Próbálkozás :)

Ez most még szokatlanabb lesz tőlem, mint az előző írásom. Ugyanis még szinte soha nem írtam novellát. Most meg valami "megszállt" és ilyeneket kezdtem el írni. Ez az első. Talán nem tökéletes, de Én szeretem. Úgyhogy tényleg úgy olvassátok, mint egy nagyon első írást! Köszönöm.

Ha van valakinek építő jellegű kritikája, szívesen fogadom. :)

A csónak

Szép, kora őszi idő volt. A nap éppen lemenőben a látóhatáron. Izzó gömbjével még a vörös ezer színére festette az eget, ami visszatükröződött a csendesen hullámzó víz felszínén.

A kis csónak is érzékelte ezt a ragyogást. Mindig szerette a napnyugtát, hiszen ilyenkor minden olyan nyugalmas és csendes.

Ő már hosszú-hosszú évek óta ringatózott a vízen, megbújva a nádasban. Nem is vette őt észre senki sem.

Régen volt gazdája. Egy férfi. De már évek óta őt sem látta. Azt nem tudhatta a kis csónak, hogy ez a férfi már nagyon megöregedett és meghalt. Nem tudta, hogy az emberek meghalnak, azért nem látni őket többé. Így a kis csónak csak magányosan éldegélt a vízparti nádasban.

Pedig régen milyen mozgalmas volt az élete! Ó, emlékszik minden pillanatára. Amikor készülőben volt, de csodás időszak volt! Ahogy a mester egymáshoz illesztette a faléceket, hogy egy szép csónakot formázzon belőlük. Majd mindenféle kencével bekente. Végül szép fényes fehér festékréteget kapott. Hogy ragyogott ő a napsütésben! Milyen vidám volt, amikor vízre bocsátották! Amikor életében először szelte a vizet. A mester néha gyorsabban, néha lassabban húzta az evezőket, úgy siklottak a vízen. De aztán újra kikerült a homokba. A mester nem szándékozott megtartani. Azt mondta:

- No, igencsak erős és szép csónak vagy. Biztosan hamar találok rád vevőt.

A kis csónak ezt nem értette, de nem is bánta. Ő csak egyet akart: a vízen lenni és menni, haladni előre benne.

Hamarosan egy fiatal férfi járt arra. Nem tervezett csónakot vásárolni, de ahogy meglátta ez a szép fehér kis csónakot, azonnal megtetszett neki.

- Milyen jó lenne néhanapján kievezni ezen a kis csónakon a tóra, élvezni a csendet. Talán még horgásznék is egyszer-kétszer – gondolta magában a fiatal férfi.

Odament, megegyezett a mesterrel. Később visszatért a fiatal férfi, autót hozott és azon szállította el a csónakot. A kis csónak azt hitte, soha többet nem láthat vizet, soha többet nem érezheti a fenekén a víz érintését. Kicsit el is volt szomorodva.

Egyre csak mentek és mentek. A fiatal férfi vidáman fütyörészve vezette az autóját, nem is sejtve, hogy a kis csónak mennyire el van keseredve.

Hamarosan azonban megálltak. A fiatal férfi ügyesen a vízre eresztette a kis csónakot. Hogy a csónak milyen boldog volt! Érezte a vizet. Hogy szerette ezt a lágy ringatózást, ahogy a víz az oldalához ért. Néha még egy-egy hal is súrolta az alját, ahogy úszkáltak a vízben.

Milyen szép is volt az a nap! Ezt a kis csónak soha nem fogja elfelejteni.

Utána a fiatal férfi szinte minden nap beszállt a kis csónakba és kievezett a tóra. Néha egészen közelre csak, hogy ő is élvezze a víz lágy ringatását. Néha egészen messzire beevezett, kivetette a horgászbotját és csak ült és várakozott. Ha fogott valamit, akkor azt a csónakba dobta. Utána aztán sikálhatta ki a kis csónakot, hogy ne legyen olyan halszagú.

Nem telt el sok idő és a fiatal férfi már nem egyedül jött ki a csónakhoz. Egy szép fiatal nő is volt vele. A kis csónak ezt nem tudhatta, de ez a szép nő volt a fiatal férfi felesége. Ezentúl nagyon gyakran együtt jöttek ki. Majdnem minden nap.

Innentől kezdve a kis csónak még jobban élvezte ezeket a kalandokat, hiszen a fiatal pár olyan sokat nevetett, kacarászott együtt. Azt még a kis csónak is érzékelte, hogy ez a két ember nagyon, de nagyon szereti egymást. És nagyon sokszor élvezték így hármasban a gyönyörű naplementét.

A kis csónak elszomorodott megint. Milyen régen is volt, hogy azzal a szép fiatal párral fürödtek a lemenő nap vöröslő fényében! Bántotta, hogy most kopottan, repedezve, magányosan ringatózik a vízen, míg a nap szép lassan lebukik a látóhatáron, mintha belebukna a vízbe. Hogy egyre nagyobb legyen a sötétség és még égbekiáltóbb a kis csónak magányossága.

Nem szeretett szomorú lenni. Néha ábrándozott arról, hogy valakinek újra kelleni fog, megjavítják, újra lefestik és újra kieveznek vele a vízre. Mert bizony már igencsak javításra szorult. Szinte már az összes festék lekopott róla. Néhány deszkája meg volt repedezve, amin a víz néha beszivárgott a belsejébe. Ha ragyogóan sütött a nap, akkor hamar kiszáradt, de ha az idő hűvös volt vagy esett az eső, akkor előfordult, hogy olyan sokáig állt benne a víz, hogy a hideg idő beköszöntével még bele is fagyott. Csak tavasszal olvadt ki. De mivel sokáig volt a belsejében víz, így még jobban megviselt lett a kis csónak.

Bezzeg régen, azzal a fiatal párral! Milyen szép idők is voltak! Mondhatni, hogy a kis csónak élvezte az életet. Aztán egyszer előfordult, hogy néhány napig nem jött a fiatal pár. Majd hirtelen megjelentek. De akkor még valaki volt velük. Egy picike csomagban hozták az ő első gyermeküket. Innentől kezdve hármasban jártak ki a vízre. Pontosabban négyesben, a kis csónak szerint.

A kis csónak figyelte, hogy abból a kis csomagocskából hogy lesz egyre nagyobb és nagyobb emberke. Totyogó, kíváncsi kisgyerek, majd az apjával horgászni járó fiú. Nagyfiú.

A kis csónak is érzékelte az idő múlását. Kicsit meg-megkopott a festék rajta, amit korábban elég volt csak kijavítani. De eljött az az idő is, amikor újra kellett festeni az egész csónakot.

Emlékszik rá. Megint kihúzták a partra és hagyták a napon száradni. Majd jó sokáig csiszolták. Az apróbb repedéseket is kijavították rajta. Megint kenték mindenféle kencével. Mintha azt hallotta volna a férfitől, aki már nem volt olyan fiatal, hogy kell a fának, hogy még sokáig bírja a vizet. Végül újra befestették azzal a gyönyörű, fényes fehér festékkel. A kis csónak nagyon szerette ezt a fényes ragyogást, amit leginkább akkor érzett, ha rásütött a nap. És nem bánta, hogy ennyit foglalkoznak vele. Érezte, hogy milyen fontos ő ezeknek az embereknek. Érezte, hogy szeretik őt. Ő is szerette ezeket az embereket.

Egy idő múlva a pár újra csak kettesben járt ki a csónakkal a vízre. A fiúk elköltözött tőlük, ő is a maga életét akarta élni. De ezt a kis csónak nem tudhatta. Kicsit szomorkodott is emiatt, de mivel a házaspár nagyon sokat nevetett és sokat beszélt a fiukról, egy idő után már ő sem keseredett el, hogy nem láthatja a fiút.

Teltek, múltak az évek. A pár egyre öregebb lett. Most már csak néha jártak ki a vízre csónakázni. Egyre kevesebbet. Aztán egyszer csak már nem jöttek többet. A kis csónak sírni szeretett volna, de nem voltak könnyei. Azt hitte, elhagyták, elfelejtették ő.

Nagyon hosszú ideig senki nem evezett ki vele a vízre. Csak egymagában árválkodott, ringatózott a vízen. Ráadásul védtelen volt. Ha esett az eső vagy fújt a szél, semmi nem védte meg őt. Mikor nagy vihar volt, olyan hatalmasak lettek a hullámok, hogy a kis csónak néha már azt hitte, eltörik és elsüllyed a vízben. Bár akkor örökre a vízhez tartozna, de ő még nem akarta ezt a véget.

Így ment ez hónapról hónapra. Aztán egy késő tavaszi estén, mikor már a nap majdnem teljesen lebukott a látóhatáron, újra megjelent a férfi. De már nem az a férfi volt, aki egykoron oly sokat evezett ki a kis csónakkal. A járása lassú, nehézkes lett. A háta is meghajlott. Volt benne valami nagyon szomorú.

Mikor a kis csónakhoz ért, beszélni kezdett hozzá:

- Szervusz, öreg cimborám! Te még megvagy nekem.

Közben végigsimított a csónak peremén, majd egy könnycsepp gördült le az arcán. Megrohanták az emlékek.

- Már csak ketten vagyunk. Te meg én. Már nincs asszony sem. Meghalt. Még ősszel elment, amikor hullani kezdett a fák levele. De minek is mondom én ezt neked? Úgysem érted, miről beszélek.

Dehogy nem értette a kis csónak! Hiszen egész életében ezzel a férfivel és a családjával volt. Őket szállította, őket hallotta nevetni, beszélgetni. Az életük része volt. Hiába volt ő csak egy kis csónak, akkor is tudta, hogy miről beszél a férfi.

Nagy nehézkesen a férfi, immár a gyász súlyától még öregebben, vízre bocsátotta a csónakot. Belemászott, megfogta az a evezőket és nagyon lassan, szinte erőtlenül húzta meg őket. Már nem bírt úgy evezni, mint régen. Mintha a felesége halálával az erő is elhagyta volna. Nem is evezett ki olyan messzire. Épp csak egy kicsit. Megállt, beemelte az evezőket, majd keserves sírásra fakadt. Eszébe jutottak a feleségével a kis csónakban töltött meghitt órák.

De szeretett volna a kis csónak valami vigaszt adni a férfinek! De nem tudott. Ő csak egy csónak volt. Neki is fájt azonban, hogy a férfi ennyire bánatos. A férfi órákig csak sírt a csónakban, végül kievezett a partra.

- Isten veled, cimborám!

Többet nem mondott, de a kis csónak érezte, hogy soha többet nem látja a férfit.

A férfi nem tudott többet kimenni csónakázni, hiszen mindig a feleségét látta maga előtt, akit már soha többet nem érinthetett, nem hallhatta a nevetését.

Aztán hamarosan a férfi is meghalt. Erről a kis csónak nem tudhatott. Sokáig reménykedett abban, hátha még viszontlátja a férfit.

Egyszer olyan vihar támad, hogy kioldódott tőle a csónak kötele, így a kis csónak besodródott a nádas közé. Itt megakadt, nem ment tovább. Aggódott is, hogy itt nem fogja megtalálni őt a férfi. De kár is volt aggódnia, mert a férfi nem járt már arra, nem hallotta a hangját sem, hogy őt keresné.

Már olyan sok idő eltelt azóta. Ő meg évről évre egyre kopottabb, egyre töröttebb lesz. Nem gondozza már őt senki sem. Pedig de jó lenne újra szelni a vizet! Micsoda öröm, hogy benne ülve élvezik az emberek a gyönyörűbbnél gyönyörűbb naplementéket. Ezt soha nem lehet megunni.

Így teltek a kis csónak mindennapjai. Elfelejtve, megviselten, magányosan. Télre tavasz jött, majd nyárra ősz. És ő még mindig csak itt ringatózott.

Meleg nyári nap volt, amikor hirtelen gyerekhangokat hallott maga körül. Hogy örültek a gyerekek a víznek, a pancsolásnak. Egymást fröcskölték a vízzel. Egy kisfiú kicsit eltávolodott tőlük. Intette az anyja, hogy ne menjen a nádasba. De ő meglátott ott valamit és bement, hogy megnézze. Ekkor vette észre a megkopott kis csónakot. Odakiáltott a többieknek:

- Nézzétek, mit találtam!

A többiek kíváncsian gyorsan odaszaladtak a vízben hozzá. Ahogy meglátták a kis kopott csónakot, szinte egyszerre kiáltottak fel:

- Nahát, egy csónak! Találtunk egy csónakot!

Örömködve, viháncolva kiráncigálták a kis csónakot a nádasból. Az anyjuk hirtelen nem is tudta, hova tűnhettek a gyerekek. Mikor meghallotta, aztán meglátta őket, kicsit még ő is meglepődött. A kis csónakon látszott, hogy gazdátlan, árva. A gyerekek megint szinte egyszerre kiáltották:

- Nézd, anya, mit találtunk! Ugye a miénk lehet? Megtarthatjuk?

- Nem is tudom. Nézzétek, milyen állapotban van. Erre bizony ráfér egy alapos rendbetétel.

- Majd mi megcsináljuk – lelkendeztek a gyerekek.

- Apátokkal kell ezt megbeszélni.

De ekkor már tudták a gyerekek, hogy ha az apjukkal kell ezt megbeszélni, akkor nekik lesz egy igazán remek csónakjuk. Hiszen az apukájuk nagyon szeretett barkácsolni és nagyon sok mindent csinált már a gyerekeinek, akiket nagyon szeretett.

- Éljen! Éljen!

Olyan öröm volt ezekben a gyerekekben, hogy a kis csónak most a boldogságtól sírta el majdnem magát. Már ha lettek volna könnyei.

Ő csak azt érzékelte, hogy újra tartozik valakihez, akik úgy örülnek neki, mint első gazdája, a fiatal férfi.

Most talán újra kap egy szép festést és újra úszhat kint a vízen.

Nem is gondolta, hogy olyan hamar valóra válik az álma. Hiszen néhány héttel azután, hogy a gyerekek megtalálták, újra a vízen siklott a gyerekekkel és azok apukájával. A kis csónak újra élt.