Változtatunk? 🤔

 

A szokásos munkahelyi sétáim egyikén mindenféle olyan gondolat bukkant fel az elmémben, amelyek könnyekre fakaszthattak volna. De persze nem pityeredhetek el a kórház folyosóján sétálva, igencsak furán néznék ki. Járnak ott orvosok, asszisztensek, betegek, úgyhogy a könnyek bent maradtak.

Az első, ami így meghatott, az volt, hogy újfent ráeszméltem, hogy teljesen elmúlt a hátfájásom. Most 3 hétig tartotta magát. Előtte meg 2 hétig a derekam.

Őszintén hálás vagyok, hogy fájdalmak nélkül tudok megint sétálni. Igazán nagyon jó érzés, hogy minden lépésem könnyed. A levegőt is könnyen tudom venni.

És itt jön a másik  dolog, amiért legszívesebben sírva fakadtam volna. De ez már nem volt olyan örömteli. Mert felmerültek olyan kérdések, amikre persze nincsen válasz, amiktől az ember részben tehetetlennek érzi magát, részben hibáztatja magát meg kicsit másokat meg a világot, meg értetlenkedik. Vagyis én értetlenkedem, hogy egyáltalán miért nem korábban....?

Miért nem korábban kezdtem mozogni? Lettem vegán? Miért nem előbb kezdtem figyelni magamra, a testemre?

És így sorban ilyen meg ezekhez hasonló kérdések bukkantak fel bennem.  Úgyhogy ez ilyen dühös sírhatnék lett volna.

Ezekből persze következtek az újabb kérdések és értetlenkedések.

Miért nem tanítják meg nekünk már gyerekkorunkban, hogy felelősséget vállaljunk a testünkért, az egészségünkért?

Hogy rajtunk fog múlni felnőttként, hogy milyen minőségű életet akarunk élni?

Miért nem a mozgás szeretetére nevelnek a kötelező, egyesek számára igencsak nehéz feladatok elvégzése helyett? Ahelyett, hogy ránk kényszerítik ezeket a néha szenvedősen elvégezhető gyakorlatokat?

Miért nem kezdik el már gyerekkorban az emberbe nevelni, hogy mennyire fontos a helyes, megfelelő, egészséges táplálkozás?

Miért nem nevelnek az egészségre? Miért nem az egészség, az egészség megőrzése az elsődleges?

Miért nem tanítják meg, hogyan lehet megelőzni a betegségeket?

Úgyhogy hirtelen nem csak azért hibáztattam magamat és lettem dühös, amiért én nem kezdtem bele sokkal korábban azokba, amiket most is csinálok, hanem azért is, mert ilyen társadalomban élünk, ilyen hiányos nevelést, tanítást kapunk.

Egyszer aztán eljutunk oda, hogy kialakul valami kórság és csak ezután  kezdünk bele valamiféle változtatásba. Ha ugyan belekezdünk. Mert, sajnos, nagyon sokan csak elfogadják a diagnózist és folytatják tovább úgy az életüket, ahogy eddig is csinálták.

Szerencsére vannak olyanok is, akik már a megelőzésre fektetik a hangsúlyt. Remélem, egyre többen vannak és lesznek ilyenek folyamatosan.

Az a baj, hogy nem tanítják meg nekünk, hogy mennyire fontos a testünk. Is! Hogy teljes mértékben a mi felelősségünk lesz a testünk, legkésőbb felnőtt korunkban. Most  nem megyek bele abba, amikor valaki betegséggel születik.

Akárhogy is van, a mi felelősségünk és kötelességünk lehetőség szerint mindent megtenni az egészségünk érdekében.

Én is miért nem kezdtem bele korábban? Miért nem jártam utána kitartóbban, hogy miért vannak fájdalmaim? Miért adtam fel, amikor már sokadjára sem vizsgáltak meg rendesen? Na igen, az ember hajlamos egy idő után feladni, ha nem kap se reményt, se megfelelő kezelést, kivizsgálást, magyarázatot. Én is feladtam. Meg aztán álmomban sem gondoltam volna, hogy azok a fájdalmak (sarok, lábujj, derek, hát) egy súlyos kórság jelei.

Amiért ez a cikk megírásba kívánkozott, az a következő: kár azon keseregni, hogy miért nem máshogy történtek a dolgok. Nem csak el kell engedni, hanem egyenesen el is kell felejteni ezeket a kérdéseket, kétségeket. Ugyanis semmi értelme nincs ilyen múltbeli dolgokon rágódni. Ami történt, megtörtént, ahogy történt, úgy történt. Nem teljesen mindegy most már? Akkoriban mások voltunk, más tudatossági szinttel, más gondolatokkal, más élethelyzetekkel, más érzésekkel, más tudással. Egyszóval teljesen mások voltunk.

Persze, hogy sok mindenről nem volt tudásunk, ezért nem is tudtunk változtatni.

Annak kell örülni, hogy egyáltalán eljött az idő, hogy végre változtattunk. Hogy lett több tudásunk, tudatosságunk, egyáltalán igényünk arra, hogy valami más legyen. Teljesen jó időpont volt a változásra az, amikor elkezdtük. Egyáltalán nem vagyunk elkésve. A változáshoz soha nincs késő. Egy a fontos, hogy felismertük, mennyire fontos változtatni, hogy valami jobb legyen. Mi magunk, az egészségünk, a munkánk, a környezetünk. Nagy bátorság kell belekezdeni, és minden elismerést megérdemel, aki belevág.

Annak sincs semmi értelme, hogy bárkit is hibáztassunk az életünkért, életünk alakulásáért. Minden felnőtt embernek megvan a szabad választás joga, hogy változtasson. Nem a hibákon, elveszett dolgokon kell keseregni, hanem előre kell nézni, és megtenni mindent, amit csak tudunk. A jövő az, amin tudunk változtatni a mostani döntéseinkkel, cselekedeteinkkel. Csak rajtunk múlik, mit hozunk ki magunkból, mennyire használjuk a számunkra elérhető legkisebb lehetőséget is.

Nem igazán éri meg dagonyázni abban a kényelmesnek tűnő langyos pocsolyában. Később sokkal nagyobb árat fogunk fizetni ezért, mint gondolnánk.

Szóval, csak semmi bűntudat, elkeseredés, mert az aztán nem visz előre! Csakis az visz előre, ha változtatunk, ha valamit csinálunk, hogy más legyen, mint eddig volt.

Tehát azt, hogy mi volt eddig, mit tettünk vagy nem tettünk meg, felejtsük el! Persze a jókat ne, csak azokat, amelyek miatt marcangolnánk magunkat.

Kell szeretni magunkat annyira, hogy ilyeneken így utólag már nem rágódunk.

Azt mondom, fel a fejjel! Tekintsünk csak előre! Azt nézzük, mi az, amit most tehetünk, hogy jobbá legyünk.

Vigyázzatok magatokra és legyetek boldogok! Pusszantás 😘😘😘🩷