Ez a kis történet ma este, útban hazafelé talált rám és azt kérte, hogy mindenképpen írjam meg. Íme:
Ahogy haladt az utcákon, úgy lett egyre fehérebb és fehérebb a táj, a város. A templomtól nem olyan messze még összefutott egy ismerőssel, aki éppen vendégségből tartott hazafelé. Váltottak néhány szót, majd ment mindenki a maga útjára.
Ő a gondolataiba mélyedve haladt tovább. Milyen szép volt ez a mai óévbúcsúztató istentisztelet! Meglepődött, amikor meghallotta, hogy a lelkész a hálát említette meg, mint ennek az utolsó alkalomnak a témáját. Hiszen ő maga is pontosan a háláról írt aznap, beszélt sokat előző nap. Elmosolyodott, mikor a lelkész elkezdett a háláról beszélni. Mintha csak a saját szavait hallotta volna viszont. És milyen sokan voltak a templomban ezen a hideg, téli estén! Talán ilyenkor már legtöbben az otthon melegére vágynak vagy éppen ünnepelni, hiszen az év utolsó napja van, az év utolsó estéje. Holnap már egy másik év kezdődik. Talán egy másik élet is.
Ez az év neki is leginkább a háláról szólt. Amióta felismerte ennek a hatalmát, még inkább igyekezett erősíteni magában ezt az érzést. Naponta olyan sokszor mondta ki, hogy köszönöm, hogy számolni sem számolta. Hálát mondott az ébredésért, az álmokért, az ágyért és ágyneműért. Hálát mondott a toalettért és a hozzá tartozó dolgokért. Hálát a vízért, a pohárért, amiből ivott. Hálát adott a vitaminokért, amiket beszedett. Hálát adott, hogy van munkája és megkeresheti a betevőjét. Hálát adott a füzetkéért, amibe nap mint nap beleírta az áldásokat az életében. Azokat is, amiket már megkapott és azokat is, amiket majd ezután szeretne megkapni. Hálát adott, hogy minden nap láthatta a felkelő napot. Persze csak akkor, ha nem takarta el felhő vagy köd. Hálát adott a barátaiért, a családtagjaiért, az ismerőseiért. Hálát adott még azért is, hogy oly sokan szeretik a gyülekezetben. Hálát adott a mindennapi ételért. Hálát adott a pénzért. De még a melegért, a villamos áramért, a vízért és magáért az otthonért is hálát adott. Most pedig hálát adott azért is, hogy ilyen csodálatosan esik a hó és ő ebben sétálhat haza.
Átgondolta, hogy mennyi minden van még, amiért hálás lehet és hálát is szokott adni érte. Az egyik legfontosabb az egészsége. Ez az év nem éppen volt a legjobb számára, hiszen többféle egészségügyi problémája is volt. Mégis hálát adott a gyógyulásért és az egészségért. Mert panaszkodni és elkenődni igazán nem akart. Ennyi erővel hálát is adhat. Akkor hamarabb meggyógyul. Akkor talán az orvosi vizsgálatokon is az derül ki, hogy végül is semmi baja. És így is lett.
Hálás volt azért, hogy volt lehetősége írni, mert azt nagyon szerette. Hálás volt a füzetekért és tollakért is, amik segítették az írásban.
Hálás volt a csendért is, amely körülvette. Hálás volt most is, hogy csendben sétálhat haza. Bár a városban itt-ott lehetett hallani a tűzijáték hangjait, ő mégis olyan utcákon haladt keresztül, ahol sokkal inkább a csend honolt, alig ért ide a durrogtatások fülsértő hangja. Elmosolyodott. Régebben ő is szerette a tűzijátékot. Tényleg nagyon szép tud lenni az a sok színes és csillogó fényvillanás. De valahogy most már nem érdekelte. És nem is értékelte. Sokkal jobban értékelte a csend mindent betöltő békéjét. A csendben oly sok mindent lehet hallani és érzékelni. Olyan sok mindenre fel lehet figyelni. Hálás volt, hogy semmi nem törte meg az őt körülvevő csendet és gondolataiba mélyedve sétálhatott a halványan kivilágított utcákon. Nem félt. Tudta, hogy nem történhet vele semmi baj, míg hazaér. Csendes és nyugodt volt a városnak az a része, ahol ő lakott. Ott soha semmi nyugtalanító nem történt.
Éppen ezért úgy gondolta, hogy tesz még egy kis kitérőt, szívesen sétál még egy kicsit ebben a ragyogó hóesésben. A házakat, fákat már vékony rétegben befedte a hó. Úgy tűnik, megmarad. De jó is volna, ha az új évet ilyen csodálatos, fehér világban kezdhetnénk! Mintha egy tiszta, fehér lapra kezdenénk írni az új évünket, az új életünket. Mert ki tudja, mit hoz az új esztendő. Hozhat bármit. És ő már előre örült annak, amiről még halvány sejtelme sem volt. Mert azt már nagyon is jól tudta, hogy az élet ott produkál furcsa dolgokat és akár gyökeres változást is, ahol még csak nem is gondolnánk. Vele is számtalan esetben megtörtént már, hogy olyan változások történtek vele, amire még csak álmában sem gondolt volna sohasem.
Visszagondolt ezekre az eseményekre. Sok elég nagy jelentőségű volt, de bőven akadtak aprócska dolgok is. Mindenért újra hálát adott, mert tudta, hogy mind elvezetett idáig, ahol ő most van. Magáénak tudhat egy varázslatos kis házikót, azzal foglalkozhat, amit igazán szeret, ami bőséget is hoz számára. Hálát adott azért, hogy a munkájával másokat is segíthet. Úgy érezte, csodálatos élete van, ami csak úgy lenne igazán teljes, ha végre a szerelem is rátalálna. Éppen ezért már előre hálát adott azért a férfiért, aki a párja lehet a jövőben. Nem tudta, hogy ki az, semmit sem tudott róla. Csak azt tudta, hogy talán valahol rá is vár valaki vagy az a valaki éppen őrá vár. Hálát adott mindazokért a dolgokért, amiket majd együtt élhetnek át, így például a sétákért az ilyen csendes, hófödte estéken, vagy ahogy egyikük valamiből viccet csinál és azon jót nevetnek, vagy a közös vacsorakészítésekért. Talán még a templomba is együtt fognak majd elmenni. Utána pedig jól megtárgyalják a lelkész prédikációját. Most ugyan nem volt kivel megbeszélnie ezeket, pedig jó lett volna. Mert egyik-másik igencsak megérintette és olyankor jó lett volna, ha valakinek tud beszélni ezekről az érzéseiről. De talán már nem sokára. Hálát adott hát azért is, hogy az a valaki éppen felé tart.
Megborzongatta a hideg. Bár a hó fehér bársonytakaróként lepett be mindent, ő nem érezte azt, hogy ez a takaró melegítené. Végre befordult az utcába, ahol lakott. Ez még csendesebb utca volt és a szomszédok sem laktak olyan közel egymáshoz. Elérte a saját kerítését, elővette zsebéből a kulcsot és végre benyitott. Itthon volt. Bentről az égve hagyott aprócska lámpák hívogató fénye csalogatta befelé. Amint benyitott a házba, hallotta, hogy a kandallóban éppen akkor pattant egyet a fa. Jól megrakta, mielőtt elindult volna a templomba.
Levette kabátját, csizmáját, sapkáját és kesztyűjét, majd belebújt a finom, puha és meleg házi papucsába. De jó volt végre itthon lenni! Szerette az otthonát, szerette minden zegét-zugát. Szeretett itthon lenni ilyen csendes téli estéken is, bekuckózni kedvenc foteljébe egy bögre meleg teával és egy jó könyvvel. Ilyenkor magára húz egy takarót és egészen addig ül ott és olvas, amíg úgy nem érzi, hogy a fáradtságtól leragadnak a szemei. Most is így fog tenni. A kis asztalkán ott áll az egyik kedvenc könyve. Készített egy forró teát és elhelyezkedett a fotelben. Kezébe vette a könyvet és elmosolyodott. Számtalanszor olvasta már ezt a könyvet, de nem tudta megunni. Egy maga által írt szerelmes regény volt. Jó volt minden alkalommal újra és újra beleképzelni magát a történetbe és a szereplők helyébe. Hálát adott azért is, hogy képes volt egy ilyen könyvet megírni. És bár nem ez volt az első és nem is az utolsó, amit írt, valahogy mégis ez volt a kedvence. Nem régen kezdte újra és éppen ott tartott, amikor a férfi és a nő találkozik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése