Vidéken jártam és imádtam

Talán már tudjátok, hogy bekerültem egy nagyon jó kis társaságba. Mégpedig a nálunk lévő termelői piac kis közösségébe. Ezen belül is leginkább a mini piac közösségébe.

Aki ezekről akar bővebben tudni, az fb-n megtalálhatja a: Napsugár Termelői Mini Piac név alatt. :)

Nos, az egyik termelő meghívott hozzájuk vidékre, hogy töltsek ott néhány napot. Így vasárnap, zárás után, felkerekedtünk és elindultunk. Az út jó hosszú volt. Órákig mentünk. Már közel jártunk az otthonukhoz, de még a környező településeken el kellett ezt-azt intézni, így különböző megállókkal tarkítottuk az utat.

Késő délután volt már, mire hozzájuk értünk.

A család minden tagja nagyon örült nekem, ami nagyon jólesett. Olyan szeretettel fogadtak!

Így belecsöppentem egy hét fős család mindennapjaiba. :)

Ők egy olyan család, amelyik rengeteg kecskét nevel, a tejükből pedig különböző termékeket készítenek. Úgyhogy megleshettem náluk a kecskéket, a gondozásukat, a tejtermékek előállítását.

Na, de kezdjük az elején. Elég messze laknak a fővárostól, így szerencsére belecsöppentem a csendbe és nyugalomba meg a tiszta levegőbe.

Rögtön az első nap már kimentünk a tanyára a kecskékhez. Jó sokan vannak. Több, mint száznegyvenen. Úgyhogy láttam, ahogy etetik, itatják őket. És mivel ellési időszak van, ezért még gidaszületés is volt. Én addig játszottam a két kislánnyal. Nagyon sokat nevettünk. Még óriási szalmabálát is elgurítottunk. Nem volt könnyű, de igazából nem is feladatként csináltunk. A bála volt a bálna, és bálnavadászatot játszottunk. Mert a többiek, a felnőttek (persze, Én is az vagyok, de Én a gyerekekkel játszottam) is gurították a bálát, így mi nem hagyhattuk, hogy utolérjenek minket. Ez elég sok nevetésre és mókázásra adott nekünk okot.

A fejést már nem vártuk meg. Én nagyon elfáradtam, így a gyerekekkel visszamentem a házhoz. Fürdés és vacsora volt. Meg beszélgetés.

Másnap már korán kezdődött az élet és a munka a családban. Hiszen a kecskesajtokat el kellett kezdeni készíteni. Hát kérem szépen, ez egy nagyon kemény munka. A fent említett oldalon találtok róla egy leírást, érdemes elolvasni, hogy ti is tudjátok. :)

Amíg a mama készítette a sajtot, Én addig megmostam a gyerekek haját és még kicsit le is vágtam. Mert ugye milyen, amikor vendég van a háznál? Annyi mindent akarnak vele együtt csinálni, amennyit csak lehet. Úgyhogy éppen fodrász voltam. Aztán a mama is megmosta a haját, neki is kellett vágnom belőle. :)

Közben azért lestem, hogy kell csinálni a kecskesajtot. Őszintén szólva, Én nem vágnék bele. Hatalmas meló és nagyon fárasztó.

De aznap megvolt a sok játszás is a gyerekekkel, mentünk játszótérre, sétálni. A beszélgetés is megvolt a felnőttekkel. Megnéztem a ház körüli állatokat is.

Harmadnap a gyerekek már iskolába és óvodába mentek. Meg a család minden tagja elment valahová a dolgára, így egyedül maradtam a melegedő tejekkel. Vagyis nekem kellett figyelnem, hogy a megfelelő hőmérsékletre melegedjenek (pasztörizálás), utána hűteni, majd kultúrát adni neki és végül beoltani őket. Nem volt ezeken kívül különösebb dolgom velük, de nagyon kellett figyelnem rájuk. Kettőt meg is csináltam, mire a mama hazajött és tudta csinálni tovább ő a sajtokat.

Délután a család másik nőtagjával mentem mindenfele. Szállítottunk ki sajt- és tejrendelést, begyűjtöttünk kecsketejet. Utazás közben elég sokat beszélgettünk, így egy kicsit meg is ismerkedhettünk egymással, egymás életével.

Egyébként ő és a bátyja, akik leginkább foglalkoznak a kecskék gondozásával. Nem kis munka. Annyi kecskét megetetni, mindegyiknek tudni a nevét, megfejni őket, segíteni az ellésben.

Szóval mindenki reggeltől estig melózott.

És közben ott voltam nekik Én is vendégként. Ha kellett segítettem, foglalkoztam a gyerekekkel. Jó volt ez nekem. Bekerültem így egy nagy családba. Én is a részese lehettem. Így kivettem a részem az életükből és tettem, amire megkértek. Mert azért egy megszokott, összeszokott csapatmunkába Én nem tudok besegíteni. De az egyebekben szívesen. :)

A gyerekek korán lefeküdtek, mert másnap megint iskola és óvoda. Én is korán feküdtem, mert Én meg fáradt voltam, egyébként is korán szoktam lefeküdni.

Utolsó nap mindenképpen korán kellett kelni. De mire én hat előtt felkeltem, már a tej melegedett a tűzhelyen, a család felnőtt tagjai mind fent voltak már. Időre vissza kellett érnünk a fővárosba.

Szóval, készülődés, összepakolás, bepakolás és indulás. De előbb még némi bevásárlást el kellett intézni egy másik településen, amit hoztunk fel a piacra. Nem volt hiány kilométerekből. :)

Akkor még újra haza, mert otthon maradt valami. És csak utána indultunk neki az autópályának. Megint órákig utaztunk.

Összességében nagyon jól éreztem magamat náluk. Örültem, hogy része lehettem egy családnak. Mert mint tudjátok, nekem nem igazán van családom. Ráadásul ez egy nagy család a maga hét főjével. De mindenki szeretettel és kedvesen viszonyult hozzám. A kislányok azt mondták, olyan vagyok, mintha a nővérük lennék. Néha az anyjuk meg babámnak hívott, mint a gyerekeit. :) Ezeken aztán jókat is nevettünk. Láthatjátok, tényleg családtagként bántak velem.

Sajnáltam, hogy vissza kellett jönni. Olyan jó kis nyugi és csönd volt ott. Bár a hőség az kint elviselhetetlen volt. Bent némileg könnyebb volt, a ventilátorok miatt, de azért ott is meleg volt, hiszen folyamatosan ment a tűzhely a tejek miatt.

Búcsúzáskor aztán puszi-puszi és ölelés volt. És azt mondták, ha majd legközelebb megyek… ez és ez lesz. Várnak vissza. Ezek szerint Én is jó vendég voltam. :)

Jó volt látni ezt az összetartást, együttműködést náluk. Egy célért dolgoztak mindannyian. És mindenki szívvel-lélekkel beletette magát a munkába. Ez az életük, ezt akarják és szeretik is csinálni. Kell ennél több?

Nem mondom, hogy nincsenek vitáik, de harag, neheztelés nincs közöttük és a vitákat sem véresen komolyan fogják fel. Hamar túllendülnek rajta, mert megbeszélik a dolgokat. Jó lenne, ha sok-sok-sok család lenne még ilyen, viszonyulnának így egymáshoz a családtagok.

Nagyon örültem tényleg, hogy velük tölthettem pár napot. Ha újra hívnak, újra menni fogok. :)

Elég furcsa is volt visszajönni a fővárosba, a zajba, a tömegbe, a nyüzsgésbe. Olyan nyugi volt ott, tökéletes csend éjszaka. És rengeteg madárcsicsergés. :)

De most már újra itt! :)

Fotókat nem készítettem, inkább csak élveztem az ottani életet. :)

Ölelééés Mindenkinek :)

Tisztelet

Beszéljünk egy kicsit erről is, mert nagyon fontos. És nagyon muszáj. Ez is nagyon fontos része az emberi létünknek, nem csak az önszeretetünknek.

Az elfogadásról már volt szó. Ha nem is itt, de a könyvben mindenképpen az egyik legfontosabb téma. A szeretet nagykövete nevű fb oldalamon is beszélek videókban az elfogadásról. Ezeket azért említem, mert ha már elfogadás, akkor tisztelet is.

Hogy miért is? És kit kell tisztelni?

Szinte mindenhol beleakadok olyan emberekbe, akik a tiszteletről beszélnek, ki így, ki úgy.

Egyik nap valaki ismerősnek jelölt. Visszakérdeztem, hogy honnan ismerem, hiszen képet nem találtam róla, hogy tudnám, kiről is van szó. Erre messengeren felhívott. Nem vettem fel, mert asztali számítógépemen nincs mikrofonom. Megírtam neki. Erre újra hívott. Újra írtam neki. Aztán nekem támadt szóban, hogy ha felhív, legalább azzal tiszteljem meg, hogy felveszem. Én meg visszaírtam, hogy írtam, miért nem veszem fel, tiszteljen meg, hogy figyel arra, amit írtam. Azzal a lendülettel le is tiltottam az illetőt. Nem igazán akarta megmondani, hogy ki is ő.

Másnap aztán megtudtam, hogy jól tettem a tiltást, mert több függőségi problémája is van az illetőnek és eléggé agresszív. Hát nekem aztán nincs szükségem ilyen emberekre az életemben.

Egy másik személy, akit ismerek is, azt mondta, hogy ő csak azokat az embereket tiszteli, akiket ismer. Akiket nem ismer, azokat egyáltalán nem tiszteli és velük nyugodtan lehet ellenséges.

Ugye sejtitek, hogy majd leesett az állam, amikor ezt mondta? Vele is nehéz megértetni, így nem is nagyon próbáltam, hogy mindenkit tisztelnünk kell.

Induljunk csak ki abból, hogy mindannyian emberek vagyunk, itt élünk egy hatalmas közösségben a Földön. Egyszerűen ebbe a fajba tartozunk, hogy ember. Ennek minden jellemzőjével együtt. Ezért is kellene mindenkinek megpróbálnia a másikra is úgy tekinteni, hogy ő is ember. Még ha nem is kedveljük, nem ismerjük, az akkor sem jelenti azt, hogy úgy kellene vele bánnunk, beszélnünk, mint az állatokkal.

Emberek vagyunk. Mindannyian. Az már persze más kérdés, hogy ki honnan jött, milyen a viselkedése, hogyan él, hogy néz ki, mit csinál stb. De a legegyszerűbben megfogalmazva: ember. Éppen ezért alapvetően mindenkinek tiszteletet kellene mutatnia a másik iránt.

Nem is értem, hogy miért van ez nálam, de folyton belekezdek ilyen sztorikba és aztán jut eszembe, hogy mivel az önszeretésről írok, ezért először arról kellene szót ejtenem, hogy elsősorban magunkat tiszteljük. A tisztelet hasonló az elfogadáshoz, megbecsüléshez. Ugyanis, aki szereti önmagát, és tényleg szereti, nem csak mondja, az tiszteli magát. Minden téren. Az önmagunk iránti tisztelet sok mindent magában foglal. Nem fogok most itt felsorolni, mert a korábbi posztjaimból is ki lehet szűrni és a könyvben is sok szó esik mindenféle dologról, amivel kimutathatjuk az önmagunk iránti tiszteletünket.

A mások iránti tisztelet is végtelenül egyszerű. Nem kell mindenkit szeretni, elég elfogadni, hogy ő is létezik, hogy ő is ember és ugyanúgy joga van azt tenni, amit akar, mint nekünk. Szóval, a tisztelet más iránt. Nem kell vele sértő módon vagy lenézőn beszélni, viszonyulni hozzá akkor sem, ha nem ismerjük. Nyugodtan előre lehet engedni az ajtónál. Lehet köszönni az ismeretlennek is. Meg lehet köszönni bármit. Oda lehet figyelni egy vadidegenre is. Lehetünk kedvesek mindenkivel.

És még hosszan lehetne sorolni.

Egy kis kedvesség, egy mosoly nem kerül semmibe. Ne nehezítsük meg a saját életünket azzal, hogy egy idegen emberrel nem vagyunk kedvesek.

Még valamit akarok írni. Ez kicsit túlmutat a fizikai világon, úgyhogy akit nem érdekel, az innentől ne is olvassa (de nekik is írom, mert érdekes).

Nagyjából mindenki elismeri, hogy ugyan itt élünk a Földön fizikai formában, különböző nehézségekkel, de mindannyiunknak van lelke. Legyen ez a kiindulási alapunk. Sokan hisznek a reinkarnációban is. Legyen.

Nos, ha azt vesszük, hogy lelkünk is van, akkor vehetjük azt is, hogy mindannyian úgy érkeztünk erre a Földre, hogy választottunk magunknak egy életet. Itt van meg a szabad akarat és választás már sokkal korábbról. Ez nagyon jó alapnak.

Itt jön a dolog „nehezebbik” része. Ugyanis meg kell látnunk, hogy minden ember másik sorsot választott magának, mint mi. És nekünk azt kell figyelembe vennünk és elfogadnunk, hogy mindenki választotta magának a sorsát. Kinek könnyebb, kinek nehezebb, kinek szinte kibírhatatlan. De ez a mi döntésünk (amin egyébként mindig lehet változtatni). Nekünk pontosan azt kellene tisztelnünk a másikban, hogy, mondjuk, beválasztott magának egy nagyon nehéz életet.

Figyelem az embereket, ahogy jövök-megyek. Látom, hogy mindenki más. Írtam ugyan korábban az elfogadásról, de most valami sokkal mélyebb dolog jött fel bennem.

Korábban tanultam is olyat különböző „spiri” tanfolyamokon, hogy tiszteljük a másikban az istent vagy istennőt. De hogy őszinte legyek, amikor az ember nem tart ott a saját fejlődésében, ezt nem tudja sem átérezni, sem meglátni.

Én is csak nem olyan régen tudtam ezt igazán meglátni.

Néhány hete utaztam a villamoson. Szálltak fel az emberek. Észrevettem valakit. És egyszerűen csak figyeltem őt. Gondolkodtam rajta. Akkor és ott figyeltem fel arra, hogy megláttam benne azt a valakit, aki választott magának egy életet és ezért tisztelet jár neki. Ahogy mindenkinek tisztelet jár azért, hogy felvállalta az életét. Az életet. Mert valljuk be, azért mi emberek nagyon is hajlamosak vagyunk arra, hogy megnehezítsük a saját életünket bármilyen módon.

És igazából ebben van a megengedés is. Elfogadjuk, hogy mindenki azt az életet éli, amit választott és ezt meg is engedjük neki. Nem kell ellene harcolni, küzdeni, nem kell mindenáron lebeszélni, hogy azt csináljon, amit akar, nem kell rögtön futni és megmenteni valakit. És persze nem kell, hogy bűntudatunk legyen amiatt, ha nekünk jobban megy, ha éppen nem tudunk segíteni valakin.

Sajnos, addig elég nehéz is segíteni valakin, amíg ő igazán nem akarja. Amíg nem ismeri fel, hogy lehet másképp is az élete. Amíg nem válik tudatosabbá. Amíg rá nem jön, hogy ő maga alakíthatja a saját életét.

Tudom, talán nem egyszerű ez sem. Ó, de nagyon jól bele tudnék még bonyolódni a témába.

Alapvetően azonban azt mondom, hogy minden végtelenül egyszerű. Emberek vagyunk ezen a csodálatos bolygón és már igazából ez az, ami tiszteletet kell, hogy ébresszen bennünk mások iránt. Az állatok ösztönlények, de mi, emberek, sokkal többre vagyunk képesek, mint az állatok. Mi gondolkodunk, máshogy érzünk, kreatívak vagyunk stb. stb. Miért is ne lehetne tisztelni azt, hogy mindenki más, mindenki mást választ? De egy a közös: az emberi mivoltunk és létünk itt a Földön.

Ha mindenki csak egy kicsivel kedvesebb lenne ma, mint tegnap volt, óriásit fordulna a világ. És a tisztelet is ezek közé a kedvességek közé tartozik.

Ölelek Mindenkit 😍