Talán mégis csak érdemes megírni, fotókat mutogatni, mert a természet szépségeiből sohasem elég. Hogy is lehetne elég, hogy is lehetne megunni, amikor folyton változik? Amikor az egy olyan igazi hely, ahol az ember mindenféle adalék nélkül feltöltődhet?
Olyan sok minden történt azóta, hogy csak most tudok leülni megírni a beszámolót, de pont jó ez így.
Most sem leszek rövid, cserébe hosszasan mesélek és jó sok képet is mutatok nektek.
Csak néhányan tudtak arról, hogy túrázni megyek, de ők olyan szívbéli emberek nekem, hogy aggódtak értem. Utólag is még egyszer nagyon köszönöm az aggódást és és a gondolatban velem való túrázást.
Csodálatos napkeltére ébredtem. Szokásomhoz híven ezt is lefotóztam, mert egyszerűen ez a kedvenc látványom, főleg reggel. Egy ilyen csodás napkeltével máris csodásan indul a nap, hiszen a szemet gyönyörködtető látvány már magában hordozza az én napom ígéretét. Másét nem garantálhatom. ;)
Talán nem is indultam olyan korán. A hét órás vonattal, ami biztosítóberendezés-hiba miatt természetesen jókora késéssel érkezett meg a célállomásra. De az a szerencse, hogy ezek a vidéki buszok bevárják a késő vonatokat. Utólag is még egyszer nagy köszönet a sofőrnek – a buszon is megköszöntem neki. Még szép! Így végül 9 óra előtt nem sokkal érkeztem meg a végállomásomra, Nagybörzsönybe. Igen, a jól ismert és szeretett túraútvonalamon mentem: Nagybörzsöny – Nagy-Hideg-hegy – Csóványos – Diósjenő. Nem egy könnyű túra, mindenhol azt írják, hogy ez egy nehéz túra. Igen, én is megküzdöttem vele, de úgy voltam, ha már ennyi idő kihagyás után végre ki tudtam menni, el tudtam menni, akkor muszáj ezen is végigmennem. És ha ez megy, akkor már más túrákat talán könnyebben megcsinálok.
Egy kis plusz infó: a kórságomat már ismeritek. Szeptemberben a túra után erős vállfájdalmam volt, aztán lett belőle nyáktömlőgyulladás. Lassacskán, de meggyógyult. Összességében azt tudom mondani, hogy az egész vállfájdalom most márciusban múlt el teljesen. Igen, jó fél évig fájt, de túléltem és úgy éreztem, mennem kell ki a természetbe. Úgyhogy két hete elmentem a másik kedvenc útvonalamra és most nagypénteken az első számú kedvencre. Jó, hát nem ismerek túl sok túraútvonalat, de ez akkor is kedvenc: két hegycsúcs, magasságok, mélységek, fák, sziklák, csend, madarak… de ne szaladjunk ennyire előre!
Gondolhatjátok, hogy ünnep lévén az ember nem is számít akkora tömegre a vonaton, mégis elég sokan voltak, és bár kora reggel volt, valaki mégis úgy éreztem, hogy muszáj hanggal hallgatnia a telefonon valami videót egy autóról. Kicsit bosszankodtam is miatta, de igyekeztem nem arra fókuszálni. A vonat néhol egészen lassacskán haladt, néhol meg igen gyorsan száguldottunk, ahogy csak lehetett. Már maga az utazás ténye is jó érzésekkel töltött el, hát még a csodálatos táj. Igazából az kezdi el a belső ragyogásomat még jobban felébreszteni, amikor meglátom az első nagyobb dombokat, hegyeket. Ahogy látom a Börzsöny hullámzó formáját. Számomra ez annyira felemelő látvány, hogy onnantól kezdve nem is látok, nem is hallok mást, csak az erdőt, az erdő hívását. Érzem, ahogy az életerőm új életre kel bennem.
Mikor leszálltam a buszról és elindultam a településen keresztül az erdő felé, kicsit megijedtem, mert olyan sok embert láttam túrázásra felkészülten, hogy azt hittem, ők is arra jönnének. De szerencsére ők másfelé vették az irányt. Ennek nagyon örültem, mert szeretek egyedül menni, szeretem a csendet az erdőben. Az emberi hangoktól mentességet.
Még hallottam 9 órakor a falusi templom harangját, amit nem igazán szoktam meghallani, mert vagy korábban megyek, vagy addigra már annyira haladtam, hogy nem igazán hallom. De most hallottam. Eszembe is jutott valami, de ez az én titkom. ;)
Egy kiadós utcai séta után, a megduzzadt patakon is áthaladva végre elértem a belépési pontot. Már megint hatalmas keréknyomokkal, vízzel, sárral kellett megküzdeni, hogy beléphessek végre az erdőbe.
Itt még egy meglepetésben is volt részem. A szemem sarkából láttam, hogy valamiféle állatok ugrándoznak a mezőn. Gondoltam, biztosan őzek. De ahogy jobban megnéztem, meglepetésemre azt láttam, hogy ezek bizony nem őzek, hanem jól megtermett nyulak. Gondolom a mezei nyulak. Tényleg nem voltak kicsik és nagyot ugrottak. Amikor érzékeltek, elugráltak, kettő el is ment, egyet még láttam visszajönni. Sikerült is lefotóznom. Még sosem láttam ilyen nyulakat. Ez volt az első.
Rögtön jött is egy tájfutó, de ő is másik irányba ment. Így hát nekivághattam egyes egyedül a Bogár-kertnél az emelkedőbe. Ennyi kihagyás után azért rendesen volt benne kihívás. Jó sokszor megálltam csöpp kis pihenőkre, de ezek mind segítettek, hogy bírjam a terepet.
Innentől kezdve már csak a csend volt. Az emberi hangoktól mentes élet, csak az erdő hangjai. Hihetetlenül sok madárcsicsergést hallottam. Egész kavalkád volt a hangjukból, de milyen felüdítő volt ennyi madarat hallgatni! Egyik a másik után, egymás hangját túlszárnyalva, egymás csicsergésébe belecsicseregni.
Még a táj is éppen csak ébredezett a tavaszra. A fákon még csak kezdtek a levelek kibomlani. Még nem volt buja zöld az erdő. De olyan frissesség, olyan tiszta levegő volt, ami szinte megrészegíti az embert. Mámoros lesz már attól is, hogy ott lehet. Le lehet tenni a napi gondokat, terheket, mindent magunk mögött lehet tudni. Én is ezt tettem. Semmi más nem számított, csak én és az erdő.
Nem meséltem még, de amikor beléptem az erdőbe, köszöntöttem az erdő szellemét és lakóit. Jó, aki akar, nézzen bolondnak, de én úgy éreztem, meg kell tennem. Azt is éreztem, hogy erre választ kaptam. Még jeleztem az aggódóknak, hogy hol vagyok.
Az első jelzőtábla az írja, hogy 3 óra az út a Nagy-Hideg-hegyre. Úgy voltam vele, lesz az nekem 3,5-4 óra is ezzel a tempóval. De egyáltalán nem bántam, hogy lassú vagyok. Élvezni akartam a természetben levést, a csendet, a hangokat. Egyik ismerős útszakasz jött a másik után. Olyan jó volt, hogy tényleg ismerősek voltak már a kanyarok, a szakaszok milyensége, az emelkedők, lejtők. Nem mindenre emlékeztem, de a legtöbbre igen. Terveztem, hogy majd megint csinálok mezítlábas szakaszt, de ez végül elmaradt, mert ahhoz eléggé sáros volt az a rész, ahol kényelmesen lehetett volna mezítláb menni. Cserébe megölelgettem a fákat, néhányat, elbeszélgettem velük kicsit és éreztem az energiájukat. Ahogy ráteszem a kezemet egy fára, rögtön érzem a tenyerem alatt a meleget. Egyelőre csak ennyit érzékelek belőlük. Meg a hihetetlen nyugalmukat, rendíthetetlenségüket, a figyelmüket. Tudjátok, nagyon nagyra tartom a fákat, számomra ők a legcsodálatosabb teremtmények a földön. Ezért is volt aztán számomra igen szomorú látvány, hogy sorra láttam megint a kivágott, feldarabolt fákat. A szívem szakad meg értük. Értem én, hogy némelyiket ki kell vágni, de mikor az ember azt látja, hogy egy életerős, vastag törzsű fa ott hever darabokban, az bizony csavar egyet az ember szívének érzékenységén. Bolondságaim közé tartozik, de én csak odamentem még ezekhez is, megsimogattam őket és elmondtam, hogy mennyire sajnálom, hogy kivágták őket. De tenni nem tehettem semmit értük.
Az idő csodálatos volt, az erdőbe érve már levehettem a pulcsimat. Enyhe szellő fújdogált, még jól is esett. Igaz, hogy csak 7 egész fokot írt a jelentés, de egyáltalán nem éreztem a hideget. (Bezzeg a múltkor a Pilisben majd megfagytam.)
Lett egy úti társam is egy aprócska légy személyében. Ő valahogy odaszállt a karomra és nem ment el. Mozdulhattam, ő akkor is ott maradt. Néha leszállt rólam, aztán újra vissza, esetleg a pólómra, az alkaromra szállt. Órákig velem jött. Most tényleg ő volt vagy időközben másik szállt rám, nem tudom, de vele is elbeszélgettem kicsikét. Én azért csak azt képzeltem, hogy ugyanaz volt, aki először rám szállt. Így haladtunk kettecskén az erdőben emelkedőről emelkedőre, aztán lejtőre. Két óra járás után elértünk egy kedvenc kis pihenőhelyemhez. Oké, a nevét ne kérdezzétek, mert nem néztem utána, de ott van a Fagyos-kút. Innen szerintem már sokan tudni fogják, mi ez a hely. Majd egyszer talán minden erdőbeli helynek jobban utánanézek. Most még csak menni akartam.
Megpihentem, úti társamnak szóltam, hogy le kellene szállnia rólam. Itt viszont kénytelen voltam pulcsit venni, mert igencsak hűvös szél fújt. Fáztam. Persze a kimelegedett testemnek, megizzadt hátamnak nem esett jól ez a hideg. Csak leültem, megettem két szendvicset – most ezt hoztam, meg egy kis datolyát. Minden kulacsomat megtöltöttem a forrás vizével, még plusz üres kulacsot is hoztam direkt. Evés közben az előttem magasodó domboltalt és a rajta álló fákat néztem. Csináltam is egy panorámaképet, hogy lássátok ti is, amit én láttam. Lélegzetelállító! Egy sárga jelzésű út vezet fel ezen a meredeken, de még nem néztem, hová visz az az út. Talán majd egyszer arrafelé veszem az irányt. Csak képzelődtem és most is, mint mindig itt, arra gondotam, hogy talán valami misztikus helyre visz.
Jó húsz perc pihenő után újra nekiindultam. Sáros, vizes volt az út, de nem volt különösebb akadály. Az akadályok ott kezdődtek, amikor a kissé megduzzadt patakokon kellett átkelni. Valamelyiknél az átkelőhelytől, az úttól jóval odébb kellett mennem, hogy valami keskenyebb átkelési lehetőséget találjak. Talán mégsem lett volna olyan jó megmártózni abban az igazán hideg vízben. Valahogy nem kívánta a szervezetem. Tudom, tudom, dehát már fürödtem reggel, nem akartam ilyen hamar ismételni. :D Csak sikerült azért gond nélkül átjutnom a patakokon. A pulcsi meg újra hamar lekerült, hiszen meredeken felfelé menni nem éppen fázós menet.
Amúgy, ha jött egy meredekebb emelkedő, amiben nem volt hiány, lévén felfele mentem a hegyre, vagy ilyen patakokon kellett átkeli, mindig biztattam magamat. Ez mindig több erőt adott. Természetesen két jóbarátom is velem volt az úton és segítettek a menetben. Jó volt rájuk támaszkodni, segítettek a patakon is könnyebben átkelni, meg tudtam nézni velük a víz mélységét, ha netán mégis belepottyannék. Tényleg jó döntés volt megvenni ezeket a túrabotokat.
Sokszor megálltam, hogy szusszanjak egy picikét, de olyankor körül is néztem, beszívtam az erdő illatát, hallgattam a madarakat, éreztem a szellőt a bőrömön, megcsodáltam a fákat. Egyre nehezebb emelkedők jöttek vagy csak kezdtem kicsit fáradni. Volt olyan szakasz, ahol megváltozott a terep, az út. Hihetetlenül sok gyökerestül kidőlt fát láttam. Volt, amelyik zuhansában törte ketté egy másik fa törzsét. Nagyon-nagyon sok ilyen kidőlt fát láttam. Sajnáltam őket. Vajon ekkora szél lehetett, hogy tövestül kicsavarta őket?
Tudjátok, milyen az ember agya? Persze, hisz ti is azzal éltek. :D Na, de most komolyan. Lát valamit, köt hozzá egy szót, aztán elindul valami dal a fejében. Én is így jártam. Ahogy jobban odafigyeltem gondolatban például a kidőlt fákra, máris egy zeneszám járt a fejemben. Sokáig ott is volt. Aztán másnál másik szám jutott a fejembe. Ezektől ilyenkor nem olyan könnyű megszabadulni, de nagyon igyekeztem. Próbáltam csak az erdőre figyelni, csak a lépteimre egymás után, a madarak hangjára, de tényleg nehezen ment sokszor. Ezen majd javítani fogok, ahogy sikerül egyre többször kijutnom az erdőbe.
Azért is szeretem az erdőt, mert olyan változatos. Mindenhol egy más arcát mutatja meg. Van egy felfelé emelkedő szakasz, az is elég meredek, de legalábbis már eléggé fárasztó ennyi menetelés után, ahol másfajta fák vannak. Előttem tornyosulnak, ráadásul olyan sűrűn, hogy csak a feketeséget látja az ember maga előtt, pedig már hegyen van fent, ragyogóan süt a nap, mégis sötétségbe borul minden. Ezt hívom én az erdő sötétjének. Fent a hegyen, nem is lent a sűrűjében. De szeretem ezt a szakaszt. Mert sötét ugyan, de erő árad belőle és valahogy még nagyobb nyugalom. Szeretem ezt a részt is. Benne járva már fel sem tűnik a sötétsége, csak a fák megnyugatató jelenlétét érzem.
Persze az út meredekségét még a kövek is nehezítik. Kétszer is előfordult, hogy picit rosszabbul léptem, de szerencsére nem lett baja a bokáimnak. Egyszer sem estem el. :)
Elérkeztem aztán ahhoz a ponthoz, ahol az írja a jelzőtábla, hogy már csak 20 perc a hegy csúcsa. Iparkodtam is szedni a lábaimat, de folyton megálltam itt is, ahogy az út során elég sokszor, hogy valamit lefényképezzek. Muszáj lefotózni az erdő látványát, a nyíló virágokat, a kidőlt fákat, a sebesen rohanó, bővízű patakokat, az akadályokat és bármit, amit csak meglátok és érdekesnek találok. Itt is fotóztam ezt-azt. Nem lehetett kihagyni. Legalább megmutathatom nektek is, ha már nem voltatok ott, hogy milyen szépet láttam.
Végül elérkeztem a Nagy-Hideg-hegyre. Nem a sípályán mentem fel, már nem bírtam volna megmászni még egy igen meredek domboldalt. A rendes úton mentem és kikerültem hátulról a turistaházat. Láttam, hogy igen sok ember ül a teraszon és én még mindig nem vágytam emberi társaságra. Persze ez itt már elkerülhetetlen volt. Felmentem a hegycsúcsra, leültem a jelzőkő közelében, élveztem a napsütést, nasiztam kicsit. Tíz perc pihenőt engedtem magamnak. Jól is esett. De még hosszú út állt előttem és valahogy el akartam érni a fél ötös vonatot Diósjenőn. Tudtam, hogy az út Csóványosig még egy óra, onnan lejutni az állomásik pedig még 2,5 óra. Azonban innen már egyáltalán nem volt nyugalmas és csendes az út. Hihetetlenül sok ember jött át szintén Csóványosra vagy tartott éppen onnan errefelé. Csendben aztán nem tudtak maradni. Nem is értem. Én mondjuk a csendért és nyugalomért megyek ki az erdőbe, de sokan még itt sem tudnak nyugalomban lenni.
Ez az út elég nagy kihívás volt mind az emberek, mind a terep tekintetében. Eléggé köves, igazán meredek emelkedőkkel. Jóóóó sokszor meg kellett állnom, hogy erőt gyűjtsek, de nem bántam. Sajnos, ezt az útszakaszt annyira nem sikerült élveznem. Nekem elrontotta a sok hangoskodó ember. Kicsit irigykedtem azokra, akik szépen komótosan baktattak felfelé és közben alig álltak meg. Oké, lehet, hogy én vagyok edzetlen, pedig nap mint nap elég sokat megyek, sétálok, igaz, nem emelkedőn, de akkor is! Hogy képesek erre? Be kell vezetnem, hogy rendeszeresen gyalog járjak fel a nyolcadikra.
Elfáradva, lassan, de biztosan felértem Csóványosra! Azt a tömeget, ami ott volt! Nem is álltam meg pihenni, inkább úgy voltam vele, hogy elindulok lefelé, hogy elérjem a vonatot és talán kevesebb ember is lesz az úton. Talán majd mind másfelé fog lemenni, hiszen elég sokfelé vezet út le és fel is Csóványoson.
Egy pillanatra álltam csak meg, hogy a fent elterültő, gyönyörűséges hóvirágmezőt lefotózzam. Micsoda látvány volt! Rengeteg hóvirág volt a hegyen, de ez az egész mező! Hihetetlen volt! Sosem láttam még ilyet. <3
Milyen jó, hogy nekiindultam! Végre csend volt, nem jött mögöttem senki, nem volt előttem senki. És persze, hogy már megint eltévesztettem az utat! :D Ha hiszitek, ha nem, ezt mindig benézem. Mert megyek le az úton, ami tényleg út, csakhogy a jelzés egy icipicit odébb van. Szerencsére hamar észbe kaptam, hogy már megint nem a jelzett úton megyek. Megláttam a jelzést és átvágtam oda. Tényleg hihetetlen, hogy mindig elnézem ezt. Nem ismerem annyira az erdőt, hogy olyan helyeken menjek, ami nincs jelölve. A biztonság kedvéért maradok a jelzett utakon. No meg azért is, hogy ti, akik aggódtok értem, nehogy megijedjetek, hogy mi történt velem. <3
Volt két és fél órám, hogy elérjem a vonatot. Nagyon el akartam érni a fél ötöst. Legközelebb nem fog érdekelni, jó lesz az eggyel későbbi is.
Valahogy lefelé egészen könnyedén sikerült haladni. Itt is voltak akadályok, néhol egy kidőlt fán csak úgy tudtam átjutni, hogy ráültem és úgy fordultam át. Siettem ugyan, de élveztem a csendet és a nyugalmat továbbra is ezen a részen. Alig találkoztam emberekkel is. Megküzdöttem a patak feletti hídon való átkeléssel is. Mutatok fotót róla, ez a kis híd számomra elég félelmetes. Körül is néztem és kérdeztem, hogy nincs-e ott valaki, hogy tudjon segíteni. Előttem nem sokkal egy fiatal fiú ment át rajta, de ő annyira gyorsan haladt, hogy mire a hídhoz értem, ő már nem volt sehol. Úgyhogy egyedül kellett megküzdenem a félelmemmel. Alatta ott a rohanó patak, amibe azért ilyenkor nem volna szerencsés belecsobbanni, igencsak elmerülnék benne. Volt már olyan nyári időben, hogy annyira kevés víz volt benne, hogy még a hidat sem kellett igénybe venni, hogy átkeljek a patakmedren. De most ez lehetetlen volt. Ott a híd a két hosszú fatörzsre szegezett deszkákkal. Keskeny volt, hullámos volt és számomra ijesztő. Nem futottam át rajta, hogy minél előbb a túlsó parton legyek, hanem apró lépésekkel sikerült megtennem az utat. Félelmetes volt. Tényleg ijesztő. Jól van na, nekem is vannak ilyen dolgok. De amikor átértem, végre megnyugodtam. Még hátra se néztem, csak haladtam előre az úton. Talán ez volt az egyetlen félelmetes rész az egész túra alatt. Persze itt is biztattam magamat, hogy meg tudom csinálni. Sikerült.
Sikerült még valami más is. Valahogy olyan könnyedén jöttem le a hegyről, mintha néha kerekek lettek volna a lábaim helyén. Ne kérdezzétek, hogy ez hogy sikerült. Valami olyan új mozgásfélét fedezett fel a testem vagy csak állt rá át, hogy kicsit olyan volt, mintha futnék, de persze nem futás volt. Érdekes volt, mert azt hiszem, ilyet még nem tapasztaltam. Rendkívül gyors voltam, mégsem fáradtam el, mint futás után. Csináltam már, hogy futottam egy-egy rövidke szakaszon, de az mindig kifárasztott és utána lassabban tudtam haladni. Most viszont úgy haladtam, hogy el sem fáradtam, lassabb sem lettem. Mintha még valami plusz erő is segített volna. Nem tudom megmagyarázni, talán nem is kell. Elég, hogy átéltem.
Itt lefelé találkoztam egy őzzel. Nem messze volt tőlem, de persze ő el is iszkolt, ahogy érzékelt engem. Nem tudtam lefotózni.
Leértem, kiértem az erdőből. Megint be egy településre, végig az aszfaltozott úton. Ezt mindig is egy nehéz szakasznak tartottam. Ilyen úton menni még közel fél órát az erdő földje után. És mégis! Valahogy most ez az út sem volt sem annyira nehezen járható, sem annyira hosszú vagy lassú számomra. Ahol tudtam, az utak melletti földes részeken mentem, a tempóm egész jó volt. Magam is meglepődtem, hogy könnyedébben megyek, mint bármikor máskor korábban. Összességében Csóványosról a vasútállomásra 2 óra 5 perc alatt értem le. Hihetetlen volt számomra is. Máskor meg örültem, ha tényleg lejutottam két és fél óra alatt. De 2 óra 5 perc???!!! Hihetetlen. De én voltam, megcsináltam és még fél órát vártam is a vonatra. Így volt időm mosdóba menni. Tavaly óta felújították a mosdót és nagyon szép lett. Leütem, pihentem, ettem. No, ilyenkor már igen nehéz mozognom, járnom leülés után. Odabicegtem a vonathoz. Gondolhatjátok, megint egyre több és több ember lett a vonatokon. Elég sokan voltak túrázni, kirándulni. De már nem is érdekelt. Sikerült hazabotorkálnom. Nem a kórságtól voltak fájdalmaim, ami annyira, de annyira hatalmas dolog számomra, hanem a sok járástól. Másnapra izomlázam is lett a csípőimben, de csak ott, sem a térdem, sem a combom nem fájt. Most, harmadnapon, még mindig vannak kicsit fájdamaim, de már nem vészes.
A műtött kezem is nagyon jól bírta a túrát, már a védőkesztyűm sem volt rajtam. Ennek is nagyon örülök.
Nagyon örülök, hogy sikerült kimennem az erdőbe. Ez az egyik legjobb dolog.
Köszönöm, hogy velem tartottál az úton, mégha csak így olvasás közben is.
Köszönöm, aki velem volt gondolatban is.
Egyszer úgy elvinnélek egy ilyen túrára, hogy Te is lásd igazán azt a csodát, ami egy erdőben van!
Hoztam jó sok fotót, meg is mutatom nektek. Ha tehetitek, menjetek ki a szabadba, ki az erdőbe, nincs annál jobb hely a pihenésre, feltöltődésre, kikapcsolásra.
Összességében megnyugodva, elfáradva értem haza.
Így indult a reggel:
Különböző színű magnóliákat fotóztam 💗
Egy fehér kint volt az utcán, még kevés virággal (nem fotóztam), de meg tudtam illatozni. Olyan finom édeskés illata volt 😌😍
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése