Utolsó este

 Ez a kis történet ma este, útban hazafelé talált rám és azt kérte, hogy mindenképpen írjam meg. Íme:

Igazán hideg, téli este volt. Megborzongott, ahogy kilépett a templom hatalmas kapuján. Bent azért volt némi meleg, hiszen fűtötték a padokat. Éppen akkor kezdett el szállingózni a hó hatalmas pelyhekben. Felnézett az égre és elmosolyodott. Igazán szép befejezése az évnek és ennek az estének is. Elindult lefelé a templom lépcsőjén. Milyen jó lesz ilyen szép hóesésben hazasétálni! Gondolta magában.

Ahogy haladt az utcákon, úgy lett egyre fehérebb és fehérebb a táj, a város. A templomtól nem olyan messze még összefutott egy ismerőssel, aki éppen vendégségből tartott hazafelé. Váltottak néhány szót, majd ment mindenki a maga útjára.

Ő a gondolataiba mélyedve haladt tovább. Milyen szép volt ez a mai óévbúcsúztató istentisztelet! Meglepődött, amikor meghallotta, hogy a lelkész a hálát említette meg, mint ennek az utolsó alkalomnak a témáját. Hiszen ő maga is pontosan a háláról írt aznap, beszélt sokat előző nap. Elmosolyodott, mikor a lelkész elkezdett a háláról beszélni. Mintha csak a saját szavait hallotta volna viszont. És milyen sokan voltak a templomban ezen a hideg, téli estén! Talán ilyenkor már legtöbben az otthon melegére vágynak vagy éppen ünnepelni, hiszen az év utolsó napja van, az év utolsó estéje. Holnap már egy másik év kezdődik. Talán egy másik élet is.

Ez az év neki is leginkább a háláról szólt. Amióta felismerte ennek a hatalmát, még inkább igyekezett erősíteni magában ezt az érzést. Naponta olyan sokszor mondta ki, hogy köszönöm, hogy számolni sem számolta. Hálát mondott az ébredésért, az álmokért, az ágyért és ágyneműért. Hálát mondott a toalettért és a hozzá tartozó dolgokért. Hálát a vízért, a pohárért, amiből ivott. Hálát adott a vitaminokért, amiket beszedett. Hálát adott, hogy van munkája és megkeresheti a betevőjét. Hálát adott a füzetkéért, amibe nap mint nap beleírta az áldásokat az életében. Azokat is, amiket már megkapott és azokat is, amiket majd ezután szeretne megkapni. Hálát adott, hogy minden nap láthatta a felkelő napot. Persze csak akkor, ha nem takarta el felhő vagy köd. Hálát adott a barátaiért, a családtagjaiért, az ismerőseiért. Hálát adott még azért is, hogy oly sokan szeretik a gyülekezetben. Hálát adott a mindennapi ételért. Hálát adott a pénzért. De még a melegért, a villamos áramért, a vízért és magáért az otthonért is hálát adott. Most pedig hálát adott azért is, hogy ilyen csodálatosan esik a hó és ő ebben sétálhat haza.

Átgondolta, hogy mennyi minden van még, amiért hálás lehet és hálát is szokott adni érte. Az egyik legfontosabb az egészsége. Ez az év nem éppen volt a legjobb számára, hiszen többféle egészségügyi problémája is volt. Mégis hálát adott a gyógyulásért és az egészségért. Mert panaszkodni és elkenődni igazán nem akart. Ennyi erővel hálát is adhat. Akkor hamarabb meggyógyul. Akkor talán az orvosi vizsgálatokon is az derül ki, hogy végül is semmi baja. És így is lett.

Hálás volt azért, hogy volt lehetősége írni, mert azt nagyon szerette. Hálás volt a füzetekért és tollakért is, amik segítették az írásban.

Hálás volt a csendért is, amely körülvette. Hálás volt most is, hogy csendben sétálhat haza. Bár a városban itt-ott lehetett hallani a tűzijáték hangjait, ő mégis olyan utcákon haladt keresztül, ahol sokkal inkább a csend honolt, alig ért ide a durrogtatások fülsértő hangja. Elmosolyodott. Régebben ő is szerette a tűzijátékot. Tényleg nagyon szép tud lenni az a sok színes és csillogó fényvillanás. De valahogy most már nem érdekelte. És nem is értékelte. Sokkal jobban értékelte a csend mindent betöltő békéjét. A csendben oly sok mindent lehet hallani és érzékelni. Olyan sok mindenre fel lehet figyelni. Hálás volt, hogy semmi nem törte meg az őt körülvevő csendet és gondolataiba mélyedve sétálhatott a halványan kivilágított utcákon. Nem félt. Tudta, hogy nem történhet vele semmi baj, míg hazaér. Csendes és nyugodt volt a városnak az a része, ahol ő lakott. Ott soha semmi nyugtalanító nem történt.

Éppen ezért úgy gondolta, hogy tesz még egy kis kitérőt, szívesen sétál még egy kicsit ebben a ragyogó hóesésben. A házakat, fákat már vékony rétegben befedte a hó. Úgy tűnik, megmarad. De jó is volna, ha az új évet ilyen csodálatos, fehér világban kezdhetnénk! Mintha egy tiszta, fehér lapra kezdenénk írni az új évünket, az új életünket. Mert ki tudja, mit hoz az új esztendő. Hozhat bármit. És ő már előre örült annak, amiről még halvány sejtelme sem volt. Mert azt már nagyon is jól tudta, hogy az élet ott produkál furcsa dolgokat és akár gyökeres változást is, ahol még csak nem is gondolnánk. Vele is számtalan esetben megtörtént már, hogy olyan változások történtek vele, amire még csak álmában sem gondolt volna sohasem.

Visszagondolt ezekre az eseményekre. Sok elég nagy jelentőségű volt, de bőven akadtak aprócska dolgok is. Mindenért újra hálát adott, mert tudta, hogy mind elvezetett idáig, ahol ő most van. Magáénak tudhat egy varázslatos kis házikót, azzal foglalkozhat, amit igazán szeret, ami bőséget is hoz számára. Hálát adott azért, hogy a munkájával másokat is segíthet. Úgy érezte, csodálatos élete van, ami csak úgy lenne igazán teljes, ha végre a szerelem is rátalálna. Éppen ezért már előre hálát adott azért a férfiért, aki a párja lehet a jövőben. Nem tudta, hogy ki az, semmit sem tudott róla. Csak azt tudta, hogy talán valahol rá is vár valaki vagy az a valaki éppen őrá vár. Hálát adott mindazokért a dolgokért, amiket majd együtt élhetnek át, így például a sétákért az ilyen csendes, hófödte estéken, vagy ahogy egyikük valamiből viccet csinál és azon jót nevetnek, vagy a közös vacsorakészítésekért. Talán még a templomba is együtt fognak majd elmenni. Utána pedig jól megtárgyalják a lelkész prédikációját. Most ugyan nem volt kivel megbeszélnie ezeket, pedig jó lett volna. Mert egyik-másik igencsak megérintette és olyankor jó lett volna, ha valakinek tud beszélni ezekről az érzéseiről. De talán már nem sokára. Hálát adott hát azért is, hogy az a valaki éppen felé tart.

Megborzongatta a hideg. Bár a hó fehér bársonytakaróként lepett be mindent, ő nem érezte azt, hogy ez a takaró melegítené. Végre befordult az utcába, ahol lakott. Ez még csendesebb utca volt és a szomszédok sem laktak olyan közel egymáshoz. Elérte a saját kerítését, elővette zsebéből a kulcsot és végre benyitott. Itthon volt. Bentről az égve hagyott aprócska lámpák hívogató fénye csalogatta befelé. Amint benyitott a házba, hallotta, hogy a kandallóban éppen akkor pattant egyet a fa. Jól megrakta, mielőtt elindult volna a templomba.

Levette kabátját, csizmáját, sapkáját és kesztyűjét, majd belebújt a finom, puha és meleg házi papucsába. De jó volt végre itthon lenni! Szerette az otthonát, szerette minden zegét-zugát. Szeretett itthon lenni ilyen csendes téli estéken is, bekuckózni kedvenc foteljébe egy bögre meleg teával és egy jó könyvvel. Ilyenkor magára húz egy takarót és egészen addig ül ott és olvas, amíg úgy nem érzi, hogy a fáradtságtól leragadnak a szemei. Most is így fog tenni. A kis asztalkán ott áll az egyik kedvenc könyve. Készített egy forró teát és elhelyezkedett a fotelben. Kezébe vette a könyvet és elmosolyodott. Számtalanszor olvasta már ezt a könyvet, de nem tudta megunni. Egy maga által írt szerelmes regény volt. Jó volt minden alkalommal újra és újra beleképzelni magát a történetbe és a szereplők helyébe. Hálát adott azért is, hogy képes volt egy ilyen könyvet megírni. És bár nem ez volt az első és nem is az utolsó, amit írt, valahogy mégis ez volt a kedvence. Nem régen kezdte újra és éppen ott tartott, amikor a férfi és a nő találkozik...

2024

Ez aztán nem semmi egy év volt! Jó részét szívesen kihagytam volna, ha előre tudom, hogy mi fog történni.

Kezdjük ott, hogy az új évet máris az orvosnál kezdtem. Egy hét múlva a kórházban kötöttem ki. Erről szól a Szivárványos történet című bejegyzésem.
Akkor másfél hónap után mondták azt, hogy majdnem teljesen meggyógyult a szemem. Viszont ennek a következménye az lett, hogy olyan sokat romlott a szemem, hogy új szemüveget kellett csináltatnom. Egyelőre csak olvasót. Kéne rendes is.

Szépen csordogált az év tovább. Amit mind a mai napig és továbbra is a legfontosabbnak tartok, az az egészség. Erről is írtam, de azóta néhány dolog megváltozott, megváltoztattam az olvasmányoknak, utánajárásoknak köszönhetően. Hogy most mit teszek az egészségemért, később fogok írni arról is.

Februárban nekiindultam a túrázásnak, ami szerelem maradt. Ott is megéltem néha félelmeket, mint például amikor a megáradt patakon kellett hol itt, hol ott átkelnem. Erről szól a Felbukkanó félelmek című bejegyzésem. A túrázást azonban hamarosan abba kellett hagynom.

Mindenesetre életem része volt a mozgás, amit a Megéri mozogni című bejegyzésben írtam meg. Nos, továbbra is tartom ezt, azonban én kénytelen voltam abbahagyni a mindenféle mozgást.

Megünnepeltem a szoknyás életem első évtizedét. Mind a mai napig meglepődéssel és csodálattal tölt el, hogy egy éjszaka alatt változott ekkorát az életem. Ezt az Egy évtized című írásban olvashatjátok. Azóta már megtanultam és megszerettem mind magát a változást, mind azt, hogy szinte egy pillanat alatt történhet bármi az emberrel. Ahogy nagyon sok esetben velem is történt. Akár az elmúlt tíz évben, de akár csak ebben a legutóbbiban.

Aztán márciusban belevágtam egy Tisztítókúrába, amit nagyon szerettem, sokat is segített és igyekszem tartani az alapelveket. Vagyis valóban igyekszem tisztán étkezni. Nagyon kevés feldolgozott kaját eszem, mert ugye leginkább főzök magamra. Még mindig tapasztalom, hogy az emberek hogy fintorognak egy-egy olyan ételre, amit magam főztem, amit eszek, ami számomra nagyon is ízletes. Nem tudják ezt elképzelni. Pedig, ha az ember nekiáll egy tisztább étkezésnek, akkor teljesen megváltozik az ízérzékelése is és az olyan natúr ízeket is csodálatosnak tartja, mint például a héjában párolt krumpli vagy párolt zeller, párolt sütőtök, párolt póréhagyma. Szoktam néha tenni rájuk egy kis sót vagy a zellert egy pici kókuszzsíron még megsütöm és mondhatom, tényleg isteni ízük van. Mostanában kedvenc kajámmá is vált ez a párolt-sült zeller. Most meg a sütőtök! Az is valami mennyei. Párolva is, de egy pici kókuszzsíron megsütve, akár egy picit meg is sózva fantasztikus! Még mindig sokan hitetlenkedve nézik, hallgatják, hogy vegán vagyok, de elmondom ennek összes előnyét. És hát ugyebár, nézzük a világ legnagyobb és legerősebb állatait például. Mind növényevő. Élsportolók között is elég sok a vegán. Nincs mit hozzátennem ehhez. Ráadásul szerintem életem legjobb formájában vagyok. No, de haladjunk csak sorjában.

Ami miatt fel kellett adnom mind a túrázást, mind az edzőtermi edzéseket, az egy borzalmas fájdalom volt. Sajnos, a mozgás minden formája fájdalmat okozott, beleértve a járást, fekvést, fordulást, emelést, cipelést, lépcsőzést. Tényleg minden. Voltak nagyon elkeseredett pillanataim, amikor azt mondtam, ha még jön valami, akkor én feladom. Hogy ezen mi változtatott, lejjebb olvashatjátok.

Ez valamikor májusban kezdődött. Az erőteljes fájdalom ősszel kezdett alább hagyni, novemberre érte el azt, hogy már nem sántítottam, és csak mostanában tudom azt mondani, hogy vannak szinte teljesen fájdalommentes napjaim. De ha egy kicsit megerőltetem, mondjuk sokat megyek, akkor bizony utána van, hogy napokig megint jobban fáj. Teljesen egyetértek azzal, hogy a mozgás maga az élet, de ebben az esetben ezt sajnos egyáltalán nem tudtam érvényesíteni, ugyanis csak az segített, ha pihentettem. Valami idegi probléma lehet. Mert nem sikerült igazán kideríteni, hogy mi is ez, mi okozhatja és miért csökkent a fájdalom.

Ennek kapcsán jártam csontkovácsnál, gerincgyógyásznál, reumatológusnál. Hozzá sürgősségi beutalóval sikerült bejutnom, amikor nyáron a másik szememen lett egy kis gyulladás. No igen, ez okot adott a kutakodásra és a sürgősségi beutalóra. A reumatológussal semmire nem jutottam, abban azonban biztos voltam, hogy ahhoz a doktornőhöz soha többet nem akarok menni, mert meg sem hallotta, amiket mondtam. Csak a megszokott sémákat, vizsgálatokat végezte rajtam. Az összes mozdulat, amit végeztetett velem, nem okozott olyan fájdalmat, hogy jelentős legyen. Így vele nem jutottam semmire. Október volt nagyjából, mikor eljutottam a neurológushoz, aki képalkotó vizsgálatot írt elő. És csodák csodája, nagyon hamar bejutottam oda. Még a doki is megkérdezte, hogy netán van valami ismerősöm? Dehogy! A véletlenekben nem hiszek, ahogy már sokszor írtam. Szerintem egyszerűen minden összefogott azért, hogy gyorsan túl legyek ezen is. Megvolt és mivel olyat mutatott a kép, amit a doki sem tudott hová tenni, elintézte nekem, hogy még a két ünnep között el tudjak menni ultrahangra. Hogy mi lett a vége, később megírom.😉

Május az minden szempontból hihetetlen egy hónap volt. Az egy dolog, hogy akkor kezdődtek a fájdalmaim, de akkor történt az a csoda is, hogy rátaláltam a 18 éve nem látott öcsémre a villamoson. Erről szól a Hihetetlen történet című bejegyzés. Sokan csodálkoznak mind a mai napig, hogy tudtam felismerni. Hát nem tudom. Egyszerűen tudtam, hogy ő az. De olvassátok el az egész történetet. Szerintem ezt is be lehet írni a csodák könyvébe. Öcsém, aki elég sok megpróbáltatáson ment át, alig akarta elhinni, hogy találkoztunk. Azóta tartjuk a kapcsolatot, néha találkozunk. A múlt fájdalmas részeiről egyelőre nem beszélünk. Talán majd valamikor. Mert még nekem is vannak fájdalmas részek, de el sem tudom képzelni, hogy neki mennyi minden lehetett. A legfájdalmasabb részek kihagyásával is azért rengeteget sztorizunk. És ha hiszitek, ha nem, tegnap szállok fel a vilire, miközben egy barátnőmmel beszéltem telefonon és szidtam neki az öcsémet, hogy már megint nem jött el vasárnap, pedig megígérte, erre ki köszön rám a villamoson? Igen! Az öcsém. Úgy látszik, találkahely lett számunkra a 3-as villamos. 😃 Vannak ilyenek.

Júniusban újabb csoda történt velem. Nagyjából egy 24 óra alatt lehetőséget kaptam egy külföldi nyaralásra. Életem első nyaralására. Ráadásul külföldön. Hát az valami hihetetlenül fantasztikus és csodálatos és felemelő és szuper volt. Erről szól az Első nyaralástól kezdődő bejegyzéshullám egészen az Úti naplókon keresztül.
Sajnos, egész idő alatt hihetetlen fájdalmakkal küszködtem, úgyhogy elég sok segítségre szorultam. Utólag is újra köszönöm mindenkinek, aki akkor segített. De mégis minden pillanatát imádtam annak a 10 napnak. Semmiért sem cserélném el még így sem. Annyi mindennel lettem gazdagabb általa! És főleg az Óceán! Az azóta nagy szerelem. Az egyik legnagyobb. Amint lehet, megyek újra. Akárhová, csak az óceán legyen. Azóta csak itthon edzek az óceánban való lubickoláshoz a sós fürdővizemben. 😉🌊 De ez egy másik történet és mindjárt kitérek rá.

Egy ilyen kaland után nehéz volt visszatérni a hétköznapokba, de sikerült. És közben annyi minden történt. A munkahelyen nem mindenki vette komolyan, hogy nekem milyen erős fájdalmaim vannak és alig tudok emelni. Mindegy. Mások viszont segítettek. Mostanra azonban már egész jól tudok emelgetni és cipelni. Nem szorulok segítségre. Aztán időközben még több kedvességet kaptam onnan is.

Hullámzó volt ez az év minden szempontból. Voltak hullámvölgyeim, amikben néha elsüllyedtem magamban és a napi életben maradásomért küszködtem. Lelkileg. Volt, amikor hegynyi hullámokon lovagoltam, annyira szép és jó volt minden. Mint a nyaralás például. Persze a nyaralás volt az egyik olyan dolog idén, aminek kapcsán a lányom úgy döntött, hogy nekem meg kell változnom, ő addig nem akar velem semmiféle kapcsolatot tartani. Így hát azóta sem beszél velem. Nem is reagál az üzeneteimre. Én meg hagyom. Csinál, amit akar.
Én úgy vélem, hogy a szeretetet nem lehet feltételekhez kötni és aki így gondolkodik, annak még sokat kell tanulnia. De ez is legyen az ő gondja. Innen üzenem, hogy én szeretlek.💗

Aztán újra elkezdtem járni egy régi segítőmhöz. A vele való beszélgetések sokat jelentenek. Sokat adnak. Sokat tanítanak.

Egy vallási közösségbe is újra elkezdtem járni meg templomba, de ezt csak azért, hogy emberek között legyek. Szeretnek ott engem és számon tartanak, ami nagyon jólesik. Mindig úgy örülnek nekem. 💖 Részt veszek a rendezvényeiken, már amelyiken, ha tudok. És ezek mind olyan szeretetteliek, hogy kár is lenne kihagyni.

Amit még ebben az évben jobban felfedeztem és a magamévá tettem gondolatban és érzésben is, az a szeretet és a hála. Mennyire vagyok képes szeretni című írásomban erről már olvashattatok. Azóta meg amúgy is próbálom úgy élni az életemet, hogy a szeretetet és a hálát helyezzem előtérbe. Vagyis, ha szeretek, akkor nem bántok senkit sem szóval, sem cselekedettel, de még gondolattal sem, kedves vagyok és segítek, ahol és amiben tudok. Ezek nagyon fontosak. Ezen felül pedig minden nap gyakorlom a hálát, ami azt jelenti, hogy minden nap írok legalább 10 dolgot, amiért hálás lehetek, ezen felül pedig az aznapra kitűzött feladatot igyekszem megcsinálni. Rhonda Byrne Varázslat című könyvéből csinálom, csináltam ezeket a gyakorlatokat és mondhatom, tényleg nagyon jók. Egyelőre azon vagyok, hogy a hála érzését minél jobban erősítsem magamban. Néha már egészen jól tudom érezni, de van, amikor alig pislákol bennem. Akkor előveszem magamban azt a gondolatot, hogy mindenért lehet hálásnak lenni és belekezdek megköszönni mindent, ami csak az eszembe jut. Akár a magam részére köszönök meg bármit, akár másokért köszönök meg akármit. Igazán felemelő tud lenni, ha másokért mondunk köszönetet. Mások egészségéért, mások boldogságáért, mások gyógyulásáért. És én ezt teszem. Vagyis igazából imádkozom másokért. Hiszen a legegyszerűbb és legnagyszerűbb ima csak ennyi: Köszönöm. … És lehet folytatni a mondatot. Tényleg jó érzéssel tölt el.

Térjünk kicsit vissza az egészséghez! Hiszen ez a legfontosabb. Nagyon szomorú voltam, hogy abba kellett hagynom a túrázást a fájdalom miatt. Talán jövőre már elég jól leszek ahhoz, hogy újra tudjak menni az erdőkbe, a hegyekbe. Már nagyon várom a jó időt, hogy megpróbálhassam.

November óta gyógytornára járok. Mint kiderült, arra, amire kiírták, nem is létező problémám. Vagyis amúgy nincs semmiféle gerincsérvem, pedig ez volt a gyanúja a neurológusnak. De maga a gyógytorna amúgy nagyon jó, nagyon szeretem és jót is tesz. Heti kétszer járok, még január első két hetében. De itthon is csinálom és valóban jó érzés a testemnek. Eleinte ez is fájdalmasabb volt.

Hogy mi lett az ultrahang eredménye? Igazából semmi. Semmi olyan, ami orvosi ellátást igényelne. Amit az MR mutatott, az az ultrahangon már nem látszott. Pedig a dokinéni nagyon kereste.

Hogy mitől múlt el a fájdalom? Fogalmam sincs. Én azt hiszem, mindattól, amit teszek, ahogyan élek: a vegánság, a gluténmentesség, vitaminokat szedek és egyszerűen gyakorlom a hálát. Ezt tartom a legfontosabbnak. Mert ahogy jobban nekiveselkedtem ennek a hála nevű dolognak (idáig is mindig megköszöntem őszintén mindent), onnantól kezdve más szemmel láttam a világot és még akkor is köszönetet tudtam mondani a gyógyulásért és az egészségért, amikor erősebben kínzott a fájdalom. A pozitív hozzáállásom, életszemléletem sokat segített. Meg az is, amit mások csak úgy hívnak, hogy a pozitív energiáim és kisugárzásom. Egyre többet hallom ezt is másoktól.

Hálás vagyok minden kedves szóért és gondolatért és imáért, amit csak kapok. Igyekszem én is viszonozni ezeket és adni másoknak is.

Amúgy letettem az almaecetes-mézes vizet, azóta reggelente 1 liter citromos vizet iszom. Vitaminokat szedek, amik közül kifejezetten sok C-vitamint tablettában és aszkorbinsav formájában. A sós, meleg vizes fürdőt meg nagyon tudom ajánlani, főleg ilyen taknyos időszakokban. Nekem is volt múlt hónapban egy taknyos hetem, amiből csak néhány nap volt jobban olyan, a többi csak lájtos volt. Ismerősöknek szoktam ajánlani a sok-sok C-vitamint és ezt a sós fürdőt. A C-vitamin varázslatos ereje című könyvet nagyon tudom ajánlani.

Az alkotás terén is hullámzó volt az év. Hol jött az ihlet, hol messze elkerült. Ezt megelőző írásom, az Ihlet mutatja be, milyen, amikor igazán megtalál. Amikor aztán itt van és velem akar lenni, akkor születnek a rajzaim, amiket az Alkotásaim blogomban találtok, illetve az írásaim. Egyrészt, amiket a blogokba írok, másrészt azok, amik könyv formájában akarnak megszületni. Igazi kihívás megírni egy könyvet. Nemrég is jött egy ihlet egy új könyvre. Neki is álltam, de ő most kicsit pihen. Igaz, hogy a stílus, a történet is egészen idegen tőlem, ilyet még nem alkottam.

Nem olyan régen az egyik „asztalfiókban” heverő könyvemet elküldtem egy pályázatra. Visszautasították, vagyis nem jutott túl az első körön sem. Nem is bántam. Mert én majd könyv formájában szeretném látni, ők pedig csak e-bookban jelentették volna meg. Tudom, hogy amint eljön az ideje, meg fog jelenni könyvben. Igaz, hogy csak egy szerelmi történet, de nekem a kedvenc könyvem, amit írtam. Eddig írtam 4 egész könyvet, amikből 1 jelent meg, 1 egyáltalán nem publikus, és 2 romantikus van, amikkel még bármi lehet. Aztán van 3 megkezdett, de eddig befejezetlen könyvem. Jó lenne, ha már hozzájuk is jönne újra az ihlet. De lehet, hogy csak neki kell állnom és akkor majd írja magát a könyv, ahogy szokta.

És hát így év végére az összegzés: Azt hiszem, jobban vagyok, mint valaha. Fogytam, ami látványos. Tegnap voltam drága Irénke néninél az otthonban. Ő, hogy milyen ámulatos dicséretet mondott nekem: Nahát, Ginike! Maga milyen sokat fogyott! És sokkal szebb most. 96 éves és magáz engem. 😀 Róla amúgy több korábbi bejegyzésemben is olvashattok. A legelsőkben valahol mindenképpen. Ráadásul felkért egy kis előadás megtartására is. 💗
Olyan férfit szeretek, akit nem volna szabad. De hát szeretni mondjuk bárkit lehet, az nem tilos. Még akkor is, ha ez viszonzatlan marad. Mert amúgy továbbra is egyedül vagyok, amit azért annyira nem is bánok. Néha jó lenne egy társ, de csak azért nem kell senki, hogy legyen valaki, ha az nem a megfelelő. Ilyen az élet.
Aztán éppen tegnap, miközben az öcsémmel beszélgettem, hirtelen felismerésre jutottam: rájöttem, hogy miért olyan férfiak jönnek mindig szembe velem, akikkel nem lehet semmi. Ezt most nektek nem fejtem ki, lényeg, hogy rájöttem, de még ezen gondolkodnom kell. Még át kell rágnom magamat rajta.

Karácsonykor pedig nagyon sokaktól kaptam én is ajándékot, amikre nem is számítottam volna. Szerencsére én is tudtam adni másoknak ajándékot. Köszönöm, hogy kaptam és köszönöm, hogy adhattam. A csésze használatban, a könyv kiolvasva, az édességek másnak adva, a díszek kirakva, a méz majdnem elfogyott, ahogy a finom tea is.💝💝💝

Tudom, sokan úgy gondolják, hogy nem kellene ennyi információt megosztania az embernek másokkal, vadidegenekkel, de én úgy vagyok vele, hogy akár csak egyetlen mondat is lehet segítség másoknak. Akkor meg miért ne osszam meg a tapasztalataimat? Ha ezáltal jobbá tehetjük valakinek az életét, már megérte. Ha ezáltal kicsit jobb lehet a világ, már megérte. Nem számít, ki olvas, kinek mi a véleménye, a lényeg, hogy szeretettel írtam és remélem, észre is veszitek ezt benne.😌😊

Hálás vagyok ezért a sok történésért, még akkor is, ha néha iszonyúan fájdalmas volt. Sokkal több jó dolog történt velem, mint rossz. Legalábbis sokkal inkább a jókat vettem észre.
Igaz, volt halál is, voltam temetésen is.

Szóval, 2024. Ha összeadom a számokat, akkor 8 jön ki. A végtelen jele és a tökéletes szám.

Nézzétek el nekem, hogy ilyen hosszút írtam. Írhatnék még, de majd legközelebb.

Köszönöm a barátok, ismerősök, családtagok támogatását és szeretetét, amit kaptam a nehéz időkben is, és ami tart a jó időkben. 💖💖💖

A lehető legtöbb jót kívánom mindannyiótoknak az új évre. A lehető legtöbb szeretetet, egészséget, boldogságot, bőséget, jóságot, amit csak kaphattok és amit csak adhattok. Mert ne felejtsétek, nem elég kapni, adni is kell! Ölellek mindannyiótokat szeretettel! 💝💝💝😘

Ihlet

Már nagyon vártam, hogy végre elérkezzen ez a karácsonyi szünet. Szünet van a munkahelyen is, így csak januárban kell menni dolgozni. Vártam, de nem az ünnep miatt. Vártam, mert tudtam, hogy lesz időm azokkal a dolgokkal foglalkozni, amikkel annyira szeretnék. Hiszen a munkával teli hétköznapokban nem nagyon van erre időm, kedvem, energiám. Estére el szoktam fáradni, ilyenkor már nem igazán veszem elő egyik olyan dolgot sem, amit úgy szeretek csinálni. Este már nem kapcsolom be a számítógépemet, hogy elővegyem az írást. Este már nem veszem elő a papírt meg a többieket, hogy rajzoljak valamit. Ezekben a munkás hétköznapokban az ihlet is kevésbé talál meg. Talán, mert érzi, nem is foglalkoznék vele úgy. Vagy csak halogatnám. Pedig, ha jön az ihlet, nem lehet halogatni. Muszáj megragadni, különben elpártol. Elmegy. Elszökik. Másnál talál menedéket, aki meghallgatja, hallgat rá és megvalósítja. Elizabeth Gilbert Big Magic című könyvében ír erről. Ő is tudja, milyen ez. És igaza is van.

Ha nem hallgatunk egy ihletre, akkor az tovább áll. És akkor majd más valaki írja meg a könyvet, amit mi akartunk és egyszer csak ott látjuk a könyvesboltok polcain a történetet, ami a mi történetünk lett volna. Vagy éppen más rajzolja meg a képet, ami mi akartunk. Vagy más szabadalmaztatja az ötletet, ami a mi fejünkből pattant ki. Pattant volna ki, ha hagyjuk.

Én már úgy vagyok az ilyen ötletekkel, hogy hagyom, hogy tovább menjen, mert nem érzem úgy, hogy én lennék az, aki meg tudná valósítani. Volt jó néhány ilyen ötletem. Jegyeztem is őket egy kis füzetben. És igen, láttam olyan találmányt a világban, ami még sok évvel ezelőtt az én fejemben is megszületett ötletként, csak éppen nem láttam, hogyan valósíthatnám meg, kihez fordulhatnék, hogy segítsen a megvalósításban. Úgyhogy elengedtem. És örömmel látom, hogy azért ezek az ötletek nem vesznek el teljesen. Valaki úgyis megvalósítja őket, és ezáltal jobb lesz a világ. Ennek tényleg örülök.

De azért maradjunk meg az én kis világomnál. Persze, hogy voltak ilyen nagy jelentőségű ötleteim, de most már csak mosolygok egyet rájuk, megköszönöm, hogy megtaláltak és tovább engedem őket. Csak azokat tartom meg, amelyeket biztosan meg tudok egymagam is valósítani. Ilyen az írás, a rajzolás leginkább nálam. A két olyan elfoglaltságom, ami hosszú évek óta velem van, kitartanak mellettem, nem hagynak cserben és amikor kell, erősebben küldik a jeleket, hogy foglalkozni kell velük. Amikor így felbukkannak, akkor olyan képeket küldenek nekem, amikből nagy vonalakban látszik is a végeredmény. Ami miatt örömmel ülök neki a „feladatnak” és csinálom.

Így volt ez napokkal ezelőtt is a rajzolással. Már az utolsó munkanapon bennem volt egy kép egy rajzról. Alig vártam, hogy másnap legyen, ami december 24. volt, hogy nekiállhassak annak a képnek. Reggel a szokásos dolgaim után neki is álltam. Megrajzoltam az alapokat. A teljes képet még nem láttam, úgyhogy még nincs kész a rajz.

Másnap hajnalban, amikor aludhatnék kicsikét tovább, mert nem kell menni sehová, megébredtem. Próbáltam még visszaaludni, de már megint valami elkezdett motoszkálni a fejemben. Újabb ihletek találtak rám. Egyszerre kettő is! Na, mondom, szépen vagyunk! De ebben az volt a jó, hogy majdnem teljesen tisztán láttam magam előtt a két képet. Nem a legeslegvégi eredményt, de a nagyját mindenképpen. Úgyhogy megint felkeltem, összeszedtem magamat és leültem az asztalomhoz rajzolni. Minél több vonalka lett a papíron, annál jobban tetszett, annál jobban vártam, hogy lássam a végeredményt. Kisebb megszakításokkal a 2. kép foglalta le a napomat.

Harmadik nap reggele. Nagyon vártam ezt a reggelt. Karácsony másnapja. Mert tudtam, hogy a 3. ihlet képét fogom megrajzolni. Hogy vártam, hogy kész legyen! Ezt az egy képet a többinél sokkal jobban láttam, sokkal több részletet láttam. Egész nap azt vártam, hogy mikor születik meg végre, látni akartam a végeredményt. És nem csalódtam. Sőt! Szerelmes lettem. Előfordul nálam az ilyen, amikor elkészül egy kép.

No, de teljesen kész képet még nem tudok róluk mutatni. Még hátra van a színezés. Ha az kész van, akkor fogom őket megmutatni.

Még sosem dolgoztam egyszerre három képen, de ezeket most muszáj volt így megrajzolni, hiszen szó szerint elkapott az ihlet, nem engedett ki a markából, így nekem engedelmeskenem kellett neki és megalkotni, papírra vinni, amit ő akart.

Ihlet, drága barátom! Mennyire jó, hogy így felbukkansz és nem hagysz nyugodni. Mert fantasztikus dolgok tudnak születni általad.

Szóval, ha bármikor ránk talál az ihlet, akkor muszáj megragadnunk. Ha látunk arra lehetőséget, hogy eleget tudunk tenni a kérésének és megalkothatjuk, amit nekünk szán, akkor ragadjuk meg és ne engedjük addig, amíg kész nem leszünk. Tudom, rengetegen hallgatnak az ihletükre, a belső hangjukra és ez igazán csodálatos. De én most azokat buzdítom, akik nem mernek hallgatni erre a belső hangra, az ő ihletükre. Soha nem lehet tudni, mi születik a kezünk alól, ha csak meg nem próbáljuk. Merni kell! Próbálni kell! Tenni kell! És ha egyszer rákapunk az ízére, akkor máskor sokkal bátrabban fogunk hallgatni a mi drága belső hangunkra. Már írtam róla. Mindig jót akar. Mindig kedves és jó szándékú, szeretetteljes. Aki nem érzi annak, az nem a szerető belső hangja, hanem valami más. Azzal nem kell foglalkozni.

Nálam belső ihletből születtek meg a könyveim, álltam neki annak idején a szappanozásnak, és életem első ilyen geometriai rajza is így született. Talán valahol ezt meg is írtam, de elmesélem újra, mert addig sosem gondoltam volna, hogy én ilyet is tudok alkotni.

14 éves voltam, intézetben laktam. Balatonkenesén. Nyolcadikos voltam. Mintha egy szerdai nap lett volna, de ez már nem biztos. Mikor vége lett a tanításnak a falusi iskolában, ahová mi is jártunk, elindultam vissza az intézetbe. Letettem a cuccomat, majd átmentem az ebédlőbe. Iskolaidőben akkor ebédelünk, amikor visszaérünk, nem az egész intézet. Szóval, megebédeltem, aztán felmentem a körletbe. Azt már nem tudom, hogy mi járt akkor a fejemben, csak azt tudom, hogy amikor felmentem, bementem a tanulószobába, leültem az én kis egyszemélyes felnyitható padomhoz, kitéptem egy négyzetrácsos füzet középső lapját és elkezdtem rajzolni. Ezt megmutatom itt nektek. Ő lett az én első csodám. Soha azelőtt nem rajzoltam ilyet, de akkor úgy beleszerettem ebbe a rajzolásba, hogy egyrészt ezt a képet kiragasztottam a falra a padom mögé, másrészt lett egy füzetem, amibe ilyeneket rajzoltam. Nem tudom, mennyi ideig tartott a rajzolás, de megcsináltam. Teljesen egyedül voltam a tanulószobában, így senki nem zavart addig, amíg el nem jött a rendes tanulóidő, vagyis a négy óra. Akkor mindenki bejött, mindenki csinálta a leckéjét, tanult. Valamikor aztán csak befejeztem a rajzot és ez az egyik legnagyobb büszkeségem. Mind a mai napig megvan ez az eredeti példány.
Az itt bemutatott már egy "másolat" az eredeti kis lapról. Ez már egy A3-as papíron van.

Ezzel is azt akarom mondani, hogy soha nem lehet tudni, mi rejtőzik bennünk. Ezért érdemes hallgatni arra a belső hangra, az ihletre. Akkor is, ha az ihlet, a belső késztetés csak rövid ideig tart, mint nálam úgy tavaly, két éve, a pöttyözés. Amíg tart, hagyni kell, hogy kijöjjön belőlünk, ha el akar menni, akkor is hagyni kell. Nem kell minden áron ragaszkodni hozzá.

Volt néhány év, amikor nem igazán rajzoltam semmit. Aztán, mikor újra elővettem a hozzávalókat, akkor az első kérdésem az volt, hogy vajon még mindig tudok alkotni? És tudtam. Egy kis A4-es lapra rajzoltam valami egyszerűt. De az volt a lényeg, hogy nem múlt el a geometria iránti vonzalmam és tudtam rajzolni. Onnantól pedig újra és újra. Bár nem mindig talál meg az ihlet vagy éppen elmossák a hétköznapok az időt, hogy foglalkozzak vele, de minden egyes rajzom maga a csoda számomra. Mindegyiket nagyon szeretem.

Épp a minap viccelődtem egy baráttal, hogy még a nevünk is hasonló: Georgina – Geometria. Egymásnak lettünk teremtve. És éppen az fordult meg a fejemben, hogy jobban bele kellene ásnom magam a geometriába, hogy egészen másféle rajzokat is tudjak csinálni.

Ezek amúgy sem egyszerűek bizonyos értelemben, hiszen elég sokat kell hozzájuk szerkeszteni, számolgatni, hogy az szülessen a papírra, amit elképzeltem. Ki kell férnie a lapra. És nincs kompromisszum. Ebben nincs. Ami a papírra kívánkozik, ha a fene fenét eszik is, nekem azt kell megvalósítanom. Nem kényszerből, hanem csupa szeretetből. Hiszen meg akarnak születni és nekem ebben segítenem kell, hogy úgy jöjjenek a világra, ahogy szeretnének.

Legfőbb segítőimet bemutatom nektek. A papírtól kezdve a vonalzók, rotring, tűfilcek, tollak, a körző és radír társaságáig mindenki. Újonnan becsatlakozó segítőm az a lyukas szemüveg. Bizony. Alapvetően olvasószemüvegem van, de ezekhez a rajzokhoz, az aprólékos részletekhez valahogy az sem jó. És akkor, egy hirtelen ötlettől vezérelve egyik rajzolás közben úgy döntöttem, hogy felveszem rajzolni is, nem csak olvasni. És tudjátok, mi történt? Minden apró részletet tökéletesen láttam benne. Régen csudajó szemem volt, a legkisebb részletekhez sem kellett szemüveg, aztán szépen lassan jobban romlott a szemem. Az év eleji szivárványhártya-gyulladásom után meg sokat romlott a szemem. Úgyhogy rajzolásnál volt, hogy szemüveg volt rajtam és a kezemben nagyító. De így azért elég nehéz rajzolni. Akkor jött az ötlet, hogy felvegyem a gyógyszemügét (szemüge: régi magyar, általam használt szó 😀 ). Azóta rajzoláshoz, olvasáshoz, íráshoz – papíron tollal – csak ezt használom.

Barátaim! Hallgassatok a belső hangra, az ihletre, ő jó barát!

Csodás, alkotással (legyen szó bármiről) teli napokat, éveket, életet kívánok nektek!

Egyéb alkotásaimat megtalálhatjátok itt:

https://ginahobbi.blogspot.com/

Vagy jobb oldalon az alkotásaim linknél. 😊

Ezt a cikket kivételesen azon az oldalon is meg fogom osztani. 💖