Dicséret

Talán erről a témáról már írtam. Ha máshol nem, a könyvemben. 😁 De az már régen volt és most muszáj egy kicsit frissíteni rajta. No, nem azért, mintha elavultak volna a korábbi szavaim. Csupán csak azért, mert megint volt olyan beszélgetésem, ahol valaki nem akarta, hogy megdicsérjem.

Utazzunk egy kicsit vissza az emberi létben. Amikor egy élet a világra jön, mindenki dicséri, hogy mennyire szép, aranyos, cuki, zabálni való, de édes stb., stb. Ezt mindenki tudja. Majd amikor jön a gyermek felfedezős korszaka, felül, feláll, megtesz ezt vagy azt, akkor is kapja a dicséretet, hogy milyen ügyes. Fejlődik, változik, alakulgat. Kapja a dicséreteket. Most tekintsünk el attól a ténytől, hogy, sajnos, nem minden szülő teszi ezt meg, de ez mostani írásom szempontjából nem lényeges.

Aztán amikor már a gyerek a világa felfedezése közben csintalankodik, esetleg valami „rosszat” tesz, akkor már bizony elfelejtjük, hogy mennyire kis aranyos, kis édes volt és inkább a szidást, a büntetést választjuk a dicséret helyett. És máris elfelejtettük, hogy mi is voltunk ilyen kis apróságok. Majd, ahogy növögetnek persze kapnak dicséretet, hogy jól teljesítettek az iskolában, ügyesen megoldottak valamit, megint jó jegyet kaptak. Amikor meg nem így van, nincs dicséret. És minél nagyobb az a gyerek, annál kevesebb dicséretet kap. Kivéve, ha valamiben jól teljesít.
Ez viszont nagyon elszomorító. Hogy miért? Mert valami teljesítményhez kapcsoljuk a dicséretet. Pedig az ember sokkal több annál, mint a teljesítményei. Lényegesen több. Csak ezt valahogy elfelejtjük. Tán azért is, mert mindenki csak azt adhatja tovább, amit maga is kap, vagyis úgy tűnik, hogy mindenkit csak a teljesítményei alapján értékelnek, dicsérnek.

Most pedig térjünk a lényegre! Amiért nekifogtam ennek a cikknek. :)

Tegnap egy nagyon kedves ismerősöm hozott nekem valamit. Csupán ennyit mondtam neki (ha jól emlékszem): „Tényleg nagyon rendes vagy, hogy hoztál...” Tudjátok, mit válaszolt? „Nem kell túldicsérni!” Elmondtam, hogy én mindenkit meg szoktam dicsérni. Ő persze csodálkozva kérdezte, hogy tényleg? Igen. Akkor jó. Talán így már elfogadható volt számára is a dicséret.
Hogy miért volt ez a reakciója, nem tudhatom. Csak találgathatok. Talán nincs hozzászokva, talán nem szokták dicsérni, talán tolakodónak vélte, talán nem szereti, talán túl szerény. Tényleg nem tudom. Persze még elmondtam neki, hogy az emberek szeretik a dicséretet, jólesik nekik és kell mindenkinek. És ráadásul ingyen van.

Ez csak egy kis szösszenet volt a mindennapjaimból. De nem ő az egyetlen, aki nehezen fogadja a dicséretet. Sokan elpirulnak, visszakérdeznek, hogy tényleg? Ez általában akkor fordul elő, amikor magát az embert dicsérem, hogy milyen ügyes, milyen jól néz ki, milyen rendes. Amikor azonban csak mondjuk a táskájára teszek megjegyzést, hogy milyen szép, akkor egyből vevők a dicséretre, máris mesélik a táska történetét. Látjátok, megint valami külső dolog. Pedig maga az ember ér sokkal többet. Az emberi tulajdonságokat kellene jobban kiemelnünk és azt dicsérnünk. Mert bármi is az, amit az ember elér, bármije is van, mindig az az egy dolog számít, hogy ő maga milyen ember.

Aki egy kicsit is jobban ismer, az tudja, hogy szeretem az embereket, szeretek velük beszélgetni. Nem véletlenül jönnek be hozzám sokan a kis boltocskámba. Beszélgetni akarnak velem. Valaki ott ragad tíz perce, fél órára, de volt már, aki másfél órát is ott volt, hogy velem beszélgessen. Így nagyon sok részletet megismerhetek belőlük és az ő életükből. Ez a hozzám fűzött bizalom pedig felbecsülhetetlen értékű. Én pedig egy olyan ember vagyok, aki megtanulta szeretni önmagát, megtanulta értékelni a kedvességet, a jót, a szépet, így számomra már egyáltalán nem esik nehéznek bármilyen őszinte dicséretet adni másoknak. Meg is teszem, mert erre nagy szükség van. Az emberek ettől „emelkednek”, jobb lesz a kedvük, töltődik a szívük, a lelkük, fontosabbnak érzik magukat, szebbé teszi legalább a napjukat. Ez kell. Ez kellene. Ezektől az apróságoktól lesz szebb a világunk. Ezekkel tehetjük szebbé mások életét és még a magunkét is, mert minket is feltölt, hogy adhatunk valami, amitől a másik jobban érzi magát. Persze mindez csak a valóban őszinte dicséretekre igaz. Aki pedig szereti, tiszteli önmagát, az tudja szeretni és tisztelni a másikat is és akkor képes az őszinte dicséretre. Az őszinteség pedig szintén egy nagy kincsünk.

Egy dicséret nem csak a másiknak szól, hanem rólunk is mesél.

Azt mondom tehát, hogy amikor csak tehetjük, dicsérjünk meg másokat! Vegyük észre az embert! Ne csak azt, hogy mit ért el, mennyi mindene van, milyen titulusa van. Azt vegyük észre, hogy mennyire kedves, érdeklődő, nagylelkű, odaadó, rendes, gondoskodó, figyelmes, bátor, erős, kitartó, céltudatos! Sok-sok olyan emberi tulajdonság van, amit ideje észrevennünk, szóvá tennünk, megdicsérnünk. Mert ha a jót vesszük észre, annál több jó fog velünk szembe jönni.

Számomra az, hogy ez a személy (mindegy, hogy nő vagy férfi), akiről a cikk elején írtam, hozta nekem azt, amit kértem, sokat jelentett. Ebből látom, hogy rendes és kedves ember. És gondoskodó. Nekem szükségem volt arra a valamire, ő pedig hozta a lehető leghamarabb. Ezekért jár a jogos dicséret.
És jár másnak is. Nem csak azért, ahogy velem bánnak, hanem azért is, amiért és ahogyan másokkal viselkednek.
Jár a dicséret tőlem mindenképpen az anyának, akik olyan sokat foglalkozik a kisgyerekével, mindent türelmesen elmagyaráz. Az én szememben ő egy igenis nagyon jó anya.
Jár a dicséret annak vagy inkább azoknak, akik minden nap rászorulóknak juttatják el az adományokat. Legyen szó bármiről. Igazi emberség, bátorság, segítőkészség, odaadás.
Jár a dicséret annak, aki megvalósította gyerekkori álmát és arról mesél büszkén.
Jár a dicséret annak is, aki képes volt legyőzni a félelmeit és bátran belevágott, hogy végre haszna legyen a hobbijából. Csak egy kis bátorítás kellett neki és ebben nekem is részem lehetett. :) Bátorság, félelmek legyőzése.
Jár a dicséret annak, aki a súlyos betegsége kezelése közben is jár hozzám vásárolni és nem adja fel és megy előre és bizakodik a jövőben. Bizakodás, pozitív hozzáállás, az élet szeretete.
Jár a dicséret annak, aki képes mások örömeinek is örülni. Az emberek szeretete.
Jár a dicséret annak, aki nap mint nap tesz önmagáért. Sokan járnak hozzám is a boltba, aki vagy hobbiszinten, vagy profi szinten sportolnak például. Mindig tudok a sikereikről és a megtett kilométerekről a futásban, úszásban, mászásban, megnyert meccsekről. Örömmel sportolnak, örömmel mesélnek. Más persze másféle módon tesz önmagáért, ami szintén nagyon dicséretes. Őszintén szólva én valóban mindannyiukra büszke vagyok. Ezek is annyira jó dolgok.
Jár a dicséret annak, aki ki tudott mászni egy számára nem megfelelő kapcsolatból. Ez önmagunk fontossága, bátorság, győzelem a félelmek felett, talpra állás.
Jár a dicséret annak, aki nem adja fel az álmait és mindent megtesz, hogy megvalósítsa őket. Beteljesítés.
Jár a dicséret mindazon embereknek, akik felemelnek másokat, akik segítenek másokat, akik hozzáadnak valamit mások életéhez akár csak egy kedves szóval is. Milyen sok ember van, aki úgy jön be, hogy köszön és már rögtön kérdezi is, hogy vagyok! De szeretem az ilyet! Mindig megérinti a szívemet az ilyen törődő, kedves kérdés. Emberség. Valódi emberség, szeretet, törődés.

Nap mint nap én is osztogatom a dicséreteket. Mert sokat jelent a másiknak. Legyen szó egy döntés meghozataláról, közös edzés a lányával, egy újabb hegy megmászása, egy csinos ruha, megnyert mérkőzés, sikeresen megtartott előadás vagy foglalkozás, belevágni az életmódváltásba. Látjátok, sok mindent tudok az emberekről és mindig van miért dicséretet adni nekik. Mert olyan lelkesedéssel és örömmel tudnak mesélni ilyenekről! Valóban lélekemelő nekem is. Aki pedig kicsit el van keseredve, annak meg jár tőlem a bátorítás és legközelebb a dicséret, amikor jön és meséli, hogy megtette, hogy sikerült.

Mindenért meg lehet dicsérni az embereket. A teljesítményükért is, de azt sosem szabad elfelejtenünk, hogy amögött mennyi minden van. Kitartás, elhatározás, bátorság, erő, haladás, talán sok sírás és küszködés is, de fel nem adás, türelem.

Juj, mennyi mindent írhatnék még! Nézzétek el nekem, sosem tudom abbahagyni az írást. Tudjátok, hogy imádom. És muszáj leírnom, hogy mások is olvassák, később én is visszaolvashassam és tudjam, milyen gondolatok jártak a fejemben.

A lényeg! Elsősorban az, hogy szeressétek önmagatokat! Ez a legfontosabb, mint mindig. 💗 💗 💗

Aztán pedig vegyétek észre a körülöttetek élő emberek jó tulajdonságait és mindig dicsérjétek meg őket. Legyen az bármilyen apróság. Higgyétek el, hogy örülni fognak neki. Mindenki, kivétel nélkül. Mert a világot csak mi, emberek, tudjuk ilyen széppé tenni. És még szebbé tehetjük csupán azáltal, hogy figyelünk másokra, kedvesek vagyunk, törődők vagyunk. Hiszen a saját életünket is jobbá tesszük azáltal, ahogy másokkal viselkedünk. Csak megsúgom, amit már oly sokan bebizonyítottak, hogy ha dicséretet kapnak, sokkal többre képesek az emberek, sokkal pozitívabbak és elégedettebbek, jobban boldogulnak és könnyebben veszik még az akadályokat is.

Tegyétek szokásotokká a dicséreteket! 😘 😘😘   

Ui.: valami csak most jutott eszembe. 😇 Az is nagyon fontos, hogy önmagatokat is meg tudjátok dicsérni minden olyanért, ami sikerült, örömöt okozott vagy ilyesmi. Igazából én is így kezdtem. Magamat dicsértem, mert sajnos, senkitől nem várhattam és nem is kaptam dicséretet. Ez van. Önmagunk dicsérete pedig azért fontos, mert ezzel saját magunkat tudjuk hajtani előre. Csak közben nem szabad hagyni, hogy bárki elvegye a kedvünket! Azt a mondatot pedig felejtsétek el, hogy öndicséret büdös! Az ítélkezés elkerülése végett nem írom le, miért mondanak ilyet mások.

Tegyük együtt szebbé a világot! 💝 💝💝💝