Napkelte

 

 Nincs is csodálatosabb látvány, mint a napkelte. Engem annyira elvarázsolt, elvarázsol folyamatosan, hogy azt érzem, muszáj megörökítenem a pillanatot. Ezért is születtek ezek a fotók. Egyszerűen kihagyhatatlan. Örülök neki, hogy korán kelek és mindig láthatom ezt a csodát. Persze télen elég sokat kell várni, mire felkel. Van, hogy a munkába indulás pillanataiban fotózom le, mert annyira varázslatos színekben pompázik az ég. Kihagyhatatlan.

Most, hogy már sokkal korábban kel a nap, könnyebb a dolgom. Nem kell vele kapkodni. Közben azt is érdekes figyelni, hogy a Föld forgásával hová esik éppen a Nap felkelése.

Ilyenkor annak is különösen örülök, hogy ilyen magasan lakom. Hiszen mit is láthatnék ebből a csodából egy földszinten, igaz?

Mi is a varázslat a napkeltében? Először is a csodálatos színek, amivel megfestik az eget, a felhőket és amivel ő maga is ragyog. Ahogy a felkelni készülő nap narancssárgába, rózsaszínbe vonja az eget, a felhőket, a repülők csíkjait. Tiszta égbolton meg rétegekben látni a színeket: a kék többféle árnyalatát a narancssárga átmeneteivel. Azután pedig az, hogy mindezt láthatom is és gyönyörködhetek benne, tölthetem vele a lelkemet. Majd a tudat, hogy egy újabb napnak nézhetek elébe. Hogy milyen lesz, az pedig csak rajtam múlik. Tényleg rajtam. Később megírom, hogy miért is van ez így.

Szóval, lehetőségem van egy újabb fantasztikus napot megélni, ami ugyebár sokaknak már nem adatik meg. Itt az elhunytakra gondolok. Sokaknak azért nem adatik meg meglátni ezt a csodát, mert mondjuk nem látnak a szemükkel. Ők érezhetik. Persze vannak olyanok is, akik ugyan látnak a két szemükkel, de mégsem látják a napkeltét, mert vagy olyan helyen élnek, ahol nem láthatják, vagy ők saját magukat zárták lelki börtönükbe, amiből szinte alig látnak ki.

Én hálás vagyok, hogy reggelente megélhetem ezt a csodát. Hiszen minden nap lehet egy új remény, egy új lehetőség. Minden nap megadatik ezzel, hogy változzunk, változtassunk. Minden nap megvan az esély, hogy valami apró vagy jelentős történik az életünkben. Újabb csodák történhetnek velük vagy tehetünk csodát másokkal. Újabb nap arra, hogy többet szeressünk, többet öleljünk, hogy többet adjunk magunkból másoknak. És hogy mi is többet kaphassunk. Lehetőség arra, hogy tanuljunk valamit, fejlődjünk. Hogy a barátainkkal, szeretteinkkel töltsük az időt. Megint egy egész nap arra, hogy nevessünk, bátorítsunk, hogy kedvesek legyünk.

Újabb nap arra, hogy távolabb legyünk attól, ami már nem szolgál minket és közelebb vihet ahhoz, amit szeretnénk. Újabb esély arra, hogy megtaláljuk a módját a gyógyulásunknak, akár testi, akár lelki problémáról van szó.

Én is folyamatosan keresem, kutatom, mégis hogyan lehetne megszüntetni a nyavalyámat (szándékosan nem akarok betegséget írni), mert igencsak megkeseríti a napjaimat. Még akkor is hiszem, hogy van rá valami megoldás, ha az orvosok azt mondják, hogy gyógyíthatatlan. Ezt nem akarom elhinni. Ezzel a gondolattal nem akarok egyetérteni. Szóval, én is keresek, kutatok és addig is mindent megteszek, hogy jól legyek. Így tehát minden egyes nap valahogy előre visz. Fejlesztem a testemet, az erőnlétemet. Sokat olvasok és most nyelvet is tanulok, hiszen még hosszúra tervezném az időt, ami a Földön adatik. Meditálok minden áldott reggel, hogy közelebb vigyen a gyógyuláshoz.

Éppen ezért minden egyes napkelte emlékeztető arra, hogy az élet lehet szép minden nehézségünk ellenére is. Hiszen rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle.

Emlékeztet, hogy a sok fájdalom, nehézség, kudarc, veszteség után én még mindig itt vagyok, még mindig tehetek valamit. Még varázsolhatok. Lehetek boszorkány – persze jó értelemben. Igaz, G? Merthogy tegnap is megkaptam, hogy boszi vagyok. Jó boszi.

Hogy miért is rajtunk múlik, hogy milyen lesz a napunk? Azért, mert a mi hozzáállásunk kell ahhoz, hogy olyan legyen, amilyennek szeretnénk. Mert nem számít, hogy ki hogyan viszonyul, viselkedik, beszél velünk, az csakis rajtunk múlik, hogy mi hogyan reagálunk ezekre. Ha belemegyünk a játszmáikba, akkor ne csodálkozzunk, hogy a napunk is el van cseszve és a végén teljesen kimerültek vagyunk. Akkor mondhatjuk, hogy mennyire rossz napunk volt. De megéri ez? Nem hiszem. Érdemes nyugodtan hozzáállnunk bármihez is. Ha belül nyugodt vagyok, akkor a külső világban sem találnak meg feltétlenül azok, akik ártanának nekem. Vagy ha ilyen jön is, akkor sem fog tudni kihozni minket a béketűrésből, a nyugalomból. Tehát csakis rajtam múlik, hogy milyenné teszem, milyenné hagyom alakulni a napomat.

Tény és való, nekem is vannak olyan napjaim, olyan rossz napjaim, amikor hagyom, hogy a gondolataim egészen rossz felé vigyenek. Néha én is elkeseredem ezen a nyavalyámon, néha kilátástalannak látom a helyzetet. De olyankor vagy beszélek valakivel, vagy olvasok valamit, vagy meditálok és akkor máris más színben látom az egészet.

És a másik az, hogy nem is adhatom fel. Mert látszólag ugyan egyedül vagyok, de mégis vannak olyanok, akiknek fájna és hiányoznék, ha nem lennék. Szóval, már miattuk sem tehetem meg, hogy feladjam. Nem hagyhatom, hogy miattam legyenek szomorúak. Értitek, ugye?

Meg aztán, mindig is éreztem, hogy nekem még sok dolgom van ebben a világban. Azokat még be kell teljesítenem. Még akkor is, ha nem konkrétan tudom, hogy mik ezek a dolgok. Lehet, hogy valami apróság csak a mindennapokban, de az is lehet, hogy a sok apróság mellett van még valami nagyobb dolog is, amiért itt vagyok. És tudom, hogy van ilyen, csak még nem találtam rá. Vagy csak úgy érzem, hogy nem találtam rá?

Néhány napja beszélgettem egy kedves ismerősömmel. Szóba került, hogy mennyire sehol nem érzem magamat igazán oda valónak, vagyis kívülállónak érzem magamat. Aztán valahogy másnap már az a gondolat tolult az elmémbe, hogy miért is vagyok itt? Ez a kérdés sokszor felbukkan bennem. Bizony, amikor engem is elővesz a kétségbeesés, a szomorúság az állapotom miatt, akkor legtöbbször felteszem ezt a kérdést. De ilyenkor tényleg mindig kell valami vagy valaki, aki visszarángat és nem hagyja, hogy eluralkodjanak rajtam az ilyen érzések és gondolatok. Legtöbbször ez a valaki természetesen én magam vagyok.

Tehát gondoljatok arra, hogy mennyi embernek nem adatik meg, hogy megéljenek egy újabb napot. Ez adjon erőt ahhoz, hogy új lendülettel, lelkesedéssel tudjátok megélni az előttetek állót. Még akkor is, ha előre láthatólag nehéznek tűnik. Szedjétek elő lelketek mélyéről azt a béke érzését, amivel könnyebben tudtok haladni a nap során. Amióta meditálok, és mint tudjátok, ez nem régóta van, azóta nyugodtabbnak, csendesebbnek érzem magamat. A gyógyulásom kulcsa is lehet a meditáció.

Ha tehetitek, álljatok meg egy pillanatra a reggeli rohanásban és csodáljátok meg a napkeltét! Gondoljatok arra egy pillanatra, hogy mennyi jó dolog is történhet veletek ezen a napon. Hogy mennyi minden után még mindig itt vagytok és láthatjátok ezt a csodát. Jusson eszetekbe, hogy mindig van miért itt lenni, élni.

Este pedig, lefekvéskor, jusson eszetekbe ez az idézet:

„A holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba!”

A jókívánságaim Nektek: Legyetek boldogok! Legyetek áldottak! 😘💗
És ha csak fotón is, de gyönyörködjetek benne:

 

Minek kellett az nekem?

 Volt, aki feltette a kérdést, hogy minek kellett nekem az az elvonulás, az a Vipassana meditáció? A válasz végtelenül egyszerű: Önmagamért. Csakis és egyedül önmagamért. Ki másért csináltam volna? Ha magamért nem teszem meg, ki fogja megtenni értem? Senki, ahogy én sem tehetem meg másokért. Ez ennyire egyszerű. És nagyszerű.

Az embernek elsősorban önmagáért kell megtennie dolgokat, hogy egészséges és teljes legyen és önmagában is boldog tudjon lenni. Ha nem vagyunk képesek ezeket megtenni önmagunkért, más nem teszi meg értünk. Nem mások felelőssége a mi egészségünk, a mi boldogságunk, a mi életünk. Csakis a miénk. Éppen ezért kell mindent megtennünk magunkért, hogy egészek legyünk önmagunkban is. Ha mi jól vagyunk, akkor a környezetünk, a körülöttünk élők is sokkal jobban vannak. Ha mi boldogok vagyunk, akkor a környezetünk is boldogabb. Tehát csakis úgy lehetünk hatással a körülöttünk élőkre, a környezetünkre és nagyban a világra is, ha mi magunk rendben vagyunk. Én éppen ezért mentem el erre a Vipassana meditációs tanfolyamra. Hogy jobban és jól legyek lelkileg és testileg is. Hogy ezáltal is többet adhassak.

Ha már csak annyi haszna volt az egésznek, hogy megtanultam meditálni, akkor már nagyon-nagyon sokat profitáltam belőle. Ugyanis megtanultam lecsendesíteni az elmémet. Nem mondom, valóban nagyon nehéz feladat ez. De a tanító is azt mondta, hogy a lényeg, hogy tudatosak legyünk, az elme úgyis folyamatosan ott fog lenni a háttérben, akár egy rádió. Egész jól szokott sikerülni elhallgattatnom őt hosszabb-rövidebb időszakokra. Néha egész hosszúra. De bizony, valóban ott nyüzsög a háttérben. Hálás vagyok minden pillanatért, amikor igazán le tudom halkítani. Nagy áldás ez. Hiszen megtanultam a tudatomat koncentrálni. Vagy legalábbis ezt gyakorlom, hogy igazán jó legyek benne.

Szükségem is van rá. Szükségem van arra, hogy önmagam rendben legyek. Hiszen csak így adhatok többet a világnak.

Ezen felül azért is van rá szükségem, mert minden erőmre, minden lelki, belső erőmre szükségem van. Mint tudjátok, a tavalyi év nálam leginkább a betegségekről szólt. Hétfőn, az orvosnál tett látogatásom viszont egész lesújtó volt. Egy csúnya betegség lehetőségével ijesztettek meg. Ami gyógyíthatatlan. Ahogy elmondta az orvos, minden tünetem, korábbi betegségeim egy-egy tünete lehet ennek a kórságnak. A hátfájásaim, a szivárványhártya-gyulladásom, a még mindig fennálló jobb oldali lábba sugárzó fájdalmam. A tavalyi röntgenek, az MR ezt látszik alátámasztani. De mennem kell további vizsgálatokra, hogy biztosat tudjanak. Szóval, minden létező és még összeszedhető erőmre szükségem van ahhoz, hogy ezzel is szembe tudjak nézni. Erről egyelőre többet nem írok, majd kiderül a vizsgálatoknál. Hátha mégis más a bajom. Hátha nem olyan rémes a végeredmény. Bizakodom és reménykedem és mindent megteszek azért, hogy bármi is az, akár javítani, akár elmulasztani tudjam. Bármit megteszek azért, hogy minőségi életet élhessek.

Sokan tanítják azt is, hogy mindent mi hoztunk, okoztunk az életünkben, éppen ezért mi magunk vagyunk azok, akik meg is tudjuk szüntetni. Talán az utóbbihoz nagyobb erőfeszítés kell, hiszen már tudatosabbak vagyunk. Tudattalanul hozunk létre dolgokat, problémákat, betegségeket az életünkben, de amikor erre ráébredünk, sokkal tudatosabbak vagyunk, éppen ezért sokkal nagyobb kihívás ezeket meg is szüntetni. Igen. Ehhez egy jó nagy segítség lehet a meditáció. Persze a Vipassana nem a betegség megszüntetésére való, hanem a tudatosság fejlesztésére, és ennek a mellékhatása lehet a betegségek megszűnése.

Amiért ez még nagyon jó volt, hogy csend vett körül. Tehát magáért a csendért is jó volt. Nagyon is. Nem volt telefon, amit az ember nyomogat, amin nézi, hogy ki írt. Nem keresett, mert nem kereshetett senki. Nem talált meg semmi a külvilágból. Nem hallgattam a káromkodásokat, a kiabálásokat, semmi rossz vagy akár jó hírt. Jó volt, hogy senki nem tudta, hol is vagyok pontosan. Jó volt nagyjából száz másik idegennel ugyanazért ott lenni valahol. Ami lehetett volna bárhol a világon, hiszen onnan nem mozdultunk ki. Csak önmagunkba utaztunk, ahogy tudtunk. Talán már említettem, hogy egy ismerősöm ezt „belső Camino”-nak hívta. El is indultam valamerre. Idővel kiderül, merre visz ez az út. Itthon azért már sokkal nehezebb a gyakorlás a mindennapi élet kihívásai mellett. Az esti meditációk nehezen mennek, alig sikerülnek. A reggeli azonban egész jól szokott. Aztán ott vannak a munkahelyi kihívások. Az egészségügyi kihívások.

Hónapok óta hordozok a homlokomon egy sebet, ami még mindig nem gyógyult be. Egy pici kinövés volt ott. Tényleg pici. Aztán egyszer csak elkezdett vérezni. Sebes lett. A kinövés valamikor időközben eltűnt, a seb még maradt. És most, az utóbbi egy-két hétben indult meg erőteljesen a seb gyógyulása. Most már naponta látom a változást. Gondolhatjátok, ez is úgy október óta itt van. Minek köszönhető most a gyógyulás felgyorsulása? Nem tudom. Csak tippjeim vannak.

De akármi is okozza, akár a meditáció vagy bármi, amit teszek, nem hagyom abba, mert hátha segít a többi testi problémámban is. Soha nem adom fel. Legalábbis rajta vagyok, hogy ne adjam fel. Néha nem olyan könnyű, sőt, kifejezetten nehéz. Tavaly is elég sokszor volt olyan napom, hogy magáért a puszta életben maradásomért küzdjek. Na, nem úgy, hanem csak lélekben. Hogy megtaláljam, miért is érdemes itt maradni.

És mindig mindezt teljesen egyedül. Igen, még mindig egyedül vagyok. Tehát egyedül kell mindezekkel megküzdenem. Ez az igazi kihívás. Ezért is kell megtalálnom azokat a módokat, amik felemelnek, amik előre visznek. Olyan emberekkel lenni, akik töltenek, akik erőt és hitet adnak. Maroknyi ilyen ember van az életemben, de mindegyikükért és mindegyikük támogatásáért hálás vagyok.

Minek is kellett ez nekem? A lelkemnek volt szüksége minderre. Mint tudjátok, nem hiszek a véletlenekben. Semmi nem történik csak úgy. Éppen ezért azt is tudom, hogy amikor az a fiatalember megemlítette ezt a meditációt a családállításon, nem volt véletlen. Engem azonnal megszólított belülről a dolog. Tudtam, hogy ott a helyem. És nagyon akartam a januárit, úgyhogy én már onnan kezdve, hogy jelentkeztem, szabadságot kértem erre az időre. Pedig még csak várólistás voltam. De tudtam, hogy ott leszek, mert nagyon ott akartam lenni. És a csend is egyre nagyobb szerepet kapott az életemben, hiszen hónapok óta nem hallgatok itthon rádiót, nem nézek egyetlen sorozatot sem, filmet is már csak elvétve. Nagyon szeretem a csendet, nem is tudtam, hogy ennyire. Hiszen egy ilyen csendben meg lehet hallani más dolgokat is. Ugyan még mindig csak fülelek a fizikai és a lelki füleimmel is, de hiszem, hogy előbb vagy utóbb eredménye lesz ennek a csendnek.

A munkahelyen is megjegyezték, hogy csendesebb lettem. Igen. Nem tartom fontosnak, hogy mindent kimondjak. Felesleges.

Miért is volt jó ez nekem? Tudomásom lett a nemes csendről és a nemes beszédről. A nemes csendet gyakoroltuk. Most a nemes beszéd gyakorlása van innentől porondon. Nem csúnyán beszélni (amúgy sem szoktam, csak ritkán), nem pletykálni, nem beszélni felesleges dolgokról, nem ártani sem szóban, sem gondolatban másnak meg ilyenek. Ebben is van kihívás, ha az ember nem ehhez szokott.

Még ott mondták, hogy vannak a 20, 30 és 40 napos ilyen tanfolyamok. Most, hogy már itthon vagyok és a mindennapok kihívásai közepette gyakorolom a meditációt, megértem a hosszabb tanfolyamokat. Ilyen ugyan kis országunkban nincs, máshol azonban van. Talán még valamelyikre egyszer el is megyek. És igen, amióta hazajöttem, mindennapjaim részévé tettem az angol gyakorlását. Ideje megtanulni rendesen. Tehát még egy olyan dolog, amiért jó volt nekem ez a kilépés a világból.

Hogy még miért is volt jó? Az majd idővel ki fog derülni, de hiszem, hogy csakis jó okai voltak, vannak annak, amiért én akkor ott voltam.

Tehát, nyugodt szívvel tudom ajánlani bárkinek és mindenkinek.

Ami pedig a legfontosabb:

Legyen minden légy boldog!

Legyen minden légy békés!

Legyen minden lény szabad!