2019. szeptember 29., vasárnap

Fájdalom a szívben

A nő meredten bámult ki a
kávéház ablakán. Megint fájdalom volt a szívében. Fontos volt ő egyáltalán bárkinek is? A szívét marcangoló fájdalom emlékezésre késztette.

Visszagondolt a gyerekkorára. A szüleinek nem lehetett elég fontos. Az apja foglalkozhatott volna vele a válás után, de nem így tett. Tehát nem számított neki. Válás után soha többé nem volt kíváncsi a lányára. Haláláig.
Az anyjának sem volt elég fontos. Mert ha az lett volna, akkor a nehézségei ellenére sem dobja el magától az életét. Hiszen ott volt a lánya. Talán miatta érdemes lett volna tovább élnie, küzdenie. Akármit. De nem tette.
A nagyszüleinek sem volt elég fontos, mert ha az lett volna, akkor talán felnevelték volna az anyja halála után. De nem tették. Inkább árvaházba adták.

Ott hogy is lehetett volna fontos bárkinek is? Annyi gyerek volt, kevés nevelő. Mégis, kinek lett volna ő fontos? Igazi barátai nem voltak. A nevelőknek meg voltak saját gyerekeik, akiket szerethettek. Kinek kellene más árva gyereke?

Amikor már lassan felnőtt lett, egy kaland következményeként állapotos lett. Kénytelen volt férjhez menni, mert a babát nem akarta elveszíteni. De a férjének sem volt fontos. Nem szerelmi házasság volt az övék. Csak a gyerek kötötte össze őket. Néhány év múlva el is váltak.

A fia már régen felnőtt, de nem kíváncsi az anyjára. Váláskor az apjához került. Az anyjával több, mint hét éve nem találkozott. Elköltözött korábbi lakhelyéről, de az anyjának nem adta meg az új címét.

A nő következő kapcsolatából született a lánya. De a lánya apjának sem volt fontos. Ő többre tartotta az alkoholt a családjánál.
A nő kénytelen volt kimenekülni a kapcsolatból. Mert meghalt volna, ha marad. Ha egyszer a lánya apja féltékenységből úgy üti meg, akkor ő ottmarad. Ezért menekült. De csak a lánya nélkül tudott menni. Nem volt más választása. Micsoda fájdalom volt az is!
Sok évnek kellett eltelnie, mire nagyjából ezen túltette magát. Mert még akkor is tüske volt ez benne, amikor néhány év múlva visszakapta szeretett lányát.

A következő kapcsolatai is rendre katasztrofálisan végződtek. Látszólag fontos volt nekik, de amikor felütötte a fejét valami probléma, megmutatkozott igazi énjük.
Az egyik öngyilkossággal fenyegetőzött. A másik agyrázkódást adott búcsúajándékba.

A legutóbbi párjának vajon mennyire volt fontos? Már a kapcsolatuk elején megmondta, hogy soha nem lesz szerelmes a nőbe és számára az első mindig a munka lesz. Ehhez a kijelentéshez tartotta is magát kapcsolatuk minden percében, több, mint nyolc éven át.
Anyagilag a nő mellett állt, de soha nem tudta szeretni a nőt. Talán nem is akarta.
Kapcsolatuk kezdete után egy hónappal máris külföldre utazott dolgozni. Hosszú távra. Az évek alatt járt szerte a világban. Kapcsolatuk idejének több, mint felét távol töltötték egymástól.
Mennyire volt fontos neki a nő, ha folyton olyan messzire utazott tőle?

Miután szakítottak, a nőnek évekig nem volt senki az életében a lányán kívül.
Aztán egyszer csak jött valaki. Úgy tűnt, odavan a nőért, felnéz rá, csodálja. Olyan, mintha piedesztálra állítaná a nőt. De amikor látta, hogy a nőnek is vannak problémái, ő is tud dühös, lehangolt, bizonytalan lenni, akkor ledöntötte a piedesztált és egy szó nélkül elhagyta a nőt.

Barátai sem igazán voltak a nőnek. Néha alakult barátsága nőkkel, de aztán ők is megszakították a kapcsolatot, amint valami nézeteltérésük támadt. Nem akarták megoldani. Ez nem őszinte és igaz barátság.

Tényleg mindenki elhagyja. Tényleg senkinek nem fontos annyira, hogy tisztázzák a dolgokat, hogy kíváncsiak legyenek rá. Mindenki inkább elmegy.

Fájdalmas volt az emlékezés. Túlságosan is. A könnyein át már nem is látta tisztán a körülötte lévő világot. Hiába játszott zongoráján vidám dalt a zenész, hiába mosolygott rá, hogy felvidítsa, a nő mégsem tudott elmosolyodni. Fájt az emlékezés. Fájt az egyedüllét.

És minden a mostani eseményből indult ki.
Mert most is volt egy férfi az életében. Talán másfél hónapja ismerik egymást. De a nőnek kezdett fontossá válni. Kedvelte a férfit.
De alig találkoztak. Akkor is csak hétvégén és csak néhány órára. Mire elég az? Így nem tudják megismerni egymást. Nem tud kialakulni kötődés. Nem tud kialakulni szeretet. Bár a férfi azt mondta, hogy szereti.

Ma is találkozott a férfivel futólag. Egy boltban. De csak köszöntek egymásnak. A férfi oda sem ment hozzá. Távolságot tartott. Hogyne fájt volna ez a nőnek?!
Majd szétvetette a felismerés fájdalma! Hogy mennyire keveset jelent ő a férfinek! Hisz vele tölti a legkevesebb időt. Hiába friss a kapcsolat, a férfiben nincs meg a kíváncsiság a nő iránt, hogy minél több időt akarjon vele tölteni. Nem akar időt szakítani rá. Az idő pedig, amit együtt töltenek, édeskevés az ismerkedésre. Pedig közel laknak egymáshoz.
Fájdalmas felismerés, hogy mindenki fontosabb a férfinek. A nő csak az utolsó.
És mennyire zárkózott a férfi! Egyáltalán nem beszél önmagáról a nőnek. Semmit nem mond el. Így nehéz kapcsolatot kialakítani.

Már megint beleesett a nő abba a csapdába, hogy azt hitte, fontos valakinek. És talán ez a dolog legfájdalmasabb pontja. Rájönni arra, hogy már megint nem fontos annak a valakinek, aki az ő számara kezdett fontossá válni.

És hiába tudja a nő, hogy ez nem róla szól, hanem a másik félről. Akkor is fájdalmas. Mert megint úgy érzi, hogy őt nem szereti senki. Nem kell senkinek. Nem akarja őt szeretni senki sem.

Könnyein át fátyolos tekintettel bámult ki továbbra is a kávéház ablakán. Annyira szeretett volna szeretetet adni! De mit kezdjen ezzel, ha a szeretete nem kell senkinek? 
Mennyire vágyott szeretni és szeretetet kapni! Úgy érezte, haldoklik a lelke. Hisz mit ér az élet, ha nincs, aki szeresse, akit szeressen?

Próbált úgy fordulni, hogy a vendégek ne lássák a könnyeit. Még a zenész felé sem fordult, akiről tudta, hogy figyeli őt. Nem akarta, hogy bárki lássa a könnyeit. Hisz az élet megy tovább. Az ő fájdalma megint csak egy kis bukkanó az úton.

2019. szeptember 28., szombat

Próbálkozás :)

Ez most még szokatlanabb lesz tőlem, mint az előző írásom. Ugyanis még szinte soha nem írtam novellát. Most meg valami "megszállt" és ilyeneket kezdtem el írni. Ez az első. Talán nem tökéletes, de Én szeretem. Úgyhogy tényleg úgy olvassátok, mint egy nagyon első írást! Köszönöm.
Ha van valakinek építő jellegű kritikája, szívesen fogadom. :)


A csónak

Szép, kora őszi idő volt. A nap éppen lemenőben a látóhatáron. Izzó gömbjével még a vörös ezer színére festette az eget, ami visszatükröződött a csendesen hullámzó víz felszínén.
A kis csónak is érzékelte ezt a ragyogást. Mindig szerette a napnyugtát, hiszen ilyenkor minden olyan nyugalmas és csendes.
Ő már hosszú-hosszú évek óta ringatózott a vízen, megbújva a nádasban. Nem is vette őt észre senki sem.

Régen volt gazdája. Egy férfi. De már évek óta őt sem látta. Azt nem tudhatta a kis csónak, hogy ez a férfi már nagyon megöregedett és meghalt. Nem tudta, hogy az emberek meghalnak, azért nem látni őket többé. Így a kis csónak csak magányosan éldegélt a vízparti nádasban.

Pedig régen milyen mozgalmas volt az élete! Ó, emlékszik minden pillanatára. Amikor készülőben volt, de csodás időszak volt! Ahogy a mester egymáshoz illesztette a faléceket, hogy egy szép csónakot formázzon belőlük. Majd mindenféle kencével bekente. Végül szép fényes fehér festékréteget kapott. Hogy ragyogott ő a napsütésben! Milyen vidám volt, amikor vízre bocsátották! Amikor életében először szelte a vizet. A mester néha gyorsabban, néha lassabban húzta az evezőket, úgy siklottak a vízen. De aztán újra kikerült a homokba. A mester nem szándékozott megtartani. Azt mondta:
- No, igencsak erős és szép csónak vagy. Biztosan hamar találok rád vevőt.
A kis csónak ezt nem értette, de nem is bánta. Ő csak egyet akart: a vízen lenni és menni, haladni előre benne.

Hamarosan egy fiatal férfi járt arra. Nem tervezett csónakot vásárolni, de ahogy meglátta ez a szép fehér kis csónakot, azonnal megtetszett neki.
- Milyen jó lenne néhanapján kievezni ezen a kis csónakon a tóra, élvezni a csendet. Talán még horgásznék is egyszer-kétszer – gondolta magában a fiatal férfi.

Odament, megegyezett a mesterrel. Később visszatért a fiatal férfi, autót hozott és azon szállította el a csónakot. A kis csónak azt hitte, soha többet nem láthat vizet, soha többet nem érezheti a fenekén a víz érintését. Kicsit el is volt szomorodva.
Egyre csak mentek és mentek. A fiatal férfi vidáman fütyörészve vezette az autóját, nem is sejtve, hogy a kis csónak mennyire el van keseredve.

Hamarosan azonban megálltak. A fiatal férfi ügyesen a vízre eresztette a kis csónakot. Hogy a csónak milyen boldog volt! Érezte a vizet. Hogy szerette ezt a lágy ringatózást, ahogy a víz az oldalához ért. Néha még egy-egy hal is súrolta az alját, ahogy úszkáltak a vízben.

Milyen szép is volt az a nap! Ezt a kis csónak soha nem fogja elfelejteni.
Utána a fiatal férfi szinte minden nap beszállt a kis csónakba és kievezett a tóra. Néha egészen közelre csak, hogy ő is élvezze a víz lágy ringatását. Néha egészen messzire beevezett, kivetette a horgászbotját és csak ült és várakozott. Ha fogott valamit, akkor azt a csónakba dobta. Utána aztán sikálhatta ki a kis csónakot, hogy ne legyen olyan halszagú.

Nem telt el sok idő és a fiatal férfi már nem egyedül jött ki a csónakhoz. Egy szép fiatal nő is volt vele. A kis csónak ezt nem tudhatta, de ez a szép nő volt a fiatal férfi felesége. Ezentúl nagyon gyakran együtt jöttek ki. Majdnem minden nap.
Innentől kezdve a kis csónak még jobban élvezte ezeket a kalandokat, hiszen a fiatal pár olyan sokat nevetett, kacarászott együtt. Azt még a kis csónak is érzékelte, hogy ez a két ember nagyon, de nagyon szereti egymást. És nagyon sokszor élvezték így hármasban a gyönyörű naplementét.

A kis csónak elszomorodott megint. Milyen régen is volt, hogy azzal a szép fiatal párral fürödtek a lemenő nap vöröslő fényében! Bántotta, hogy most kopottan, repedezve, magányosan ringatózik a vízen, míg a nap szép lassan lebukik a látóhatáron, mintha belebukna a vízbe. Hogy egyre nagyobb legyen a sötétség és még égbekiáltóbb a kis csónak magányossága.

Nem szeretett szomorú lenni. Néha ábrándozott arról, hogy valakinek újra kelleni fog, megjavítják, újra lefestik és újra kieveznek vele a vízre. Mert bizony már igencsak javításra szorult. Szinte már az összes festék lekopott róla. Néhány deszkája meg volt repedezve, amin a víz néha beszivárgott a belsejébe. Ha ragyogóan sütött a nap, akkor hamar kiszáradt, de ha az idő hűvös volt vagy esett az eső, akkor előfordult, hogy olyan sokáig állt benne a víz, hogy a hideg idő beköszöntével még bele is fagyott. Csak tavasszal olvadt ki. De mivel sokáig volt a belsejében víz, így még jobban megviselt lett a kis csónak.

Bezzeg régen, azzal a fiatal párral! Milyen szép idők is voltak! Mondhatni, hogy a kis csónak élvezte az életet. Aztán egyszer előfordult, hogy néhány napig nem jött a fiatal pár. Majd hirtelen megjelentek. De akkor még valaki volt velük. Egy picike csomagban hozták az ő első gyermeküket. Innentől kezdve hármasban jártak ki a vízre. Pontosabban négyesben, a kis csónak szerint.
A kis csónak figyelte, hogy abból a kis csomagocskából hogy lesz egyre nagyobb és nagyobb emberke. Totyogó, kíváncsi kisgyerek, majd az apjával horgászni járó fiú. Nagyfiú.

A kis csónak is érzékelte az idő múlását. Kicsit meg-megkopott a festék rajta, amit korábban elég volt csak kijavítani. De eljött az az idő is, amikor újra kellett festeni az egész csónakot.
Emlékszik rá. Megint kihúzták a partra és hagyták a napon száradni. Majd jó sokáig csiszolták. Az apróbb repedéseket is kijavították rajta. Megint kenték mindenféle kencével. Mintha azt hallotta volna a férfitől, aki már nem volt olyan fiatal, hogy kell a fának, hogy még sokáig bírja a vizet. Végül újra befestették azzal a gyönyörű, fényes fehér festékkel. A kis csónak nagyon szerette ezt a fényes ragyogást, amit leginkább akkor érzett, ha rásütött a nap. És nem bánta, hogy ennyit foglalkoznak vele. Érezte, hogy milyen fontos ő ezeknek az embereknek. Érezte, hogy szeretik őt. Ő is szerette ezeket az embereket.

Egy idő múlva a pár újra csak kettesben járt ki a csónakkal a vízre. A fiúk elköltözött tőlük, ő is a maga életét akarta élni. De ezt a kis csónak nem tudhatta. Kicsit szomorkodott is emiatt, de mivel a házaspár nagyon sokat nevetett és sokat beszélt a fiukról, egy idő után már ő sem keseredett el, hogy nem láthatja a fiút.

Teltek, múltak az évek. A pár egyre öregebb lett. Most már csak néha jártak ki a vízre csónakázni. Egyre kevesebbet. Aztán egyszer csak már nem jöttek többet. A kis csónak sírni szeretett volna, de nem voltak könnyei. Azt hitte, elhagyták, elfelejtették ő.
Nagyon hosszú ideig senki nem evezett ki vele a vízre. Csak egymagában árválkodott, ringatózott a vízen. Ráadásul védtelen volt. Ha esett az eső vagy fújt a szél, semmi nem védte meg őt. Mikor nagy vihar volt, olyan hatalmasak lettek a hullámok, hogy a kis csónak néha már azt hitte, eltörik és elsüllyed a vízben. Bár akkor örökre a vízhez tartozna, de ő még nem akarta ezt a véget.

Így ment ez hónapról hónapra. Aztán egy késő tavaszi estén, mikor már a nap majdnem teljesen lebukott a látóhatáron, újra megjelent a férfi. De már nem az a férfi volt, aki egykoron oly sokat evezett ki a kis csónakkal. A járása lassú, nehézkes lett. A háta is meghajlott. Volt benne valami nagyon szomorú.
Mikor a kis csónakhoz ért, beszélni kezdett hozzá:
- Szervusz, öreg cimborám! Te még megvagy nekem.
Közben végigsimított a csónak peremén, majd egy könnycsepp gördült le az arcán. Megrohanták az emlékek.
- Már csak ketten vagyunk. Te meg én. Már nincs asszony sem. Meghalt. Még ősszel elment, amikor hullani kezdett a fák levele. De minek is mondom én ezt neked? Úgysem érted, miről beszélek.

Dehogy nem értette a kis csónak! Hiszen egész életében ezzel a férfivel és a családjával volt. Őket szállította, őket hallotta nevetni, beszélgetni. Az életük része volt. Hiába volt ő csak egy kis csónak, akkor is tudta, hogy miről beszél a férfi.

Nagy nehézkesen a férfi, immár a gyász súlyától még öregebben, vízre bocsátotta a csónakot. Belemászott, megfogta az a evezőket és nagyon lassan, szinte erőtlenül húzta meg őket. Már nem bírt úgy evezni, mint régen. Mintha a felesége halálával az erő is elhagyta volna. Nem is evezett ki olyan messzire. Épp csak egy kicsit. Megállt, beemelte az evezőket, majd keserves sírásra fakadt. Eszébe jutottak a feleségével a kis csónakban töltött meghitt órák.

De szeretett volna a kis csónak valami vigaszt adni a férfinek! De nem tudott. Ő csak egy csónak volt. Neki is fájt azonban, hogy a férfi ennyire bánatos. A férfi órákig csak sírt a csónakban, végül kievezett a partra.
- Isten veled, cimborám!
Többet nem mondott, de a kis csónak érezte, hogy soha többet nem látja a férfit.
A férfi nem tudott többet kimenni csónakázni, hiszen mindig a feleségét látta maga előtt, akit már soha többet nem érinthetett, nem hallhatta a nevetését.
Aztán hamarosan a férfi is meghalt. Erről a kis csónak nem tudhatott. Sokáig reménykedett abban, hátha még viszontlátja a férfit.

Egyszer olyan vihar támad, hogy kioldódott tőle a csónak kötele, így a kis csónak besodródott a nádas közé. Itt megakadt, nem ment tovább. Aggódott is, hogy itt nem fogja megtalálni őt a férfi. De kár is volt aggódnia, mert a férfi nem járt már arra, nem hallotta a hangját sem, hogy őt keresné.

Már olyan sok idő eltelt azóta. Ő meg évről évre egyre kopottabb, egyre töröttebb lesz. Nem gondozza már őt senki sem. Pedig de jó lenne újra szelni a vizet! Micsoda öröm, hogy benne ülve élvezik az emberek a gyönyörűbbnél gyönyörűbb naplementéket. Ezt soha nem lehet megunni.

Így teltek a kis csónak mindennapjai. Elfelejtve, megviselten, magányosan. Télre tavasz jött, majd nyárra ősz. És ő még mindig csak itt ringatózott.

Meleg nyári nap volt, amikor hirtelen gyerekhangokat hallott maga körül. Hogy örültek a gyerekek a víznek, a pancsolásnak. Egymást fröcskölték a vízzel. Egy kisfiú kicsit eltávolodott tőlük. Intette az anyja, hogy ne menjen a nádasba. De ő meglátott ott valamit és bement, hogy megnézze. Ekkor vette észre a megkopott kis csónakot. Odakiáltott a többieknek:
- Nézzétek, mit találtam!
A többiek kíváncsian gyorsan odaszaladtak a vízben hozzá. Ahogy meglátták a kis kopott csónakot, szinte egyszerre kiáltottak fel:
- Nahát, egy csónak! Találtunk egy csónakot!
Örömködve, viháncolva kiráncigálták a kis csónakot a nádasból. Az anyjuk hirtelen nem is tudta, hova tűnhettek a gyerekek. Mikor meghallotta, aztán meglátta őket, kicsit még ő is meglepődött. A kis csónakon látszott, hogy gazdátlan, árva. A gyerekek megint szinte egyszerre kiáltották:
- Nézd, anya, mit találtunk! Ugye a miénk lehet? Megtarthatjuk?
- Nem is tudom. Nézzétek, milyen állapotban van. Erre bizony ráfér egy alapos rendbetétel.
- Majd mi megcsináljuk – lelkendeztek a gyerekek.
- Apátokkal kell ezt megbeszélni.
De ekkor már tudták a gyerekek, hogy ha az apjukkal kell ezt megbeszélni, akkor nekik lesz egy igazán remek csónakjuk. Hiszen az apukájuk nagyon szeretett barkácsolni és nagyon sok mindent csinált már a gyerekeinek, akiket nagyon szeretett.
- Éljen! Éljen!

Olyan öröm volt ezekben a gyerekekben, hogy a kis csónak most a boldogságtól sírta el majdnem magát. Már ha lettek volna könnyei.
Ő csak azt érzékelte, hogy újra tartozik valakihez, akik úgy örülnek neki, mint első gazdája, a fiatal férfi.
Most talán újra kap egy szép festést és újra úszhat kint a vízen.
Nem is gondolta, hogy olyan hamar valóra válik az álma. Hiszen néhány héttel azután, hogy a gyerekek megtalálták, újra a vízen siklott a gyerekekkel és azok apukájával. A kis csónak újra élt.

2019. szeptember 11., szerda

Igazság és feltétel nélküli szeretet :)

Most egy tőlem merőben
szokatlan írást hoztam. :)
De ezt is valakivel történt beszélgetés eredményezte. :)
Kicsit hosszúra sikeredett, de szerintem érdemes végigolvasni.

Minden egyes betű, szó, gondolat saját. Az Én véleményem, gondolatom. Mindenki úgy gondolkodik ezekről, ahogy akar. Nem ítélkezem. Ezért kérem, hogy ezt ti is ítélkezés nélkül olvassátok. Köszönöm. :) <3

Az igazság.
Hol is lehetne kezdeni egy írást, ami ilyen hatalmasnak látszó dologról szól?
Talán kezdjük ott, hogy többféle igazság is van. Vannak például az egyetemes igazságok, amiket elfogadunk úgy, ahogy vannak. Ezeket is próbálják néha aláásni, de ezek olyan dolgok, amik állandóak, netán örök érvényűek. Ilyen például az, hogy a Föld gömbölyű, a Föld kering a Nap körül. Ha egyszer megszületünk, meg is halunk. Hogy a víz nedves, a levegő könnyű, a tűz éget. Rengeteg ilyen egyetemes igazság létezik.
Van az a fajta igazság vagy mondjuk inkább igazságszolgáltatásnak, ami az emberi faj sajátja, hogy szeret igazságot tenni, ítélkezik egyik ember a másik felett. Súlyos esetekben ennek létjogosultsága is van. Úgy véljük. Van ennek törvényes és kevésbé törvényes módja.

Aztán belemehetünk abba is, hogy egyszerre mindenkinek is lehet igaza. Hiszen az igazunk hangoztatása, annak érvényesítése sok dologtól függ. Elsősorban a neveltetésünktől. Egyszerre ugyanazt a dolgot másképp látva lehet egyszerre mindenkinek igaza. És ez attól függ, hogyan tanulta meg valaki látni, érzékelni, felfogni az adott dogot. Attól is függhet még, hogy felnőttként milyen szemléletmódot tett még magáévá az illető. Hogyan tudott ő maga vagy a látásmódja, értékrendje változni.
És ha nem vagyunk túlságosan szűk látókörűek, akkor észrevehetjük, hogy másnak is lehet éppen ugyanúgy igaza az adott témában, mint nekünk.

Vehetjük, gondolkodhatunk azon, hogy mi igazságos és mi nem az. Egy kedves ismerősöm mondta, hogy az igazság emberi szemmel nézve nem más, mint a szemet szemért, fogat fogért elve. És igaza is van. Mert bennünk, emberekben, nagyon erős az a fajta gondolkodás, hogy ha valaki kárt okozott nekünk valamilyen módon, akkor ő is bűnhődjön meg érte valamilyen formában. Teljesen mindegy, hogy bűnhődik, lényeg, hogy ő is szenvedjen. Ebben az esetben teljesen hiányzik belőlünk a megértés, hogy az illető miért is tette, amit tett. Persze, persze megértem. Vannak megérthetetlen és megbocsáthatatlan dolgok. Ha most belemennék, hogy ezeket is lehetne máshogy látni, akkor itt helyben akár egy könyvnyit is írhatnék. Majd legközelebb. :)
De tovább olvasva egy kis megvilágítást ez is kapni fog. 

És ott vannak még ezek a nem igazság-dolgok. Például, hogy miért épp velünk történik valami minden jóságunk ellenére; vagy miért lesznek betegek és halnak meg a kisgyerekek. Ebben a két dologban elég sok minden benne van, úgyhogy felesleges is lenne ragoznom tovább.
Szinte mindenkivel történt már olyan, hogy valamire azt mondta: Miért éppen velem történik ez?! Ez nem igazság!!!

És akkor most itt van a legfőbb, amiért írok. Isten. Igen. Én nem írok és beszélek róla. Megvan az oka. De most akkor is ő a téma.
Merthogy rá is azt mondják, hogy nem igazságos. Sokan az ő nevében gyilkolják a másikat. És akkor rá mondják, hogy nem igazságos. Ő nem kért ilyet.
És itt a nagy kérdés: lehet-e Isten egyszerre igazságos és szerethet-e feltételek nélkül?
Ahogy az a bizonyos ismerősöm mondta, az egyik kizárja a másikat. A kettő együtt nem létezhet. Kapásból Én is rávágtam, hogy ez így van. De ez a gondolat nem hagyott nyugodni. És csak rágott belülről. Na, azért nem okozott álmatlan éjszakákat, de sokat kattogott rajta az agyam. Mert mi van, ha mégis csak van ilyen? Van egyszerre feltétel nélküli szeretet és igazság.

Kezdjük az elején. Vegyük alapul a bibliát. Azt írja, hogy Isten a saját képére formált bennünket és szabad akaratot adott ajándékba. Ezzel tisztelt meg minket.
Én ezen már sokat gondolkodtam, de leírom, hogy mire is gondoltam, hogy ezt a két dolgot más számára is egyértelművé tegyem.
Ha Isten a saját képére formált minket, akkor mi is teremtők vagyunk, képesek vagyunk szeretni. Csodálatos és végtelen lények vagyunk. Bármire képesek vagyunk. Megvan bennünk a hatalmas szeretet. Bármit átformálhatunk. Hatalmunk van. Jó értelemben vett hatalmunk.

Aztán. Ha mindannyian Isten gyermekei vagyunk, akkor mindannyiunkat egyformán szeret. Feltételek nélkül és mindig. Nincs kivétel. És mivel az ő gyermekei vagyunk és még hozzá hasonlatosak is, akkor nem kétséges a szabad akaratunk sem. És ez mindent megmagyaráz. Ha szabad akaratunk van, akkor azt teszünk, amit csak akarunk. Vállalva a következményeket is. Isteni minőségünk szerintem pont abban nyilvánul meg, hogy bölcsen és okosan élünk és cselekszünk a szabad akaratunkkal.
És itt jön be a feltétel nélküli szeretet. Mert szabad akaratunkban áll bármit is tenni, Isten nem szól bele. Hagyja, hogy meghozzuk a döntéseinket, akármilyen irányba is visznek bennünket. Mert ahogy az a bizonyos kedves ismerősöm mondta, halálunkig tanulunk és nem csak az a bizonyos jó pap. :)
Isten a feltétel nélküli szeretetében pontosan azt a szabadságot adja meg nekünk, hogy mi dönthetünk a sorsunk felől. És ebben meghagyja nekünk azt is, hogy megalkossuk a saját igazságainkat.
Így talán azt sem veszi magára, mikor azt mondjuk, Isten igazságtalan. Szerintem olyankor éppen mosolyog. Nem sértődik meg, mert tudja, hogy még nem ébredtünk akkor rá arra a tudásra és tudatosságra, hogy végül is mi alakítjuk az életünket, teremtők lévén. Szerintem egy óriási sóhaj szakadhat fel belőle minden egyes alkalommal, amikor valaki erre ráébred. Ő olyankor örül ennek.

Ezért is gondolom, hogy végeredményben maga az igazság talán egy Istentől sugalmazott, de mégis csak emberi dolog, hogy felállíthassuk viszonyulásainkat a világ dolgaihoz. És hogy némileg boldoguljunk is benne.
De amikor valaki ráébred arra a bizonyos szabad akaratra és mások elfogadására és megértésére, akkor tudni fogja, hogy megvan mindenkinek a saját igazsága. Egy és egyetlen igazság nem létezik.

Ezért is hiszem, hogy megfér egymással a feltétel nélküli szeretet és az igazság. Az Istentől származó feltétel nélküli szeretet a lényeg. Az emberben lévő feltétel nélküli szeretethez sokat kell fejlődnünk. Bár igyekszünk elérni. :)
Én csak egy olyan Istent tudok elképzelni, amelyik nem ítélkezik, hanem minden körülmények között feltétel nélkül szereti az ő képmásait és gyermekeit.
Aki hagyja, hogy végigmenjünk az általunk választott úton. Ő ott lesz a háttérben, mint támogató „szülő”. Mert egy szülőnek ez a dolga. Támogatni a szeretett gyermeket. Ha hiszünk és bízunk benne, akkor érezhetjük is ezt a támogatást. De szerintem mindeközben megtanít arra is, hogy magunkat is éppúgy szeressük, mint őt.
Higgyünk magunkban, ahogy benne is.
Hiszen mégis csak egy „szeletke vagyunk belőle”.
És szerintem el is várja, hogy higgyünk magunkban, szeressük magunkat. Ahogy ő is teszi. Mert szerintem ő hisz bennük, ahogy szeret is.
És tulajdonképpen szerintem a benne való hitet csúfoljuk meg azzal, őt bántjuk meg, ha saját magunkat nem szeretjük és nem hiszünk magunkban. Mert az ő csodálatos teremtményei vagyunk. Ezért hogy is tehetnénk meg, hogy nem hiszünk magunkban? Szerintem szomorú szemmel nézi azt is, ahogy önmagunkat bántjuk valamiért. Nem csak azt, hogy másokat bántunk.
Egyszóval, ha hiszünk benne, ha tudjuk, hogy végtelen és feltétel nélküli a szeretete irántunk, akkor nem tehetjük meg, hogy bántjuk magunkat, mert ezzel őt is bántjuk.

„Legyen meg a te akaratod!” Ezt mondja az ima. De szerintem Isten azt akarja, amit mi akarunk, mivel szabad akaratunk van. Ezért ezt a mondatot akár magunk felé is irányíthatjuk. Isten jót akar nekünk, hogy eggyé válhassunk vele a tanulási út végén. Azonban, hogy mit tanulunk és hogyan, az már rajtunk múlik.

Még egy gondolat az isteni igazságtalansághoz.
Hiszem, hogy csodálatos lelkek vagyunk. Hiszem, hogy lelkünk már sok-sok életet megélt. Hiszem, hogy tervekkel és célokkal és feladatokkal érkezünk minden alkalommal, hogy tapasztaljunk, fejlődjünk, tanuljunk. Hiszek ezekben.
És bármilyen fájdalmas is, de a gyerekek is okkal mennek el olyan korán. Talán betöltötték a küldetésüket. Talán megtanultak vagy megtanítottak valamit nekünk és ennyi volt a dolguk. Talán csak, mint végtelen és tiszta lények, nem bírták elviselni a földi léttel járó nehézségeket – a szó minden értelmében – és inkább visszamentek. Majd újra jönnek, ha készen állnak.
Talán egy gyermek betegsége mögött is állhat olyan ok, hogy valami – és itt mondhatnánk bármit – nem lehetett az övé, amire oly nagyon vágyott a lelke.

Talán. Minden csak talán. De lehet akár bármelyik is. Vagy több is egyszerre. Ezt nem tudhatjuk. Ezt csak az a drága lélek maga tudhatja, aki elment.

Még valami. Van a szabad akarat. Vagyis végeredményben minden a mi döntésünk. Akkor el kell fogadnunk azt is, hogy mindenkinek a saját döntése, ha el akar menni. Ahogy el akar menni. Ezt kellene felfognunk, elfogadnunk és megértenünk. Akkor minden lélek könnyedén távozna.
De mi, a hozzátartozók, annyira akarjuk, hogy ő éljen, küzdjön, maradjon még velünk. De ezzel pont vele teszünk rosszat. Nem figyelünk rá, nem figyelünk arra, hogy ő mit akar. Mert mi önző módon azt akarjuk, hogy maradjon még velünk. És ő annyira szeret minket, hogy még küzd, még kitart, csak még egy kis ideig boldoggá tehesse maradásával a másikat. Közben pedig nagyon szenved.
Ő érti, tudja, mi az igazi szeretet. Azért küszködik még, pedig olyan nagyon menne. De mi nem engedjük. Mert mi nem értjük, nem tudjuk, milyen ez a szeretet.

Mesélek egy rövidke történetet.
Egy évvel ezelőtt egy háromnapos rendezvényen voltam. Ismerősök körében. Az egyik nőismerősöm úgy jött oda, hogy ez neki az utolsó alkalom, ő elbúcsúzni jött, mert véget akar vetni az életének.
Beszélgettem vele. Sokat. Kérdezgettem. Próbáltam az élet szépségeiről meggyőzni. Hogy miért is lenne még érdemes élnie. És hallgattam őt. Figyeltem rá. Neki adtam a megértésemet és elfogadásomat. Így hát azt mondtam neki, hogy Én elengedem. Megengedem neki, hogy meghaljon. Elfogadom a döntését. Ha ő nem lát más utat az életre, akkor menjen el nyugodtan. Megköszönte.
Neki ez kellett. Ez a megértés és elfogadás.
A háromnapos rendezvény végére szinte kicserélődött. Senkinek nem beszélt arról, amiről velem.
Még egyszer köszönetet mondott. Elmondtam, hogy örülök, hogy mégis meggondolta magát és az élet mellett döntött.
Eltelt úgy jó öt-hat hónap, mire újra találkoztunk. Egészen más ember lett, mint akivel a rendezvényen együtt voltam. És ekkor mondta el, hogy igazából az hozta őt vissza az életbe, amit Én mondtam neki. Az, hogy megértettem őt, elfogadtam a döntését, majd elengedtem. Hagytam, hogy a halált válassza. Ez kellett neki. Így ő mégis csak az életet választotta.

Persze nem biztos, hogy mindenki meg fogja gondolni magát. De nagyon sokat könnyíthetünk az ő lelkén. Puszta szeretetből. Hiszen, ha szeretjük a másikat, akkor el kell fogadnunk a döntését, ha el akar menni. Az az ő sorsa, az ő élete. Akármennyire is fáj nekünk. Még ha mi is szinte belepusztulunk. De engedjük el őt. Mert nem Isten veszi el tőlünk, hanem ez a lélek szabad akaratból meghozott döntése.

Mondhatok még valamit? Persze, hogy mondok. :) 
Nem bírom abbahagyni.
Amikor azt mondjuk, hogy Isten nem igazságos, minket biztosan nem szeret, miért épp engem büntet, akkor elutasítjuk magunkat, elutasítjuk saját nagyszerűségünket, hogy hatalmunkban áll változtatni a sorsunkon. Ezzel azonban őt is elutasítjuk. Korábban már írtam erről, vissza lehet olvasni.
Ugyanakkor ezekkel a kijelentésekkel csak beletesszük magunkat az áldozatszerepbe és azt mondjuk, hogy nem miattunk van és mi csak szenvedő alanyai vagyunk az életünknek.
Pedig főszerepre születtünk. :) Éljük meg bátran ezt a főszerepet! :)

2019. szeptember 2., hétfő

Az írás - az enyém és nekem :)


Avagy mit jelent számomra, ha írok :)
 
Van egy kedvenc cukrászdám, ahová szeretek betérni vasárnap délután, meginni egy finom kávét, enni egy ínycsiklandozó süteményt, elővenni a füzetemet és tollamat és csak írni és írni. Közben meg hallgatni a szintetizátorost, amint 15 órától 18 óráig mindenféle régi slágert játszik. Tényleg nagyon régieket, akár 50-60-70 éveseket is. Persze belecsempész néha sokkal fiatalabb dallamokat is. Szolidan, halkan játszik, hogy akik beszélgetnek azért még hallják is egymást. Ebben a cukrászdában egyébként az állandó zene is halkan szól. Azok a réges-régi dallamok… Én szeretem őket. Lágyabbak és számomra szebbek voltak, mint a mai néha idegtépő zenék.

Tegnap is ültem és írtam valamit. Sokáig írtam. Majd miután befejeztem, hátradőltem a székemen, kicsit megmozgattam a tagjaimat. Örültem, hogy végre befejeztem, amit írtam. Mert ezek a gondolatok aztán nagyon tudnak száguldozni. Ügyesnek kell lenni, hogy követni tudjam őket és még leírni is.
De épp csak hátradőltem, kinyújtóztattam magam, máris újabb gondolatok suhantak bele a kobakomba. Csak nem bírnak békén hagyni!

És akkor született ez az írásom. Amit ez után a mondat után olvashattok. :)

Hirtelen az jutott eszembe, hogy milyen az, amikor írok.
Csodás és mesés. Mert ilyenkor egy másik világba kerülök. Ilyenkor megszűnik számomra a külvilág. Olyan, mintha mindent és mindenkit távolról látnék és hallanék. Minden távolra tűnik. Mintha ez a fizikai világ csak egy elsuhanó látomás lenne. Egy másik síkon létező világ.
Minden eljut hozzám, de semmi sem az Én valóságom, így nincs is sok jelentősége.
És ha belegondolok, akkor minden ember, minden pillanat egy-egy másik világ.
Mintha mindenki csak egy pillanatra feltűnő látomás lenne, ami aztán eltűnik.

Írás közben minden gondolat folyékonnyá válik. A toll megállás nélkül rója a betűket a papírra. Mintha a toll is önálló életre kelne és mintha minden egyes szó meg akarna születni. Egyik a másik után, szépen rendben. És minden szó, minden betű szépen akar formálódni. Minden betű élni akar az ő világában, hogy valami kerek egésszé, egybefüggő szöveggé, összetartozóvá váljanak.

Ilyenkor érzem, hogy a fejtetőm (koronacsakrám) egészen élénkké válik. Fura érzet van ott, ami nem fájdalom. Ilyenkor tudom, hogy ez a nekem való, hogy ezt kell csinálnom. Jönnek az energiák, az új gondolatok és mondatok, amikre korábban nem is gondoltam, hogy akarnék ilyet írni. Mégis papírra kerülnek.

Ilyenkor elmerülés van. Béke. Nyugalom. Harmónia. Felismerések. Ráeszmélések. Ébredések. Megvilágosodás. Megértés. Elengedés. Megnyugvás. Odaadás. Tisztánlátás. Érzékelés. Megbékélés.
Megszűnik a fizikai szükséglet, minden testi érzet. Mintha egyszerre belőlem és egészen máshonnan jönne minden. És még annál is több. Jön a sugallat. Ezt is le kell írni és azt is. Megszűnik a gondolkodás. Eltűnik a racionális világ.

Feloldódik bennem minden. Eltűnik a harag, bánat, fájdalom, megbántottság, félelem, aggódás.
Nem számít ilyenkor semmi sem.

Folyékonnyá és fogékonnyá válok.
Egybeolvadok a papírral és a tollal. Az egyetlen valóságos dolog, amit látok, az a leírt betűk gyönyörű világa, formája.
Maga az a csoda, amit a betűk, a szavak jelentenek. Minden más elhomályosul. Minden másra elhomályosodik a látásom.

És írni kell. Egészen addig, amíg egy láthatatlan erő megállítja a gondolatfolyamot. De ezek nem is gondolatok, sokkal inkább folyékony információ. És annyira másik ez a világ, hogy nem is tudom visszaidézni, hogy mit írtam. Újra és újra el kell olvasnom ahhoz, hogy tudjam és tudatosuljon bennem, miről is írtam.

Mert minden, amiről írok, itt van bennem, az enyém, az Én misztikus tudásom, amit Én fordítok le a szavak nyelvére, akárhonnan is jön az információ.
Belőlem, az isteni Énemből, az Univerzumból, más világokból. Mindegyikből egyszerre. Talán tényleg minden összekapcsolódik egy nagy egészben, ezért minden kapcsolatban van egymással. Talán minden információ egyszerre jön mindenből, ami mégis egy, ezért minden információ összetartozik, egy forrásból jön.

Ilyen nálam és nekem az írás. És már érzem, hogy kezdek kilépni ebből az energiából, mert már nem jön más, hogy mit kéne még leírnom. Részemről ennyi. Kiléptem.