A nő meredten bámult ki a
Visszagondolt a gyerekkorára. A szüleinek nem lehetett elég fontos. Az apja foglalkozhatott volna vele a válás után, de nem így tett. Tehát nem számított neki. Válás után soha többé nem volt kíváncsi a lányára. Haláláig.
Az anyjának sem volt elég fontos. Mert ha az lett volna, akkor a nehézségei ellenére sem dobja el magától az életét. Hiszen ott volt a lánya. Talán miatta érdemes lett volna tovább élnie, küzdenie. Akármit. De nem tette.
A nagyszüleinek sem volt elég fontos, mert ha az lett volna, akkor talán felnevelték volna az anyja halála után. De nem tették. Inkább árvaházba adták.
Ott hogy is lehetett volna fontos bárkinek is? Annyi gyerek volt, kevés nevelő. Mégis, kinek lett volna ő fontos? Igazi barátai nem voltak. A nevelőknek meg voltak saját gyerekeik, akiket szerethettek. Kinek kellene más árva gyereke?
Amikor már lassan felnőtt lett, egy kaland következményeként állapotos lett. Kénytelen volt férjhez menni, mert a babát nem akarta elveszíteni. De a férjének sem volt fontos. Nem szerelmi házasság volt az övék. Csak a gyerek kötötte össze őket. Néhány év múlva el is váltak.
A fia már régen felnőtt, de nem kíváncsi az anyjára. Váláskor az apjához került. Az anyjával több, mint hét éve nem találkozott. Elköltözött korábbi lakhelyéről, de az anyjának nem adta meg az új címét.
A nő következő kapcsolatából született a lánya. De a lánya apjának sem volt fontos. Ő többre tartotta az alkoholt a családjánál.
A nő kénytelen volt kimenekülni a kapcsolatból. Mert meghalt volna, ha marad. Ha egyszer a lánya apja féltékenységből úgy üti meg, akkor ő ottmarad. Ezért menekült. De csak a lánya nélkül tudott menni. Nem volt más választása. Micsoda fájdalom volt az is!
Sok évnek kellett eltelnie, mire nagyjából ezen túltette magát. Mert még akkor is tüske volt ez benne, amikor néhány év múlva visszakapta szeretett lányát.
A következő kapcsolatai is rendre katasztrofálisan végződtek. Látszólag fontos volt nekik, de amikor felütötte a fejét valami probléma, megmutatkozott igazi énjük.
Az egyik öngyilkossággal fenyegetőzött. A másik agyrázkódást adott búcsúajándékba.
A legutóbbi párjának vajon mennyire volt fontos? Már a kapcsolatuk elején megmondta, hogy soha nem lesz szerelmes a nőbe és számára az első mindig a munka lesz. Ehhez a kijelentéshez tartotta is magát kapcsolatuk minden percében, több, mint nyolc éven át.
Anyagilag a nő mellett állt, de soha nem tudta szeretni a nőt. Talán nem is akarta.
Kapcsolatuk kezdete után egy hónappal máris külföldre utazott dolgozni. Hosszú távra. Az évek alatt járt szerte a világban. Kapcsolatuk idejének több, mint felét távol töltötték egymástól.
Mennyire volt fontos neki a nő, ha folyton olyan messzire utazott tőle?
Miután szakítottak, a nőnek évekig nem volt senki az életében a lányán kívül.
Aztán egyszer csak jött valaki. Úgy tűnt, odavan a nőért, felnéz rá, csodálja. Olyan, mintha piedesztálra állítaná a nőt. De amikor látta, hogy a nőnek is vannak problémái, ő is tud dühös, lehangolt, bizonytalan lenni, akkor ledöntötte a piedesztált és egy szó nélkül elhagyta a nőt.
Barátai sem igazán voltak a nőnek. Néha alakult barátsága nőkkel, de aztán ők is megszakították a kapcsolatot, amint valami nézeteltérésük támadt. Nem akarták megoldani. Ez nem őszinte és igaz barátság.
Tényleg mindenki elhagyja. Tényleg senkinek nem fontos annyira, hogy tisztázzák a dolgokat, hogy kíváncsiak legyenek rá. Mindenki inkább elmegy.
Fájdalmas volt az emlékezés. Túlságosan is. A könnyein át már nem is látta tisztán a körülötte lévő világot. Hiába játszott zongoráján vidám dalt a zenész, hiába mosolygott rá, hogy felvidítsa, a nő mégsem tudott elmosolyodni. Fájt az emlékezés. Fájt az egyedüllét.
És minden a mostani eseményből indult ki.
Mert most is volt egy férfi az életében. Talán másfél hónapja ismerik egymást. De a nőnek kezdett fontossá válni. Kedvelte a férfit.
De alig találkoztak. Akkor is csak hétvégén és csak néhány órára. Mire elég az? Így nem tudják megismerni egymást. Nem tud kialakulni kötődés. Nem tud kialakulni szeretet. Bár a férfi azt mondta, hogy szereti.
Ma is találkozott a férfivel futólag. Egy boltban. De csak köszöntek egymásnak. A férfi oda sem ment hozzá. Távolságot tartott. Hogyne fájt volna ez a nőnek?!
Majd szétvetette a felismerés fájdalma! Hogy mennyire keveset jelent ő a férfinek! Hisz vele tölti a legkevesebb időt. Hiába friss a kapcsolat, a férfiben nincs meg a kíváncsiság a nő iránt, hogy minél több időt akarjon vele tölteni. Nem akar időt szakítani rá. Az idő pedig, amit együtt töltenek, édeskevés az ismerkedésre. Pedig közel laknak egymáshoz.
Fájdalmas felismerés, hogy mindenki fontosabb a férfinek. A nő csak az utolsó.
És mennyire zárkózott a férfi! Egyáltalán nem beszél önmagáról a nőnek. Semmit nem mond el. Így nehéz kapcsolatot kialakítani.
Már megint beleesett a nő abba a csapdába, hogy azt hitte, fontos valakinek. És talán ez a dolog legfájdalmasabb pontja. Rájönni arra, hogy már megint nem fontos annak a valakinek, aki az ő számara kezdett fontossá válni.
És hiába tudja a nő, hogy ez nem róla szól, hanem a másik félről. Akkor is fájdalmas. Mert megint úgy érzi, hogy őt nem szereti senki. Nem kell senkinek. Nem akarja őt szeretni senki sem.
Könnyein át fátyolos tekintettel bámult ki továbbra is a kávéház ablakán. Annyira szeretett volna szeretetet adni! De mit kezdjen ezzel, ha a szeretete nem kell senkinek?
Mennyire vágyott szeretni és szeretetet kapni! Úgy érezte, haldoklik a lelke. Hisz mit ér az élet, ha nincs, aki szeresse, akit szeressen?
Próbált úgy fordulni, hogy a vendégek ne lássák a könnyeit. Még a zenész felé sem fordult, akiről tudta, hogy figyeli őt. Nem akarta, hogy bárki lássa a könnyeit. Hisz az élet megy tovább. Az ő fájdalma megint csak egy kis bukkanó az úton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése