Valahogy mindig elkezdeni a legnehezebb egy cikket, egy bejegyzést, egy könyvet, vagyis magát az írást. Mindig ezzel vagyok bajban és ezért jön ide ilyen töltelékszöveg a kezdeti nehézségekről. 😀 Pedig nagyon szeretek írni és beszélni is. De ezt már úgyis tudjátok.😉
Induljunk hát ki a beszélgetésből! A legjobb mindig a személyes beszélgetés. Az az igazi. Amikor beszélgetek másokkal (magammal is szoktam 😁), annyi minden történik közben! Sokszor így születnek a megértéseim, a másfajta meglátásaim, több ihletet kapok, jobban elgondolkodok valamin. Ezért is imádom a beszélgetéseket.💗
Amikor kérdést kapok, kapunk, azonnal ott a késztetés az azonnali válaszadásra. De amikor azt mondják, hogy ezen gondolkozz el, akkor bizony el kell gondolkozni rajta. Ami nem is olyan rossz, mert így olyan apróságok is felbukkannak az adott témával, ami a hirtelen válasznál egyáltalán nem.
A legutóbbi ilyen „gondolkodj el” téma a segédvonalak volt. Igen, jól olvastad, segédvonalak.
Ez az újonnan felfedezett hobbimból jött. Közösségi oldalon megosztott képeimre nagyon sok dicséretet kaptam és jó pár kérdést is. Köztük, hogy használok-e segédvonalakat? A válaszom az volt, hogy nem. Szabad kézzel csinálom, a szememre hagyatkozva az arányokat illetően. Persze, hogy nem hajszálpontos, nem mértanilag formált, de így is nagyon szépek (az Alkotásaim oldalamon megnézhetitek őket). És az illető, akivel beszélgettem, rákérdezett a segédvonalakra. Nekem mit jelent a segédvonal? Onnan aztán elindultak a gondolatok. Persze csak szép lassacskán. Nem rontottak ajtóstul a házba. Meg finoman hálózták be az agytekervényeimet.
A segédvonalak az alkotások esetében arra kellenek, hogy minden egyes pontot a megfelelő helyre tegyünk, így adva meg a mandalának a teljes szabályosságot. Akkor nincsenek elcsúszások. Én azonban úgy gondoltam, hogy nem kellenek a segédvonalak és a képességeimre hagyatkozom.
Azonban az életben teljesen kikerülhetetlenek a segédvonalak. Fejtem, fejtem, egy pillanat. Csak ilyenkor oly sok gondolat cikázik a fejemben, hogy gondban vagyok, melyiket írjam le előbb.
Én azt hiszem, hogy minden egyes dolog, minden egyes személy, történés, akármi, egy-egy segédvonal az életünkben. Azt nem kell ecsetelnem, hogy a szüleink és a testvéreink miért, hiszen ők adottak, így vagy úgy befolyásolják az életünket, irányt adnak és hasonlók. Szóval, alapvetően a család lehet az egyik legerősebb és legmarkánsabb segédvonal. Már akinek van. Nekünk, akiknek nincs, azok is segédvonalnak számítanak, akik jelen voltak gyerekkorunkban és valamilyen módon hatottak ránk. Most részletekre nem térek ki. Lényeg, hogy hatással voltak ránk. Hogy ez minket később milyen emberré formált bármelyik esetben is, az akkor derül ki, amikor felelősséget kell vállalnunk a saját életünkért és ezzel boldogulnunk.
A gyerekkori segédvonalakat akár hívhatnám egy erős törzsnek is. Mert ezek nem csak egyszerű vonalak, hanem adott esetben olyan erős, markáns, vastag vonalak, amelyek akár egész életünkre is meghatározhatnak minket.
Közben segédvonal az iskola, a barátok, szerelmek, hobbik, könyvek. Igazából bármi, amihez közünk van. Mert minden, de minden hozzánk tesz valamit, elindít egy úton vagy irányt szab nekünk. Szinte minden pillanatunkban. Mert ilyen segédvonalak a gondolataink is, az érzéseink, a vágyaink. Tehát minden belső és külső dolog az életünkben. Azt mondom, hogy az egész életünket átszövik a segédvonalak. Ha belegondolok, jó kis gombolyag van erről a fejemben. Hálók, vonalak mindenfelé. Nem rossz ez. Sőt, nagyon is kell ahhoz, hogy boldoguljunk az életünkben.
Minden segédvonal visz valahová. Még akkor is, ha csak egy lépésnyire vagy maradjunk egy még kisebb egységnél, ha csak egy gondolatnyira is. Aztán rajtunk múlik, hogy továbbra is szükségét érezzük-e annak a segédvonalnak vagy inkább elhagyjuk és másikat választunk.
Remélem, értitek, amit írok.
Mondhatjuk azt is, hogy vannak jó és rossz segédvonalak. A jók természetesen azok, amelyek inspirálnak, előre visznek, támogatnak, segítenek minket. Mint például egy szerető család.
A rosszak meg akár lehetnének ezeknek az ellenkezői is. De minden rosszban van valami jó. Így azt kell mondjam, hogy a rossz, vagyis a rossznak tűnő segédvonalak akár lehetnek még sokkal jobbak is. Azonban csak abban az esetben, ha képesek vagyunk azt mondani, hogy nekem ez a segédvonal nem kell, inkább ezt hagyom és választok egy másikat.
Legyen egy példa: ahogy mondtam, minden és mindenki egyfajta segédvonal az életünkben. Most hozzunk mondjuk egy barátságot. Két ember, két különböző személyiség, mégis valamiért összebarátkoztak. Aztán nagyon hamar kiderül, hogy az egyik mindig csak panaszkodik, neki semmi sem jó, nem talál semmi örömöt az életben. A másik meg hallgatja, mert mégis csak jó ember a barátja. Csak az a baj, hogy minden beszélgetés után ez a másik valamiért olyan erőtlennek érzi magát, mintha kiszívtak volna belőle valamit. Nos, igen, az egyik, a panaszkodós ilyenkor az életet szívja el a másikból. Ha ennek a másiknak van annyi esze és felismeri, hogy az egyik milyen mérgezően hat a kapcsolatukra, akkor képes arra is, hogy kiszálljon ebből a barátságból, vagyis elvágja ezt a segédvonalat. Hogy ez a mérgező személy miért segédvonal? Mert megmutatta nekünk azt, hogy milyen emberekkel nem akarunk barátságot ápolni, hogy mire nincs szükségünk az életünkben. Ebből pedig következik az, hogy talán képesek leszünk meglátni, hogy mi az, amit akarunk.
Mikor ezeket írom, látom a vonalakat a fejemben. Egy vonal erre, egy másik arra, és folyamatosan ágaznak mindenfelé a vonalak. A fő törzs természetesen mi magunk vagyunk, belőlünk indul minden. Az összes segédvonal is belőlünk indul, mert kapcsolódunk valakihez vagy valamihez. Ezért tud lenni bármi és minden segédvonal az életünkben. Aztán azt is látom, hogy véget ér egy barátság, egy szerelem, akkor az a vonal egyszerűen félbe szakad, nem folytatódik tovább. Csak ott marad a semmibe meredve. Olyan ez az egész, mint egy fának az ágai.
Levelek nélküli fát már mindenki látott. Nos, én pont ilyennek tudom elképzelni a segédvonalakat. Egyikből jön a másik, aztán már nincs tovább. Igaz, hogy a fának letörhetnek az ágai, míg a segédvonalak valójában nem tűnnek el, hiszen örökre ott maradnak bennünk még akkor is, ha már nem emlékszünk rájuk.
A jó ebben a segédvonalas életünkben, hogy mi dönthetjük el, hogy melyik segédvonalra van vagy nincs szükségünk. Nyugodtan el lehet engedni azt, amelyik nem válik a javunkra. Ez ugyan már megint egy másik történet, de pár szóban erről csak annyit, hogy szeretnünk kell magunkat annyira, hogy elengedjük a számunkra ártó segédvonalakat. Nem félni kell attól, hogy mi lesz velünk nélkülük, hanem azt kell észrevenni, mennyi minden más is van egy romboló segédvonalon kívül.
Bizony, nem csak személyek, de helyek, gondolatok, érzések is lehetnek számunkra károsak, így azokat is el kell vágnunk. Az én életemben nem véletlenül van csak nagyon kevés ember körülöttem. Nagyon sokan, akik már nincsenek, nem mondom, hogy rossz segédvonalak voltak, mert az biztos, hogy mindegyik legalább ráébresztett valamire. De megvolt a maguk ideje és helye, tovább már nincs szükségem rájuk. Valamelyik nagyon csúnyán tűnt el az életemből, valamelyik csendesen, egy szó nélkül, de ezek egyikét sem bánom. Utólag is köszönöm, hogy valamit felismerhettem általuk.
Az ilyenek azért is nem baj, hogy már nem az életünk részei, mert legalább nem rombolnak tovább bennünket. Örüljünk neki, ha már nincsenek az életünkben. Szűrjük le a tanulságot és lépjünk tovább! Mondom, lehet ez tényleg bármi, ne csak emberekben gondolkodjunk! Vagyis meg kell tanulnunk az elengedést önmagunk szeretete által.
Meg lehet próbálni az életet segédvonalak nélkül élni, de az igazából nem is élet, ha csak ezt az egyszerű, hétköznapi életünket vesszük. Igazából, még ha mindent ki is próbálunk zárni az éltünkből, akkor is marad valami, ami a mi segédvonalunk, mint például az étel, a pénz, a lakhelyünk. Na igaz, vannak azért akkor is segédvonalak. Meg lehet próbálni nélkülük élni, de olyan egyszerűen nem létezik.
Azt akartam még mondani, hogy bizonyos dolgokban látszólag nem veszünk igénybe segédvonalat, mint ahogy én a pontozásnál. De hogy őszinte legyek, jobban belegondolva ebbe, igenis használtam segédvonalat. Mégpedig a korábbi tapasztalataimat például a geometriai rajzaimból, a jó érzékemet, a szemmértékemet, a figyelmemet, a türelmemet és ilyeneket. Szóval, az egész életünk segédvonalak millióiból áll. És ez jó, mert van mihez nyúlnunk, van mibe kapaszkodnunk bármikor.
Most, hogy végre jobban tisztáztam magamban is ezt a segédvonal témát, megint más szeletét láttam meg az életnek és megint láthatom máshogy is. Ez ebben a legjobb. A felfedezés! 😀💗
Tán kissé keszekusza voltam, de valóban remélem, hogy azért érthető is.
Még annyi mindent tudnék írni ide! 😊
💗😘
1 megjegyzés:
Csodás 😍
Megjegyzés küldése