Ma nagyon korán volt reggel. Még alig múlt fél négy, amikor megébredtem. Ahogy utazás, túrázás előtt nehezebben is alszom az éjjel, vagyis sokat forgolódom és megébredek, úgy ez nem volt másképp ezen az éjszakán sem. Így aztán mit volt, mit tenni, felkeltem. Összekészítettem a hátizsákomat, becsomagoltam a kajáimat, rendbe szedtem magamat, aztán nekivágtam a mai napnak.
Feltettem ugyan a nagy kérdést, hogy volna-e kedve valakinek velem tartani ezen a hétvégén egy nem hegymászós túrára, de mivel egy jelentkező sem akadt, megint egyedül indultam útnak. A mai útiterv: Királyrét - Kisinóc - Kóspallag körtúra. Az elején egy kicsit menni kell emelkedőn, ki is melegedtem annak ellenére, hogy alig négy fok volt. Egy darabig megint rövidujjúban mentem. Később azonban vissza kellett vennem a pulcsimat, mert elég hűvös volt. Most nem másztam hegyeket, úgyhogy annyira nem volt melegem. A baj az, hogy végig rajtam volt a pulcsi és mégis fáztam. Nem tudom, miért. Pedig elég lendületesen mentem. Bár az igaz, hogy a szél is fújt és most nagyon sok volt a sík terep vagy az alig emelkedő, esetleg lefelé menet. Még egy enyhe fejfájással is küszködtem ma. Nem is bántam, mára nem terveztem hegymászást. Néha ilyen "lapos" túra is kell. Persze azért ez sem volt rövid. Ez is olyan 30 ezer lépésre és 25 km-re sikerült. Időben nagyjából öt óra volt. Szerencsére most nem kellett olyan veszélyes patakokon átkelnem, de azért ez az út is eléggé próbára tett. Ugyanis a nagykerekű járművekkel jól szétbarmolták az utakat. Sok helyen nem volt járható maga az út. Hatalmas pocsolyák voltak. Meg nagyon sok volt a sár is. Most is volt, hogy mocsárjáró voltam, de igyekeztem kerülőutakat keresni. Amúgy az egész túra jó volt. Csendes és nyugodt. Csak ne fáztam volna. Most valahogy még el is fáradtam a végére.
Elég jó tempót mentem. El is gondolkodtam ezen. Régebben elég lassú tempóban sétáltam, hamar el is fáradtam és még csak megközelítőleg sem tudtam volna ennyit menni egy huzamban. Most persze már egyáltalán nem esik nehezemre. De ugye van itt egy nagyon fontos tényező. Mégpedig az, hogy heti négy napot edzeni járok és minden nap gyalog megyek le és fel a lépcsőn a nyolcadik emeletemre. Vagyis azt akarom mondani, hogy milyen sokat számít, ha az ember edzésben van. Mennyivel könnyebb megtenni egy ilyen hosszú túrát az erdőben. Éreztem persze a lábaimban és a hátsómban a km-eket meg az emelkedőket, de ez jóleső érzés volt. Éreztem az izmaimat. Hálás is voltam nekik és hálás azért, hogy most már lényegesen edzettebbek, mint régen. Akár csak egy fél évvel ezelőtt is.
Nagyon sokan mondják, írják, hogy az egyik legfontosabb, amit az ember megtehet a saját egészsége érdekében, hogy sportol. Minden nap mozog, sportol valamit. Edzi és fejleszti a testét. Igazából teljesen egyet tudok ezzel érteni. Én is sokkal, de sokkal jobban érzem magamat, mióta sportolok. Ez valóban nem régóta van így az életemben. A rendszeres sport az még fél éve sincs jelen az életemben. Az edzőtermet is novemberben kezdtem, aztán december-januárban volt egy 5 hetes kihagyás, különböző okok miatt nem tudtam menni sajnos. Úgyhogy idén január 16-án kezdődött számomra a rendszeres sport. Heti négy nap edzőterem, hétvégén túra, ha jó az idő és rendben vagyok, ha pedig nincs túra, akkor itthoni edzés. Tényleg nagyon fontos és nagyon jó, hogy eddzük a testünket. Soha nem gondoltam volna.
Azt hiszem, én az eddigi életemben most vagyok a legjobb formámban. Persze lehetek még jobb formában, ha marad az edzések rendszeressége és fejlesztése, de az biztos, hogy még soha nem voltam ilyen jól így a bőrömben. Hogy igenis képes vagyok nagyon kevés pihenővel végigmenni egy ilyen hosszú túrán. Hogy egyáltalán képes vagyok 25 km-t menni, ráadásul erdőben, hegyeken, szóval terepen, nem egy sík úton. Mert ezekben a túrákban ráadásul van bőven kihívás is.
A mai is tele volt mindenféle kihívással. Kezdve ott, hogy állandóan kerülgetni kellett a pocsolyákat az úton, mocsarason átgázolni. Kisebb patakokon átkelni, átugrálni. Volt olyan rész is, ami a bátorságomat is próbára tette. Ebben a körtúrában van egy kifejezetten körtúra jelzés is, amint egy darabig haladni kell. Nos, én nem csak egy darabig haladtam rajta, hanem teljesen végigmentem. Szóval, körtúra volt a körtúrában. Nem is lett volna ezzel baj, de az első része az elég vizes terepen ment. Egyszer csak bokrok mögül megláttam egy tavat is, nádas is volt, úgyhogy megint kicsit befigyelt a félelem, a víztől való félelem. Gyorsan igyekeztem távolabb is kerülni a helytől. Plusz még ez a körtúra egy olyan út volt, ahol láthatólag jó ideje nem járt senki. Mármint túrázók. Mert azért erre is voltak keréknyomok. De a jelzések megkopva a fákon, az utat néha keresni kellett. Egyszer majdnem el is tévedtem, mert nem találtam sem a jelzést a fán és nem látszott az út sem. Kicsit ijesztő volt, de hát hogy fedezzünk fel bármit is, ha soha nem tévedünk el vagy nem lépünk le az ismert ösvényről?
Szóval, a lényeg, hogy végigmentem ezen a körtúrán, amit nem is igazán tudtam, hogy hol kezdődik és hova lyukad ki, úgyhogy egészen meglepődtem, mikor kiértem arra a helyre, ami a nagy körtúrám egyik része volt. Bosszankodtam is, hogy már megint itt vagyok és vajon mit nézhettem el, hogy nem azon az úton megyek, ami a nagy körtúrám útvonala. Vagyis igazából ez a kisebb körtúra a körtúrámban pusztán a "véletlen" művel. De igazából nem bántam, hogy végigmentem rajta. Ott aztán senkivel sem találkoztam. És ugyanaz az erdő, de mégis úgy tűnt, mintha ez egy kihaltabb része lenne. Nem volt, csak ugye tényleg olyan volt, mintha arra már rég nem járt volna gyalog ember.
Tényleg csak azt akartam megírni, hogy mennyire jót teszünk önmagunknak, ha valamit sportolunk napi rendszerességgel. Mennyivel másképp érezzük magunkat és tényleg micsoda dolgokra vagyunk képesek. Én sem gondoltam volna mondjuk még egy évvel ezelőtt sem, hogy én ilyen hosszú utakat fogok megtenni és hogy bírni fogom. És még élvezni is. Mert tényleg imádom, hogy mehetek az erdőbe. Már amikor a buszról meglátom a hegyeket, az erdőt, mindig elérzékenyülök. Nem tudom, miért. Mintha tényleg hazamennék. Nem tudom, honnan az érzés, nem is számít. Az a fontos, hogy mehessek. A belsőm mindig hajt kifelé. Az sem számít, hogy csak a Börzsöny van meg a Pilis egyelőre az életemben. Úgyis alig ismerek pár útvonalat. De amúgy szeretem is ezeket a helyeket, már mindegyiknél vannak kedvenc helyeim. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy melyik erdőben megyek, valóban az a fontos számomra, hogy mehessek az erdőben.
Mindannyiótokat csak biztatni tudom, hogy mozogjatok valamit, ami nem a napi munka, rutin része, hanem valami más.
Most is hoztam, de csak néhány fotót.
Hálás vagyok a belső hangomnak, amiért tavaly augusztusban nem hagyott békén és szó szerint kinoszogatott az erdőbe. Hálás, hogy októberben az edzőterem tulaját is megismerhettem. Hálás, hogy a napi edzésbe vettem a lépcsőzést is. Ez mind a belső hangomnak köszönhető, mert rá hallgatva tettem meg ezeket a dolgokat. Soha nem késő hallgatni rá és soha nem késő belekezdeni valami új, valami más mozgásba. Csak halkan súgom meg, hogy amióta az edzés, a túrázás az életem része, egészen máshogy is érzem magamat, vagyis sokkal jobban. Azt se feledjük el, hogy sokkal nagyobb szabadságot ad az embernek, ha jó kondiban van. De jó lenne, ha ti magatok tapasztalnátok meg a mozgás áldásos hatásait. Ugye, aki hajt az "örök élet plusz két napra"... 😉💗😊😘
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése