Igazság és feltétel nélküli szeretet :)

Most egy tőlem merőben

szokatlan írást hoztam. :)

De ezt is valakivel történt beszélgetés eredményezte. :)

Kicsit hosszúra sikeredett, de szerintem érdemes végigolvasni.

Minden egyes betű, szó, gondolat saját. Az Én véleményem, gondolatom. Mindenki úgy gondolkodik ezekről, ahogy akar. Nem ítélkezem. Ezért kérem, hogy ezt ti is ítélkezés nélkül olvassátok. Köszönöm. :) <3

Az igazság.

Hol is lehetne kezdeni egy írást, ami ilyen hatalmasnak látszó dologról szól?

Talán kezdjük ott, hogy többféle igazság is van. Vannak például az egyetemes igazságok, amiket elfogadunk úgy, ahogy vannak. Ezeket is próbálják néha aláásni, de ezek olyan dolgok, amik állandóak, netán örök érvényűek. Ilyen például az, hogy a Föld gömbölyű, a Föld kering a Nap körül. Ha egyszer megszületünk, meg is halunk. Hogy a víz nedves, a levegő könnyű, a tűz éget. Rengeteg ilyen egyetemes igazság létezik.

Van az a fajta igazság vagy mondjuk inkább igazságszolgáltatásnak, ami az emberi faj sajátja, hogy szeret igazságot tenni, ítélkezik egyik ember a másik felett. Súlyos esetekben ennek létjogosultsága is van. Úgy véljük. Van ennek törvényes és kevésbé törvényes módja.

Aztán belemehetünk abba is, hogy egyszerre mindenkinek is lehet igaza. Hiszen az igazunk hangoztatása, annak érvényesítése sok dologtól függ. Elsősorban a neveltetésünktől. Egyszerre ugyanazt a dolgot másképp látva lehet egyszerre mindenkinek igaza. És ez attól függ, hogyan tanulta meg valaki látni, érzékelni, felfogni az adott dogot. Attól is függhet még, hogy felnőttként milyen szemléletmódot tett még magáévá az illető. Hogyan tudott ő maga vagy a látásmódja, értékrendje változni.

És ha nem vagyunk túlságosan szűk látókörűek, akkor észrevehetjük, hogy másnak is lehet éppen ugyanúgy igaza az adott témában, mint nekünk.

Vehetjük, gondolkodhatunk azon, hogy mi igazságos és mi nem az. Egy kedves ismerősöm mondta, hogy az igazság emberi szemmel nézve nem más, mint a szemet szemért, fogat fogért elve. És igaza is van. Mert bennünk, emberekben, nagyon erős az a fajta gondolkodás, hogy ha valaki kárt okozott nekünk valamilyen módon, akkor ő is bűnhődjön meg érte valamilyen formában. Teljesen mindegy, hogy bűnhődik, lényeg, hogy ő is szenvedjen. Ebben az esetben teljesen hiányzik belőlünk a megértés, hogy az illető miért is tette, amit tett. Persze, persze megértem. Vannak megérthetetlen és megbocsáthatatlan dolgok. Ha most belemennék, hogy ezeket is lehetne máshogy látni, akkor itt helyben akár egy könyvnyit is írhatnék. Majd legközelebb. :)

De tovább olvasva egy kis megvilágítást ez is kapni fog. 

És ott vannak még ezek a nem igazság-dolgok. Például, hogy miért épp velünk történik valami minden jóságunk ellenére; vagy miért lesznek betegek és halnak meg a kisgyerekek. Ebben a két dologban elég sok minden benne van, úgyhogy felesleges is lenne ragoznom tovább.

Szinte mindenkivel történt már olyan, hogy valamire azt mondta: Miért éppen velem történik ez?! Ez nem igazság!!!

És akkor most itt van a legfőbb, amiért írok. Isten. Igen. Én nem írok és beszélek róla. Megvan az oka. De most akkor is ő a téma.

Merthogy rá is azt mondják, hogy nem igazságos. Sokan az ő nevében gyilkolják a másikat. És akkor rá mondják, hogy nem igazságos. Ő nem kért ilyet.

És itt a nagy kérdés: lehet-e Isten egyszerre igazságos és szerethet-e feltételek nélkül?

Ahogy az a bizonyos ismerősöm mondta, az egyik kizárja a másikat. A kettő együtt nem létezhet. Kapásból Én is rávágtam, hogy ez így van. De ez a gondolat nem hagyott nyugodni. És csak rágott belülről. Na, azért nem okozott álmatlan éjszakákat, de sokat kattogott rajta az agyam. Mert mi van, ha mégis csak van ilyen? Van egyszerre feltétel nélküli szeretet és igazság.

Kezdjük az elején. Vegyük alapul a bibliát. Azt írja, hogy Isten a saját képére formált bennünket és szabad akaratot adott ajándékba. Ezzel tisztelt meg minket.

Én ezen már sokat gondolkodtam, de leírom, hogy mire is gondoltam, hogy ezt a két dolgot más számára is egyértelművé tegyem.

Ha Isten a saját képére formált minket, akkor mi is teremtők vagyunk, képesek vagyunk szeretni. Csodálatos és végtelen lények vagyunk. Bármire képesek vagyunk. Megvan bennünk a hatalmas szeretet. Bármit átformálhatunk. Hatalmunk van. Jó értelemben vett hatalmunk.

Aztán. Ha mindannyian Isten gyermekei vagyunk, akkor mindannyiunkat egyformán szeret. Feltételek nélkül és mindig. Nincs kivétel. És mivel az ő gyermekei vagyunk és még hozzá hasonlatosak is, akkor nem kétséges a szabad akaratunk sem. És ez mindent megmagyaráz. Ha szabad akaratunk van, akkor azt teszünk, amit csak akarunk. Vállalva a következményeket is. Isteni minőségünk szerintem pont abban nyilvánul meg, hogy bölcsen és okosan élünk és cselekszünk a szabad akaratunkkal.

És itt jön be a feltétel nélküli szeretet. Mert szabad akaratunkban áll bármit is tenni, Isten nem szól bele. Hagyja, hogy meghozzuk a döntéseinket, akármilyen irányba is visznek bennünket. Mert ahogy az a bizonyos kedves ismerősöm mondta, halálunkig tanulunk és nem csak az a bizonyos jó pap. :)

Isten a feltétel nélküli szeretetében pontosan azt a szabadságot adja meg nekünk, hogy mi dönthetünk a sorsunk felől. És ebben meghagyja nekünk azt is, hogy megalkossuk a saját igazságainkat.

Így talán azt sem veszi magára, mikor azt mondjuk, Isten igazságtalan. Szerintem olyankor éppen mosolyog. Nem sértődik meg, mert tudja, hogy még nem ébredtünk akkor rá arra a tudásra és tudatosságra, hogy végül is mi alakítjuk az életünket, teremtők lévén. Szerintem egy óriási sóhaj szakadhat fel belőle minden egyes alkalommal, amikor valaki erre ráébred. Ő olyankor örül ennek.

Ezért is gondolom, hogy végeredményben maga az igazság talán egy Istentől sugalmazott, de mégis csak emberi dolog, hogy felállíthassuk viszonyulásainkat a világ dolgaihoz. És hogy némileg boldoguljunk is benne.

De amikor valaki ráébred arra a bizonyos szabad akaratra és mások elfogadására és megértésére, akkor tudni fogja, hogy megvan mindenkinek a saját igazsága. Egy és egyetlen igazság nem létezik.

Ezért is hiszem, hogy megfér egymással a feltétel nélküli szeretet és az igazság. Az Istentől származó feltétel nélküli szeretet a lényeg. Az emberben lévő feltétel nélküli szeretethez sokat kell fejlődnünk. Bár igyekszünk elérni. :)

Én csak egy olyan Istent tudok elképzelni, amelyik nem ítélkezik, hanem minden körülmények között feltétel nélkül szereti az ő képmásait és gyermekeit.

Aki hagyja, hogy végigmenjünk az általunk választott úton. Ő ott lesz a háttérben, mint támogató „szülő”. Mert egy szülőnek ez a dolga. Támogatni a szeretett gyermeket. Ha hiszünk és bízunk benne, akkor érezhetjük is ezt a támogatást. De szerintem mindeközben megtanít arra is, hogy magunkat is éppúgy szeressük, mint őt.

Higgyünk magunkban, ahogy benne is.

Hiszen mégis csak egy „szeletke vagyunk belőle”.

És szerintem el is várja, hogy higgyünk magunkban, szeressük magunkat. Ahogy ő is teszi. Mert szerintem ő hisz bennük, ahogy szeret is.

És tulajdonképpen szerintem a benne való hitet csúfoljuk meg azzal, őt bántjuk meg, ha saját magunkat nem szeretjük és nem hiszünk magunkban. Mert az ő csodálatos teremtményei vagyunk. Ezért hogy is tehetnénk meg, hogy nem hiszünk magunkban? Szerintem szomorú szemmel nézi azt is, ahogy önmagunkat bántjuk valamiért. Nem csak azt, hogy másokat bántunk.

Egyszóval, ha hiszünk benne, ha tudjuk, hogy végtelen és feltétel nélküli a szeretete irántunk, akkor nem tehetjük meg, hogy bántjuk magunkat, mert ezzel őt is bántjuk.

„Legyen meg a te akaratod!” Ezt mondja az ima. De szerintem Isten azt akarja, amit mi akarunk, mivel szabad akaratunk van. Ezért ezt a mondatot akár magunk felé is irányíthatjuk. Isten jót akar nekünk, hogy eggyé válhassunk vele a tanulási út végén. Azonban, hogy mit tanulunk és hogyan, az már rajtunk múlik.

Még egy gondolat az isteni igazságtalansághoz.

Hiszem, hogy csodálatos lelkek vagyunk. Hiszem, hogy lelkünk már sok-sok életet megélt. Hiszem, hogy tervekkel és célokkal és feladatokkal érkezünk minden alkalommal, hogy tapasztaljunk, fejlődjünk, tanuljunk. Hiszek ezekben.

És bármilyen fájdalmas is, de a gyerekek is okkal mennek el olyan korán. Talán betöltötték a küldetésüket. Talán megtanultak vagy megtanítottak valamit nekünk és ennyi volt a dolguk. Talán csak, mint végtelen és tiszta lények, nem bírták elviselni a földi léttel járó nehézségeket – a szó minden értelmében – és inkább visszamentek. Majd újra jönnek, ha készen állnak.

Talán egy gyermek betegsége mögött is állhat olyan ok, hogy valami – és itt mondhatnánk bármit – nem lehetett az övé, amire oly nagyon vágyott a lelke.

Talán. Minden csak talán. De lehet akár bármelyik is. Vagy több is egyszerre. Ezt nem tudhatjuk. Ezt csak az a drága lélek maga tudhatja, aki elment.

Még valami. Van a szabad akarat. Vagyis végeredményben minden a mi döntésünk. Akkor el kell fogadnunk azt is, hogy mindenkinek a saját döntése, ha el akar menni. Ahogy el akar menni. Ezt kellene felfognunk, elfogadnunk és megértenünk. Akkor minden lélek könnyedén távozna.

De mi, a hozzátartozók, annyira akarjuk, hogy ő éljen, küzdjön, maradjon még velünk. De ezzel pont vele teszünk rosszat. Nem figyelünk rá, nem figyelünk arra, hogy ő mit akar. Mert mi önző módon azt akarjuk, hogy maradjon még velünk. És ő annyira szeret minket, hogy még küzd, még kitart, csak még egy kis ideig boldoggá tehesse maradásával a másikat. Közben pedig nagyon szenved.

Ő érti, tudja, mi az igazi szeretet. Azért küszködik még, pedig olyan nagyon menne. De mi nem engedjük. Mert mi nem értjük, nem tudjuk, milyen ez a szeretet.

Mesélek egy rövidke történetet.

Egy évvel ezelőtt egy háromnapos rendezvényen voltam. Ismerősök körében. Az egyik nőismerősöm úgy jött oda, hogy ez neki az utolsó alkalom, ő elbúcsúzni jött, mert véget akar vetni az életének.

Beszélgettem vele. Sokat. Kérdezgettem. Próbáltam az élet szépségeiről meggyőzni. Hogy miért is lenne még érdemes élnie. És hallgattam őt. Figyeltem rá. Neki adtam a megértésemet és elfogadásomat. Így hát azt mondtam neki, hogy Én elengedem. Megengedem neki, hogy meghaljon. Elfogadom a döntését. Ha ő nem lát más utat az életre, akkor menjen el nyugodtan. Megköszönte.

Neki ez kellett. Ez a megértés és elfogadás.

A háromnapos rendezvény végére szinte kicserélődött. Senkinek nem beszélt arról, amiről velem.

Még egyszer köszönetet mondott. Elmondtam, hogy örülök, hogy mégis meggondolta magát és az élet mellett döntött.

Eltelt úgy jó öt-hat hónap, mire újra találkoztunk. Egészen más ember lett, mint akivel a rendezvényen együtt voltam. És ekkor mondta el, hogy igazából az hozta őt vissza az életbe, amit Én mondtam neki. Az, hogy megértettem őt, elfogadtam a döntését, majd elengedtem. Hagytam, hogy a halált válassza. Ez kellett neki. Így ő mégis csak az életet választotta.

Persze nem biztos, hogy mindenki meg fogja gondolni magát. De nagyon sokat könnyíthetünk az ő lelkén. Puszta szeretetből. Hiszen, ha szeretjük a másikat, akkor el kell fogadnunk a döntését, ha el akar menni. Az az ő sorsa, az ő élete. Akármennyire is fáj nekünk. Még ha mi is szinte belepusztulunk. De engedjük el őt. Mert nem Isten veszi el tőlünk, hanem ez a lélek szabad akaratból meghozott döntése.

Mondhatok még valamit? Persze, hogy mondok. :) 

Nem bírom abbahagyni.

Amikor azt mondjuk, hogy Isten nem igazságos, minket biztosan nem szeret, miért épp engem büntet, akkor elutasítjuk magunkat, elutasítjuk saját nagyszerűségünket, hogy hatalmunkban áll változtatni a sorsunkon. Ezzel azonban őt is elutasítjuk. Korábban már írtam erről, vissza lehet olvasni.

Ugyanakkor ezekkel a kijelentésekkel csak beletesszük magunkat az áldozatszerepbe és azt mondjuk, hogy nem miattunk van és mi csak szenvedő alanyai vagyunk az életünknek.

Pedig főszerepre születtünk. :) Éljük meg bátran ezt a főszerepet! :)