Minek kellett az nekem?

 Volt, aki feltette a kérdést, hogy minek kellett nekem az az elvonulás, az a Vipassana meditáció? A válasz végtelenül egyszerű: Önmagamért. Csakis és egyedül önmagamért. Ki másért csináltam volna? Ha magamért nem teszem meg, ki fogja megtenni értem? Senki, ahogy én sem tehetem meg másokért. Ez ennyire egyszerű. És nagyszerű.

Az embernek elsősorban önmagáért kell megtennie dolgokat, hogy egészséges és teljes legyen és önmagában is boldog tudjon lenni. Ha nem vagyunk képesek ezeket megtenni önmagunkért, más nem teszi meg értünk. Nem mások felelőssége a mi egészségünk, a mi boldogságunk, a mi életünk. Csakis a miénk. Éppen ezért kell mindent megtennünk magunkért, hogy egészek legyünk önmagunkban is. Ha mi jól vagyunk, akkor a környezetünk, a körülöttünk élők is sokkal jobban vannak. Ha mi boldogok vagyunk, akkor a környezetünk is boldogabb. Tehát csakis úgy lehetünk hatással a körülöttünk élőkre, a környezetünkre és nagyban a világra is, ha mi magunk rendben vagyunk. Én éppen ezért mentem el erre a Vipassana meditációs tanfolyamra. Hogy jobban és jól legyek lelkileg és testileg is. Hogy ezáltal is többet adhassak.

Ha már csak annyi haszna volt az egésznek, hogy megtanultam meditálni, akkor már nagyon-nagyon sokat profitáltam belőle. Ugyanis megtanultam lecsendesíteni az elmémet. Nem mondom, valóban nagyon nehéz feladat ez. De a tanító is azt mondta, hogy a lényeg, hogy tudatosak legyünk, az elme úgyis folyamatosan ott fog lenni a háttérben, akár egy rádió. Egész jól szokott sikerülni elhallgattatnom őt hosszabb-rövidebb időszakokra. Néha egész hosszúra. De bizony, valóban ott nyüzsög a háttérben. Hálás vagyok minden pillanatért, amikor igazán le tudom halkítani. Nagy áldás ez. Hiszen megtanultam a tudatomat koncentrálni. Vagy legalábbis ezt gyakorlom, hogy igazán jó legyek benne.

Szükségem is van rá. Szükségem van arra, hogy önmagam rendben legyek. Hiszen csak így adhatok többet a világnak.

Ezen felül azért is van rá szükségem, mert minden erőmre, minden lelki, belső erőmre szükségem van. Mint tudjátok, a tavalyi év nálam leginkább a betegségekről szólt. Hétfőn, az orvosnál tett látogatásom viszont egész lesújtó volt. Egy csúnya betegség lehetőségével ijesztettek meg. Ami gyógyíthatatlan. Ahogy elmondta az orvos, minden tünetem, korábbi betegségeim egy-egy tünete lehet ennek a kórságnak. A hátfájásaim, a szivárványhártya-gyulladásom, a még mindig fennálló jobb oldali lábba sugárzó fájdalmam. A tavalyi röntgenek, az MR ezt látszik alátámasztani. De mennem kell további vizsgálatokra, hogy biztosat tudjanak. Szóval, minden létező és még összeszedhető erőmre szükségem van ahhoz, hogy ezzel is szembe tudjak nézni. Erről egyelőre többet nem írok, majd kiderül a vizsgálatoknál. Hátha mégis más a bajom. Hátha nem olyan rémes a végeredmény. Bizakodom és reménykedem és mindent megteszek azért, hogy bármi is az, akár javítani, akár elmulasztani tudjam. Bármit megteszek azért, hogy minőségi életet élhessek.

Sokan tanítják azt is, hogy mindent mi hoztunk, okoztunk az életünkben, éppen ezért mi magunk vagyunk azok, akik meg is tudjuk szüntetni. Talán az utóbbihoz nagyobb erőfeszítés kell, hiszen már tudatosabbak vagyunk. Tudattalanul hozunk létre dolgokat, problémákat, betegségeket az életünkben, de amikor erre ráébredünk, sokkal tudatosabbak vagyunk, éppen ezért sokkal nagyobb kihívás ezeket meg is szüntetni. Igen. Ehhez egy jó nagy segítség lehet a meditáció. Persze a Vipassana nem a betegség megszüntetésére való, hanem a tudatosság fejlesztésére, és ennek a mellékhatása lehet a betegségek megszűnése.

Amiért ez még nagyon jó volt, hogy csend vett körül. Tehát magáért a csendért is jó volt. Nagyon is. Nem volt telefon, amit az ember nyomogat, amin nézi, hogy ki írt. Nem keresett, mert nem kereshetett senki. Nem talált meg semmi a külvilágból. Nem hallgattam a káromkodásokat, a kiabálásokat, semmi rossz vagy akár jó hírt. Jó volt, hogy senki nem tudta, hol is vagyok pontosan. Jó volt nagyjából száz másik idegennel ugyanazért ott lenni valahol. Ami lehetett volna bárhol a világon, hiszen onnan nem mozdultunk ki. Csak önmagunkba utaztunk, ahogy tudtunk. Talán már említettem, hogy egy ismerősöm ezt „belső Camino”-nak hívta. El is indultam valamerre. Idővel kiderül, merre visz ez az út. Itthon azért már sokkal nehezebb a gyakorlás a mindennapi élet kihívásai mellett. Az esti meditációk nehezen mennek, alig sikerülnek. A reggeli azonban egész jól szokott. Aztán ott vannak a munkahelyi kihívások. Az egészségügyi kihívások.

Hónapok óta hordozok a homlokomon egy sebet, ami még mindig nem gyógyult be. Egy pici kinövés volt ott. Tényleg pici. Aztán egyszer csak elkezdett vérezni. Sebes lett. A kinövés valamikor időközben eltűnt, a seb még maradt. És most, az utóbbi egy-két hétben indult meg erőteljesen a seb gyógyulása. Most már naponta látom a változást. Gondolhatjátok, ez is úgy október óta itt van. Minek köszönhető most a gyógyulás felgyorsulása? Nem tudom. Csak tippjeim vannak.

De akármi is okozza, akár a meditáció vagy bármi, amit teszek, nem hagyom abba, mert hátha segít a többi testi problémámban is. Soha nem adom fel. Legalábbis rajta vagyok, hogy ne adjam fel. Néha nem olyan könnyű, sőt, kifejezetten nehéz. Tavaly is elég sokszor volt olyan napom, hogy magáért a puszta életben maradásomért küzdjek. Na, nem úgy, hanem csak lélekben. Hogy megtaláljam, miért is érdemes itt maradni.

És mindig mindezt teljesen egyedül. Igen, még mindig egyedül vagyok. Tehát egyedül kell mindezekkel megküzdenem. Ez az igazi kihívás. Ezért is kell megtalálnom azokat a módokat, amik felemelnek, amik előre visznek. Olyan emberekkel lenni, akik töltenek, akik erőt és hitet adnak. Maroknyi ilyen ember van az életemben, de mindegyikükért és mindegyikük támogatásáért hálás vagyok.

Minek is kellett ez nekem? A lelkemnek volt szüksége minderre. Mint tudjátok, nem hiszek a véletlenekben. Semmi nem történik csak úgy. Éppen ezért azt is tudom, hogy amikor az a fiatalember megemlítette ezt a meditációt a családállításon, nem volt véletlen. Engem azonnal megszólított belülről a dolog. Tudtam, hogy ott a helyem. És nagyon akartam a januárit, úgyhogy én már onnan kezdve, hogy jelentkeztem, szabadságot kértem erre az időre. Pedig még csak várólistás voltam. De tudtam, hogy ott leszek, mert nagyon ott akartam lenni. És a csend is egyre nagyobb szerepet kapott az életemben, hiszen hónapok óta nem hallgatok itthon rádiót, nem nézek egyetlen sorozatot sem, filmet is már csak elvétve. Nagyon szeretem a csendet, nem is tudtam, hogy ennyire. Hiszen egy ilyen csendben meg lehet hallani más dolgokat is. Ugyan még mindig csak fülelek a fizikai és a lelki füleimmel is, de hiszem, hogy előbb vagy utóbb eredménye lesz ennek a csendnek.

A munkahelyen is megjegyezték, hogy csendesebb lettem. Igen. Nem tartom fontosnak, hogy mindent kimondjak. Felesleges.

Miért is volt jó ez nekem? Tudomásom lett a nemes csendről és a nemes beszédről. A nemes csendet gyakoroltuk. Most a nemes beszéd gyakorlása van innentől porondon. Nem csúnyán beszélni (amúgy sem szoktam, csak ritkán), nem pletykálni, nem beszélni felesleges dolgokról, nem ártani sem szóban, sem gondolatban másnak meg ilyenek. Ebben is van kihívás, ha az ember nem ehhez szokott.

Még ott mondták, hogy vannak a 20, 30 és 40 napos ilyen tanfolyamok. Most, hogy már itthon vagyok és a mindennapok kihívásai közepette gyakorolom a meditációt, megértem a hosszabb tanfolyamokat. Ilyen ugyan kis országunkban nincs, máshol azonban van. Talán még valamelyikre egyszer el is megyek. És igen, amióta hazajöttem, mindennapjaim részévé tettem az angol gyakorlását. Ideje megtanulni rendesen. Tehát még egy olyan dolog, amiért jó volt nekem ez a kilépés a világból.

Hogy még miért is volt jó? Az majd idővel ki fog derülni, de hiszem, hogy csakis jó okai voltak, vannak annak, amiért én akkor ott voltam.

Tehát, nyugodt szívvel tudom ajánlani bárkinek és mindenkinek.

Ami pedig a legfontosabb:

Legyen minden légy boldog!

Legyen minden légy békés!

Legyen minden lény szabad!