Még mindig csak várok... és várok...

Ünneprontó sem akarok lenni, rossz hírt sem akarok közölni, mégis azt kell mondjam, hogy még mindig nem érkezett meg a nyomdából a könyv. Még értesítést sem kaptam, hogy a következő napon szállítják házhoz. Szóval, még mindig marad csak a várakozás. Én ezt már nem bííírom.... 

Na jó, kibírom igazából, de azért már tűkön ülök... fáj is kicsikét :D

De okosak vagyunk és tudjuk, hogy semmi sincs véletlenül.

Akadt ugyan némi probléma a formázással és tördeléssel, de ez még nem lehet akadálya annak, hogy végre kézbe foghassam szeretett könyvemet.

Azért a várakozásban is vannak szépségek. Ilyenek például a változások, amik bennem vannak. Nehéz lenne megfogalmaznom, ezért meg sem próbálkozom vele. Nem is igazán tudnám szavakba önteni azt, ami bennem zajlik. A lényeg ebből mindössze az, hogy örülök ennek a fajta változásnak is, mert valami jót hozott számomra. A bensőmben hozott jót, kívülről látszólag nem sok minden történt velem. Ezt a jót úgy tudnám esetleg elmagyarázni, hogy egy szabadabb nézőpont történt bennem, egy szabadabb, lazább felfogás valamivel kapcsolatban. Olyan, mintha elengedtem volna egyfajta ragaszkodást, akarást.

Aztán régi ismerősök is bukkannak fel. Nem is egy. Nagyon régiek és nem olyan régiek is. Mind csupa meglepetés.

Ráadásul a júliusban tartandó rendezvényen kellene egy rövid előadást tartanom. Soha életemben nem tartottam még semmilyen előadást sem. Még csak pár embernek sem, nemhogy egy ilyen rendezvény közönségének! Egyelőre még nem izgulok, tudom, hogy ez majd csak ott fog kijönni rajtam. Azonban azzal gondban vagyok, hogy mit is mondjak. Persze, az önszeretetről kellene beszélnem, de hogy hol kezdjem, miről beszéljek konkrétan, azt még nem tudom. Nem olyan egyszerű ez így első nekifutásra. Bár egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy menni fog. Egy másik kedves ismerősöm pedig segít felkészülni az előadásra. Hát ő már elég rutinos ebben.

Egy kicsit azért tartok ettől az egésztől. De ugye, mindent el kell kezdeni valahol. :) Ha más nem, hát egy nagyon mély vízben. ;) Ez pedig eléggé az lesz, hiszen egy szépségversenyről van szó. El lehet képzelni, hogy ott milyen a közönség, kik lesznek jelen - gondolok itt a médiára is. Azt hiszem, kezdek parázni...

Nagyon szívesen fogadom a bátorító szavakat, bőven rám férne. :)

Amikor valaki megihlet

Ma hajnalban újra életre kelt bennem az elveszett költői Énem. :)

Ahogy forgolódtam az ágyamban, máris jöttek a szavak, aztán a mondatok. Jött a késztetés, hogy mindezt papírra kell vetnem. És vers formájában! Ezen magam is igencsak meglepődtem, hiszen évek óta nem írtam verset.

Mikor még tini voltam, diák, nekem is volt egy szerelmem. Hozzá nagyon sok verset írtam, bár soha nem küldtem el neki, nem is tudott róluk. Akkor inkább úgy írom, hogy róla, az iránta érzett érzéseimről, amiket ő váltott ki belőlem. De persze nem történt köztünk semmi.

Aztán évekig nem írtam semmit. Majd hébe-hóba született egy-egy vers. És ahogy elnéztem a verses füzetemet, az utolsó dátum benne már nyolc évvel ezelőtti. Ilyen régen nem írtam verset.

Mielőtt az önszeretésről szóló könyvembe fogtam, már egy másik könyv is formálódott a kezeim alatt. Volt egy férfi, aki szintén megihletett. Egy jó háromszáz oldalas könyvet írtam. Szintén nem hozzá, hanem róla, az iránta érzett érzéseimről, a vele megélt dolgokról. Nem olvasta. De azt a könyvet is imádom. Nem publikus.

Ezt a könyvet egészen addig írtam, amíg valamilyen kapcsolatban voltunk. Évekig íródott.

Közben már elkezdett formálódni bennem az önszeretésről szóló könyvem is. Ez is évekig érlelődött bennem. Ha jól emlékszem, akkor az első sorokat, fejezeteket már három évvel ezelőtt el kezdtem írni. Bár azokból nem sok minden került bele az igazi könyvbe. Ha azt vesszük, akkor nagyjából háromnegyed év alatt született meg ez a könyv. Aztán a javítások alatt még azért csak írtam bele néhány dolgot. De most már kész van. Jelenleg a nyomdában.

Éppen ezért is meglepő számomra, hogy ma hajnalban verselhetnékem támadt. Nyolc éve nem írtam verset. De azt kell mondjam, hogy ez megint valakinek a hatására történt bennem. Van valaki, akire sokat gondolok. Tetszik. És csak így a semmiből máris elkezdett születni bennem egy vers. A nap folyamán újabb és újabb sorok bukkantak fel bennem. Úgyhogy ma, ilyen sok év elteltével, két újabb vers született belőlem.

Jó hosszú bevezetőt írtam. Én már csak ilyen vagyok. Sokat beszélek, írok. De Én nem bánom.

Nos, igazából csak arra akartam kitérni, hogy milyen érdekes, hogy mások, más emberek vagy esetleg dolgok, történések miket válthatnak ki belőlünk. Alapvetően csak magamról írhatok, mert magamat ismerem. Nem tudhatom, hogy másból mit vált ki egy-egy személy vagy bármi más.

Úgy látszik, hogy belőlem mindig az írást váltják ki.

Mondhatnám, hogy ezek leginkább férfiak. A verseket és a könyvet valóban férfiak hatására írtam. De volt olyan is, hogy nő váltott ki belőlem egy jó hosszú írást, ami leginkább sértettségemből és dühömből fakadt. Abban nem volt semmi művészi.

Jobban örülök, ha az, amit leírok, számomra kedves érzésekből fakad.

Milyen érdekes, hogy mások ilyen hatással vannak rám.

Érdekes, hogy valaki vagy valami milyen hatással lehet a kreativitásunkra. Most arról nem akarok írni, amikor konkrétan az életünkre van valaki hatással, mert az megint más és olyan bonyolult, sokszor érthetetlen téma.

Ha megnézzük a nagy művészeket, költőket, írókat, festőket, szobrászokat, akkor látható, hogy belőlük is egy-egy múzsa váltotta ki a műveiket. Fölösleges lenne neveket sorolnom, hiszen talán nincs is olyan alkotó, művész, akinek ne lett volna múzsája, akit ne ihletett meg volna valaki. Persze, többségében férfiakat ismerünk, akik szerelmükhöz írtak verseket, megfestették őket vagy bármilyen módon megörökítették létezésüket az utókor számára. És ezek mind-mind erős érzelmekből fakadnak. Miért van az, hogy ha bármilyen érzésünk van, azt azonnal meg is tudjuk örökíteni? Tényleg nagyon érdekes, ahogy működik az ember. Akarunk valami maradandót azzal a személlyel kapcsolatban. Akkor is, ha soha nem érintkeztünk. De olyan hatással volt ránk, hogy belealkottuk őt valamilyen művünkbe. Teljesen mindegy, hogy milyen apróság vagy hatalmas dolog volt az, de az akkor is a mi lelkünk, amint az iránt a személy iránt telt csordultig érzelemmel.

Egészen a mai napig nem is töprengtem ezeken a dolgokon.

Amikor kész lettem a mai második versemmel, visszaolvastam a korábbiakat is. Régen írtam őket, de felsejlett előttem azok arca, akikről írtam azokat. Akkor esett le a tantusz: mindegyikben megihletett valaki. Ezt olyan fantasztikus dolognak tartom. Mióta világ a világ és az ember alkot, mennyi mindent másért, másnak, másról készít el. Milyen csodálatosak vagyunk mi emberek, hogy ennyire bele tudjuk vinni az érzéseinket, az érzelmeinket, lelkünk tükröződését egy-egy alkotásunkba.

Én ugyan csak aprókat alkotok, de akkor is szenzációsnak érzem ezt a dolgot. Mert az is milyen jó, hogy van valaki, aki így meg tud minket ihletni. Amikor túlcsordul a lelkünk a másikkal és valami igazán óriási dolog születik a kezeink alatt. (Én most nem vagyok ugyan túlcsordulva, mert csak tetszik valaki és elég kevés az esély arra, hogy valaha is lesz valami a dologból. Sajnos. Nem miattam.)

Ma megérintett valami különleges.

És a mai naptól kezdve már Én is máshogy nézem azokat a nagyszerű alkotásokat. Mert ma értettem meg, hogy ez milyen hatalmas csoda. Eddig csak elfogadtam, hogy van a művészet bármilyen formája, hogy a költők miként szerettek, a festők néha milyen őrült mód alkottak, az építészek sem aprózták el. Ma egy másik megvilágításba került számomra az érzelmek ilyen kifejezése. Már nem csak látom, elfogadom, hanem be is engedem magamba mindezt. Most már meg tud születni bennem a csodálat ezek iránt a művek iránt.

Hát nem csodálatos az élet? Azzal, hogy érezhetünk, szerethetünk, alkothatunk?

Kit miben ihletett meg valaki?

Kedves szavak

Úgy gondolom, ha csak egyetlen ember is van, akit inspiráltam vagy át tudtam neki adni valamit, akkor már megérte. Megérte megírni mindazt a sok-sok tapasztalást, amit megéltem, amelyekből tanultam.

Van egy nagyon kedves és fiatal barátnőm. A lányom révén ismertem meg. Most az ő szavait szeretném megosztani veletek. Nagyon kedves és dicsérő szavakat kaptam tőle, amik a szívem mélyéig hatoltak és könnyekig hatottak.

Néhány embernek, köztük neki is, elküldtem a könyvemet átolvasásra még a nyomda előtt.

„Szia! Tegnap elkezdtem olvasni a könyved és már most teljesen máshogy nézek rád, pedig csak az első 2 fejezetig jutottam. Sajnos, közben vallottam be magamnak, hogy eddig nem is ismertelek igazán, hiszen sok mindent a könyvből tudtam meg rólad. Persze az új énedet ismerem, de ahhoz, hogy valakit igazán ismerjünk, a múltját is tudnunk kell. Sajnálom, hogy ennyi év után nem tudtunk túl sok időt együtt tölteni, de majd igyekszem többször feljárni. Most már egy még értékesebb ember vagy a szememben, persze eddig is az voltál, de valamennyit változott a véleményem. Írtad és tudom is, hogy nem azért mesélted el a történeted, hogy sajnáljanak és én nem is foglak. Csak hihetetlenül büszke vagyok rád, amiken átmentél csak még erősebb személyiséget faragott belőled és persze mind hozzásegített, hogy eljuss oda, ahol most vagy. Jó ember maradtál ilyen szomorú gyermekkor után, ami nagy dolog. Örülök, hogy jobban megismertelek és büszke vagyok arra, hogy a barátomnak mondhatok egy ilyen jó embert, mint amilyen Te vagy! „

Később volt egy párbeszédünk, amiben ő egy engem ért kritikára reagált:

„...Te éretten és értelmesen reagáltál és tisztában vagy a saját dolgaiddal, csak az köt bele másokba, aki saját magával sincs megelégedve és nem él békében a testével „

Azt válaszoltam neki, hogy okosan szólt. Erre kaptam a következő dicséretet is:

„Tőled tanultam a bölcs gondolatokat ilyen témában „

Újra Én válaszoltam:

„De akkor lesz az igazi neked is, benned is, ha nem csak gondolati szinten, hanem érzésben is ott van. „

Az ő válasza:

„Igyekszem, nem olyan könnyű, mint ahogy az ember elsőre gondolná, de remélem, a könyved majd segít ebben is

Könnyebb, ha van kire felnézni

Én köszönöm, persze a szüleim is motiváltak, apa arra, hogy szorgalmas legyek, anya az érzelmi részemért felelős, de a saját testünkkel senki nem foglalkozott igazán, szóval örülök, hogy erre itt vagy nekem Te „

Bevallom, Én is nagyon büszke vagyok rá, nagyon örülök és köszönöm, hogy őt is a barátomnak tudhatom. Fiatal ugyan, de már most is látszik, érződik, hogy ő is hihetetlenül bölcs lélekkel van megáldva.

Nagyon jólesett, hogy ilyen véleménnyel van rólam. Számomra a megtiszteltetés, hogy motiválhatom őt és segíthetem, ha arra van szüksége.

 

Egy kis szeretet másképp :)

Ugyan csak gondolatban, de mindezt a finomságot azoknak a személyeknek küldöm, akik kedvesek nekem.

Soha nem árt megosztani azt a szeretetet, ami bennünk van.

Csilis-levendulás csoki :)

Vízgőzben megolvasztottam a csilis csokit, tettem bele levendulát, majd ilyen szép kis formákba öntöttem. :)

Fogadjátok szeretettel! Remélem, szeretitek :)

Küldöm fénypostán, úgyhogy nyissatok ablakot! :)

Köszönöm, hogy engem is szerettek. :)

Önszeretés

Kezdjük egy kérdéssel! Ki az az egyetlen személy, aki a születésünk pillanatától egészen a halálunk pillanatáig velünk van? A válasz: Saját magunk.

Felmerült egy beszélgetés során, hogy valaki csak akkor szeretheti önmagát, ha minden rendben van az életében.

Egyáltalán mit jelent az, hogy minden rendben van az életünkben? Talán azt, hogy van párkapcsolatunk? Munkánk? Pénzünk? Egyensúlyban vagyunk? Nincsenek gondjaink? Semmi?

Ha mondjuk ezek jelentik azt, hogy minden rendben, akkor nálam nincs minden rendben. Ennek ellenére szeretem magam.

De az önszeretés nem ilyen, nem így működik. Pont az volna a lényeg, hogy ne a külső körülményektől, történésektől, személyektől, mások véleményétől tegyük függővé az önszeretést. Mert az önszeretésünk csakis és kizárólag rajtunk múlik. Nem hagyhatjuk, hogy befolyásoljanak a különböző külső hatások.

Nem attól fogjuk jobban szeretni magunkat, mert sok pénzünk van. Nem attól, hogy párkapcsolatban élünk. Nem attól, hogy van-e állásunk, vannak-e gyerekeink, van-e hobbink vagy elfoglaltságunk, hogy mindig csinálunk valamit. Nem attól, hogy mennyire vagyunk hasznosak a társadalom számára.

Az önszeretés teljesen egyedi, sajátos. Belőlünk fakad. Nem a külső dolgok határozzák meg. Ezért nem is szabad, hogy elítéljük, becsméreljük önmagunkat.

Nézzük a szívünket! A szívünk feltétel nélkül dolgozik értünk minden nap. Nem fogja azt mondani, hogy most csúnyán néztél valakire, ezért valameddig nem fog dobogni. Nem az határozza meg, hogy dobogjon-e, hogy mi történik a külvilágban. Feltételek nélkül, ítélkezés nélkül dolgozik értünk nap mint nap.

Nekünk meg kell tanulnunk csak magunk miatt szeretni önmagunkat. Hiszen mindannyian csodák vagyunk. Az élet csodái.

Mindenki arra vágyik, hogy szeressék. De ezt előbb önmagunkkal kell megtenni. Előbb nekünk kell magunkat szeretni. Hogy szeressen minket valaki, ha az önutálat sugárzik rólunk? Hát az úgy elég nehezen fog menni.

Önmagunk szeretése sokkal többet tud adni, mint egy kívülről jövő szeretet. Mert ebben sokkal több dolog van, mint amit másoktól kaphatunk. A másoktól kapott szeretet gyakran nem feltétel nélküli, valamihez kötött. Ha a mások szeretetére támaszkodunk, lehet, hogy sokat csalódunk. Azért, mert akkor elvárunk másoktól. De elvárni nem lehet a szeretetet, sem azt, ami vele járhat.

Már maga az önszeretés is egy csoda. Amikor magunkra más szemmel tudunk nézni, annyi minden megváltozhat bennünk és körülöttünk. Ha észrevesszük saját nagyszerűségünket, akkor nagyon sokat adhatunk saját magunknak.

Talán úgy gondoljuk, hogy nagyon sok hibát vétettünk az életünkben, és már ezért sem tudjuk igazán szeretni önmagunkat. De ha azt a sok-sok dolgot nem hibának fogjuk fel, hanem egyfajta tapasztalásnak, akkor minden egészen más megvilágításba kerül. Így talán könnyebb megbocsátani magunknak a múltban elkövetett „hibáinkért”, és könnyebb elengedni a bűntudatot is. Mert nem érdemes marcangolni magunkat olyasmiért, ami már megtörtént és amin már nem változtathatunk.

Az önszeretésünk egyik fontos eleme az önmagunknak való megbocsátás. Már ha valakinek van önmagának megbocsátani valója. Mert tudom, hogy nagyon sokan vannak, ismerek ilyeneket, akik valamilyen dolgokért képtelenek megbocsátani önmaguknak. Pedig azok a dolgok már megtörténtek, elmúltak, most egészen más van. Túl kell ezeken lépni, hogy szerethessük önmagunkat.

Óriási dolog az önszeretés. Persze nem keverjük össze az egoizmussal, mert az egészen más dolog. (a könyvben részletesen kifejetem ezt a két témát)

Miért nem önzés szeretni önmagunkat?

Elsősorban azért, mert a mi életünk a miénk, nekünk kell élni azt és így boldognak lenni. Mert elsősorban a saját életünkkel kell foglalkozni. Tehát az a fontos, hogy mi magunk, a mi életünk legyen „rendben”.

Aztán azért nem önzőség szeretni magunkat, mert ez a legalapvetőbb dolog önmagunkkal kapcsolatban. Ez lenne az első és természetes érzésünk önmagunk felé, csak sajnos, szinte senkit nem így tanítottak. Milyen gyakran hallottuk gyerekkorunkban azt, hogy figyelj oda a másikra, légy tekintettel, szeresd a testvéred, próbálj meg beilleszkedni? Hagyták valakinek, hogy igazán önmaga legyen? Mondták valakinek, hogy önmagát is szeresse, becsülje meg és tisztelje? Kétlem. Én még ilyet soha senkitől nem hallottam.

Sajnos, pont ezért is van az, hogy gyakrabban foglalkozunk másokkal, mint önmagunkkal. Aztán próbálunk különféle eszközökkel visszatalálni önmagunkhoz, amikor felmerül ez az igényünk.

Ha elsősorban önmagunkat szeretnénk, akkor hatalmas szabadságérzés lenne bennünk. Mert nem kötne meg az a sok kívülről érkező történés, vélemény, ítélet stb.

Sokkal könnyebben is kezelnénk a mindennapokban esetlegesen felmerülő nehézségeket.

Ha szeretjük magunkat, az sugárzik rólunk. Ez kihat a környezetünkre és így olyan, mintha a körülöttünk élők is változnának. Talán így is van, talán ők is változnak, de elsősorban a mi látásmódunk változik önmagunk szeretésével.

Nekem például nagyon sokat javult a kapcsolatom a lányommal. Én változtam, máshogy néztem és láttam őt, ezért máshogy is viszonyultam hozzá. Ő változott is, és talán változást okozott benne az is, ahogy Én fordultam felé. Amolyan oda-vissza dolog ez.

A legtöbbet is így tehetjük a világért és másokért, hogy szeretjük önmagunkat. Mert ha eddig eljutunk, akkor megtanuljuk a megengedést is magunknak és másoknak is. Ez pedig azt is jelenti, hogy megengedjük a másiknak, hogy élje a saját életét és nem szólunk bele. Meghagyjuk neki a döntés és választás szabadságát, hogy úgy éljen, ahogyan ő szeretne. Mert nincs jogunk beleszólni a másik életébe. Vajon mi szeretjük, ha mások beleszólnak a mi életünkbe?

Ehhez tartozik az is, hogy nem akarunk mindenáron segíteni a másiknak. Pláne nem akkor, ha ő nem is akarja igazán. Mert segíteni csak annak lehet, aki kéri és igazán akarja is.

Tartsuk tiszteletben a másikat!

Ez viszont csak akkor fog menni, ha önmagunkat is tiszteljük és becsüljük.

Önmagunk szeretéséből sokkal többet profitálhatunk, mintha megpróbálnánk csak kifelé szeretni. Csak úgy tudunk másokat is őszintén szeretni, ha önmagunkat szeretjük. Amíg magunkat nem szeretjük, addig a mások felé érzett „szeretet” sem lehet igazán őszinte.

Amíg önmagunkat nem szeretjük, hanem azt kívülről várjuk, az egyfajta önzés.

„Szeressetek már, az a dolgotok!”
Nos, nem az a dolguk. Mindenkinek az a dolga, hogy önmagát szeresse. Akkor, ha szeretjük önmagunkat, megértjük ezt. Így nem elvárjuk a szeretetet, hanem befogadjuk, ha a másik adja.

Néhány mondat az egoizmusról, hogy azért ne keverjük össze az önszeretéssel:

Az egoista emberek sokszor hatalmas önbizalom-hiánnyal küzdenek, alacsony az önértékelésük, talán nem is hisznek őszintén önmagukban, ezért ezzel próbálják ezt palástolni. Eldicsekednek a dolgaikkal, mert kell nekik, hogy valaki megdicsérje, értékelje őket. Az ilyen ember könnyen észrevehető a viselkedéséből.

De nem szabad elítélnünk őt sem emiatt. Nem tudhatjuk, mi rejlik a viselkedése mögött.

Miért nem akarunk szeretni?

Tele van ez a világ egyedülálló emberekkel. Tele van magányos emberekkel. A nők panaszkodnak a férfiakra, a férfiak panaszkodnak a nőkre. Miért van ez? De mindkét oldalt megértem.

Úgy tűnik, hogy hiába is akarnak az emberek párt maguknak, mégiscsak félnek kapcsolatba kezdeni valakivel. Ennek az egyik legfőbb oka az, hogy a korábbi kapcsolataik alapján ítélik meg a következő potenciális partnert. Ez egy óriási hiba minden szempontból. Ugyanis minden ember más. Éppen ezért nem mondhatjuk azt, hogy a következő lehetséges partnerünk olyan lesz, mint a korábbi. Senkit nem ítélhetünk meg egy másik ember alapján, pláne nem úgy, hogy a két illetőnek semmi köze egymáshoz. Úgy sem ítélhetjük meg a lehetséges partnerünket, hogy még csak meg sem ismertük. Ezzel valójában csak saját magunkat csapjuk be. Hazudunk önmagunknak. Azzal csak áltatjuk magunkat, hogy a másik talán olyan, mint az előző, mert így könnyebben elhallgattathatjuk a bensőnket. De ezzel mi magunk is egy hamis állapotba kerülünk. Ezzel csak nyugtatni próbáljuk magunkat, hogy miért is nem akarunk együtt lenni azzal a valakivel.

Vannak olyanok is, akik azért nem akarnak kapcsolatba kezdeni, mert számukra mindennél előbbre való a munka. Vajon a munkánk át tud ölelni minket? Vajon a munkánk tud nekünk készíteni egy finom ételt? Vajon a munkánk meghallgat minket? Vajon a munkánk szeret minket? Vajon a munkánk kielégít és boldoggá tesz minket? Vajon a munkánkkal lehetnek közös élményeink, nevethetünk együtt?

És mivel a munka áll az első helyen, ezért még időt szakítani is nehezen tudnak egy másik személyre.

Én nem hiszem, hogy a munka pótolni tudna egy emberi kapcsolatot. A munkánkkal mégsem bújhatunk ágyba, nem mondhatjuk el neki, ha valami éppen bánt minket. Nem oszthatjuk meg vele magunkat, ahogy egy társsal megtehetjük.

A következő típus, aki azért nem akar mégsem kapcsolatot kezdeni, mert megszokta az egyedüllétet. És belőlük rengeteg van. Találkoztam jó néhánnyal.

Sokan szeretnek egyedül lenni, mert így nem kell elviselniük egy másik embert.

De akkor mi van, ha régóta egyedül vagyunk? Abba már nem is lehet beengedni mást? Félünk, hogy megváltozunk vagy megváltoznak a dolgok körülöttünk? Netán meg kell osztani magunkat még egy plusz emberrel? Vagy az a másik belép a magánszféránkba? És akkor mi van? Hát nem attól szép az élet, hogy kapcsolatokat alakíthatunk ki? Minden kapcsolat értékes, mert mindegyikből lehet tanulni is. Mindegyik hozzánk tesz valamit. Tapasztalatokat szerzünk.

Én is évek óta egyedül vagyok. A tavalyi röpke öt hónapig tartó viszonyom nem igazán nevezhető társkapcsolatnak vagy párkapcsolatnak. Érdekes kapcsolat volt, de pont az volt a szépsége, hogy véget ért.

Akkor is azt mondom, hogy hosszú távon nem olyan jó egyedül lenni. Meg lehet szokni, ezért bele is lehet ragadni.

Az a lényeg, hogy ez az egész halmaz mind csak egy kifogás. És vannak olyanok, akik mindegyik kifogást egyszerre használják.

Kitalálunk mindent, mert egyszerűen félünk. Mitől? Hogy a másik megismer? Jó leszek a másiknak? Ő jó lesz nekem? Meg fogjuk érteni egymást? Mi lesz az anyagiakkal? Hol lakjunk? El tudjuk fogadni egymást? Képesek vagyunk együtt is élni, ha arra kerül a sor? Mit kell feladjak miatta? Mit kell elviselnem tőle? Vajon milyen az ágyban? Mi lesz, ha elmúlik a kezdeti fellángolás? Mennyire borul fel miatta az életem? Miről kell lemondanom?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelegét vagyunk képesek feltenni magunkban, ahelyett, hogy csak egyszerűen megengednénk magunknak, hogy valaki belépjen az életünkbe és lesz, ami lesz.

Ja, hogy attól félünk, hogy összetörik a szívünk? Mi van akkor? Össze tudjuk ragasztani. Mert ilyenek vagyunk. Mind túlélők vagyunk. Vannak olyan szerencsések, akiknek még nem törték össze a szívét, de szerintem többen vagyunk olyanok, akiknek már összetörték. Talán nem is egyszer. Az Én szívem is ilyen. Mégis itt vagyunk. Mert nem adtuk fel. Viszont, ha nem is ismerkedünk, nem kapcsolódunk, akkor aztán várhatjuk, hogy az a bizonyos nagy Ő belépjen az életünkbe.

De még sorolhatnék kifogásokat. Miért gyártunk kifogásokat a szeretet ellen?

Én azt mondom, érdemes lenne megpróbálni. Igazán megengedhetnénk magunknak, hogy belépjen valaki az életünkbe. Jó lenne megtapasztalni, mit adhatunk és kaphatunk egy másik személlyel való kapcsolódásunkban.

Persze előfordulhat az is, hogy valaki egyszerűen csak lusta. Lusta arra, hogy időt, energiát, fejlődést áldozzon egy kapcsolatra. Csak legyen valaki, ne kelljen még tenni is a személyért vagy magáért a kapcsolatért. Ha már tenni kell érte, ugyancsak hagyják az egészet és továbbra is az egyedüllét mellett döntenek. Ott önmagukon kívül nem kell tenni másért semmit. Jól hallottam, hogy valaki önzőséget említett? Szerintem nem tévedett.

Pedig az egyik legjobb dolog az életben, ha szerethetünk és van, aki szeret bennünket. Mert szeretni jó. Szeretetet kapni jó.

Mégis, miért a szeretet az utolsó a fontossági sorrendünkben?

Amikor egyszer majd véget ér az életünk, vajon hogy fogunk elmenni? Milyen jó lenne, ha azt mondhatnánk, hogy szerettünk, igazán szerettünk és szeretve voltunk!

Vagy van, aki ilyen érzésekre vágyik? De jó, végigdolgoztam az életemet és csak a munkám van nekem. Leéltem egyedül az életemet, az utolsó időkben is egyedül vagyok. Milyen jó nekem!

Netán úgy akarunk elmenni, hogy azokra a dolgokra gondolunk, amiket nem tettünk meg? Nem hívtuk randira, nem mentünk hozzá, elutasítottuk, megbántottuk… stb.

Miért hagyjuk, hogy a saját hülyeségeink, a saját gondolataink megakadályozzanak abban, hogy esetleg boldogok lehessünk?

Talán nem fogunk igazán egymáshoz passzolni. Talán úgy véljük, hiba volt összejönni. Talán nem leszünk sokáig együtt. Talán csalódás lesz a másik.

Talán… Talán… Talán…

De ki tudja előre, hogy mi lesz? Szerintem senki.

Mindez azonban nem számít. Az egyetlen, ami valóban számít, az a szeretet. Amit adunk (adhatunk), és amit kapunk (kaphatunk). Csak ez.

Éppen ezért el kell engednünk az összes kifogásunkat, ami a boldogságunk ellen szól.

Egy kis kitérő: van, hogy a társadalmi, családi vagy személyes elvárások miatt nem jön létre egy kapcsolat. Ezek is csak kifogások.

(Néhány nappal ezelőtt tanúja voltam egy beszélgetésnek, miszerint igenis rombolja a kapcsolatot a nagy társadalmi különbség. Mert például vegyünk egy orvost és egy takarítónőt. Úgy tűnik, elég nagy a társadalmi különbség közöttük, ezért aztán soha nem lehetnek igazán boldogok.)

Újabb kérdések: Fontosabb az, hogy mit gondolnak mások rólunk, mint a saját boldogságunk?

Ki fog élni az általunk szeretett személlyel: mi magunk vagy rajtunk kívül még mindenki más is?

Miért elvárások szerint élünk és ítélünk? Miért kell elvárni?

Nos, a példáim: az exem szégyellt engem, mert nem volt semmilyen „komoly” végzettségem. Itt a felsőfokú végzettségre gondolok. A sima érettségi és az élettapasztalat nem számít. Ugyan kilenc évig voltunk együtt, mégis, csak hosszú évek után derült ki, hogy így gondolkodik felőlem. A kérdésem, hogy akkor miért is volt velem, ha ilyen ítéletet hozott rólam és ilyen elvárásai voltak irányomba?

Volt egy szeretőm az elmúlt években. Lehetett volna több is, de neki nem fértem bele a társadalmi keretrendszerébe: idősebb vagyok, gyerekem van, nincs diplomám stb.

Íme, az elvárások és az ítéletek.

Érdemes lenne mindenkinek körülnéznie magában, hogy milyen kifogást használ arra, miért is nem épít ki párkapcsolatot senkivel.

Az életet élni kell és élvezni, nem végigküzdeni.

Szép az élet, csak vegyük észre!

Mindezt persze, akinek nem inge, ne vegye magára! :)

Anyák napjára

Tegnap volt pontosan 31 éve, hogy meghalt az anyukám. Nem tudott megbirkózni az élet kihívásaival, ezért – Én így tudom – saját maga vetett véget az életének. Öt kisgyereket hagyott maga után.

Amikor valaki elveszíti az édesanyját, akkor mást köszönt fel anyák napján. Így voltam ezzel Én is. Gondolom, felköszöntöttem a nagyanyámat is, de erről nincs emlékem.

Később a nevelőszülő-keresztanyámat köszöntöttem fel pár évig ezen a napon.

Aztán már senkit sem. Nem volt kit felköszönteni.

Huszonhét évig gyászoltam és sírtam az anyám után. Négy évvel ezelőtt, pontosan azon a gyásznapon azonban valaki segített feloldani ezt a gyászomat. Egy férfi volt az. Azóta nem sírok az anyám után, sőt, még gyertyát sem gyújtok ezen a napon. Lehet, hogy az anyám volt, de csak nyolc évig vett részt úgy, ahogy az életemben. Olyan régóta nincs velem, hogy szinte úgy érzem, soha nem is létezett. Csak a képzeletemben él, hogy egyszer nekem is volt anyukám. Azzal, hogy már nem sírok utána, nem gyújtok gyertyát, úgy érzem, szabadon engedtem őt. Azóta Én is megkönnyebbültem.

Aztán Én is anya lettem. Először 21 és fél éve, másodszor több, mint 17 éve.

A fiamat három éves kora óta az apja neveli, és immár hat éve nem láttam őt. Mikor még tartottuk a kapcsolatot, mindössze egyszer köszöntött fel anyák napján.

Szomorú, hogy vele nincs kapcsolatom, de így alakult. Próbálkoztam ezzel, de ha nem kíváncsi rám és a testvérére a fiam, azt nem lehet erőltetni. Így feladtam.

Talán sokan megkérdeznék, hogy tehet ilyet egy anya? Úgy, hogy elfogadjuk a másik döntését, miszerint mi nem számítunk neki annyira, mint az a családja az apai részről. Nekem is és a lányomnak is fájdalmas volt ezt elfogadni. De mit tehetünk? Csak abban bízhatunk, hogy egyszer érdekelni fogjuk és talán kíváncsi lesz a mi történetünkre is.

Nincs hibáztatás, csak tapasztalás.

A lányom minden évben felköszönt. Mikor még általános iskolába járt, gondolom ez sokaknak ismerős, mindig volt anyák napi műsor.

Ma már egy szál virág, puszi és ölelés az ajándékom. De ennél sokkal többet is kapok, ami felbecsülhetetlen. Amikor a lányom ezt mondja:

„Örülök, hogy Te vagy az anyám.”

Azt hiszem, ez mindent elmond.

Nagyon sokat változott a jó irányba a kapcsolatunk. Persze ez köszönhető annak, hogy mind a ketten nagyon sokat változtunk. Egész jó kis beszélgetéseket szoktunk folytatni az élet dolgairól. Kis bölcs lélek a Drágám. Nagyon büszke vagyok rá.

Nem mindig voltam jó anyja a lányomnak, mielőtt megváltoztam volna. Rengeteg vitánk volt, aminek sokszor sírás volt a vége mindkét részről. Sajnálom, hogy akkor olyan voltam, de akkor még önmagamat sem szerettem igazán, így olyan jó anyja sem tudtam lenni a lányomnak.

Másrészről azonban azt mondom, elég jó anyja voltam és vagyok. Azt adtam, amit tudtam. Minden tőlem telhetőt megtettem. Nem ítélem el magam. Sok dolgot tapasztaltunk.

Valaha mindenkinek volt édesanyja. Sokaknak még ma is van.

Örülök annak, mikor azt látom, hogy valaki jóban van az édesanyjával és ilyenkor igazán ünnep a mai nap. Csodálatos dolog, ha összetart a család, ha valóban szeretik egymást a családtagok.

Sokan azonban haragszanak a saját szüleikre. Őket is megértem, hiszen Én is hosszú-hosszú évekig haragudtam az anyámra, hogy elhagyott. Aztán minden más nőrokonomra is, hogy nem voltam fontos nekik.

Több olyan sorsot ismerek, ahol az anyák eldobták, elhagyták a gyereküket, mert más életre vágytak vagy a gyerek nem fért bele az életükbe. Az állami gondozásból is sok ilyet ismertem. Ma is ismerek olyanokat, akiket elhagyott az anyjuk. Vagy olyanok, akik a válás során az apjukhoz kerültek.

Tudom, hogy sokakban mérhetetlen harag van emiatt. Tudom, hogy sokan ezt képtelenek szinte feldolgozni, mert úgy érzik, nem szereti őket senki, hogy ők nem szerethetők. Sokan bele is süllyednek ebbe az anyátlanság érzésébe. Fájdalmas.

De akkor sem szabad hagynunk, hogy ezek az érzések felülkerekedjenek rajtunk. Nem szabad, hogy ez megmérgezze az életünket. És valóban nem tehetünk mást, mint elfogadjuk az anyánk akkori döntését. Valamiért így döntött. Nem tudhatjuk, hogy igazából akkor mi játszódott le benne. Nem tudhatjuk, miért döntött úgy, ahogy. Fogadjuk el, hogy nem az anyánkkal nőhettünk fel. Ezt megváltoztatni már nem tudjuk, akkor sem, ha még mindig haragszunk rá. El kell engedni ezt a haragot, mert az csak minket mérgez.

Sajnálatos, amikor az anyát megfosztják a gyermekétől és a gyermeket az anyjától.

De Én hiszek abban, hogy semmi sincs véletlenül. Csak ezzel a felfogással lehet ezt könnyebben megérteni és talán elfogadni.

Nagyon sokan vannak haragban az édesanyjukkal. Biztos mindenki tud magának erre magyarázatot adni. Talán sokan jogosnak érzik ezt a haragot, de azt mondom, érdemes a szívünk mélyére nézni.

Számtalan sors és eset van, de akkor is azt mondom, hogy van egy anyukánk, aki a világra hozott. Van egy saját életünk, amit mi élünk és csak rajtunk múlik, hogy azt milyen minőségben éljük. Siránkozva, mérgelődve vagy éppen ellenkezőleg.

Akik haragszanak a szüleikre vagy nincsenek jóban velük, azt mondom, próbálják megnézni ezt a dolgot más szemszögből is, ne csak a saját sértettségükből. Hiszen nem tudhatunk mindent a szüleinkről. Érdemes volna átgondolni, hogy akkor az volt a legtöbb, amit a szülőnk tudott tenni. Átgondolni azt is, hogy talán a szülőnek sem volt egyszerű, talán az ő szülei is hasonlóak voltak, hasonlóan bántak vele. Talán. Az is lehet, hogy a szülők önmagukat sem szeretik.

Azt hiszem, teljesen mindegy, hogy mi volt a múltban. Csak rajtunk múlik, hogy még mindig abban akarunk élni és azt siratni, vagy inkább a megbocsátás és elfogadás mellett döntünk. Ez csak nekünk lesz jó, hogy ne a haragot tápláljuk magunkban.

Akármilyen rosszat tett is az anyánk vagy az apánk, akkor is azt mondom, hogy a saját érdekünkben próbálkozzunk meg azzal a megbocsátással. Tudom, hogy ez az egyik legnehezebb dolog. De a megbocsátással csak magunkat szabadítjuk fel. Azt kell hozzá megérteni, hogy a szülő erre volt képes.

Ha megbocsátunk, ki tudunk lépni az áldozatszerepünkből, a sértettségünkből, a haragunkból, és ez, szerintem, mindennél fontosabb. Mert mindig annak kell lennie a legfontosabbnak saját magunk részére, hogy nekünk legyen jó.

A megbocsátáshoz nem kell találkozni, nem kell jóban is lenni, csak egyszerűen el kell engedni.

Amíg nem bocsátunk meg, addig marni fogja a lelkünket, a testünket minden negatív érzésünk, és ebben csak mi veszthetünk. Nem jó úgy végigélni egy életet, hogy harag van bennünk a szüleink miatt. Ez már nem az ő életük, hanem a miénk. Minek az ő bűneik miatt nekünk szenvedni?
(Nem, nem könnyen mondom ezeket, hiszen elég sok mindent megéltem szülők, nagyszülők és nevelőszülők mellett.)

Nagyon nehéz röviden írni ezekről a dolgokról, mert annyi, de annyi minden van még itt. A legfontosabb azonban tényleg az, hogy tanuljuk meg szeretni önmagunkat és akkor már nem is fog olyan fájdalmas lenni mindaz, ami történt velünk.

Aki nem tud megbirkózni a fájdalmával, kérjen segítséget! Jól jöhet.

A legfontosabb, hogy szeressük önmagunkat, mert csak így tudunk másokat is igazán szeretni. Ami nekünk meg nem jó, azt el kell engedni.

Ha nem is tud mindenki boldog anyák napját kívánni, akkor is legalább köszönje meg az anyjának – még ha csak gondolatban is – hogy a világra hozta, hiszen most itt lehet és élheti az életét. Mert az élet egy csodás és fantasztikus dolog, annyi szépség van benne, annyi öröm és siker.

Önmagunk szeretésével még jobban kitágul a világ, színesebbé válik, még több szépséget és csodát találhatunk benne.
Mi magunk is mindannyian csodák vagyunk. Az élet meg szép és érdemes élni és játszani benne.

Nagyon-nagyon sokára fogtam fel azt, hogy nekem sokkal jobb volt a szüleim nélkül felnőni. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne velem, ha a vér szerinti családomban növök fel, és sose lett jó vége. Lehet, hogy éppen nem volt leányálom az intézetben és a nevelőszülőknék, de azt mondom, még mindig jobb, mint a saját családomban.

Sokára, de eljutottam eddig a felismerésig. Innentől már sokkal könnyebben ment annak az elfogadása, hogy nem kellettem senkinek. A bántásokat lényegesen később bocsátottam meg, de ahhoz az kellett, hogy fejlődjek önmagam szeretésében és így elengedjem a múltamat. Mert nem hagyhatom, hogy az határozzon meg.

Akármilyen nehéz is, akkor sem lehetetlen mindaz, amiről írtam.