Az elfogadásról - megint

Muszáj erről a témáról megint írnom. Lehet, hogy többet is kellene. Igaz, hogy már több cikkemben is írtam erről a dologról, úgyhogy talán csak ismételni fogom részben magamat.

Vágjunk is bele a közepébe!

Az elfogadás alatt nem azt értem és nem is azt jelenti, hogy valamibe beletörődünk, ami egyébként nem jó nekünk vagy, amit nem szeretünk. Az elfogadás azt jelenti, hogy mindenkit elfogadok úgy, ahogy van. Nem szólok bele az életébe, a döntéseibe. Nem mondom meg neki, hogy mit csináljon. Nem akarok helyette döntéseket hozni. Nem akarok irányt szabni az életének. Elfogadom, hogy ő olyan, amilyen, hogy meghozza a saját döntéseit és aszerint éli az életét.

Ez azért nagyon fontos, mert mindenki csak a saját életét élheti, a másikét nem. Ezért sem szabad beleszólnunk a másik döntéseibe, dolgaiba. Ha beleszólok, akkor én akarok irányítani, én akarok hatalmat gyakorolni felette, ami megint csak nem helyénvaló. Ez önzőség. Ha valakit elfogadok úgy, ahogyan van, akkor igazából a szeretet magas fokát gyakorolom vele szemben.

Nem kell feltétlenül egyet értenem a döntéseivel, hiszen azok az övéi. De akkor is el kell fogadni a döntéseit. Hiszen minden ember a saját döntései által tapasztalja meg az életet. A saját döntései által alakítja az életét. Senki nem vetheti alá magát mások akaratának és senki sem gyakorolhatja az akaratát másokon. Mindenki elsősorban önmagát tegye tisztába, önmagát szeresse, mert csak így lesz képes az elfogadásra is.

Eme hosszú bevezető után jöjjön, amiért most nekiálltam ennek a cikknek. Már sokan tudjátok, hogy lassan két éve, hogy felhagytam a hajfestéssel és hagytam, hogy a hajam a természetes színében tündököljön. Ami jelen esetben az ezüst (nem szeretem az ősz szót, mert amúgy az ősz egy színes jelenség, csak mondom). Ezüst és fehér. Hogy őszinte legyek, nekem nagyon tetszik, nagyon szeretem így a hajamat. Egészségesebb és ragyogóbb, mint amikor festettem. Több, mint tíz évig festettem én is, hogy más színe legyen, hogy tetsszem az embereknek, a férfiaknak. Még úgy is, hogy festés után napokig vakaróztam a festéktől. Aztán tavaly áprilisban ezt megelégeltem. Nehogy már csak azért kínlódjak, hogy másoknak megfeleljek? Hogy mások tetszését elnyerjem? Nem, nem. Úgy döntöttem, hogy tovább már ebben sem akarok megfelelni a „társadalmi elvárásoknak”. És kifejezetten nem szeretem ezt a kifejezést sem. Ez már annyira átszőtte az életünket, mindenki eszerint akar élni. Tudom, vannak még kivételek, hasonlók, mint én, akiket nem érint meg a társadalmi elvárás. No, ha valakinek nem tetszem ezüst-fehér hajjal, akkor még van nézni való rajtam kívül is. Engem nem zavar.

A múlt héten két embertől is megkaptam a következőket. Az egyik:

- Tényleg olyan ősz a hajad, ahogy láttam a képen, mint egy öregasszonynak? Az öreganyámnak volt ilyen.

- Igen, tényleg.

A továbbiakra nem válaszoltam.

A másik:

- Mikor fogod végre befestetni a hajadat?

- Soha.

Ez is ennyiben is maradt. Ilyenkor azonban eszembe jut, mikor valaki azt mondta, hogy milyen gyönyörű a hajam, más meg azt, hogy milyen jól áll.

Hát számomra itt jönne be az elfogadás egy szeletkéje. Csak azért, mert valaki az öregséghez társítja az ezüst hajat, az még nem jelenti azt, hogy az illető öreg vagy úgy is néz ki. Amúgy meg csak az az öreg, szerintem, aki hagyja magát megöregedni. És nem, szerintem nem normális dolog az sem, hogy úgy gondoljuk, hogy egy bizonyos kor betöltése után betegnek, roncsnak kell lennünk. Ez is amolyan „társadalmi beidegződés”. Olyan sokaktól hallottam, hogy majd meglátod, hogy ennyi idős korod után ez és ez lesz veled, annyi éves kortól ez már sokkal rosszabb lesz, a test csak ennyi és ennyi ideig bírja aránylag jól. Miért kell ilyeneket mantrázgatni? Szerintem ez is csak amolyan megszokott dolog, átvesszük generációról generációra, ahelyett, hogy próbálnánk máshogy alakítani. Mert én hiszek benne, hogy máshogy is lehet alakítani az életünket, a testünket. Szerintem jó sokan rácáfoltak már arra, hogy bizonyos kor után ez és ez lesz. Rengetegen vannak, akik fitten és egészségesen élik az életüket ötven fölött még az éveiknek számától függetlenül is.

Visszatérve az ezüsthajra, ez nem csak a bizonyos kor fölöttieknek van. Meg lehet nézni a világot, nagyon sokan már húszas vagy harmincas éveikben is teljesen ezüsthajúak.

Elmondom megint, hogy engem is – ahogy sokan másokat is – hihetetlenül felszabadított a hajam nem festése. Nem kell hónapról hónapra azon aggódni, hogy mennyibe kerül a festék. Nem kell folyton azt nézegetni, hogy már megint lenőtt, menni kell a fodrászhoz. Nem kell azon aggódni, hogy jaj, mit fognak szólni a férfiak, ha meglátnak lenőtt hajjal? Ha netán így mennék randira. Éppen ezért maradt a tiszta ezüsthajam. Egyáltalán nem érdekel, hogy kinek nem tetszik. Az sem érdekel, ha éppen emiatt nem keltem fel a férfiak figyelmét. Ha valaki csak az alapján akarna megítélni, hogy milyen színű a hajam, akkor nekünk semmi dolgunk nincs együtt. Lássátok csak, hogy megítélik amúgy a más színű hajú nőket is, mint a szőkék ilyenek, a vörösek olyanok. Látjátok! Valahogy semmi sem jó az embereknek. Ezért mondom én, hogy mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyen és nem ítélkezni rögtön a kinézete alapján. Ha valaki csak azért nem akar megismerni, mert ilyen a hajszínem, az számomra felszínes ember, soha nem is lehetne az ilyennel jó párkapcsolat. Ha valaki csak azért nem kíváncsi valakire, mert ilyen vagy olyan a hajszíne, akkor keressen magának olyat, aki megfelel neki külsőre. Hogy aztán belül milyenek, az már más kérdés. De az az ő dolguk.

Nekem is van olyan férfi ismerősöm, aki szerint én már nem vagyok így jó nő. Nem is találkozunk. De ez legyen az ő gondja. A jó nőség szerintem nem egy hajszínnel kezdődik.

Persze nekem sem kell mindenkinek tetszenem, az nem is volna jó. Az a szép ebben a világban, hogy mindannyian mások vagyunk és mindannyiunknak más tetszik. Csak azt ne felejtsük el, hogy ha valaki nem is tetszik, attól még nem kell megítélni. Csak egyszerűen el kell fogadni, hogy ő olyan és kész.

Tudjátok, az a nagy kérdés szokott ilyenkor motoszkálni a fejemben, hogy miért csak a nőktől várja el a tááársadalom, hogy mindig szépek, csinosak legyenek? Miért csak a nőktől várja el, hogy fessék a hajukat? És miért kell a nőket rögtön „öregasszonynak” bélyegezni, csak mert ezüsthajúak? A férfiakat miért nem? Rájuk miért mondják, hogy a fehér hajuk csak sármosabbá teszi őket? Ők talán nem öregszenek meg? Nekik miért nem kell mindig szépnek, fittnek, erősnek lenni? Tőlük miért fogadjuk el, hogy mindegy, milyen a kinézetük? Ezt most vegyük általánosításnak, nem szó szerint mindenkire értem.

Látjátok, ott van az elfogadás. A férfiakat sok szempontból elfogadjuk úgy, ahogy vannak. A nőket miért nem lehet így? Hiszen a nőnek is, férfinek is ugyanaz a faja, mégpedig az, hogy: EMBER.

El kell felejteni ezeket a társadalmi elvárásokat! Nem szabad, hogy ezek alapján ítéljünk meg bárkit is. Egyáltalán, semmi jogunk megítélni másokat. Semmi. Már csak azért sem, mert nem tudhatjuk igazából, kinek milyen az élete, milyen érzései vannak, milyen sérülései, milyen fájdalmai, traumái. Jó lenne, ha senkinek nem lenne ilyen, de sajnos, én ilyennel még nem találkoztam. Mindenkinek van valami. Valahol olvastam, több helyen is igazából, hogy ha inkább az emberek lelkét látnánk, akkor egészen máshogy viszonyulnánk egymáshoz és megváltozna a világ egy sokkal jobb irányba. Ha csak a szeretet vezérelne és nem az ítélkezés, gyűlölködés, irigység, harag, sértettség és hasonlók, akkor minden más lenne.

Én szeretném, ha minden más lenne. Szeretném, ha megváltozna a világ, mert az emberek is megváltoznak. Ha inkább a szeretetet helyeznék előtérbe. Én ilyen kis idealista vagyok és hiszek benne, hogy ez előbb vagy utóbb, de így is lesz. Mert így kell lennie. Amikor az emberek végre belátják, hogy az ellenségeskedéssel nem mennek semmire, nem lesznek boldogabbak. Amikor rájönnek, hogy semmi sem fontosabb a szeretetnél. Az őszinte szeretetnél. Ami persze megint önmagunk szeretésével kezdődik. Ahogy már írtam én is és sokan mások is rajtam kívül: ha önmagadat nem szereted, akkor másokat sem tudsz igazán, őszintén szeretni. Hiszen mindenki csak azt tudja adni önmagából, ami neki is van. Ha tehát szereted önmagadat, akkor van benned szeretet, akkor tudsz másoknak is szeretetet adni. Ez így működik. Ez nem kitalált dolog. Ezt a szeretetet pedig lehet kezdeni az elfogadással. Mondjuk önmagunk elfogadásával. Akárhogy is nézünk ki, akármilyenek is vagyunk, meg kell tanulnunk elfogadni önmagunkat. Még akkor is, ha valami nem tetszik magunknak rajtunk. Mert ha elfogadjuk magunkat jelen állapotunkban, ha szeretjük magunkat így is, akkor onnan már könnyebb változtatni olyanon, amin szeretnénk. Nem kell kimagyarázni, hogy ha valaki elfogadja magát olyannak, amilyen, akkor mondjuk miért akar lefogyni. Először is, elfogadja magát mondjuk túlsúlyosan, mert az is ő. Nem a túlsúlyt kell elfogadni, hanem saját magát. Most éppen ilyennek. Az elfogadással önmaga szeretetét gyakorolja. Ebből pedig következik az, hogy ha szeretem önmagamat, akkor még jobbat akarok magamnak, a testemnek, a lelkemnek. Jobban, hogy jobban érezzem magamat, hogy egészséges életet éljek. Ha ehhez pedig az kell, hogy lefogyjon, akkor le fog tudni fogyni, mert már nem gyűlölettel fordul a testéhez, hanem szeretettel.

Egy példa a sok közül, de lehetne bármi mást is írni. Csak ugye leggyakrabban a túlsúly van az emberek fejében. Ha tehát bármin is változtatni szeretnénk az életünkben, akkor először meg kell tanulnunk elfogadni, szeretni önmagunkat. Ezután pedig már másokat is el fogunk tudni fogadni, vagyis szeretni. Mert nem csak az a szeretet, ha azt mondom, hogy szeretlek. A cselekedetek sokszor beszédesebbek, kifejezőbbek, mint egy szó, egy mondat. És nem csak rokonokat, barátokat lehet így szeretni, hanem vadidegen embereket is. Olyanokat is, akikkel még soha nem találkoztunk. Mert ez nem egy személynek szóló szeretet kifejezése, hanem a bennem lévő szeretet ragyogása, a bennem lévő szeretet felszínre hozása, megnyilvánulása. Mert igazából ez a fontos, hogy a bennünk lévő szeretetet erősítsük és sugározzuk ki magunkból. Így már nem is szűkítjük le a szeretetünket csak az általunk ismert személyekre. A bennünk lévő szeretet erősítésével és kifejezésével akár az egész világot is szerethetjük. Mert nem kell mást tennünk, mint elfogadnunk. Mindent és mindenkit úgy, ahogy van. Ez bizony sok gyakorlást kíván. Tudatosságot és gyakorlást. Bizony, még tőlem is. Néha még bennem is van ítélkezés, el nem fogadás akár magam, akár mások irányába. Ilyenkor felteszek egy mondatot, amit egy filmben hallottam: Mit cselekedne a szeretet?

Igen, mit tenne a szeretet, hogy viselkedne, mit mondana, hogy reagálna?

Van egy szív alakú rózsakvarc medálom, ezüstláncon, amit majdnem minden nap hordok. Pontosan azért, hogy eszembe jusson, hogy szeretettel forduljak önmagam és mások felé. Hogy inkább a szeretet vezérelje a gondolataimat, cselekedeteimet, mintsem az ítélkezés. Meg kell tudjam látni a másikban önmagam egy részét is, hiszen mindannyian ugyanabban a kalandban veszünk részt. Az Élet nevű kalandban.

Tehát, csak az ismétlés kedvéért: kezdjétek el már most, hogy elfogadjátok és szeretitek önmagatokat, hogy másokat is elfogadhassatok, ezáltal végül is szerethessétek. Ez nagyon fontos.

Ha elfogadsz másokat olyannak, amilyenek, akkor már nem tudnak olyan könnyen felbosszantani. Amúgy igazából ez a bosszúság sem a másiktól ered, hanem te gerjeszted saját magadban. Miért akadsz ki valakire ennyire? Ezt a választ nem én fogom megválaszolni, én csak feltettem. Ha gyakorolod a saját magad elfogadását és szeretetét, rád fog találni a válasz. Nem kell erőltetni.

Mit cselekedne a szeretet? Ezt nem csak másokkal kapcsolatban, hanem önmagunk felé is fel kell tennünk. Mit cselekedne a szeretet, ha rólam van szó?

Ha valakit nem tudsz még elfogadni, akkor magadba kell nézned, hogy mit nem tudsz még elfogadni önmagadban. Erősítsétek a magatokban lévő szeretetet, hogy minél többet adhassatok a világnak belőle! De ez csak úgy fog működni, ha még jobban és jobban szeretitek önmagatokat. Nem számít, mit mondanak mások erről, mert aki nem szereti önmagát, az másokat sem képes. Hívhatnak önzőnek, mert magam vagyok az első, de sokkal nagyon önzőség az, ha beleszólunk mások életébe. Na, ők az igazán önzők.

Sokszor fogok még írni önmagunk szeretetéről és elfogadásáról. Mert másokat is csak úgy lehet szeretni, ha már szeretjük önmagunkat. Másokról is csak így lehet gondoskodni. Másokat is csak így lehet boldoggá tenni. De ez most legyen egy másik cikk témája!

Szeressétek és fogadjátok el önmagatokat, hogy másokat is el tudjatok fogadni! Szebb hely lesz a világ mindannyiunk számára.