Tavaly nagy lelkesedéssel írtam minden egyes nagyobb túrámról nektek. Úgy voltam, hogy ezt idén már nem fogom csinálni. Vagyis nem írok a túráimról. Most mégis kénytelen vagyok ezt a véleményemet megmásítani. Hogy miért? Nem csak a túra miatt, hanem azok miatt is, amik a túra alatt történtek velem. A tapasztalatok és megdöbbenések miatt is. És mert az egész egyszerűen fantasztikus volt.
Már a hét elején megint elkezdett mocorogni valami a bensőmben, ami egy érzés volt, hogy most már neki kell vágni újra a túrázásnak, menni kell ki a hegyekbe, az erdőkbe. Akárhová is, de menni kell. Egy hosszabb túrára. Tudjátok, kicsit valahogy nem tudok menni. El is terveztem, hogy szombaton menni fogok. Az idő is jónak ígérkezett.
Pénteken már teljesen be voltam zsongva, hogy másnap végre újra nekivághatok valamelyik útvonalnak. Az egyik kedvencem lett: Dera-szurdok és Hosszú-hegy.
Előző nap vettem egy kabátot magamnak, ami melegít is, vízálló is. Ha már hegynek megyek, szükség lesz rá. Mert ugyan jó idő van, de ki tudja, hogy a hegyen milyen lesz. Vettem egy új hátitatyót is, ami más, mint a drága pirosom. Mindkettőt szeretem, de az újba könnyebb volt pakolni. Természetesen, mikor nekiindultam, még alánacit is vettem magamra, mert azt hittem, a szurdokban és a hegyen is az erdőben jóval hidegebb lesz.
Hát itt a városban hidegebb volt, azt kell mondjam. Legalábbis fáztam. Igaz, hogy még nem nagyon mentem, nem tudtam úgy kimelegedni, de hűvöske volt.
Kalandjaim is voltak. Nagyon hamar odaértem Pomázra. Megyek a buszmegállóba, megállok az egyik állásnál, ott áll egy busz. A sofőr rám köszön, kérdi, hova megyek. Megmondom. Mondja, hogy a másik állásról fog menni a busz. Odasétálok. Nézem, hát még közel háromnegyed óra van az indulásig.
Eredeti utazási terveim szerint a következő hévvel érkeztem volna, akkor nem kellett volna sokat várni a buszra. De elértem egy korábbi hévet, így felpattantam rá és fél nyolckor már Pomázon voltam.
Úgy döntöttem, hogy nekiindulok gyalog a településnek és majd az egyik buszmegállóban bevárom a buszt. Felszállok rá és irány Pilisszentkereszt. Jó 35 percet sétáltam, majd negyed órát vártam a buszra, mert késett. Mikor szállok fel a buszra, a sofőr ugyanaz volt, aki azzal a másik járattal volt, de másik településre is ment. Úgy látszik, visszaért onnan. Köszön, köszönök.
- Idáig el tetszett sétálni? - kérdi meglepetten.
- Igen. Inkább sétálok, mint várok háromnegyed órát a megállóban. Amúgy is szeretek sétálni – válaszoltam. Ő meg csak mosolygott.
Hihetetlenül jó érzés volt végre újra kint lenni a természetben. Más, mint itt egy liget. Sokkal másabb. Csend van és nyugalom. Megint a szurdok felől indultam. Ha hiszitek, ha nem, úgy nagyjából tíz perc után úgy éreztem, hogy én megsülök abban a kabátban. Persze már Pomázon is kimelegedtem a sétától, de itt nem is gondoltam volna, hogy ennyire jó idő lesz vagy, hogy ennyire melegem lesz sziklák és fák között, egy duzzadt vizű, csobogó patak mellett. Új kabátkám máris a táskába került. Egy szál rövid ujjú pólóban mentem tovább.
Kicsit kalandos volt a szurdok, mert nem minden átkelésnél volt híd, így néha bizony köveken és farönkökön kellett átegyensúlyozni, és mindig szerencsésen sikerült. Egyszer sem pottyantam a vízbe. Ügyes voltam. Nagyon jó volt, hogy egyedül voltam ott, nem találkoztam senkivel. Ilyen korán kevesen is szoktak lenni még jó időben is.
Kiértem a szurdokból, folytatom utamat az erdőben. Már ekkor olyan szinten melegem volt, hogy úgy döntöttem, én bizony az alánacit is leveszem. Találtam egy nagyobb követ, leültem rá, és az erdő kellős közepén nekiálltam vetkőzni. Körülnéztem, sehol senki. Mikor már majdnem végeztem, felbukkant egy fiatalember. Még a kövön ültem bugyiban, épp húznám fel a nacimat, mikor közel ért.
- Elnézést kérek a zavarásért – mondta ő.
- Semmi gond, csak túlöltöztem, azt hittem, hidegebb lesz – válaszoltam teljesen nyugodtan, miközben a nacimat húztam fel.
- Nekem is már kicsit neki kellett vetkőznöm. Nagyon jó idő van – mondta mosolyogva.
Mit tud tenni az ember? Csak mosolyog egy ilyen szituációban. Gondolom, ő is zavarban volt, amúgy én is. Meg is lepődtem magamon, hogy képes vagyok egy ilyen helyzetet ilyen lazán kezelni. Mert ugye én igyekszem nem mutogatni magamat sehol sem. De valahogy itt az erdőben ez egészen más volt. Jó, nem meztelenkedtem volna.
Tudjátok, az nagyon furcsa, hogy ha nadrág van rajtam, akkor egészen máshogy érzem magamat, talán egy kicsit a viselkedésem is más. A tartásom is néha. Tényleg furcsa érzés. Fiúsabb érzés. Persze hegyet mászni tényleg jobb a naci, de egészen meglepő, hogy mennyire másképp érzem magamat benne.
No, felmentem aztán a hegyre. Meglepően tempósan mentem. Pedig azt tartottam magamról, hogy lassan haladok. De ezt figyeljétek! Simán felmentem úgy a hegyre, hogy közben nagyon kevésszer álltam csak meg. Tényleg csak a meredekebb részeken, azokon sem 10 méterenként. Továbbra is csak pólóban voltam felül. A hegyre felfelé érve érezhető volt, hogy fúj a szél. Hiába a napsütés, azért a szélfújás eléggé le tudja hűteni a levegőt. De nem fáztam egy cseppet sem. És bizony alaposan meg voltam ezen is döbbenve. Bizony, itt nyert bizonyosságot, hogy a reggeli hideg zuhanynak van hatása. Már nem vagyok olyan fázós, mint korábban. Ha valaki mondjuk tavaly azt mondja nekem, hogy február 10-én egy szál pólóban fogok felmenni a hegyre, ahol eléggé fúj a szél, biztos azt mondtam volna neki, hogy meg van bolondulva. És tessék! Itt sétálok egy pólóban.
Azt hozzá kell tennem, hogy a légzésemre is igyekeztem figyelni és azt hiszem, ez is segített. Nem mondom meg, hogy lélegeztem, nem akarok senkit ezzel tanítani, mert még magam is nagyon kezdő vagyok.
Ahogy már előzőleg írtam, elolvastam Wim Hofot meg az egyik tanítványa könyvét. Tudjátok, rövidnaciban fel a jeges hegyre. Aztán láttam egy ismerősöm is megosztott magáról egy ilyen képet. A munkahelyemen a kolléganőmmel még viccelődtünk is azon, hogy ha eleget gyakorlok, akkor akár még bikiniben is felmehetek majd egyszer egy ilyen hideg, jeges hegyre. És tudjátok, tényleg hihetetlennek hangzik meg látszik, hogy ezt megcsinálják az emberek. De azok után, hogy én egy nagyon vékony, légáteresztős technikai pólóban voltam fent a hidegben, mikor mások pulcsi, sapka, kabát, kesztyű kombóban jöttek velem szemben, már nem is tartottam annyira lehetetlenségnek, hogy az ember képes ilyet megtenni. Biztosan bolondnak néztek. Tényleg nem fáztam. És most már azokat is értem, akikkel a Csóványosra felfelé találkoztam a nagyon hideg, nagyon szeles és ködös időben. Ők rövidnadrágban és pólóban voltak, én meg jól bebugyolálva. Most még élveztem is azt a hűvös levegőt, ami érte a bőrömet.
Még valami, amiért most megírom ezt a bejegyzést. Az idő. Tavaly ezt a túrát legalább négy és fél-öt órában tettem meg. Visszaolvastam, miszerint 6 órát mentem nagyjából. Elárulom nektek, hogy most, attól a pillanattól fogva, hogy leszálltam a buszról, addig a pillanatig, míg ismét felszálltam egyre, összesen három és fél órát mentem. 3 és fél! Elhiszitek ezt?! Még én magam is alig hittem el, hogy ennyi idő alatt megtettem ezt a távot. Felmentem a hegyre és le is jöttem. Meglepő tempóm volt. Nem terveztem, hogy sietni fogok, szerintem nem is siettem, de valahogy a lábaim csak vittek előre, nem igazán akartak megállni.
Az időszámításom: kb. háromnegyed kilenc volt, mire a busz odaért. Fél egy előtt pár perccel értem ki az szurdok előtti susnyásból. Hát így jött össze a jó három és fél óra. Azért is így, mert az elején még megálltam egy kisdologra, aztán kaját vettem elő, aztán kabátot raktam el. Szóval, három és fél órát mentem.
Azt hittem, óra ötven körül jön a busz, van még egy kis időm pihenni. Mikor azonban már majdnem a főútnál jártam, látom, hogy ott húz el a busz előttem. Na, ezt sem fogom már elérni. Aztán láttam, hogy megáll a megállóban. Intsek neki és fussak, hogy várjon meg? Pár másodpercig még hezitáltam, majd futásnak eredtem és intettem a sofőrnek, hátha észreveszi a tükörből, hogy futok és megvár. Már éppen indexelt, hogy kiáll a megállóból, de hirtelen megláttam, hogy megváltoztatta az indexelést és maradt a megállóban. Én pedig lihegve, de fel tudtam szállni a buszra. Nagyon hálás voltam a sofőrnek, hogy megvárt. Egy idősebb úr volt. Többször is megköszöntem neki, még akkor is, amikor végül Pomázon leszálltam. Nagyon kedves volt, mosolyogva mondta, hogy nagyon szívesen. Minden jó kívántam neki és integettünk egymásnak.
Összegezve, úgy talán valamivel több, mint négy órát mentem. Ebben benne van a jó fél óra gyaloglás Pomázon. Valamivel több, mint húsz km-t tettem meg. Azért az nem rossz, ha az ember erdőben, patakon átkelve, egyensúlyozva, hegyen föl is megy. Higgyétek el, én magam is igazán meglepődtem ezen a teljesítményemen. És ami még a pláne a dologban, hogy nem éreztem utána magamat fáradtnak. Nem úgy, mint tavaly, amikor egy ilyen túra tovább is tartott, lassan is haladtam és a végén még úgy elfáradtam, hogy alig volt erőm hazajönni vagy majd elaludtam a buszon, a héven. Most azonban semmi ilyesmi.
Nos, hát ezért írtam ezt meg nektek. Hogy elmondjam, hogy még a kevés edzésnek is mekkora hatása van. Hosszú kihagyás után január közepén kezdtem újra az edzést. A hideg vizes zuhanyt pedig minden reggel tartom. A teljesítményemből látom, hogy tényleg mekkora haszna van ezeknek. Hogy mennyire érdemes csinálni bármit, ami javít a teljesítményünkön – bármiről legyen is szó – vagy hozzájárul, hogy jobban érezzük magunkat.
Bár az igaz, hogy lett egy kevés izomlázam, de nem jelentős tényleg.
Hoztam pár képet, hogy lássátok, milyen szép volt a hely még így is, hogy még kopaszok a fák és néha milyen helyeken kellett átkelni a patakon. Jaj, és egyszer, fölfelé menet láttam három őzet, ahogy szökdelnek fel a hegyre. Lefotózni nem volt időm őket.
Remélem, ti is kedvet kaptok ahhoz, hogy belefogjatok valami olyanba, ami jobbá teszi az életeteket, az egészségeteket.
Vigyázzatok magatokra! 😘💗
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése