Bátortalanság

 „Miért is bonyolítanád az életedet?

Hiányzik valaki? Hívd fel!

Találkoznál vele? Hívd el!

Megértésre vágysz? Magyarázd el!

Kérdésed van? Kérdezz!

Valami nem tetszik? Mondd el!

Tetszik valami? Mondd el ezt is!

Vágysz valamire? Kérd, kérd, kérd!

Szeretsz valakit! Mutasd ki!

Boldogságra vágysz? Légy boldog!

Az élet egyszerű. Éld és élvezd!”

Ezt az idézetet egy közösségi oldalról hoztam és pontosan remekül passzol ahhoz, amiről írni akarok. Éppen, ahogy felbukkant a téma bennem, erre megjelent ez az idézet. Már megint egy kis varázslat. Na tessék!😉

Lehetne inspiráló és bátorító, de már az is nagy dolog, hogy már megint pontosan jó időben bukkant fel valami.

A bátorságról akartam írni. Vagyis inkább annak hiányáról nálam. Nem mindenben hiányzik, csak egy-egy dologban.

Írni is éppen azért akartam róla, mert valakivel beszélgettem és felmerült a szóban forgó dolog, én meg bevallottam, hogy ez ügyben éppenséggel hiányzik belőlem a bátorság.

Most annyira betalált nálam ez a bátortalanság dolog, hogy magam is meg vagyok lepődve, éppen ezért írnom kell róla. Az állacskám leesett és a szívem sírva fakadt. Olyan hirtelen támadtak meg ezzel kapcsolatban az érzések. Nem gondoltam volna, hogy ilyen erős reakcióm lesz erre a témára.

Nem siránkozós poszt akar ez lenni, remélem, nem is az lesz. Csak feljöttek bennem dolgok és ezzel is próbálom feldolgozni, megdolgozni, átalakítani magamban. Számomra ezért is jó az írás.

Konkrét személyleírást nem fogok adni arról, akiről szól a téma. Akivel szemben oly bátortalan vagyok.

Hirtelen ezer gondolat kezdett cikázni a fejemben.

Miért vagyok bátortalan, vagyis gyáva? Miért nem merem megtenni azt a lépést? Miért és miért?

A válasz talán egyszerű vagy csak annak képzelem. Mert félek a visszautasítástól. Félek attól, hogy aztán többet nem látom az illetőt, pedig jó vele néha találkozni, beszélgetni. Mert mi van akkor, ha összeszedem a bátorságomat és elmondom, ami bennem van? Mi van akkor? Nem is tudom. Lehet számomra pozitív és negatív is a reakciója. És mégis, inkább maradok a bizonytalanban, csak ne kelljen a lehetséges negatív végkifejlettel szembesülni.

Akkor meg jöttek az újabb gondolatok, amik sokkal messzebbre nyúlnak vissza. Miért bennem a gyávaság? Miért félek a visszautasítástól? Miért félek egy negatív visszajelzéstől? Vajon honnan erednek ezek belőlem? Lehet, hogy ezt is valahonnan nagyon régről hoztam?

Egész életem arról szólt, hogy igazából soha nem kellettem senkinek. Sem a szüleimnek, sem a nagyszüleimnek, rokonoknak. Soha nem volt olyan férfi (legszívesebben csak pasit írnék), aki úgy igazán szeretett volna. Valahogy mindig egyedül voltam. Mindenre magamra maradtam. Mindent egyedül kellett megoldanom, rájönnöm, sokszor megcsinálnom, túlélnem, megharcolnom. A kapcsolataimban is rendre magányos voltam és egyedül a saját gondolataimmal, érzéseimmel, bajaimmal. Akkor mégis honnan lenne meg bennem a bátorság, hogy azt feltételezzem, hogy felvetésem pozitív viszonzásra talál? Honnan lenne meg bennem a feltételezés, hogy bárki is többet szeretne tőlem, többre tartana, mint egy beszélgetés? Honnan is gondolhatnám, hogy bárkinek is számítanék? Honnan is vehetném, hogy valaki képes lenne szeretni engem? Képes lenne engem szeretni?

Én is a szeretetre vágyom, hogy szeressenek, hogy valaki szeressen tiszta szívből, de ilyen belső kérdésekkel, gondolatokkal, érzésekkel hogyan hihetném, hogy tényleg igazán szerethető vagyok???

Igen, most aztán nagyon érzem a múltam árnyait. Sokat gondolkozom ezeken amúgy is mostanában. Jó, jó, feldolgoztam bizonyos dolgokat, bizonyos szintekig talán, de tudom, hogy valahol a mélyben még vannak olyanok, amikkel nem tudok megbirkózni. Igen, tudom, felnőtt vagyok, élem a saját életemet, megyek az utamon, de valahogy elég nehezen jutok előre.
Sokszor ezért is merülnek fel bennem a kérdések, hogy vajon mit is hozhattam magammal, ami még mindig ennyire hat rám? Mert azt ugye mindenki tudja, hogy a tudatalattiban ott van életünk minden egyes pillanatának minden történése és bizony onnan, a mélyből hat ránk. Ezért is kellenek bizonyos esetekben terápiák, feldolgozások, segítségkérések. Hisz tudjátok, hogy én is igyekszem a tőlem telhető legtöbbet megtenni azért, hogy a múlt ne szóljon bele az életembe. Tudatosan nem is szól bele, mert nem hagyom, hogy azok a régi történések irányítsanak. Ne aszerint ítéljem meg magamat és ne aszerint gondolkodjak, cselekedjek. Csak hogy van itt egy kis bibi. Ami lent van a tudatalattiban, azzal nem tudok semmit kezdeni. És az érzésekkel sem. Mert lehet, hogy a történéseket nem hagyom, hogy hassanak rám, de biztos, hogy minden esetben voltak mindenféle érzéseim is, és ezek még mindig itt lehetnek bennem valahol. A tudatalattimban? És ezek az érzések, amik úgy belém égtek, hogy bizony tudattalanul is hatnak rám. A szavakkal, a történésekkel még meg tudok birkózni, de az átélt érzésekkel, úgy látszik, még mindig nem teljesen. Mert lelkemnek olyan szintjén vannak, amihez nem férek hozzá.

Az írásaimból is láthatjátok, hogy igyekszem pozitív szemlélettel élni az életemet, de bizony néha vannak hullámvölgyeim. Néha jó mélyek, amik szinte elnyelnek. Leginkább ilyenkor bukkannak fel bennem ezek a kérdések, hogy mi van még eltemetve bennem? Mit kell tennem, hogy rájuk lássak? Mit kell tennem, hogy feloldjam őket? Mit kell tennem, hogy átalakítsam őket? Mit kell tennem, hogy ne azok hassanak rám? Mit kell tennem, hogy ne gátolják az életemet? Mit kell tennem, hogy elengedjem őket? Mit kell tennem a saját magam érdekében?

……… Tudjátok, imádok írni, de ezt már számtalanszor megosztottam veletek. És most is. És azért írom ezt, mert ahogy írom ezt a bejegyzést, a legutóbbi bekezdés kérdéseit, már bukkan is fel bennem a válasz. Lassan jön, érzem, lassan is fogalmazódik, de jön. Rám talált. Már csak az a kérdés, hogy tudom-e hasznosítani? Szinte fizikailag is érzem, ahogy megtalál a felismerés, hogy mit kellene tennem. Éppen elmosolyodik bennem. Jesszusom! Itt vigyorog nekem rendesen, hogy eddig miért nem kerestem. Hogy eddig miért nem fordultam hozzá.

Ó, még nem teljes valójában bukkant fel bennem, de érzem őt. Nem nevet ki. Ő csak jókedvében mosolyog, hogy végre rátaláltam, felismertem.

Ennyi volna az egész? Elkezdem kiírni magamból és erre ilyen hirtelen megjön a válasz? Tényleg? Valóban ennyire egyszerű volna? Oké, oké, nem kételkedem, nehogy elmenjen.

De még mindig nem látom teljesen tisztán, teljes valójában. Talán most elég volt, hogy csak felbukkant, hogy lássam, megvan és szép lassan fogja magát megmutatni. Nagyon kíváncsian várom.

Lehet, hogy nektek zagyvaságnak hangzik, amit írok, de azért bízom benne, hogy nem vagyok teljesen érthetetlen és valamennyire legalább értitek, miről hablatyolok.

Na, most persze ez nem jelenti azt, hogy hirtelen meg is oldottam magamban a dolgot és most már bátor is vagyok. Ó, nem. Ehhez még idő kell. Még jól meg kell forgatnom magamban a dolgokat. Még gondolkodnom kell rajta. Érlelnem. Áteresztenem az érzéseimen, a lelkemen. Még hagyni, hogy hasson rám, hasson minden érzékemre, érzékelésemre, érzésemre. Hagyni, hogy kiforrjon, hogy megjárja a maga útját bennem. Hogy megmutassa a többit is, mit hoz magával, mit járhatok még be vele. Hagyni, hogy egyelőre vigyen, amerre csak akar, hogy megmutassa, amit akar.

Hinné az ember, hogy ha már felnőtt, maga mögött hagyott mindent. De kiderül, hogy mégsem. Nagyon nem. Mert a nehézségeink bizony nagyon sokszor ezekből a régen megélt érzésekből, érzetekből, érzékelésekből fakadnak és mi még csak nem is sejtjük. De ha már rájöttünk, akkor tudunk vele mit kezdeni. Akkor jöhet a feldolgozás.

Hát, úgy látszik, erre talán most érkezett el nálam az idő. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz belőle, mire jutok vele, sikerül-e meghaladnom. Mert azt érzem, azzal, hogy felbukkant, azzal, hogy írok róla, valami elindult bennem. Igen, nálam ez így megy. Érzem, ahogy kicsit tisztul a kép is. Érzem, ahogy ez a téma, a bátortalanság most jobban megmutatja magát. Hiszen meghaladni, feldolgozni is csak azt tudjuk, amit képesek vagyunk meglátni.

Azt hiszem, most valami komoly dolgot érintettem magamban. Ez kívánkozott ki. Ez is olyan, mint sok más írásom, hogy olyan mélyről jön, hogy utólag fogalmam sincs, miről írtam. Így újra és újra vissza kell olvasnom, hogy egyáltalán tudjam, mit akart a lelkem közölni. Mert úgy szaladgálnak az ujjaim a billentyűzeten, mint akik meg sem akarnak állni. Milyen érdekes, hogy ilyenkor sokkal kevésbé ütöm mellé a betűket. Igen, velem is előfordul, mert kapkodok.

Ezért is biztatnék mindenkit az írásra. Olyan mélységek tárulhatnak fel, olyan megoldások születhetnek, olyan varázslatok történhetnek, amiket tudatos énünkkel nem igazán láthatnánk meg.

De ezt itt most be is fejezem, mert már nem akarom bonyolítani a dolgokat. Mindenesetre örülök, hogy ez most kikívánkozott belőlem, mert sok minden a felszínre tudott most jönni. Valami még csak éppen, hogy kibújt a felszín alól, más meg próbálkozik. Érzem és látom is. Talán jutok is velük valamire.

Most búcsúzom, jó éjszakát!