A szeretet ünnepe???

Azt szokták mondani, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. De vajon

tényleg az? És miért csak a karácsonyra mondják azt, hogy a szeretet ünnepe?

Tényleg jó volna, ha karácsony valóban a szeretet ünnepe volna. Igazi ünnep. De ez már olyan régóta egészen másról szól. Mindenki igyekszik ajándékokat vásárolni. Ha lehet, akkor mindenkinek. Mindenkinek a családban. Meg ennek az ismerősnek, meg annak a barátnak. Szóval, vásárolnak. És miért kell vásárolni? Netán ezzel akarjuk kifejezni a szeretetünket? Máshogy nem menne a szeretet kifejezése? Vagy valaki ezzel akarja „megvenni” mások szeretetét?

Szerintem az egyáltalán nem a szeretet kifejezése, ha abban nyilvánítjuk meg, hogy minél több mindent veszünk. Ha rengeteg pénzünket ajándékra áldozzuk. Utána meg azon siránkozunk, hogy minden pénzünk elfogyott, ajándékra költöttünk. Az nem szeretet, ha utána ilyen érzések vannak bennünk. Mert akkor a vásárlás máris csak egy muszáj vagy egy kötelező feladat volt. Ebben semmi szeretet nincs.

Én azért megkérdezném, hogy hogyan is vásárolnak az emberek ajándékot? Én nem vagyok egy nagy ajándékvásárló. Régebben saját kezűleg készítettem ajándékokat. De Én mindig megkérdeztem, hogy a másiknak, akit meg szeretnék ajándékozni, mire van szüksége? Örülne-e ennek vagy annak? Jó lesz-e neki ez vagy az? Így csak annyiban volt meglepetés az ajándék, hogy nem tudták, hogy fog kinézni.

Én nagyon hasznosnak találom azt, ha megkérdezzük a másikat, hogy minek örülne igazán, mire volna szüksége vagy mit szeretne kapni. Mert ha úgy vásárolunk ajándékot, hogy szerintünk mi lenne jó a másiknak, akkor az valójában rólunk szól és nem a megajándékozottról. Akkor a mi vágyainkat „nyomjuk” a másikra.

Ennyit az ajándékokról. Térjünk vissza a szeretetre. Miért van az, hogy karácsonykor próbálnak hatni az emberekre a szeretet kifejezésével? Miért nem lehet ezt egész évben megtenni? Miért karácsonykor próbáljuk pótolni, ami talán egész évben hiányzott? Családi összejövetel, amin ilyenkor általában sokan ott vannak, ha vannak családtagok. És mégis tudom, hogy ilyenkor elég sokan vacakul érzik magukat. Mert egyébként nem nagyon állnak szóba egymással a családtagok. Vagy haragszanak egymásra valamiért. Vagy nincsenek is jóban.

Ilyenkor, karácsonykor meg megy a széptevés, a képmutatás, hogy de azért egy család vagyunk.

Őszintén szólva, szerintem, ez nem igazi család. Csak azért, mert „egy vérből valók” a családtagok, nem jelenti azt, hogy feltétlenül együtt is kell lenni ilyenkor, ha nem érzik jól magukat együtt.

Egy család elsődleges feladat az volna, hogy szeressék, tiszteljék, támogassák, becsüljék egymást. Csak úgy, ahogy önmagukkal is tenné mindenki. Hát ott már bibi van, ha még magunkkal sem vagyunk ilyenek.

Nem, nem vagyok megkeseredett, de nem szeretem az ilyen képmutatásokat, önbecsapásokat.

Sokkal több haszna volna annak, ha tisztáznák az emberek az egymás között felmerült nehézségeiket, nézeteltéréseiket. Ha mindenki elmondaná, hogy mi is a baj.

Persze azért azt tudni kell, hogy nem az volna a lényeg, hogy a másikat hibáztassuk, hanem felismerjük a saját felelősségünket is a történésekben.

El lehet mondani a sérelmeinket, de azt olyan kifejezéssel, hogy nekem mennyire és mi esett rosszul. Nem úgy, hogy te, a másik bunkó voltál, sértegettél. Az volna a jó, ha mindenki önmagából indulna ki.

Aztán érdemes volna mindent jól átbeszélni, megbeszélni. Megbocsátani önmagunknak és másoknak. Tisztázni magunkban az érzéseinket, és hogy ezekkel mit tudunk kezdeni. Mit tudunk megváltoztatni magunkban?

Szeretet. De ide tartozik az önszeretet is. Ezért írok ilyeneket.

És mint egy ilyen fontos, az életünket meghatározó érzés, nem volna szabad, hogy csak karácsonykor kapjon igazán hangsúlyt. Az év minden napján hangsúlyosnak kellene lennie. Minden egyes nap. Mert milyen is az életünk a szeretteinkkel? Valóban szeretjük őket? És mit tennénk, ha hirtelen nem lennének? Lenne bennünk megbánás, hogy nem fejeztük ki minden nap, hogy mennyire fontos a másik, mennyire szeretjük? Hogy fontosabb volt a munka vagy bármi más, mint odafigyelni arra, akit igazán szeretünk?

Én azt mondom, legyen minden nap ünnepnap a szívünkben! Legyen minden nap a szeretet ünnepe az életünkben!

Ha valakit szeretünk, akkor annak bármikor megvehetünk bármit, amit szeretne, bármikor meglephetjük akármilyen aprósággal. Nem kell egyetlen alkalomra belesűríteni számtalan vagy éppen nagyon drága ajándékot.

Ilyenkor persze a rászorulók támogatása is nagyobb hangsúlyt kap. Pedig ők is az év minden egyes napján léteznek, élnek és talán az év több napján is segítségre szorulnak, nem csak ezen az egy ünnepen. Úgyhogy ne csak ekkor legyen a szívünkben könyörület mások iránt, hanem bármikor.

Szóval, ha valakinek csak úgy eszébe jut, akkor bátran segítsen másoknak. Segítség lehet egy kedves szó, egy beszélgetés, meghallgatni a másikat. De ugyanígy nagy segítség, néhány száz forint, valamennyi ennivaló, ruha. Egyszóval mindaz, amire a másiknak szüksége lehet.

De azt mondom, hogy ezt mindenki csak akkor tegye meg, ha szívesen teszi. Ha nem így van, akkor inkább ne segítsen, de ne is ártson!

Ha úgy érzem, néha Én is szoktam pár száz forintot adakozni egy-egy személynek. Van, hogy néha ebédet veszek valakinek. Az is előfordult már, hogy a boltban vettem egy kevés élelmiszert valakinek.

Ezek nem nagy dolgok. De kifejez belőlünk valamit. Nem kell ezt minden nap megtennünk. De ha minél többen teszünk csak egy kis apróságot másokért, akkor olyan, mintha mindenki tenne valamit minden olyan emberért, akinek egy ilyen kis segítségre is szüksége van.

Olyan is előfordult már, hogy szó szerint életet mentettem. Ezt elmesélem. Egyszerű kis történet. Zebránál álltunk néhányan. Volt egy nő, akire azt mondanám, hogy nem volt éppen józan. Lelépett az úttestre. Én utána mentem és visszahúztam. Pont egy busz jött. Ennyi volt. Utána átsétáltunk az úttesten és egyszerűen csak meghallgattam a mondanivalóját. Bárki megtehette volna, mégsem tette meg rajtam kívül senki. Ez azért is szomorú, mert ha valaki éppen nem józan, akkor már nem is számít, mint ember? Akkor már nem is segítünk rajta? Miért? És egyáltalán honnan tudjuk, hogy az a másik miért iszik? Nem, nem mindenki képes kimászni a gödörből. Nem mindenkinek van meg hozzá egyedül az akaratereje. Ismerek ilyeneket.

Szerintem azért vannak jó sokan, akik gondolkodás nélkül segítenek, legyen szó akármilyen apróságról is.

Nekem is nagyon sokszor segített már sok ember az életem során. Hálával tartozom nekik.

Ha csak egy kicsit is tehetünk másokért valamit, megéri. Ne hagyjuk, hogy kivesszen belőlünk az emberség. Az, amitől igazán emberek vagyunk.

Egy kicsit kanyarodjunk vissza a családhoz. Azt is észre kell bizony vennünk, ha a saját családunkban van olyan, aki valamiféle segítségre szorul. Általában tudjuk, hogy a családtagjaink hogyan élnek. De azt is tudjuk, hogy vajon mi bántja őket? Le szoktunk ülni velük úgy igazán beszélgetni? Meghallgatni őket? Mert sokszor csak arra van szüksége a másiknak, hogy meghallgassák. Figyelmesen. Önzetlenül. Nem kell cserébe elvárni, hogy majd egyszer, amikor nekünk lesz valami problémánk, ő is mindenképpen hallgasson meg minket. Nem mindenki képes erre. De arra igenis mindenki képes, hogy odafigyeljen a másikra. Mert ha odafigyelünk a szeretteinkre, akkor tudni fogjuk, ha éppen baja van, valami bántja és máris ott lehetünk neki. Sokszor az is elég, ha csak ott vagyunk a másiknak.

Mielőtt bárkiben is felmerülne, hogy Én biztosan mindenkire odafigyelek, mindent tökéletesen csinálok és boldog családban élek, elárulom, hogy a lányomon kívül nem nagyon van senkim sem. Párom nincs. Néha a nagynénémékkel szoktam találkozni. A nővérem fel szokott hívni, de ő külföldön él és évek óta nem találkoztunk. A többi testvéremmel nincs kapcsolatom. Semmilyen. De Én egyáltalán nem bánom. Valahogy bennem nincs meg az a testvéri szeretet, kötődés, ami azokban van meg, akik együtt nőttek fel. Én nem velük nőttem fel. Nem is ismerjük igazán egymást. Az anyánkon kívül, aki már több, mint harminc éve halott, nincs semmi közös bennünk.

Ez már ilyen helyrehozhatatlan.

De a lányomra figyelek. Tudom, ha éppen valami bántja, valami baja van. Csak, sajnos, nem mindent oszt meg velem. Így csak annyit tudok tenni, hogy elmondom neki, hogy szeretem, itt vagyok neki, ha szüksége van rám. És amikor úgy van, elmondja, mi bántja vagy egyszerűen csak ölelésre van szüksége. Mondom, nem mindig kell beszélni. Elég csak ott lenni a másiknak. Ez valóban nagyon sokat tud segíteni.

Szóval, aki csak teheti, szeresse a szeretteit minden egyes nap! Soha ne legyen nyűg vagy ne felejtse el kifejezni, elmondani, mennyire szereti a másikat. Akár a párját, akár a gyerekét, akár mást. Sokkal többet jelent az a szeretet, amit gyakrabban fejezünk ki, nem csak évente egyszer valami ünnep kapcsán.

Ölelés és pusssszantááás :)