Eljött a mesélés ideje.😀
Ahogy már említettem, tizenöt hónap kihagyás után végre újra túrázni kezdtem. Mellesleg jegyzem meg, hogy nem is hagyom abba. Megyek, ameddig a lábam bírja. :)
A héten szabadságon voltam és úgy terveztem, hogy kettő túrát biztosan megcsinálok. Ezt sikerült is megvalósítanom. És most ezekről fogok nektek mesélni.
Szükségem volt arra is, hogy egy kicsit mezítláb menjek az erdő földjén. A Börzsönyben ezt nem tudtam megtenni, mert igencsak sáros lettem volna.
Tényleg jó volt bemelegítésnek ez a kis túrácska a maga kb. 15 km-ével, de ezzel be is fejeztem a budai hegyekben való bármilyen túrázást. Az egy dolog, hogy mivel közel van a város, szinte mindig hallani a városi zajokat. Akad persze olyan rész, ahol nem hallatszik az erdőn kívül semmi, de ez is rövid ideig tart. A másik, hogy nagyon szemetes az erdő, ami nagyon sajnálatos. Ennyire nem tisztelik az emberek a természetet, hogy mindenfélét oda raknak le. Felháborító. Azért látszik, hogy van olyan, ahol jócskán megtisztították a területet, ami viszont becsülendő.
Azért itt is meg lehet izzadni, el lehet fáradni a sok felfelé meneteléstől meg a köveken való lépkedéstől. Itt is van kihívás, de én egészen másra vágyom.
És itt jön, amiért valóban megérte újra belevágni a túrázásba. A második utamat már mindenképpen valahová vidékre terveztem. Az időjárási jelentéseket nézve két helyszín volt, ahová akartam menni. Ezeken már jártam tavaly, de annyira szeretem ezeket az útvonalakat, hogy bármikor képes vagyok végigmenni rajtuk. Meg hát annyira nem vagyok még jó erdőismerő, hogy meg tudnám unni a fák között való gyaloglást. Az egyik a Dera-szurdok – Hosszú-hegy volt, a másik Nagybörzsöny – Nagy-Hideg-hegy – Csóványos – Diósjenő útvonal. Ahogy néztem a jelentéseket, az elsőre még délelőttre esőt írt. Elkezdtem készülni a Börzsönyre. Gondoltam, még reggel megnézem a jelentést és az alapján indulok neki. De akkor már nagyon a Börzsöny volt bennem. Jól is választottam. Az időjárás ugyan már nem írt esőt sehová. Így hát felkerekedtem, jól felpakoltam magamat mindenféle finom gyümölccsel, salátával, vízzel és irány a Börzsöny!
Az út odáig is elég hosszú, háztól Nagybörzsönyig is két óra az út! De már az is megérte. Már amikor a vonat is fák között megy, az már felemelő. Ahogy pedig a busz megy településről településre, mindenhonnan látni a hegyeket, az olyan megnyugtató, hogy azt szinte el sem tudom mondani. Egy erdei állatot már a vonatról láttam, de pontosan nem tudom megmondani, mi volt az, őz vagy szarvas. Aztán a buszról is egyre több állatot láttam. Hiába, a vidék az vidék. Mindenféle nagy madarakat láttam, neveket ne kérdezzetek. Voltak ragadozómadarak, aztán valami más nagymadarak, amelyek a szántóföldön álltak hosszú nyakukkal, hófehér tollazatban. Majd egyre több mindenféle állat a bekerített területeket, lovak, talán bivalyok. Végül leszálltam Nagbörzsönyben.
A községházától még kigyalogolni az erdő széléig is van úgy két km, és csak onnantól kezdődik a túra. De egyáltalán nem bántam. Leszálltam a buszról, elővettem némi elemózsiát, egy kis dinnyét, megeszegettem. Már itt a faluban is olyan csend volt és nyugalom. Még így péntek lévén is. A levegő is más volt. És minden zöld volt, nagyon zöld. Ahogy közeledtem az erdőhöz, az út menti fák, növények is harsány zöldben pompáztak.
Aztán ráakadtam valami kincsre. Biztos nem találnátok ki, ezért elárulom, hogy arra a nagyon finom, út menti, tüskés szederre gondoltam. Sikerült még abból is belakmároznom, közben persze begyűjtöttem jó pár tüskeszúrást, egy-két karcolást, de jelentékteleneket, szinte még nyomot sem hagytak. Amikor pedig ráfordultam az erdőbe vezető útra, repesett a szívem. Tavaly, mikor legutóbb arra jártam, csupa sár volt a föld a nagy járművektől, amelyek mély árkokat szántottak a földbe. Elég nehezen lehetett úgy közlekedni, bemenni az erdőbe. De most minden csupa zöld, mindent benőtt a gyönyörű növényzet, semmi nyoma nem volt a tavalyi pusztításnak. Mennyire másabb volt így odaérkezni! Úgy örültem, hogy máshogy is láthatom így az erdőnek ezt a részét!
Természetesen a szokásos útvonalon mentem. Itt azért a leírás is sokkal egyértelműbb és persze minden ki is van táblázva. A táblákon az irány mellett a távolság és az is ott van, hogy melyik jelzésű úton kell menni. Rögtön az elején máris ott az emelkedő, ami hamar megizzasztja az embert. Számtalanszor megálltam, mert felfelé kaptatni azért még így is fárasztó volt, hiába az otthoni edzések. Azért erdőben menni felfelé, egészen másféle edzés. Nem mindennapi. De olyan csönd volt, ami semmihez sem fogható. Olyan nyugalom, amit máshol nem találni. Majdnem elsírtam magamat, hogy újra itt lehetek, újra érezhetem az erdő mindennel együtt.
Persze minden növény csupa víz volt, az út nedves, kissé csúszós, de a két új barátomnak – a túrabotjaimnak – köszönhetően egyetlen egyszer sem csúsztam meg és nem is estem el. Egy cseppet sem bántam, hogy a nadrágom vizes lett, ahogy haladtam a növények között. Majd megszárad. Egyszerűen csak élveztem ezt a hihetetlen nyugalmat és csendet. Távol minden emberi zajtól. Nincs ennél csodásabb, ami így megérintené a lelkemet és a szívemet.
Ahogy haladtam a túra során, folyamatosan fedeztem fel, hogy igen, ismerem ezt az utat, emlékszem rá. Lent, az erdő mélyén a kis pihenőhely is ugyanolyan volt a hidegvízű forrással.
Mindenütt csend honolt, vagyis csak az erdő hangjai hallatszottak. Leginkább madarakat hallottam, meg a szellő susogását. Mivel nedves volt a föld, a botjaim sem csaptak akkora zajt. Sokkal csendesebben haladtam én is. Örültem, hogy újra és újra felfedezni vélem az ismerős utakat.
Egyszer, ahogy kaptatok felfelé egy nem túl meredek emelkedőn, hirtelen meglátok három őzet. Teljesen csendben voltam. Előveszem a telefonomat, hogy lefotózzam őket. Közben figyeltem őket és az egyik valahogy ki is szúrt magának. Egymást néztük és én sem voltam képes levenni róla a szememet, hogy a telefonnal babráljak. Nem tartott sokáig ez a szemkontaktus, talán néhány másodpercig, majd ők hirtelen el is tűntek. De volt az egészben valami megmagyarázhatatlan jó érzés. Ahogy egy erdei állat nézi az embert. Pedig jóval távolabb voltam, lejjebb is, mint ők, tényleg csendben voltam, mégis észrevett, mégis nézett rám mozdulatlanul. Ez megérinti az embert.
Haladtam én is tovább. Egyik emelkedő jött a másik után. Volt, amelyik igencsak fárasztó volt a maga meredekségével, valamelyik a kövességével, de kitartóan mentem egyre feljebb és feljebb. Nem lehetett feladni, de nem is akartam. Mámorító volt a csend és a nyugalom, a béke. Csak én voltam és az erdő.
Azt nem mondom, hogy nem kalandoztak a gondolataim másfelé, még elég nehezen csillapítom le őket ilyen környezetben is, de tudatos voltam. Tudatában voltam, hogy mik járnak a fejemben és igyekeztem sokszor visszaterelni őket, hogy csak az erdő legyen a fejemben, csak a következő lépésem. Az, hogy tiszta víz a pólóm az izzadságtól, hogy fájogat a fejem, ami el fog múlni. Figyeltem, hogy mennyi kidőlt fa van, mennyi olyan, amit még egy másik hatalmas fa tart. Mert valóban hatalmasak ezek a fák. Ott állnak csendben, erősen, békésen. Fiatalabban és idősebben, matuzsálemek és éppen csak földből kinőttek. Mindig az mondom, hogy a fáknál nincs csodálatosabb élőlény a földön. Közéjük kell menni, hogy ezt megtapasztalja az ember, hogy átérezze, hogy együtt lélegezzen velük, szívja ugyanazt a levegőt. Azt a tiszta, friss levegőt. Fenséges érzés közöttük járni. Hálával és köszönettel tartozunk nekik.
Az első célállomásom a Nagy-Hideg-hegy volt. Ahogy tartottam felé, a ködszerű felhők bekúsztak a fák közé. Arra gondoltam, hogy így aztán nem lesz kilátás a távolba. Ráadásul, ahogy közeledtem a cél felé, egyre jobban fújt a szél. Sapkát is kellett volna hozni. Bár kabátom volt, nem vettem magamra, mert ilyenkor csak még jobban beleizzad az ember.
Odaérve a turistaházhoz megint csak örültem. Egy teremtett lélekkel sem találkoztam. Kint ültem a ház teraszán, előszedegettem némi ennivalót. Ott ültem, néztem a ködszerű felhőbe burkolt tájat, ettem a finom ételeket és csak voltam. Kabátot azt fel kellett vennem, mert így kiizzadva túl hideg volt ülve. Nem mentem be a házba, nem akartam emberekkel találkozni. Csak továbbra is élvezni a csendet és a nyugalmat.
Az út elején lévő táblán ott volt, hogy ide három óra az út. Sikerült még valamivel kevesebb idő alatt is felérnem. Nem sokkal, talán csak néhány perccel, de így is büszke voltam magamra. Pedig elég sokszor megálltam út közben.
Étkezés után felmentem a szintjelző köhöz és láss csodát, kitisztult az ég. Tudtam készíteni fotót. Igaz, csak egyet csináltam. Majd nekivágtam, hogy elérjem a következő célállomást. Csóványosig végig masszívan fújt a szél. Néha ijesztő is volt, ahogy a fák hajladoztak, nyikorogtak a szélben. Bíztam benne, hogy egyik már részben kidőlt fa sem fog rám borulni, úgyhogy igyekeztem tőlük mihamarabb távolra kerülni. Itt azért tényleg hideg volt, de a kabát már nem volt rajtam. Csak egy kicsit fáztam, de nem sokáig. Az új jobban átmelegíti az embert, mint ahogy a szél fúj. Ezen a szakaszon vannak a számomra matuzsálemnek hívott fák. Itt sokkal több az öregebb fa. Egyszerűen hihetetlenek. Képzeljétek el, hogy némelyik hány száz éve állhat ott? Mennyi minden van bennük? Mennyi információ, energia. Ezért is jó megérinteni a fákat, rajtuk hagyni a kezünket, leülni a gyökerükre vagy csak neki támaszkodni. Aki már próbálta, szokta érezni a meleget a tenyerét, ahogy megfogja őket? Én mindig érzem. Bár az is igaz, hogy nem ülök le hosszabb ideig a törzsükhöz, valami hajt előre. De egyszer biztosan megteszem, hogy csak ülök az egyik törzsénél és csak ráhangolódom a fára. Kíváncsi leszek, hogy mit fog mondani.
Csóványoson szintén ott volt a ködszerű felhő. Hideg is volt, kedvem sem volt felmenni a kilátóba. Minek? Hogy nézzem a ködöt? Abban már volt részem egyszer. Itt is szépen megpihentem, ettem. Azért ide is egy jó óra az út az előző állomástól, ahogy a tábla írta, és megint sikerült ez idő alatt ideérnem.
Sajnos, a hegynek van az a rossz tulajdonsága, hogy ha fel akarunk rá jutni, akkor bizony keményen menni kell felfelé és felfelé. Innen viszont már csak lefelé visz az út. Lesz ugyan néhol még egy kis emelkedő, de nagy részben innen már csak lefelé megyek. Következő célállomás a diósjenői vasútállomás. Azt írja a tábla, hogy két és fél óra az út, 8,8 km. Nem semmi. És tudom, hogy nagyjából ennyi is lesz az idő, mire odaérek. Lefelé már sokkal könnyebben lehetett haladni. Nem is izzadtam meg annyira. Volt meredekebb, lankásabb az út, néhol csúszós, néhol köves, néhol pedig kerülni kellett az útra dőlt fák miatt. De már lefelé tartottam. Az út végig egyértelmű volt, csak a zöld sáv jelzést kellett követnem.
Emberekkel egyészn úgy fél háromig nem is találkoztam. Képzeljétek el, öt és fél óra úgy, hogy csak te vagy az erdőben! Juj! Szuper volt! Aztán legközelebb egy óra múlva találkoztam újabb emberekkel, majd még egyszer. Összesen háromszor találkoztam emberekkel. Lendületes léptekkel leértem két óra alatt a hegyről és onnan még fél óra séta volt az állomásig. Nos, ez az útszakasz már valamiért nem ment olyan tempósan. El is fáradtak kissé a lábaim, meg aztán betonon kellett menni. Egészen más volt, mint az erdő. Tudjátok, itt is voltak ajándékaim: a fa alól, a fűből szedett finom, édes szilva. De régen is szedtem és ettem így szilvát! Isteni volt.
Sikerült összességében két és fél óra alatt az állomásra érnem a hegytetőről. Ahogy az állomás épültéhez közelítek, már egészen közel voltam, hallom, hogy mintha egy vonat lenne az, mintha most indulna. És pechemre, szinte az orrom előtt ment el a vonat, úgy két perccel késtem le. A következő pedig csak egy óra múlva indult el. De nem estem kétségbe. Leültem, ráérősen megint ettem és csak ültem ott csendben. Hát itt már ugyebár ott voltak az emberek, a vasúti alkalmazottak, meg néha szállingóztak emberek az állomásra.
Nehéz egy ilyen erdőjárás után újra visszatérni az úgynevezett civilizációba. Nehéz újra szembesülni mindazzal, ami az emberekkel jár. A zaj, a cigarettafüst, a bűz, a mocsok.
Reggel is a vonaton egészen csöndben volt mindenki, amíg Vácra nem értünk. Ott aztán már a felszálló emberek nem voltak csendben. Kora reggel észre sem veszik, hogy mennyire vágynak még mások a csendre.
Diósjenőről indulva is jó darabig csend volt a vonaton. Valóban nehéz újra visszarázódni a hétköznapokba. Az a sok ember a pesti vonaton! Beérve a Nyugatiba pedig… erre kár is szót vesztegetni. Minősíthetetlen.
De maradjunk csak a jó részeknél. Kellemesen elfáradtam, de mégsem annyira, mint gondoltam volna. A lábaim is csak kicsit fájtak, a lábfejeimen és a combomban éreztem a fájdalmat. Az egyiken segített, hogy kilazítottam a cipőfűzőmet.
Valóban áldás, hogy az embernek rendelkezésére állnak jó felszerelések egy ilyen túrához, mert valóban elengedhetetlenek. A cipő az első és legfontosabb. A megfelelő ruházat és hátizsák szintén fontos. És most már azt is tartom, hogy a jó túrabot is óriási segítség. Ezek nélkül nem is érdemes nekiindulni.
Ami még számomra fontos, az, hogy milyen ételeket viszek magammal. Minden túra alkalmával nagy részben csak gyümölcsöt és kis részben salátát vittem. Talán többször is eszik az ember, mintha szendvicseket vinne, de több energiát is adnak a gyümölcsök. Sosem vagyok utánuk fáradtabb, nem mozgok nehézkesebben. Sőt, a lefelé menetben olyan lendülettel mentem, hogy magam is meglepődtem. Nem volt semmi sem igazán akadály, akármennyire nehéz is volt az út. Szóval, csak ajánlani tudom, hogy inkább gyümölcs legyen az étel a túrára, jobban lehet bírni. De aztán tőlem mindenki azt csinál, amit akar. :)
Hogy mit adott az erdő, mit adtak a fák? Minden fa tiszteletreméltó, fenséges. Közöttük az ember még inkább megtanulja értékelni a nyugalmat, a békét, a csendet. Észreveszem a határtalanságot. Ugyanakkor türelemre is tanít, nem mintha nem volnék türelmes, de itt más. Persze néztem az időt, hogy mennyi idő alatt érek egyik helyről a másikra, tudnom kellett ennyi idő kihagyás után, hogy ne a sötét estébe érjek vissza. De ettől függetlenül az időtlenségre is tanít az erdő. A nem rohanásra. Hogy megállni akár csak néhány pillanatokra is, magunkba szívni az erdő levegőjét, csendjét, lüktetését, energiáját. Körülnézni és megcsodálni. Mert az erdőt csak csodálni lehet.
Menjetek ki bátran valahová az erdőbe és csak szívjátok magatokba! Másként fogjátok magatokat érezni.
A képek persze nem igazán adják vissza az út meredekségét vagy nehézségét, de csak gyönyörködjetek bennük! Ahogy elnézem, nem is sorrendbe rakta fel a képeket, de ne is törődjetek ezzel! 😘💗
Ilyen volt az út az erdőbe befelé. Csupa zöld! 💚💚💚
Ez volt a pihenőhely az erdő mélyén. Ide annyira jó lejönni! Ott van az a bizonyos kút is.
Ott a távolban látszik a Csóványoson a kilátó, oda kell feljutni. És innen hosszúnak tűnik még az út, de a valóságban nem volt az, talán negyed óra-húsz perc. Érdekes, igaz?
