Mennyire vagyok képes szeretni?

Izgalmas címet találtam ennek a bejegyzésnek. De miért is akarok én most erről írni? Egyrészt, hogy kiadjam magamból azt, ami bennem van. Másrészt, hogy ajánljak nektek egy könyvet, amit úgy két hete vettem, néhány nap alatt kiolvastam (kellett pár nap, mert közben mást is olvastam) és aztán újrakezdtem olvasni.

Legyen, akkor először mesélek erről a könyvről. Szerző és cím: Marianne Williamson: Visszatérés a szeretethez. Az egyik könyvesboltban jártam és nézegettem a könyveket, amikor ez a kezembe akadt. Volt belőle még pár darab kirakva. Nem is tudom, miért, de megfogott ez a könyv. Mindenhol szembejön, hogy a szeretet a legnagyobb erő a világon és valamikor tán még én is írtam erről. De ez a könyv egészen fantasztikus. Valóban csak a szeretetről ír. Nagyon tisztán, őszintén és egyszerűen. Hogy mindennek ez az alapja. Hogy ezzel mindent meg tudunk változtatni. Nos, azt azért hozzá kell tegyem, hogy ő Istenről is ír. Vagyis azt írja, hogy Isten a szeretet. És nem vallásos értelemben használja az Isten megnevezését, hanem a szeretet tényével egyezőnek. Én csak azért ódzkodom még mindig attól, hogy az Isten megnevezést használjam, mert mindig a vallásos Isten ugrik be nekem ilyenkor. Abban meg azért valljuk be őszintén, mindenhol ott van az ítélkező isten. Bár, ahogy ma hallottam egy istentiszteleten, az ítélkezést nem rossz értelemben kell elképzelni, hanem ez egy kegyelmi állapot. Rendben. Ezzel még meg tudok birkózni. Azzal viszont nem, hogy a vallások istene bűnösnek mondja az embert.

Nos, ez a könyv viszont egyáltalán nem tesz ilyesmit. Olyan gondolatokat ír, amik bennem is élnek, megfogalmazódtak, amikben tudok hinni. Például az, hogy mivel Isten teremtményei vagyunk, ezért mindannyian tökéletesek vagyunk. Vagy, hogy mivel Isten a szeretet, ezért nincs a szemében bűn, nem kell nekünk miért megbocsátania, hiszen soha nem tettünk a szemében semmi rosszat. Valahogy így.

Minden szava kincs ennek a könyvnek. Ha valakinek pedig nem fekszik az Isten megnevezés, használhat helyette mást is: Mindenség, Végtelen, Univerzum, akármi. Én azért most már a könyv elolvasása után kezdek megbarátkozni az Isten kifejezéssel.

A könyvben sem szerepel egyetlen ítélkező mondat sem. Amúgy az egészet a szerző A csodák tanítása című műnek a saját értelmezése szerint írta. Véleményem szerint nagyon jól elmondja a szeretetet, annak lényegét. Ráadásul minden helyzetre ír külön fejezetet és elmagyarázza, miért is kell visszatérnünk a szeretethez. Legyen a helyzet párkapcsolati, magánéleti, egészségügyi, pénzügyi, mindegyikre lehet alkalmazni a szeretetet. Mindegyikre megoldás a szeretet, mindegyikre gyógyírt hozhat a szeretet.

Tényleg meleg szívvel ajánlom mindenkinek elolvasásra. Sokkal többek lehetnénk, sokkal többet tehetnénk, adhatnánk a világnak és másoknak, ha megértenénk, hogy a szeretet az, ami lényegében mozgatja, előre viszi és fenntartja a világot. Ezáltal növekedhetünk, élvezhetjük az életet, lehetünk jobbak és többek. Ha a szeretetet helyeznénk az első helyre és nem az ítélkezést, kritizálást, egészen más emberi kapcsolataink lennének. Megváltozna a világ.

Valóban fantasztikus a könyv. Én is próbálok belőle meríteni. Ezért is olvasom újra. Vannak benne imák is, amik tényleg a szeretetre épülnek és Istent, mint a szeretetet szólítják meg. Ha nem is éjjel-nappal, de napjában többször is elmondok a könyvből egy imát. Mert már egyszerűen nem találok más megoldást a problémámra. A fájdalmaimra. Igen, még mindig ezzel küszködök. Ahogy már írtam, jártam csontkovácsnál, reumatológusnál – ez semmit sem segített, és nem olyan régen gerincgyógyásznál. Meghallgatom mások ötleteit, kipróbálom és még mindig semmi javulás. Ha tornázom, nyújtok, akkor utána nem hogy jobb lenne, hanem még erősebbek a fájdalmaim, még nehezebben tudok menni. Az éjszakai pihenés segít, de akkor is csak reggelre lesz jobb. Viszont, ahogy fel kell kelni, már gondban vagyok. Elég nehéz az első lépés. Van, hogy a fájdalomtól visszarogyok az ágyra. Ez a fájdalom olyan, mintha elgyengítené a lábaimat, remegősnek érzem őket. Erőt kifejteni velük nem tudok. Emelni, cipekedni nem tudok. A melóhelyen sok segítségre szorulok, ha egy-egy kávégépek ki kell hozni vagy be kell vinni. A nehezebbeket nem tudom megemelni. A valamivel könnyebbeket is csak úgy tudom vinni, hogy magamhoz fogom őket és lassan, apró lépésekkel beviszem-kihozom őket. Bevásárlás nagyon nehéz, mivel alig pár kg-t tudok cipelni, de az is úgy megterhel, hogy ilyenkor alig bírok menni és csak nagyon kicsi lépésekben. Ahogy ma is. Közel lakom az egyik nagy bolthoz, de ma több, mint húsz percembe telt onnan hazaérni, ami egyébként max. 10 perc, ha semmim nem fáj. Ha ülésből kell felállni, az is elég fájdalmas és néha várnom kell kicsit, hogy egyáltalán el tudjak indulni.

Hogy miért mesélem el mindezt? Mert teljesen el vagyok keseredve. Mert már nem tudom, hogy mi lehet a megoldás. Annyit még meg tudok tenni, hogy ismét elmegyek az orvoshoz és beutalót kérek egy mr vizsgálatra. Mert a röntgen nem mutatott semmit.

Szóval, elkeseredés. Meg most már szégyen is elég erősen van bennem, mert még nem tudtam rájönni, hogy miért fájok ennyire és nem tudtam magamat meggyógyítani. Pedig hiszek a test öngyógyító folyamataiban, csak tudom azt is, hogy hozzá a gondolkodásunkat, az érzéseinket is arra kell hangolni. És nekem ez most már nagyon nehezen megy. Nem csak a fájdalmak miatt, hanem, hogy bevallja őszintén (mint mindig), az egyedüllét is már egyre jobban gyilkolja a lelkemet. És nem csak az, hogy nincs párkapcsolatom. Hanem úgy általában. Se barátok, se családtagok. Igen, lányom sem. Ő neki elég érdekes kép él rólam a fejében. Kaptam egy hosszú levelet tőle, ami elég rendesen ki is verte nálam a biztosítékot. A végére beleírta, hogy amíg én meg nem változom, addig ő nem áll szóba velem és nem is akar találkozni. Kaptam hideget-meleget a levélben és meg is lepődtem, hogy ő így lát engem, mert soha semmit nem mondott. Bizonyos tulajdonságok, amikről ír, megvoltak bennem valaha réges-régen, de már hosszú évek óta nincsenek. Mindegy is, hagyjuk ezt a levelet! A lényeg, hogy most már ő sincs az életemben. Próbálok vele kapcsolatba lépni, de részéről semmi válasz.

Nos, hát egyelőre ez a kapcsolat sem éppen a szeretetről szól. Amúgy nem haragszom rá. Még nem tapasztalt annyit, mint én, hogy képes legyen más szemmel nézni az emberekre.

Tehát, amiről írtam, az elkeseredés. Emellé még jó adag szégyenérzet is társul most már. Mert hogy lehet, hogy annyi mindig itt van bennem, annyi mindent próbáltam már és mégsem jutottam velük semmire? Nem csinálom jól? Nem csinálom eléggé? Nem csinálom kitartóan? Mit nem veszek észre és mit kéne máshogy csinálnom? Egyelőre ötletem sincs. Csak azt tudom, hogy ez az egész helyzet felőröl. A fájdalmak, a kétségbeesés, a szégyen, a tehetetlenség, a tudatlanság. Mit kéne tennem? Hogyan kellene máshogy, jobban szeretnem önmagamat? Mert az, hogy itt van és ennyire ez a fájdalom, amivel nem tudok mit kezdeni, nagyjából azt mondja nekem, hogy nem szeretem magamat eléggé. Hogy nem szeretem magamat jól. Hogy nem szeretem magamat igazán. És lehet ebben valami. Sok. De hogy megint őszinte legyek, most hirtelen nem is tudnám megmondani, hogyan kellene szeretnem önmagamat. Azt hiszem, elfordultam még önmagamtól is. Nem úgy, hogy nem érdeklem magamat, csak úgy, hogy nem foglalkozom azzal a belső lényemmel, akinek szüksége volna rám. De hogy találhatok rá? Hogy viselhetem gondját? Hogy tehetek jót neki? Hogy szerethetem jobban? Honnan tudhatom, mire van szüksége?

Tudom, hogy mennyi mindenről írtam korábban. És ugye ott a könyv is az önszeretetről. Ez a túlzott magány és egyedüllét oda vezetett, hogy eltávolodtam még önmagamtól is. Szomorú. Még azt sem tudom igazán megengedni magamnak, hogy egy jó sírjak. Nem tudom, hogy miért. Pedig repedezik a mécses, de egyszerűen képtelen eltörni. Túlságosan védtelen vagyok a sírásban és ezért nem is tudom megengedni magamnak. Talán, ha lenne valaki itt velem, akkor könnyebben kisírnám magamat, mert tudnám, hogy valaki vigyáz rám akkor. Ingatag ez az állapot most bennem.

Most abbahagyom ezt a lelkizést. Olvassátok el az ajánlott könyvet! Én is még olvasgatom kicsit elalvás előtt.

De hogy mondjak valami jót is, tegnap végre megint fűztem valamit gyöngyből. Egyszerű kis nyakéket, de nekem nagyon tetszik. Olyan óceánszíne van. Jólesett végre megint alkotni. Bár a kép nem adja vissza az igazi színét.

Vigyázzatok magatokra!