Most egy olyan történetet fogok nektek elmesélni, amihez a látszólagos véletlenek egész sora vezetett el. Mondanom sem kell, hogy nagyon szeretem a váratlan dolgokat, persze csak akkor, ha azok jók. Én is meglepődtem ezen a történésen, de annyira már nem voltam hitetlenkedő, hiszen én úgy hiszem, hogy bármikor bármi megtörténhet.
Ez egy családi történet. Tudjátok, van egy nővérem és három öcsém. A nővéremmel és a második öcsémmel úgy kb. jó tíz éve vagy még több is, hogy találkoztam. A legkisebb öcsémmel is legalább hat-hét vagy még több éve. Amúgy ő már nem is él. A legidősebb öcsémmel nagyjából tizennyolc éve találkoztam utoljára. Őt egyébként többször is próbáltam megtalálni, mert mindig ő volt a kedvenc tesóm és érdekelt volna, hogy mi van vele. Most nem fogom ecsetelni, hogy milyen sorsa volt, mi történt vele, mert nem is ez a lényeg. A könyvemben elolvashatjátok a részleteket. Próbáltam ismerősök által rendőri segítséget is kérni a megtalálására, de nem jártam sikerrel, mert nem segítenek. A közösségi oldalon is keresgéltem, sikertelenül. Mindegy is, egy idő után feladtam a kutakodást utána. Ha az élet is úgy hozza, biztosan fogunk még találkozni.
A mai napom is úgy indult, mint egy olyan szombat, amikor ezt-azt el kell intézni. Délelőttre beterveztem a vásárlásokat élelmiszerboltban, bioboltban a vitamint, meg egy kis asztalkát a növényeimnek a sárga-kék bútoráruházban. Fél tizenkettőre pedig időpontom volt a körmöshöz. Hozzá is amúgy délre kellett volna mennem, de tegnap írt, hogy mehetnék előbb is.
Elintéztem élelmiszer-vásárlást, hazajöttem, reggeliztem, elmentem a vitaminomért, aztán a bútorboltba és mondom, még pont időbe odaérek a körmöshöz. Még korábban is érkeztem.
Meglett a csecsebecse szép körmöcském, mind a tíz. Volt egy jó beszélgetés. Már köszönésben vagyok, mikor kérdezem, hogy nincs-e véletlenül egy jó varrónő ismerőse. Nincs, neki varróbácsija van és nagyon jó és szépen dolgozik. És hol van? Itt a közelben. Oké, akkor elmegyek, megnézem, hogy ki van-e írva a nyitvatartás. Elköszönök, elsétálok, megnézem, kiírás semmi. Jó, akkor most már épp ideje hazamenni enni valamit meg összelegózni a kis asztalkát, amit vettem.
Felszállok a villamosra az utolsó ajtónál, mert nekem az esik a zebrához közel, mikor leszállok. Felszállok és szinte abban a pillanatban észre is vettem valakit. Nézem, mondom, tuti, hogy az, akire gondolok. Elfordul, nem tudom jobban megnézni. Látom, hogy jelez, talán leszáll, de akkor én is. Aztán mégis odébb állt az ajtótól. Tuti, hogy neki kell lennie. Én a hátsó ajtónál álltam, ő eggyel odébb ajtónál. Ha már arrébb állt, akkor én odamegyek hozzá. Esetleg tévedek és mégsem ő az, de legalább megkérdeztem. Épp megáll a vili, mikor odaértem hozzá. Megérintettem a vállát, mire megfordult. Kérdezem, te vagy….? Igen, én. Én pedig a nővéred vagyok. Leszállunk?
Azt a döbbenetet, ami kiült az arcára! Mondom, én is meglepődtem, de nem voltam annyira meglepett, mert, mint mondtam, bármikor bármi megtörténhet. Leszálltunk és megöleltük egymást. A tizennyolc éve nem látott öcsém volt az. A második. A kedvenc tesóm. Nem bírta elhinni, hogy összefutottunk. Most mit mondjak? Az az öcsém, akit hiába próbáltam megtalálni, éppen ott állt előttem a villamoson. Persze a vilin egyszer rám nézett, hirtelen azt hittem, hogy fel is ismer, de nem ismert fel.
Leszálltunk és elsétáltunk a következő megállóig, majd újra vilire szálltunk. Hát kifogyhatatlanok voltunk a szavakból.
Nem fogom leírni, hogy milyen volt, annyit azonban elmondhatok, hogy nem éppen a legjobb állapotban van. Nem tudok neki túl sokat nyújtani, azonban bármikor tudok vele beszélgetni, lelki támogatást nyújtani. Tudok neki adni egy jó nagy löket pozitivitást és csak nagyon tudom remélni, hogy össze tudja szedni magát és egy jobb életet tud magának teremteni. Itt leszek neki. Ha már ilyen hosszú idő után és ilyen módon hozott össze újra az élet, talán jobb lenne nem elveszíteni egymást újra. El is meséltem neki, hogy a látszólagos véletlenek milyen sora vezetett a mostani találkozáshoz. Mert ha a körmösöm nem ír, ha nem megyek el a varróbácsi felé, akkor bizony vagy később megyek arra, vagy egy korábbi villamosra szállok fel.
Öcsém kérdezte, hogy miért csak most találkoztunk, hiszen rengetegszer ment el villamossal arra, amerre lakom. Mondtam, hogy talán azért, mert most érett meg mindkettőnk lelke a találkozásra.
Tudjátok, szoktak lenni megérzéseim, érzékeléseim. Ahogy ott ültünk az egyik gyorskajálda teraszán, éreztem, hogy rég halott anyukánk szelleme is ott van velünk és mosolyog. Ebben az a pláne, hogy múlt vasárnap olyan erősen éreztem őt a közelemben a lakásban, ahogy nem igazán szoktam.
Nagyon, de nagyon remélem, hogy legalább ennek a testvéremnek tudok érdemben úgy segíteni, hogy jobbá váljon az élete. Nem azért, hogy dicsőségem legyen belőle, hanem érezzem, hogy legalább egy valakinek tudtam segíteni. Ez nekem is felemelő lenne. Az meg igazán nagy kudarcom volna, ha nem sikerülne. Valahogy eszembe jutott, hogy anyu nagyon örülne ennek. És ha sikerülne, akkor annak nagyon nagy hatása lenne energetikai szinten visszafelé és előre is. Ezt éreztem. Ez a bizonyosságom.
Órákig beszélgettünk a teraszon, majd egy kicsit feljöttünk hozzám is. Adtam neki is egy példányt a könyvemből.
Ott a teraszon olyan sok mindent mondtam neki, de csak felemelő, pozitív dolgokat, hogy legyen miből merítenie. Egyszer sem bántottam egy fél szóval sem.
Jó sokszor elmondta, hogy el sem hiszi, hogy találkoztunk, hogy csak úgy észrevettem a villamoson. Nekem az a hihetetlen, hogy elsőre kiszúrtam és rögtön tudtam, hogy ő az. Pedig eltelt tizennyolc év. 18!
És még egy csavar: elmondta, hogy éppen egy filmet nézett, de már sokszor látta, tudja, mi a vége, így úgy döntött, hogy inkább elmegy csavarogni. És vilire szállt...
De, ahogy már mondtam máskor is, nincsenek véletlenek. Mindennek megvan a helye és ideje. És minden okkal történik akkor, amikor éppen történik. És látjátok? Egyszerű hétköznapi szombatra készültem a fejemben, dologintézős napra. De a lelkem mégis ünnepibe, csinosba öltöztetett, mert már érezte, hogy valami történni fog. Na, számomra ezek az igazán fantasztikus dolgok. És, hogy megtoldjam még egy kis spirituális dologgal az egészet. Olvasok egy könyvet az angyalokkal való kapcsolatba lépésről. Eljutottam odáig, hogy beismertem, egyedül a fizikai síkon már tovább nem boldogulok, kell valami másfajta segítség. Ez van. A lényeg, hogy a körmeimet az arkangyalokhoz tartozó színekkel festtettem ki. A fehér, a rózsaszín, a kék, a zöld, a lila, a rubin mind egy-egy arkangyal színe. Innentől pedig lehetetlen azt mondanom, hogy nincs semmi a látható fizikai világon túl. Van. És nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Én legalábbis innentől már nem fogom. Mondom, alig pár napja jutottam arra, hogy a fizikai síkon tovább nem boldogulok egyedül. Tegnap vettem egy könyvet az angyalokról. Ma meg ilyen dolgok történnek.
De persze mindenki azt hisz, amit akar. Nekem ez a mai nap egy bizonyíték.
Hálás vagyok minden mozzanatért, minden pillanatért, minden gondolatért, ami a mai nap eseményeihez vezetett. Őszintén? Azért ez hihetetlen. Higgyétek el, még én is próbálom megemészteni. Nem semmi, az biztos. Meglepődve annyira nem vagyok, de azért rakosgatom össze, hogy mennyi minden vezetett a mai találkozóig. Vagyis már összeraktam, csak még újra és újra végiggondolom.
Hálás
vagyok és nagyon, de nagyon köszönöm. 💗💗💗
Most többet nem tudok írni. Majd legközelebb, mert még sok mindent meg akarok veletek osztani.
Pusszantááás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése