Május 1. margójára

 Most éppen május 1-jére esik anyák napja. Be kell vallanom, utálom az anyák napját.

Én magam is édesanya vagyok. Csakhogy ilyenkor elsősorban nem ez jut eszembe, hanem az, hogy nekem nem volt édesanyám.

Anyám halála után hosszú évekig kerestem valakikben az édesanyát, de sosem találtam. Mert egyszerűen pótolhatatlan a saját édesanya.

Minden alkalommal, amikor iskolában készültünk anyák napjára, majd megszakadt a szívem. Milyen jó, hogy tanulunk verseket, énekeket, de én kinek mondjam el? Kinek énekelek? Énekeltem talán a nagyanyámnak, de a nevelőanyámnak is. Mégsem ugyanaz. Mert ők nem az igaziak voltak. Mindig irigyeltem a gyerekeket, akiknek ott az anyukájuk. Értük jön az iskolába, van kinek mondani, hogy anya. A lányomat is irigylem, mert neki van anyukája. Tud hozzá fordulni, ha bármi baja van, elmondhatja a gondjait, kérhet segítséget, tanácsot, ötletet. Van, aki taníthatja az élet dolgaira, amiket még nem tud.

Néhány nap múlva lesz pontosan 35 éve, hogy meghalt az anyukám. Ha minden igaz, öngyilkos lett. Öt gyereket hagyott maga után. Öt kicsi gyereket. Talán a két legkisebb nem is emlékezett rá. De a nővérem és az öcsém igen. Én viszont egyáltalán nem emlékszem rá. Noha nyolc éves voltam. Úgy látszik, akkora fájdalom ért, hogy teljesen elzártam magamban. Mind a mai napig nem is tudom előhozni az emlékeimet.

A halála napjára, az akkori történésekre szinte kristálytisztán emlékszem. Mert akkor én mentem be a szobájába…

Az utána lévő sok-sok-sok évi fájdalom szintén jó ismerősöm. Úgy érzem, sosem múlik el igazán. Hogy én mennyi könnyet sírtam el? Talán egy kis tavacskát is megtöltene. Minden nap hiányzott. És tudjátok, hogy igazán mi volt az, ami hiányzott? Valahogy nem konkrétan az anyám, hiszen rá egyáltalán nem emlékszem. Nem. Maga az Anya, az hiányzott. Egy anya, akinek a gyermeke lehetek. Aki szeret. Akinek fontos vagyok. Akinek fontos, hogy jól legyek, boldog legyek, törődik velem és gondoskodik rólam.

Nagyon sok évig minden nap fájt a hiánya. Bármi történt is velem, fájt, hogy nincs ott. Nincs kitől tanácsot kérni, nincs kihez fordulni a bajban, nincs kinek megmutatni a gyerekemet, nincs kivel együtt örülni, nincs kitől tanulni az életet, a háztartást, a gyereknevelést.

Ez nyomta rá bélyegét az életemre, mindezek hiánya. Amiket sosem kaptam meg. Mennyi elmaradt ölelés, puszi, simogatás, nevetés, játék! Mennyi kedves szó, odaadás, vigasztalás! Akkora hiányok ezek, amiket soha nem lehet pótolni. Ezeket soha senki nem tudja pótolni. Ez az én legnagyobb bánatom.

Nem, már nem haragszom rá. Megbocsátottam réges-régen. És már oly sokszor elmondtam, hogy talán jobb is így, hogy nem ő nevelt fel. Halála után nagyon sok rosszat kaptam, de ha élt volna és mellette növünk fel, ki tudja? Talán nem is tudott volna minket jól felnevelni. Ez talány, nem is megyek bele, de amiket meséltek róla… Talán jobb, hogy így történt. Remélem, a lelke meglelte a békét. Csak remélem.

Ez életem legnagyobb fájdalma. Úgy látszik, még mindig nem vagyok túl rajta. Talán soha nem is leszek igazán. És mondom, nem is ő, inkább maga az Anya. Mindig is hiányzott az Anya. Soha nem kaptam igazi anyai szeretetet. Ez az, amit nem tudok feldolgozni, amin nem tudom túltenni magamat.

Sokan veszítettük el az édesanyánkat gyerekként. Ez borzalmas. Nem tudom, van-e olyan, aki ezt igazán jól fel tudta dolgozni. Én is élem az életemet, felneveltem a lányomat. Ha minden igaz, megtanultam szeretni is, szeretetet adni. Oly sok mindent egyedül kellett kiművelnem magamban és megtanulnom, mert nem volt példám, nem volt, aki megtanítson. Az Anyát pedig soha senki nem tudja pótolni. Mert a pót az nem az igazi. Ő egészen más, ahogy mi is más vagyunk neki.

Mindig is szerencsésnek tartottam azokat, akiket felnevelt az édesanyjuk. Akik már felnőttek, amikor meghalt az anyukájuk. Mert őket felnevelték, szerették, tanították, vigasztalták, ott voltak, amikor kellettek. Mennyire hálásak lehetnek, hogy életük sok évében ott volt az anyukájuk.

Azt azonban már el sem tudom képzelni, milyen lehet felnőttként elveszíteni egy anyukát. Aki ott volt, aki kísért, akire lehetett számítani. Mert ott volt, együtt voltak, család voltak. Ha így megy el valaki, akivel sok-sok emlék van és sok-sok szeretet… el sem tudom képzelni, hogy ez milyen fájdalom lehet. Elveszteni azt, akinek mi voltunk a legfontosabbak ebben az életben. Aki örült, hogy vagyunk neki. Azt hiszem, nekem is megszakadna a szívem.

De ezt nem ismerem.

Persze, az élet rendje, hogy a szülő menjen el előbb, de nem mindegy, hogy mikor és hogyan és miért.

Szeressétek hát az anyukátokat, ameddig csak lehet. Még ha nyűg is, de ő szült, felnevelt benneteket. Képességeihez mérten biztosan mindent megtett értetek.

Erős vagyok, sok mindent túléltem, sokszor felálltam a padlóról. De ez az egy dolog, ami miatt mind a mai napig fáj a lelkem és sosem gyógyul be, hogy nem volt édesanyám.

 

Ezt csak azért, mert az orgona az én kedvenc virágom.