Van
egy ismerősöm, akivel csak ritkán, de azért szoktam találkozni.
Még ha csak egészen rövid időre is. Kicsit beszélgetünk, aztán
mindenki megy a maga dolgára. A könyvemről vele még soha nem
beszélgettem, de múlt héten szóba került. Meglepetésemre
azonnal kért ő is egyet. 😌
Először
úgy voltam vele, hogy nagyon szívesen adom neki ajándékba, hiszen
ő is már többször megajándékozott. Ekkor kaptam tőle a
következő meglepetést. Azt mondta, hogy köszöni, de ő a
vásárlással szeretné támogatni az írói munkásságomat. 😯
Hogy őszinte legyek, ahogy ezt mondta, egy pillanatra elakadt még a lélegzetem is. Mert ilyet így még soha senki nem mondott nekem. Még soha senki nem mondta, hogy munkának tekintené és úgy is becsülné és olvasná az írásaimat.
Amúgy
imádom az ilyen először mondott dolgokat. 💗💗💗
De őszintén szólva, eddig igazából én is csak hobbinak tekintettem. Hiszen imádok írni. Ez amolyan lételemem. Soha nem úgy vettem, hogy én most dolgozom, hanem leírom a bennem lévő gondolatokat, csak, mert egyszerűen ehhez van kedvem. Mert kikívánkoznak belőlem a szavak. Mert látható formát akarnak ölteni a papíron.
Ám ezzel a néhány fajsúlyos szóval, amit az ismerősöm mondott, hirtelen bekapcsolt nálam valami. Mennyire igaza van?! Nagyon is. Hiszen az írás valóban egy munka, néha kicsi, de néha egészen nagy.
Abban
a pillanatban erősen felértékelődött bennem az írás. Az
írásom. Benne van sok időm, energiám, milliónyi gondolatom,
érzésem.
Mikor az első könyvet megírtam… Nem, kezdjük elölről!
Mikor
az első könyvem első fejezetét megírtam, még nem gondoltam
arra, hogy ebből könyv lesz. Hogy én írni akarok. Csak egy
élménybeszámoló volt. Csak leírtam, ami történt. Valahogy
kikívánkozott belőlem. És csak írtam és írtam. Már nem is
emlékszem pontosan, de mintha vagy tíz oldal is lett volna. Aztán
jöttek az újabb találkozók, születtek az újabb fejezetek. 😊😋😉
Nos, ez a könyv soha nem fog könyv formájában megjelenni és nyilvánosságra kerülni. Lehetne a címe, hogy Lepedőakrobata kalandozások. Persze nem ez a címe, csak így akartam nektek elmondani a témát és, hogy miért is nem nyilvános. Rajtam kívül egyedüli olvasója az, akivel kalandoztam. Na igen, miután teljesen kész lettem vele, elküldtem neki. Jól van ez így.
Ha belegondolok, akkor ezt már jó néhány éve írtam. Kilenc éve kezdtem. Az évek alatt íródott, született folyamatosan. Már amikor úgy alakult. De már évekkel ezelőtt befejeztem a könyvet és a kalandozásokat is vele. Nem akartam tovább írni, így szűk 300 oldal lett.
Akkoriban más hobbim is volt: ott voltak a gyöngyök, a rajzolás, a szappanozás, így alapvetően nem sokat írtam.
Majd egyszer csak elkezdett születni a Lépcsőfok. Sokan kérdezték már, de sem akkor nem igazán tudtam megmondani, sem most, mert egyáltalán nem emlékszem, hogy kezdődött, hogy ezt megírjam. És miért? Miért ne? Csak annyit tudtam, hogy valakinek ezt is meg kell írnia. Imádtam írni azt a könyvet. Azt már füzetekbe írtam tollal. Mennyire szeretek ülni a füzet felett és nézni, ahogy a szavak megszületnek, látható formát öltenek! Figyelem a betűimet, az írásomat. Szépen írok-e vagy csúnyán? Szeretek szépen írni, bár ez most éppen nem a legszebb, mert a kétbetűsben vagyok. Lassan menni kell munkába, de muszáj leírnom a gondolatokat.
Igen, azt akartam még mondani, hogy tudok többféleképpen is írni és mindegyiket szeretem. Most maradjunk csak az egyszerű, balról jobbra, jobbkezes írásnál!
Régóta figyelem magát az írást magamnál. Egészen konkrétan azt, ahogy a toll találkozik a papírral. Figyelem, milyen betű íródik, milyen a formája, milyen a képe. Szép vagy kevésbé az. Egy-egy betű.
Tudjátok, hogy bármikor írhatok másféle írással? Ahogy éppen gondolom. Az emberek általában egyféle írásképpel rendelkeznek, néha, például kapkodáskor ez változhat. De általában mindig ugyanúgy írnak.
Én azt figyeltem meg magamon, ha akarok, akkor máshogy írok. Ha tudatosan odafigyelek az írásomra. Kicsi, kerek betűkkel, dőlt betűkkel, nagy betűkkel és most jött egy legújabb, amit kicsit sűrűbb, hosszúkás betűkkel való írásnak hívok. Persze a különböző variációkat asztalnál, kényelmesen lehet gyakorolni. Nem úgy, mint a térdemre fektetett füzetben, ahol éppen ráadásul gondolatfolyam kívánkozik ki, amit gyorsan le kell írnom.
Az
évek során mindig valamit próbálgattam írni. Hol az álmaimat,
amik olyan színesek és mozgalmasak voltak mindig is és egy éjszaka
többet is láttam, hogy mire ezeket leírtam, fél nap is elment
velük. Akkor ezt egy kicsit nyűgnek éreztem és fel is hagytam az
álmok leírásával. Valahol még megvannak ezek is. Már
sok-sok-sok-sok füzet tele lenne velük, ha még mindig írnám
őket. Talán majd egyszer újra. 😌
Próbálkoztam számtalanszor a naplóírással, de valahogy ez nem az én műfajom volt, úgyhogy ezeket is mind feladtam néhány hét után.
Emlékeztek
a néhány évvel ezelőtti maradj-otthon akcióra? Talán 2020-ban
lehetett. Ki tartja ezeket számon? 😂😂
Akkor történt. Belekezdtem egy könyvbe. Igaz, hogy azt csak gépen írtam, de írtam. Írni akartam. Felbukkant és le kellett írnom. Szerelmes voltam az írásba, ahogy ma is az vagyok. És a történetbe is. 😍 A történetet az életemből merítettem részben és persze beleszőttem a fantáziámat is. Aki ismer és olvasná ezeket a könyveimet, könnyen fölfedezhetné egyik-másik szereplő élő mintaadóját.
Ez a könyv ebben a röpke egy hónapban született. Nem lett hosszú, csak közel kétszáz oldalas. Egy romantikus regény. Ó, mennyire szeretem! Azóta is előveszem néha, átolvasom, talán valamit alakítok is rajta. Biztos, hogy nem tökéletes a könyv és talán nem is felel meg a szabályoknak, de ez engem egy cseppet sem érdekel.
Mikor
a Lépcsőfokot írtam, a hölgy, aki korrektorálta (ilyen szó nincs, de ne foglalkozzatok vele! 😘) nekem, azt
mondta, ne foglalkozzak azzal, hogy ki mit mond, hogy milyennek
kellene lennie, mit hogyan kéne írni, csak írjam, ami jön. Ezzel
azóta is így vagyok és neki is nagyon hálás vagyok, amiért
akkor ezt mondta. 💝
Megvolt
hát az első romantikus regényem is. 😊😍
Aztán volt, hogy megint hónapokig nem jött semmi ihlet.
A
következőt egy álmom alapján kezdtem írni. Füzetbe persze.
Megvolt az alapsztori, írtam lelkesen a fejezeteket egymás után.
Majd valahogy hónapokig megint pihent, nem akart a létezésbe
jönni. Vagy kilenc hónapot vártam rá. Én meg már majdnem
kétségbe estem, hogy mi lesz vele. Talán elveszett? Elpártolt
tőlem az ihletem? 😢
Közben írtam néha a blogba, jártam dolgozni, alkottam más vonalakon. De csak visszatért a történet és újra belefogtam. Elkezdtem írni újra a füzetbe és láss csodát, a történet elkezdte a saját életét élni. Saját magát írni. Írtam, írtam lelkesen és fogalmam sem volt, mi lesz a következő mondat. Csak jött és jött. Amikor pedig begépeltem a meglévő fejezeteket, újabb átalakulásokon estek át. De ezekről már biztosan írtam egy korábbi bejegyzésemben.
A lényeg, hogy ezt a könyvet is nagyon lelkesen írtam. Néha persze jött más ihlet is, így annak írásába is belefogtam. Van egy, amelyik félbe maradt. Olyan mélyről jött belőlem a történet és közben annyira egy másik világba kerültem, hogy tutira igaz lehet. Éppen ezért ettől a történettől kicsit megijedtem és abba is hagytam. 😱 Tervezem, hogy folytatom és befejezem. Az egy teljesen másik világba visz. Amúgy nagyon érdekes és nagyon szerettem a történetet is meg írni is. És közben teljesen benne élni a történetben. Ahogy persze máskor is.
Amúgy
a másik könyv is, amin dolgoztam, olyan dolgokat, történéseket
ír le, amik látszólag a fantáziám szüleményei, de időközben,
vagyis jóval az után, hogy befejeztem, bebizonyosodott, hogy olyat
is írtam, ami a valóságban is igaz, megtörtént, tény.
Gondolhatjátok, hogy ezen ilyenkor hogy meglepődöm! 😮😯😳
Persze ez a könyv is olyan, hogy a saját életemből vettem példákat, történéseket. Hogy melyek ezek, az maradjon az író titka. 😉 Ezt a könyvet fejeztem be pár hónappal ezelőtt. Nagyon tetszik, nagyon szeretem. Még nekem is meglepetés volt, hogy mi lesz a vége, de részletesen abban a korábbi bejegyzésben írtam erről is.
Amikor
még benne voltam ebben a könyvben, már akkor felbukkant bennem egy
újabb ötlet, újabb történet. De csak a fejemben forgolódott
egyelőre. Még nem akart papírra kerülni. Néha úgy előszedtem a
fejemben, nézegettem, gondolkodtam rajta. Valahogy még
megfoghatatlan volt. Nem akarta megmutatni magát, még a kezdetet
sem. Néhány hete írtam egy első fejezetet, de nem lett az igazi.
Nem tudtam átérezni. Így hát megint félretettem és csak vártam.
Néha eszembe jutott, de inkább csak hagytam, hogy magától
bukkanjon fel. Végül most hétvégén megtörtént. 😁😁
Megírtam az igazi első fejezetet. Legalábbis nagyon remélem, hogy ez az igazi. És persze nem fogjátok elhinni vagy nem fogtok rajta csodálkozni, de egészen más lett, mint amit előre terveztem. Mondtam, ha egyszer belemerülök, a történet onnantól már önmagát írja és én csak eszköz vagyok a számára.
Ó,
én kis buta! Majdnem elfelejtettem, hogy a Lépcsőfok folytatása
is már születőben van. Már pár hónapja belekezdtem, be is
gépeltem, aztán ő is megpihent. Valamire várt. De most megint
felbukkant és a hétvégén hozzá is írtam egy-két fejezetet. 😍😍
Szóval,
csak hogy összegezzem, amiért belekezdtem ebbe a bejegyzésbe.
Hálás vagyok a kedves ismerősömnek azokért a szavakért. Így
most már ő is, mint néhány másik ember, szintén megihletett és
megszülethetett ez a bejegyzés. Ez az egyik oka, hogy szeretek
emberekkel beszélgetni. Tudnak olyat mondani, ami elindít bennem
valamit, amit viszont muszáj leírnom. Ilyen ez a popszakma –
ahogy szokták mondani. 😉😁😁😄😄
Szeretem,
amikor megihletnek az emberek. Ez az egyik legjobb dolog a világon.
Sok más mellett. Köszönöm most éppen Neked! 😘
Szerintem
az írásból magára fog ismerni. 😊💙
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése