos alkotást, amit a testünknek nevezhetünk. Tehát csak a mi döntésünkön múlik, hogy melyik irányba indulunk el.

Nekem a minőségi életbe beletartozik, hogy nem mérgezem a testemet olyannal, ami nem tesz jót neki. Nekem például az alkohol, gyógyszerek, szénsavas üdítők többek között, amik nem tesznek jót. Meg a negatív gondolatok, érzések. Örülök, hogy a mozgás is olyan formában talált rám, ami számomra valóban jó. Nem túl megerőltető, mégis edz. Elárulom, hogy most már a lépcsőzést is kezdem sokkal jobban bírni. Már nem fáradok el olyan nagyon, ahogy felérek a metróból azon a 29 lépcsőfokon. Korábban olyan érzés volt, mintha sokkal többet másztam volna meg. Most meg már alig érzem meg. És ez számomra is már egy nagy eredmény. Itt teszem fel a kérdést, ha röpke egy hónap alatt ilyen eredményeim vannak a rendszeres testedzéssel, mozgással, akkor miért is nem csináltam már korábban? Ha ilyen jótékony hatásai vannak már néhány hét után, akkor ez egy olyan dolog, amit soha nem szabad abbahagyni. Olyan dolog, amit egyáltalán el kell kezdeni, hogy jobb legyen az életünk. Talán kilókban még nem nagyon mérhető a változás, de az alkatomon már látom, érzem. Számomra ez igazán felbecsülhetetlen. Ez a lépcsős dolog is. Mert mindig az éreztem, hogy nekem a lépcsők a keresztem, mert annyira kifáraszt, mire fölérek rajtuk, amit nem tartok normálisnak. Meg ugye azért is kezdtem el az edzést, hogy jobban bírjam a túrázásokat.

Most is azt mondom, mint mindig, hogy a mi testünk a mi hatáskörünk és a mi felelősségünk. Mi döntjük el, hogy milyen testben akarunk élni. Nyugi, ezeket a sorokat azért is írom le, hogy magamnak is mondjam őket, ne csak nektek. Nekem is kell még a tanulás e téren is meg a lelkesítés, bátorítás is. Meg a dicséret, hogy egyáltalán belefogtam és nem bántam meg.

Valóban nagyon fontos, hogy fejben kezdjük el a tudatos döntést, hogy milyen életet akarunk élni. Sok bizonyíték van arra, hogy emberek milyen betegségekből gyógyultak ki csak azzal, hogy megváltoztatták a gondolkodásukat. Utána lehet ezeknek is olvasni és nem kell úgy kezelni ezeket, mint valami csodákat. Eleve az egész élet egy csoda. Szerintem ezeknek kéne lennie a természetes állapotnak, csak már annyira elszoktunk tőle, annyira távol kerültünk ezektől, hogy minden ilyet különleges csodának tartunk.

Jól van, nem rizsázok tovább. Bátorítani szeretnék mindenkit, hogy figyeljen oda a testére is, mert egy egész életre ragadtunk benne. Gondozni kell.

Szeresd magadat annyira, hogy fontos neked a tested teljes jólléte, egészsége! Csak rajtad áll, hogy milyen testi állapotban éled végig ezt a kalandnak nevezett életet. Én nagyon szorítok, hogy a számodra lehető legjobb módon tudd élni. 💗💗💗

Az elfogadásról - megint

Muszáj erről a témáról megint írnom. Lehet, hogy többet is kellene. Igaz, hogy már több cikkemben is írtam erről a dologról, úgyhogy talán csak ismételni fogom részben magamat.

Vágjunk is bele a közepébe!

Az elfogadás alatt nem azt értem és nem is azt jelenti, hogy valamibe beletörődünk, ami egyébként nem jó nekünk vagy, amit nem szeretünk. Az elfogadás azt jelenti, hogy mindenkit elfogadok úgy, ahogy van. Nem szólok bele az életébe, a döntéseibe. Nem mondom meg neki, hogy mit csináljon. Nem akarok helyette döntéseket hozni. Nem akarok irányt szabni az életének. Elfogadom, hogy ő olyan, amilyen, hogy meghozza a saját döntéseit és aszerint éli az életét.

Ez azért nagyon fontos, mert mindenki csak a saját életét élheti, a másikét nem. Ezért sem szabad beleszólnunk a másik döntéseibe, dolgaiba. Ha beleszólok, akkor én akarok irányítani, én akarok hatalmat gyakorolni felette, ami megint csak nem helyénvaló. Ez önzőség. Ha valakit elfogadok úgy, ahogyan van, akkor igazából a szeretet magas fokát gyakorolom vele szemben.

Nem kell feltétlenül egyet értenem a döntéseivel, hiszen azok az övéi. De akkor is el kell fogadni a döntéseit. Hiszen minden ember a saját döntései által tapasztalja meg az életet. A saját döntései által alakítja az életét. Senki nem vetheti alá magát mások akaratának és senki sem gyakorolhatja az akaratát másokon. Mindenki elsősorban önmagát tegye tisztába, önmagát szeresse, mert csak így lesz képes az elfogadásra is.

Eme hosszú bevezető után jöjjön, amiért most nekiálltam ennek a cikknek. Már sokan tudjátok, hogy lassan két éve, hogy felhagytam a hajfestéssel és hagytam, hogy a hajam a természetes színében tündököljön. Ami jelen esetben az ezüst (nem szeretem az ősz szót, mert amúgy az ősz egy színes jelenség, csak mondom). Ezüst és fehér. Hogy őszinte legyek, nekem nagyon tetszik, nagyon szeretem így a hajamat. Egészségesebb és ragyogóbb, mint amikor festettem. Több, mint tíz évig festettem én is, hogy más színe legyen, hogy tetsszem az embereknek, a férfiaknak. Még úgy is, hogy festés után napokig vakaróztam a festéktől. Aztán tavaly áprilisban ezt megelégeltem. Nehogy már csak azért kínlódjak, hogy másoknak megfeleljek? Hogy mások tetszését elnyerjem? Nem, nem. Úgy döntöttem, hogy tovább már ebben sem akarok megfelelni a „társadalmi elvárásoknak”. És kifejezetten nem szeretem ezt a kifejezést sem. Ez már annyira átszőtte az életünket, mindenki eszerint akar élni. Tudom, vannak még kivételek, hasonlók, mint én, akiket nem érint meg a társadalmi elvárás. No, ha valakinek nem tetszem ezüst-fehér hajjal, akkor még van nézni való rajtam kívül is. Engem nem zavar.

A múlt héten két embertől is megkaptam a következőket. Az egyik:

- Tényleg olyan ősz a hajad, ahogy láttam a képen, mint egy öregasszonynak? Az öreganyámnak volt ilyen.

- Igen, tényleg.

A továbbiakra nem válaszoltam.

A másik:

- Mikor fogod végre befestetni a hajadat?

- Soha.

Ez is ennyiben is maradt. Ilyenkor azonban eszembe jut, mikor valaki azt mondta, hogy milyen gyönyörű a hajam, más meg azt, hogy milyen jól áll.

Hát számomra itt jönne be az elfogadás egy szeletkéje. Csak azért, mert valaki az öregséghez társítja az ezüst hajat, az még nem jelenti azt, hogy az illető öreg vagy úgy is néz ki. Amúgy meg csak az az öreg, szerintem, aki hagyja magát megöregedni. És nem, szerintem nem normális dolog az sem, hogy úgy gondoljuk, hogy egy bizonyos kor betöltése után betegnek, roncsnak kell lennünk. Ez is amolyan „társadalmi beidegződés”. Olyan sokaktól hallottam, hogy majd meglátod, hogy ennyi idős korod után ez és ez lesz veled, annyi éves kortól ez már sokkal rosszabb lesz, a test csak ennyi és ennyi ideig bírja aránylag jól. Miért kell ilyeneket mantrázgatni? Szerintem ez is csak amolyan megszokott dolog, átvesszük generációról generációra, ahelyett, hogy próbálnánk máshogy alakítani. Mert én hiszek benne, hogy máshogy is lehet alakítani az életünket, a testünket. Szerintem jó sokan rácáfoltak már arra, hogy bizonyos kor után ez és ez lesz. Rengetegen vannak, akik fitten és egészségesen élik az életüket ötven fölött még az éveiknek számától függetlenül is.

Visszatérve az ezüsthajra, ez nem csak a bizonyos kor fölöttieknek van. Meg lehet nézni a világot, nagyon sokan már húszas vagy harmincas éveikben is teljesen ezüsthajúak.

Elmondom megint, hogy engem is – ahogy sokan másokat is – hihetetlenül felszabadított a hajam nem festése. Nem kell hónapról hónapra azon aggódni, hogy mennyibe kerül a festék. Nem kell folyton azt nézegetni, hogy már megint lenőtt, menni kell a fodrászhoz. Nem kell azon aggódni, hogy jaj, mit fognak szólni a férfiak, ha meglátnak lenőtt hajjal? Ha netán így mennék randira. Éppen ezért maradt a tiszta ezüsthajam. Egyáltalán nem érdekel, hogy kinek nem tetszik. Az sem érdekel, ha éppen emiatt nem keltem fel a férfiak figyelmét. Ha valaki csak az alapján akarna megítélni, hogy milyen színű a hajam, akkor nekünk semmi dolgunk nincs együtt. Lássátok csak, hogy megítélik amúgy a más színű hajú nőket is, mint a szőkék ilyenek, a vörösek olyanok. Látjátok! Valahogy semmi sem jó az embereknek. Ezért mondom én, hogy mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyen és nem ítélkezni rögtön a kinézete alapján. Ha valaki csak azért nem akar megismerni, mert ilyen a hajszínem, az számomra felszínes ember, soha nem is lehetne az ilyennel jó párkapcsolat. Ha valaki csak azért nem kíváncsi valakire, mert ilyen vagy olyan a hajszíne, akkor keressen magának olyat, aki megfelel neki külsőre. Hogy aztán belül milyenek, az már más kérdés. De az az ő dolguk.

Nekem is van olyan férfi ismerősöm, aki szerint én már nem vagyok így jó nő. Nem is találkozunk. De ez legyen az ő gondja. A jó nőség szerintem nem egy hajszínnel kezdődik.

Persze nekem sem kell mindenkinek tetszenem, az nem is volna jó. Az a szép ebben a világban, hogy mindannyian mások vagyunk és mindannyiunknak más tetszik. Csak azt ne felejtsük el, hogy ha valaki nem is tetszik, attól még nem kell megítélni. Csak egyszerűen el kell fogadni, hogy ő olyan és kész.

Tudjátok, az a nagy kérdés szokott ilyenkor motoszkálni a fejemben, hogy miért csak a nőktől várja el a tááársadalom, hogy mindig szépek, csinosak legyenek? Miért csak a nőktől várja el, hogy fessék a hajukat? És miért kell a nőket rögtön „öregasszonynak” bélyegezni, csak mert ezüsthajúak? A férfiakat miért nem? Rájuk miért mondják, hogy a fehér hajuk csak sármosabbá teszi őket? Ők talán nem öregszenek meg? Nekik miért nem kell mindig szépnek, fittnek, erősnek lenni? Tőlük miért fogadjuk el, hogy mindegy, milyen a kinézetük? Ezt most vegyük általánosításnak, nem szó szerint mindenkire értem.

Látjátok, ott van az elfogadás. A férfiakat sok szempontból elfogadjuk úgy, ahogy vannak. A nőket miért nem lehet így? Hiszen a nőnek is, férfinek is ugyanaz a faja, mégpedig az, hogy: EMBER.

El kell felejteni ezeket a társadalmi elvárásokat! Nem szabad, hogy ezek alapján ítéljünk meg bárkit is. Egyáltalán, semmi jogunk megítélni másokat. Semmi. Már csak azért sem, mert nem tudhatjuk igazából, kinek milyen az élete, milyen érzései vannak, milyen sérülései, milyen fájdalmai, traumái. Jó lenne, ha senkinek nem lenne ilyen, de sajnos, én ilyennel még nem találkoztam. Mindenkinek van valami. Valahol olvastam, több helyen is igazából, hogy ha inkább az emberek lelkét látnánk, akkor egészen máshogy viszonyulnánk egymáshoz és megváltozna a világ egy sokkal jobb irányba. Ha csak a szeretet vezérelne és nem az ítélkezés, gyűlölködés, irigység, harag, sértettség és hasonlók, akkor minden más lenne.

Én szeretném, ha minden más lenne. Szeretném, ha megváltozna a világ, mert az emberek is megváltoznak. Ha inkább a szeretetet helyeznék előtérbe. Én ilyen kis idealista vagyok és hiszek benne, hogy ez előbb vagy utóbb, de így is lesz. Mert így kell lennie. Amikor az emberek végre belátják, hogy az ellenségeskedéssel nem mennek semmire, nem lesznek boldogabbak. Amikor rájönnek, hogy semmi sem fontosabb a szeretetnél. Az őszinte szeretetnél. Ami persze megint önmagunk szeretésével kezdődik. Ahogy már írtam én is és sokan mások is rajtam kívül: ha önmagadat nem szereted, akkor másokat sem tudsz igazán, őszintén szeretni. Hiszen mindenki csak azt tudja adni önmagából, ami neki is van. Ha tehát szereted önmagadat, akkor van benned szeretet, akkor tudsz másoknak is szeretetet adni. Ez így működik. Ez nem kitalált dolog. Ezt a szeretetet pedig lehet kezdeni az elfogadással. Mondjuk önmagunk elfogadásával. Akárhogy is nézünk ki, akármilyenek is vagyunk, meg kell tanulnunk elfogadni önmagunkat. Még akkor is, ha valami nem tetszik magunknak rajtunk. Mert ha elfogadjuk magunkat jelen állapotunkban, ha szeretjük magunkat így is, akkor onnan már könnyebb változtatni olyanon, amin szeretnénk. Nem kell kimagyarázni, hogy ha valaki elfogadja magát olyannak, amilyen, akkor mondjuk miért akar lefogyni. Először is, elfogadja magát mondjuk túlsúlyosan, mert az is ő. Nem a túlsúlyt kell elfogadni, hanem saját magát. Most éppen ilyennek. Az elfogadással önmaga szeretetét gyakorolja. Ebből pedig következik az, hogy ha szeretem önmagamat, akkor még jobbat akarok magamnak, a testemnek, a lelkemnek. Jobban, hogy jobban érezzem magamat, hogy egészséges életet éljek. Ha ehhez pedig az kell, hogy lefogyjon, akkor le fog tudni fogyni, mert már nem gyűlölettel fordul a testéhez, hanem szeretettel.

Egy példa a sok közül, de lehetne bármi mást is írni. Csak ugye leggyakrabban a túlsúly van az emberek fejében. Ha tehát bármin is változtatni szeretnénk az életünkben, akkor először meg kell tanulnunk elfogadni, szeretni önmagunkat. Ezután pedig már másokat is el fogunk tudni fogadni, vagyis szeretni. Mert nem csak az a szeretet, ha azt mondom, hogy szeretlek. A cselekedetek sokszor beszédesebbek, kifejezőbbek, mint egy szó, egy mondat. És nem csak rokonokat, barátokat lehet így szeretni, hanem vadidegen embereket is. Olyanokat is, akikkel még soha nem találkoztunk. Mert ez nem egy személynek szóló szeretet kifejezése, hanem a bennem lévő szeretet ragyogása, a bennem lévő szeretet felszínre hozása, megnyilvánulása. Mert igazából ez a fontos, hogy a bennünk lévő szeretetet erősítsük és sugározzuk ki magunkból. Így már nem is szűkítjük le a szeretetünket csak az általunk ismert személyekre. A bennünk lévő szeretet erősítésével és kifejezésével akár az egész világot is szerethetjük. Mert nem kell mást tennünk, mint elfogadnunk. Mindent és mindenkit úgy, ahogy van. Ez bizony sok gyakorlást kíván. Tudatosságot és gyakorlást. Bizony, még tőlem is. Néha még bennem is van ítélkezés, el nem fogadás akár magam, akár mások irányába. Ilyenkor felteszek egy mondatot, amit egy filmben hallottam: Mit cselekedne a szeretet?

Igen, mit tenne a szeretet, hogy viselkedne, mit mondana, hogy reagálna?

Van egy szív alakú rózsakvarc medálom, ezüstláncon, amit majdnem minden nap hordok. Pontosan azért, hogy eszembe jusson, hogy szeretettel forduljak önmagam és mások felé. Hogy inkább a szeretet vezérelje a gondolataimat, cselekedeteimet, mintsem az ítélkezés. Meg kell tudjam látni a másikban önmagam egy részét is, hiszen mindannyian ugyanabban a kalandban veszünk részt. Az Élet nevű kalandban.

Tehát, csak az ismétlés kedvéért: kezdjétek el már most, hogy elfogadjátok és szeretitek önmagatokat, hogy másokat is elfogadhassatok, ezáltal végül is szerethessétek. Ez nagyon fontos.

Ha elfogadsz másokat olyannak, amilyenek, akkor már nem tudnak olyan könnyen felbosszantani. Amúgy igazából ez a bosszúság sem a másiktól ered, hanem te gerjeszted saját magadban. Miért akadsz ki valakire ennyire? Ezt a választ nem én fogom megválaszolni, én csak feltettem. Ha gyakorolod a saját magad elfogadását és szeretetét, rád fog találni a válasz. Nem kell erőltetni.

Mit cselekedne a szeretet? Ezt nem csak másokkal kapcsolatban, hanem önmagunk felé is fel kell tennünk. Mit cselekedne a szeretet, ha rólam van szó?

Ha valakit nem tudsz még elfogadni, akkor magadba kell nézned, hogy mit nem tudsz még elfogadni önmagadban. Erősítsétek a magatokban lévő szeretetet, hogy minél többet adhassatok a világnak belőle! De ez csak úgy fog működni, ha még jobban és jobban szeretitek önmagatokat. Nem számít, mit mondanak mások erről, mert aki nem szereti önmagát, az másokat sem képes. Hívhatnak önzőnek, mert magam vagyok az első, de sokkal nagyon önzőség az, ha beleszólunk mások életébe. Na, ők az igazán önzők.

Sokszor fogok még írni önmagunk szeretetéről és elfogadásáról. Mert másokat is csak úgy lehet szeretni, ha már szeretjük önmagunkat. Másokról is csak így lehet gondoskodni. Másokat is csak így lehet boldoggá tenni. De ez most legyen egy másik cikk témája!

Szeressétek és fogadjátok el önmagatokat, hogy másokat is el tudjatok fogadni! Szebb hely lesz a világ mindannyiunk számára.

Egy nagy pofon és egy új út

Munkámból kifolyólag sok emberrel találkozom. Ahogy már sokan ismernek, tudják, hogy szoktam beszélgetni az emberekkel nem csak azzal kapcsolatban, amiért betérnek hozzánk, hanem esetleg a munkájukról is. Így ismertem meg a múlt héten egy edzőterem tulajdonosát és azt a filozófiát, amit képviselnek. Adtam neki egy névjegyet és tegnapra kaptam időpontot egy fittségi állapotfelmérésre.

El kellett korábban jönnöm a munkából, mivel időpontom volt. A fent megismert férfi párjával volt ez az állapotfelmérés. Az az igazság, hogy már jó ideje küszködöm azzal, hogy kéne valami rendszeres mozgás, ami nem itthon, a négy fal között van egyedül, hanem valahol máshol. Ahol esetleg tudnak segíteni, de nem egy kisebb vagyonért. És mit az az élet, besétál valaki hozzánk és edzőterme van. Nos, az állapotfelmérés után viszont úgy éreztem, hogy egy óriási pofont kaptam. Hogy miért? Mert nem gondoltam volna, hogy ennyire nem megfelelő állapotban van a testem. Magyarán, el vagyok hízva, lassú az anyagcserém, sok rajtam a zsír, kevés az izom és még a csontozatom is. Majdnem elsírtam magamat, mikor kiléptem az edzőteremből. Hogy lehet, hogy ilyen vacak állapotban vagyok? Éreztem én, hogy elég fárasztóak a túrák, de azt hittem, azért, mert nem vagyok elég edzett. De hogy a testem ilyen állapota okozhatja a hamar elfáradást, nem is gondoltam. Hogy lesz ebből örök élet plusz két nap???😱😱

Nagyon kedves volt a hölgy, akivel beszélgettem. Pénteken pedig az első rendes edzésem lesz, amiben segíteni fognak. Ez egy csak női edzőterem, aminek kifejezetten örülök. Előre nem akarok semmit mondani róla, de utána olvastam és ott is jártam, úgyhogy egyelőre abszolút pozitív a benyomás. Bizalmat szavaztam a helynek és az embereknek, hogy tudnak nekem segíteni. Igen, szükségem van erre a fajta segítségre, mert úgy látszik, hogy egyedül egyáltalán nem boldogulok a testem formálásával és állapotával kapcsolatban.

Aztán a mai napom jó része azzal telt, hogy utánanéztem, mitől lehet lassú az anyagcsere és hogy lehet gyorsítani. Mitől lehet a zsigeri zsír és mi segít, hogy megszabaduljunk tőle. Nagyon komoly elhatározásokra jutottam, hiszen valóban úgy szeretnék élni a testemben, hogy hosszúúúú, hosszúúúúú évekig egészséges és fitt legyen. Öröm legyen benne tartózkodnom.Hát az örök élet plusz két naphoz ez nagyon is elengedhetetlen.😉😊😍

Tudjátok, arról már írtam, hogy a túrázás miatt nagyon fontos volna összeszednem némi erőnlétet. Most, miután ennyi mindent megtudtam a testem állapotával kapcsolatban, már nem csak az erőnlét megszerzése a fontos, hanem maga a fogyás és testformálás is. Talán nincs egyik a másik nélkül, de most nagyon lényeges, hogy változtatásokat vezessek be nem csak a testedzésben, hanem az étkezésemben is. Szegény testem! Tegnap bocsánatot kértem tőle, amiért hagytam, hogy idáig fajuljanak dolgok. Mondhatnám azt is, hogy amiért így elhanyagoltam, nem figyeltem rá eléggé. Igazából ennek számtalan oka van, de nem akarom mentegetni magamat. Azt azonban megjegyezném, hogy a lelki problémák nagyon is kivetülnek a testünkre és néha én is küzdök ilyen problémákkal. Tudjátok, még mindig ez a nagy egyedüllét. Egyedül még az itthoni edzések is elveszítik nagyon hamar a varázserejüket és feladom.

Abban azonban bízom, hogy szintén egy jó közösségbe fogok kerülni, ami jót fog tenni a lelkemnek, a testemnek. Abban is bízom, hogy ez az új változás, ez az új dolog az életemben, az életemre teljesen pozitív hatású lesz. Az biztos, hogy az ott dolgozók, edzők ebben segíteni fognak. A helynek nagyon pozitív kisugárzása és hangulata van. Már nagyon várom a pénteket. 💗
Innentől pedig nincs megállás. Egyelőre a 10 kg mínuszt céloztam meg. Nehogy az gondoljátok, hogy ez sok! Egyáltalán nem az. Sajnos, számomra is meglepő módon, a mérleg túl sok kg-t mutatott tegnap. Annak ellenére, hogy úgy éreztem, nem vagyok ennyire súlyos, hiszen még az összes szoknyám is az utóbbi időben nagyobb lett rám. Vagyis, nem áltatom tovább magamat azzal, hogy de jól nézek ki, hanem megyek és fizikálisan is teszek azért komolyan, hogy jól nézzek ki, jól érezzem magamat a bőrömben és aztán, amikor megyek túrázni, jobban is bírjam a terhelést. A kedves hölgy ugyanis azt is mondta, hogy attól is lehet, hogy hamar elfáradok, hogy a zsigeri zsír is lehet a felelő ezért. Így hát mi mást tehetek, mint végre szakértő kezekre bízom a testemet. Ez is egy újabb lépés az önszeretetben. Hogy az örök élet plusz két nap egészségben, erőben és boldogságban teljen. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a testünket a megfelelő állapotba hozzuk és meg is tartsuk az egészségét. 

Igen, a tegnapi sokk után - még mindig nem tértem teljesen magamhoz - úgy gondolom, hogy nagyon sokaknak el kellene menni egy ilyen állapotfelmérésre és elgondolkodni, hogy mit is tehet azért, hogy erőben és egészségben tudja a testét. Hiszen egy egészséges, fitt, erős testben tartózkodni valószínűleg sokkal jobb lehet. Erről még nekem sincs tapasztalatom, de amint lesz, megírom a megerősítést, hogy ez így is van. 😁

Kedveseim, csak el akartam mesélni, hogy már megint egy újabb változás kapujában állok és örömmel lépek be rajta.
Amint azt tudjátok, úgy gondolom, hogy semmi sincs véletlenül. Nagyon hálás vagyok ennek a lehetőségnek, de aminek külön örülök, hogy megszólítottam ezt az embert és kérdeztem erről az edzésről. 😊 Most már nem lehet, hogy nem teszek meg mindent a saját testemért. Ezeknek a tudatában az már igen nagy felelőtlenség volna és egy lassú haldoklás. Azt már meg sem írom, hogy fizikálisan mennyi idősnek felel meg a testem, mert ez egy olyan adat, amitől majdnem hanyatt vágtam magamat. Tehát nem engedhetem meg magamnak, hogy innentől, ilyen információk, tudások és lehetőségek birtokában ne tegyek meg mindent ezért a testért, amelyet választottam erre az életemre.
Csak, hogy tudjátok, önmagam bátorítására is írom ezeket a sorokat. 😉

Nem ítélkezem senki felett. Mindenki azt tesz a testével, amit csak akar. De én már úgy vagyok vele, hogy egy olyan csodálatos szerkezet, mint a testünk, megérdemli a lehető legjobban, amit csak nyújtani tudunk neki. Hiszen a legelső sejtünk osztódásától kezdve olyan hihetetlenül, csodálatosan működik még a mi közreműködésünk nélkül is. Éppen itt az ideje, hogy megbecsüljük. Megbecsüljem és mindent megtegyek most már én is érte. Titeket pedig arra kérlek, hogy szorítsatok nekem, hogy el tudjam érni a céljaimat! Előtte-utána fotót majd csak akkor mutatok, ha már van némi eredmény. 😘

A Csóványos

 Mindenképpen menni akartam túrázni még addig, amíg tűrhető az idő. Vagyis, amíg nincs nagyon esős, hideg, fagyos idő. És persze már megint nem bírtam magammal, úgyhogy ma mennem kellett. Azt is hamar kitaláltam, hogy most mi legyen. Mivel a múltkor már nem mentem át a Nagy-Hideg-hegyről a Csóványosra, mert már nem volt hozzá erőm, így biztos voltam benne, hogy oda fogok felmenni. Többféle útvonalat is néztem, de elég körülményesek voltak. Sokat is kellett hozzájuk utazni, meg elég kacifántosan jutottam volna fel a hegyre. Nekem viszont most arra volt szükségem, hogy könnyű útvonalon jussak fel.

Tegnap este meg is született az útvonal. Diósjenőről fogok felsétálni a zöld úton. 😊

Négy órakor keltem, fél hatkor már úton voltam és így is fél nyolc volt majdnem, mire odaértem. A vasútállomásra. Innen még sétálni kellett a településen, hogy elérjem az erdőt.
Szó se róla, ma valahogy már az elején hamar elfáradtam. Nem is értem, hogy miért. Olyan, mintha alig lett volna hozzá erőm. Meg aztán, ahogy már korábban is írtam, ez az állandó felfelé menés eléggé fárasztó. Kell találnom valamit, amivel tudom növelni az erőnlétemet, mert ez így nem pálya.

Persze itthon még csöpörgött az eső, aztán mikor ott leszálltam, kicsit jobban esett. Még jó, hogy megtaláltam azt a régi esőkabátot, amit még a biciklizéshez vettünk. Így esőben, esőkabátban indultam neki a településnek először. Ez volt az első túrám esőben. 😁 És egyáltalán nem riasztott vissza az időjárás, sőt, valamiért még külön jól is esett, hogy éppen esik, kicsit borongós az ég. De tudjátok, már a vonaton, ahogy egyre világosabb lett, azért látszott, hogy ki fog tisztulni az ég.

Szóval, sétálok át a településen. Kellett menni pár kilométert. Aztán végre beértem az erdőbe! Az mindig olyan csodálatos érzés, mikor pont beérek, be az első fák közé. Valami különös varázsa van.
Persze az eső csöpörgött, én meg esőkabátban baktattam fölfelé. Mindenkinek tudom ajánlani ezt, ha egy kis izzsasztásra vágyik. 😉

Amúgy nem kellett már sokáig az esőkabát, talán itt már egy órát sem volt rajtam. Elállt az eső, később csak a szél fújta le a fákról a vízcseppeket, de az már nem volt vészes.

Maga az út nekem fárasztó volt. Már megint azt írták, hogy nincsenek különösebben meredek szakaszok, de azért akadt egy pár. De mondom, nekem az is elég fárasztó, hogy folyton csak felfelé.

Az idő a borongóssága ellenére is csodálatos volt. A levegő olyan tiszta és friss, hogy még bele is szédültem. És jó volt olyan korán, olyan időben menni, mert rajtam kívül akkor még senki nem volt arrafelé.

És most először még apró kis élőlényekkel is találkoztam. Még jó, hogy lefelé néztem, a lábam elé, és nem tapostam el ezt a kis foltoskát sem. A másik képen sasszeműeknek gyakorlat: ki veszi észre a békucit?

 

Ahogy haladtam egyre feljebb, valahogy egyre nagyobb és sűrűbb lett a köd, és meglepő módon egyáltalán nem volt ijesztő. Fokozatosan csökkent a látótávolság, de sosem volt olyan kicsi, hogy ne láttam volna a turistajelzéseket. Néha ugyan meresztenem kellett a szememet, hogy hol is van, merre is kell mennem, de mindig megtaláltam. Egyre hűvösebb is lett, én pedig áldottam az eszemet, hogy elmentem venni magamnak egy alánacit is. Kerestem bélelt túranacit, de egyik sem volt kényelmes.

 Volt valami különös varázsa ennek a ködös erdőnek. Az a hihetetlen csend. A levegő maga is olyan sűrűnek tetszett, hogy akár meg is foghattam volna. Ráadásul olyan kristálytisztának éreztem. Volt bizony olyan hely is, egy tisztás, aminek ugyebár nem láttam a terjedelmét, ahol olyan sűrű volt a köd, hogy nem is lehetett látni semmit szinte, csak ahogy lépkedtem, mindig akkor vált láthatóvá egy darab föld. A tisztás után megint beértem az erdőbe, itt nem volt olyan sűrű a köd. Egyelőre.

Ahogy azonban egyre feljebb haladtam, egyre sűrűbb lett a köd, és tényleg nagyon kellett figyelni a jeleket, nehogy másfelé menjek. Nagyjából úgy 50 méterre lehettem a hegytetőtől, amikor három elvetemült pasi jött mögöttem rövidnadrágban és pólóban. Atyavilág! Én itt jól felöltözve, ők meg ilyen lengén. De ők aztán szedték a lábukat, tempóztak rendesen. Biztos nem két hónapja kezdték a túrázást, ahogy én. 😁

És láss csodát! Felértem a hegytetőre! De ott aztán olyan sűrű volt a köd, hogy csak pár métereket lehetett előre látni. A szél is fújt odafent rendesen.

Ott voltam hát a híres kilátónál a Csóványos tetején. Annyira jó érzés volt! Hihetetlen, hogy felértem! Látjátok? Ez a Börzsöny legmagasabb pontja. Nem, hegymászó azért nem leszek, mert ezekkel a hegyekkel az a baj, hogy mindig fölfelé kell először mászni rajtuk, hogy aztán le lehessen jönni. Persze, hogy könnyebb lefelé jönni, de azért ebben is van némi nehézség. Ez is rendesen megdolgoztatja a lábizmokat.

Azt persze nem hagyhattam ki, hogy felmenjek a toronyba. Azt mondták, 133 lépcső vezet fel. Én pedig, szokásomhoz és kényszeremhez hívem, nekiálltam számolni, ahogy haladtam felfelé. De hamarosan észrevettem, hogy a lépcsők számozva vannak! Ez akkora hatalmas találmány! Legalább nem nekem kell számolnom őket. Teljesen odavoltam meg vissza a számozott lépcsőktől. De csak ettől. Mert amúgy totál kész voltam felmenni a vaslépcsőn. Az egész erdőben oda meg vissza nem volt egy fikarcnyi félelemérzetem sem, de amikor ezeken a lépcsőkön mentem, hát, nem mondom, kissé berezeltem. Csináltam fotót a kilátóból, remélem, látjátok, hogy milyen szép, tejfehér köd van, amitől aztán semmit az égvilágon nem lehetett látni. 😂😂 Igazán megérte felmenni.
Mindenesetre a legfelső lépcsőfokon megpihentem. Leterítettem az esőkabimat - ekkor már rég nem volt rajtam - és leültem, hogy egy kicsit pihenjek és falatozzak. Úgy negyed óra. Lefelé aztán még inkább paráztam. Én nem tudom, miért, de ezek a vaslépcsők hihetetlenül félelmetesek voltak nekem. Két kézzel fogtam a korlátot és úgy óvatoskodtam le. Szerintem rém ijesztő. De épségben leértem és nekivágtam az útnak. Most nem körtúrát mentem, hanem ugyanott mentem le, ahol feljöttem, vagyis a zöld úton. Lefelé már elég sok emberrel találkoztam.

 

Egész tempósan sikerült mennem és jönnöm. Vasútállomástól a hegyre és vissza úgy hat és fél órát mentem. Plusz az oda- és visszaút 2-2 óra. El is aludtam a vonatokon visszafelé. Most valahogy nagyon elfáradtam. Még egyszer sem voltam ilyen fáradt. De nem is számít. A lelkesedésem vitt előre és az is hozott haza. 😍 Holnap majd kipihenem a túrázást. Azt hiszem, talán konditerembe kéne járnom egy kicsit erősíteni magamat. Mindenesetre azt hiszem, hogy napi rutinná teszem a felsétát a nyolcadik emeletemre.

Ezeket már a visszasétán fotóztam Diósjenőn. Olyan szépek ezek a fák! Az állomáson még volt fél órám a vonat indulásáig, úgyhogy letelepedtem egy padra és megint ettem egy szendvicset. És láss csodát! Még a nap is kisütött, úgyhogy egy kicsit napozhattam is.

Mindent összevetve nagyon jó túra volt ez is. A számláló szerint az összes mai menésem bő 24 km volt a saját két lábamon. 😍

Ez volt a mai élménybeszámoló. Hogy mikor megyek legközelebb, azt nem tudom. Nagyon hidegben nem szeretnék menni, de még ez sem biztos. Azt már tudom, hogy a drága jó bakancsom bírja a gyűrődést, mert nem ázott be ebben az esős időben. Azt tudom, hogy kell valami erőnléti edzés.

Amúgy végtelenül büszke vagyok magamra. Sosem gondoltam volna, hogy ennyit fogok menni egy huzamban, így túrázni. De persze ez megint olyan dolog, hogy egyszerűen hívott a természet, hát mentem. És a belsőmből fakadó késztetés is hajtott előre, hajtott kifelé. Erre mondom mindig azt, hogy ha a belsőd súgja, mondja, üzeni, akkor azt csinálni kell, és ha ő mondja, akkor az biztos, hogy nem lesznek olyan akadályok, nehézségek, mintha csak azért csinálnánk valamit, mert muszáj. Nagyon kell hallgatni a belső hangra. Én egyenesen odavagyok érte. 💗💗💗

Nos, jó pihenést mindannyiunknak! Vigyázzatok magatokra!

Ja, és külön köszönöm annak, aki aggódott értem, hogy ne legyen semmi bajom és épségben hazaérjek. 😘💗

Szél és hideg - börzsönyi túra

Máris meghoztam a legújabb élménybeszámolót.😁

Rettenetesen elfáradtam, de azért igyekszem összeszedni a gondolataimat.

Tegnap este találtam ki, hogy ma mi legyen az úti terv. Végül egy börzsönyi túra mellett döntöttem. Kitaláltam, mikor keljek, mikor induljak, hogy időben odaérjek meg még vissza is sötétedés előtt. Valahogy nem igazán kívánja a szervezetem az erdőben sötétben való bóklászást.😉😊

Még jó, hogy kitalálok meg beütemezek mindent, erre mi történik? Hát nem felébredek úgy fél négy után?! Ha pedig már így alakult, akkor fel is keltem és nekiálltam készülődni. Miért ne? Így biztosan visszaérek még sötétedés előtt.

Na igen. Öt óra ötvenöt perckor már a vonaton ültem, ami pont 13 perc múlva indult. Vagyis még jócskán sötét volt, mikor elindultam, sőt, még egészen sokáig.

Az úti terv: Nagybörzsöny, onnan fel séta a Nagy-Hideg-hegyre, majd egy másik úton vissza. Ez is egy körtúra. Ezeket mindenféle túraútvonalas oldalról szedem. Ez éppen ez:

https://kirandulastippek.hu/dunakanyar/nagyborzsonyi-kortura-a-nagy-hideg-hegyre?fbclid=IwAR3fGjCTigeiXJj4rduvW4GvsLJVh2EHD9jrAiCuB70DucENqhS55j7JzXs

Jó utam volt oda. Szobig vonattal, onnan busszal. Egy szakaszon csak egyedül utaztam utasként a buszon és beszélgettünk a sofőrrel. Mesélt a tájról, az ottani településekről kicsit. Jó volt, hogy ilyen közvetlen volt.

Háromnegyed 8-kor szálltam le Nagybörzsönyben. Aztán megkezdődött a nagy túra. Úgy saccoltam, hogy az én tempómmal legkésőbb négy órára vissza is érek és elérem a buszt.

Kétségkívül gyönyörű és csendes, nyugodt és tiszta helyen mentem. Maga Nagybörzsöny is egy szép, tiszta, rendezett település.

Persze nem is én lennék, ha nem tévedtem volna el. Na de már rögtön az elején! Ugyanis nem vettem észre a jelzést, így tovább haladtam az úton, amiről le kellett volna térni. Így egy kis kitérőt tettem. Még jó, hogy észbe kaptam, így nagyjából csak fél órát keringőztem máshol.

Most már a rendes, jelzett útvonalon mentem. Hát, hogy őszinte legyek, nem semmi út volt. Igazából hamar elfáradtam, mert folyton csak felfelé kellett menni. Nem vethető a szememre, hiszen nagyon kezdő túrázó vagyok és persze elég edzetlen is. Tornázom itthon, de soha nem a sportolásról szólt az életem – az okok az életrajzomban keresendők. 😊 Tehát én magam nagyon is büszke vagyok magamra, hogy lassan ugyan, meg sokszor megállva egy-két percekre, jól elfáradva és leizzadva (ilyenkor nagy áldás, ha az embernek nincs testszaga és nem szagosodik), de végül feljutottam a Nagy-Hideg-hegyre. Ahogy a nevében is benne van, elég hideg volt ott fent. Igazából az egész túra alatt hűvös, helyenként elég hideg is volt, mert szinte folyamatosan fújt a szél. Ott fent meg aztán elég rendesen. Vagyis igazából a hegytetőn mindenhol. Néha kicsit ijesztő is volt. Mindenféle potyogott a fákról, de szerencsére, egyik sem talált el.

Néha olyan lehetetlen helyeken mentem, pedig útvonalat követtem. Csak éppen fakitermelés volt és kicsit széttúrták az utakat. Ott volt a sok kivágott fa is, meg voltak olyanok is, amik csak úgy kidőltek. Akkora fák! Meg is lepődtem, hogy dőlhetnek ki csak úgy ekkora fák az erdőben? De megtörténik.

Fent a hegyen. Bementem én is a turistaházba, hogy legalább ne kint legyek a szélben. Még egy vegán bablevest is ettem, ami nagyon jólesett, mert olyan jó meleg volt. Én meg vizes pólómban kicsit vacogtam. Nem volt olcsó a leves, de azért a pénzért egy jó nagy tányérral adtam, úgyhogy minden pénzt megért. <3

Megengedtem magamnak ezt a jó fél órás pihenőt. Utána még felbaktattam a hegy legmagasabb pontjára. Csináltam fotót is. :D

Itt találkoztam és beszélgettem egy házaspárral. Megtárgyaltuk, ki honnan jött. A hölgy elmondtam, hogy csodálja azokat, akik egyedül nekivágnak egy ilyen túrának, én pedig mondtam, hogy akkor ezt a dicséretet most szépen zsebre is rakom. :) Beszélgettünk kicsit az aktuális túránkról, aztán elbúcsúztunk. Innen már csak lefelé vezet az utam. Felfelé nem éppen egy leányálom menni, de azért a meredek utaknak lefelé is megvan a nehézsége. Mindenesetre azért szerintem könnyebb.

Felfelé mindössze két emberrel találkoztam, lefelé azonban eggyel sem.

Felfelé összességében – az eltévedéssel együtt – négy és negyed órás volt az út, lefelé úgy kettő és háromnegyed órás. Talán rövidebb is volt, de már annyira elfáradtam, hogy alig vártam, hogy végre visszaérjek a buszmegállóba. Néha vannak útjelző táblák is, azokon még a km-ek is szerepelnek. Én meg csak caplatok és caplatok és a következő útjelzőnél nézek nagyot, hogy még csak ennyit jöttem?! Mikor érek már a végére? Én nem tudom, hogy van ez, de mintha a helyi métereket másféle eszközzel szabták volna. Mikor azt hiszem, hogy már milyen sokat mentem, kiderül, hogy alig valamicskét. Valami nem stimmol. Talán a lépteim hossza? Vagy mégis a hegyi méterek mások, mint a városi méterek? Érdekes kérdés. A lényeg az, hogy végül sikeresen visszaérkeztem Nagybörzsönybe és volt még jó fél órám a busz indulásáig. Addig pihenő és egy kis uzsonna. Persze aki arra járt, az mind megnézett. Egy bácsi a buszmegálló mögötti házból kijött oda hozzám, leült a másik padra és csak úgy elkezdtünk beszélgetni. Ő kezdte és tényleg egy jót beszélgettünk. Úgy köszönt el, hogy elnézést, amiért megzavartam. Szó sincs róla! Aztán minden jót kívánt, én viszont, és ő bement a házba, én meg vártam a buszt.

Nos, ha idáig jó kis csend vett körül, ami azért most a hegyen sem volt elmondható, mert a szél olyan nagyon fújt, hogy igazán nem volt csend tőle. Megvolt az erdő csendje, az tényleg jó volt, de amúgy! Mindegy is. Felszálltam a buszra és onnantól már érezhettem azt, hogy megint visszatértem a „civilizációba”. Zaj. Hangoskodás. De a busz még semmi volt a vonathoz képest. Ott akkora volt a ricsaj, a gyerekek hangoskodása, akikre rá sem szóltak a szüleik, meg az összes utas beszélgetése, nevetése, hogy úgy éreztem, mintha bent lennék a belvárosban. Komolyan mondom. Nem viccelek.

Végül valamivel fél hét előtt értem haza. Indulás reggel fél hat előtt. Úgyhogy kiszámolhatjátok, 13 órát voltam oda. Ebből csak az utazás oda és vissza is több, mint két órát vett igénybe várakozásokkal, átszállásokkal. A többi a séta volt, na jó, meg egy kis pihenő fent a hegyen és lent a buszra várva.😀

Tényleg nagyon elfáradtam, de semmiért sem cserélném el ezt a mai napot. Még így sem, hogy szinte végig fújt a szél. Találkoztam most is különleges fákkal, az egyik már megint olyan hatalmas volt, egy másikat elneveztem boszorkányfának. De amúgy az egész erdő csodálatos. Semmihez sem fogható az a nyugalom, ami ott van. Az a csend. Volt olyan rész, amiről azt gondoltam, hogy arra még a madár se jár, mert arrafelé egyetlen madárhangot sem hallottam. De lehet, hogy ez csak azért volt, mert túlságosan fújt a szél és minden madár bebújt a jó meleg odvába.

Azt hiszem, egész jó időt mentem. Szerintem. Jó hét órás túra, több, mint 26 és fél km. Az én tempómmal ez csúcs, én úgy vélem.

Nagybörzsönyben még beugrottam a Lek Vár Lak nevű helyre és vettem pár különleges ízvilágú lekvárt. Amúgy jó sokféle van náluk. Ha arra jártok, ugorjatok be!

Na, mutitom a fotókat! Csináltam panorámaképeket, jártam forrásoknál, beöltöztem a szél miatt.

Őt neveztem el boszorkányfának 💗

Ő volt, amelyik megigézett. Ez is hatalmas fa 💗, csak a fotó nem úgy adja vissza.

Az erdőben még páfrányokat is találtam.

Bevallom őszintén, hogy az erdő mélye azért egy kicsit bennem is félelmet ébresztett. Nem tudom, hogy miért. Emberek nem voltak, állatok elő sem bújtak. Mégis, egy kicsit félelmetes az a mélység, a sötétebb területek. De aztán hamar túltettem magamat a félelmemen és mentem tovább. 😀😍