Hős vagy!

Én sem hősnek születtem, de valahogy az élet folyamán azzá váltam. Talán többször is.

Ahogy mindannyian válhatunk hőssé bármelyik pillanatban. És nem is kellenek hozzá olyan nagy dolgok. Néha elég hozzá valami aprócska történés. Néha persze óriási tettek tesznek valakit hőssé. Szóval, szerintem mondhatjuk azt, hogy talán mindannyian hősök vagyunk. Mégsem mondanám azt, hogy ez egy elcsépelt kifejezés, mert nem is minden nap használjuk. Nem is mindig és nem mindenkire. Egyszer csak megkapjuk ezt a jelzőt, hősök lettünk, de ezt nem hangoztatják nekünk nap mint nap. Mi is aztán csak feltesszük a lelkünk egyik polcára, néha leporoljuk, néha megnézegetjük, de nem mutogatjuk minden nap, nem mutogatjuk mindenkinek. Csak csendesen őrizgetjük magunkban, hogy ilyet is kaptunk. Jólesik, valljuk be! Bár szerényen még el is hessegetjük magunktól ezt a jelzőt, de igazából teljesen mindegy, mit csinálunk vele, mert valaki más, valakik már hősnek látnak minket és a szemükben az is maradunk. Életünk során sokszor is nevezhetnek minket hősnek, mert mások hősiességet látnak abban az életben, történetben, megélésben, ami velünk történik. Mert számukra annyira csodálatraméltó a velünk történt akármi, hogy a szemükben máris hősök lettünk. Mi pedig örülünk annak, ha valaki bármikor is hősnek lát bennünket.

Én is már többször megkaptam életem során, hogy hős vagyok. Valahogy még sohasem gondolkodtam el rajta igazán, hogy ez mit is jelent, miért is kapom, miért is érdemlem meg ezt a jelzőt. Hiszen én is csak élem az életemet, ahogy tudom. De bizony másoknak igenis hősiesség, ahogy élek vagy amit átéltem, amit teszek, amit elviselek – és itt nem szándékos szenvedésről van szó. Másoknak ez azért hősiesség, mert még csak hasonlót sem éltek át vagy nem bírnák azt, ami velünk történik. Így váluk mások szemében hősökké. Most már meg is értem, hogy mások hősnek látnak engem vagy hősnek tudnak látni bárkit is. Olyat látnak bennünk, amire ők adott esetben akár képtelenek is lennének. Van ilyen is.

Akkor most elmesélem, hogy miért is kaptam én legutóbb, alig két hete ezt a jelzőt, ráadásul négyszer is, négy különböző embertől.

Január 13-án kézműtéten estem át. Azt mondják, hogy a Bechterew-kórom miatt alakulhatott ki az ideggyulladás a csuklómban. Ezt műtötték. Menet közben aztán még kiderült, hogy alagút szindrómám is van, úgyhogy rögtön kettő az egyben műtét lett belőle. Nekem erről fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy lett egy hatalmas, háromszárú cikkcakkos vágás a kezemen – a tenyerem alsó harmadán, a csuklómon átlósan és az alkaromon van. Altattak. Jól kiütöttek, szó se róla, ráadásul pillanatok alatt. A magamhoz térés is úgy tűnik, több fázisú volt. Már a szobában voltam, mikor magamhoz tértem és rögtön pánikot is okoztam orvosoknak, nővérnek, ugyanis erősen zsibbadt a szám, ami azt jelentette, hogy valamire allergiás reakcióm lett. Kiderült, hogy már a műtét alatt is kellett adjanak allergiára gyógyszert. Itt is kaptam még egy adag antihisztamint. Amint az is kiderült, hogy egyszer már voltam magamnál, beszéltem is, csakhogy én arra egyáltalán nem emlékszem. Nekem onnantól kezdve volt filmszakadás, hogy beadták a kábítót a kanülömbe, arcomra tettek egy maszkot, kb. hármat lélegeztem és kész, egészen odáig, míg szájzsibbadással fel nem eszméltem. A velem történtek egy részét szobatársam családjától tudom. Ez csak bemelegítés.

Az érdekesség ott kezdődik, hogy mint minden műtött testrész, ez is fájdalommal jár. Vannak belső varrataim is. A bibi ugyebár már sok évvel ezelőtt kezdődött és itt hatványozottan éreztette magát: hogy tudniillik nem szedhetek fájdalomcsillapítót, mert elég sokra allergiás vagyok. Na, úgy kibekkelni egy ilyen műtét utáni fájdalmat, hogy semmit nem kaphatok be, hogy könnyítsek a terheimen, őszintén szólva, eléggé fájdalmas megélés volt. Próbáltam pihenni, de nem igazán sikerült. Délután háromnegyed négykor kerültem a műtőbe, nem tudom, mikor jöttem ki, aztán átkerültünk osztályra, ott aludni. Valamikor csak hajnali négykor tudtam valamennyit aludni, miután legalább a külső kötésemet meglazíttattam, mert egy idő után az is fájt, hogy szorít a kötés.

Másnap reggel kötéscsere volt, mert ki is kellett venni a kis csövecskét is a sebből. Na, ott már nálam is eltört a mécses, az iszonyúan fájt. Sírósan, de kibírtam, mert muszáj volt.

Mind a mai napig vannak még fájdalmaim, bár nem folyamatosan. Mozgatom az ujjaimat elég sokat, hogy tornáztassam, ne szűküljön be a mozgástartomány, mert az rosszabb lenne. Hát az csak egy dolog, hogy a hüvelykujjam folyamatosan zsibbad azóta is, de azt mondta a doki, két-három hónap alatt elmúlik.

Két napja szedték ki a varratokat, ami ugyan egy rövid folyamat, de megint csak fájdalommal járt.

Persze nem tudok még mindent csinálni vele, még nem is tudom úgy terhelni, de valahogy mindent megoldok. Tegnapelőtt például a szomszédot kértem meg, hogy letekerje egy üveg fedelét. Van ez így. Múlt héten barátnőm volt itt, ő sokat segített: főzni is, mosogatni és ágyat húzni. Kórházból haza is egy nagyon kedves ismerősöm hozott kocsival.

Tehát az ismerőseimtől kaptam meg azt, hogy: Hős vagy!

És pontosan azért, mert kibírtam az egészet fájdalomcsillapítás nélkül. Ez egy kényszer szülte állapot, hiszen, ha beveszek valamit, akkor az megint csak orvosi ellátást igényel. Ezt pedig már nem kockáztatom. A Bechterew miatt is vannak néha olyan fájdalmaim, hogy alig bírok menni, de azt is ki kell bírnom.

Ahogy mindenkinek mondtam, nem kell sajnálni. Arra nincs szükségem.

Eleinte persze nem akartam elfogadni ezt a jelzőt, hogy hős vagyok, hiszen csak úgy éltem át és túl ezt az egészet, ahogy minden más fájdalmat az életemben, immáron kilenc éve. De amikor múlt hétfőn boltba mentem az olyan nagy fájdalommal, amikor még menni is alig tudtam és bevásároltam, és igaz, hogy egy óra alatt jártam meg az innen tíz percre lévő boltot, de megcsináltam, akkor már elfogadtam, hogy azt mondják: Hős vagy!

Mert egy kézzel működve, erősen sántítva is megcsináltam. A végén, mikor toltam volna vissza a bevásárlókocsit, akkor segített egy kedves hölgy, visszatolta helyettem. És bár többen is látták, hogy egy kézzel küszködök, senki nem segített.

Akkor már én is éreztem, hogy rászolgáltam erre a jelzőre.

Sokan nem is tudják az állapotaimat, de nem is baj. Akiknek számítok, azok tudják, tőlük igenis jólesik, ha hősnek kiáltanak ki. Nekik igazán köszönöm, hogy számítok nekik és hogy hősnek látnak.

Egyrészt van jó is ebben a gyógyszerallergiában, mégpedig, hogy nem mérgezem magamat kemikáliákkal, másrészt meg egy jó nagy szívás, mert minden fájdalmat ki kell bírni úgy, hogy tudatos vagyok rá, nem csillapíthatom semmivel. Azért igazán tényleg nagy szívás, hogy ráadásul így lett egy olyan kórságom (Bechterew), ami szinte folyamatos fájdalommal jár. Tudjátok, ez már inkább egy marha nagy komédia. Vagy tragikomédia???

Mert lássuk be, azért a legtöbb ember, ha csak kicsit is fáj valamije, rögtön nyúl valami bogyó után, hogy csillapítsa azt. Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen sokféle fájdalomcsillapítóra allergiás, de nem ismerek mást. Csak azt hallom, hogy fáj valakinek valamije és máris bekapott egy bogyót. Azért azt el kell mondanom, és ezért még én is felnézek magamra, hogy így kibírni a fájdalmakat igen nagy dolog. A kórháznak azon a részén, ahol voltunk, gyorsan híre is ment, hogy én vagyok, aki semmit nem szedhet. Orvosok, nővérek, éjszakás nővérek között. Na, ők nem mondtak semmit. Bár a nővér az egynapos sebészeten nagyon kedves és segítőkész volt, de ezzel a helyzettel ő sem tudott mit kezdeni. Ezzel talán nem is nagyon lehet. De ahogy az aneszteziológus tanácsolta, megyek egy immunológushoz kideríttetni, mitől, miért lehetek allergiás ezekre a gyógyszerekre.

Ez csak egy apró történés volt az én mindennapi kis életemben. Én most ezzel érdemeltem ki és köszönettel elfogadom a Hős jelzőt. Mások máshogy érdemlik ki és azt mondom, ne fudkarkodjunk a dicsérettel! Jólesik ez annak, aki kapja. Mert lehet HŐS bárki. Legtöbbször az anyákra mondják, amit meg is érdemelnek, mert gyereket nevelni valóban nagy feladat. De ők is lehetnek más helyzetekben is hősök, ahogy akárki más is, bármelyik pillanatban. Mert néha elég csak egy pillanat, hogy valakiből hőst csináljon az élet. Most képzeljétek el, hogy vajon hány ember lehet körülöttünk, akik ugyanígy hősök? Nem is ismerjük az embereket, nem is látjuk őket igazán, és mégis, akár az összes körülöttünk élő lehet hős. Hát nem fantasztikus? Micsoda emberekkel vagyunk körülvéve?

Látom a hőst abban, aki elvesztette a gyermekét vagy a meg nem született gyermekét, mégis itt van és éli az életét. Látom a hőst abban, aki letette az alkoholt, hogy a józan életet válassza. Látom a hőst abban, aki az élet sorozatos pofonjai után még mindig újra és újra talpra áll. Látom a hőst abban, aki a negatív családi körből képes kilépni.

Oly sok hősünk van! Ha egy kicsit odafigyelünk egymásra, máris megláthatjuk a másikban.

Mindenesetre vigyázzatok magatokra, figyeljetek oda egymásra, a másikra, segítsünk, ha látjuk valahol szükségét és legfőképpen: Legyetek boldogok!

 Így változtak a kötéseim ebben a 17 napban. Nehéz volt már az utolsó napokban elviselni. Tegnap szabadutam meg az utolsótól. Természetesen a sebről nem teszek képet.