A takaró mágiája

Soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan egyszerű dologról fogok írni, mint a takaró. Igen, a takaró. De az úgy volt, hogy muszáj volt egy kicsit lepihennem, mert nem voltam egészen jól, na jó, nagyon nem voltam jól. És amikor lefeküdtem az ágyamba, magamra húztam a takarót és akkor bevillant.

A takaró maga a csoda. Lepihenek és magamra terítem. Betakarom vele a testemet vagy csak egy részét, ha túl meleg van. Ha hideg, akkor meg úgy belegubózom, hogy éppen csak a fejem látszik ki belőle, hogy levegőt azért kapjak.

Mitől ilyen csoda a takaró? Eddig fogalmam sem volt róla. Soha nem gondolkodtam el rajta. De most, mikor lepihentem, valahogy szöget ütött a fejemben. Ágyba bújunk és betakarózunk. Akár hideg tél van, akár napsütötte, meleg nyár. Kell, hogy a takaró mindig ott legyen. Mert ad egyfajta biztonságot, védelmet. Akár egyedül vagyunk, akár valaki fekszik mellettünk, a takaró az mindig kell. Mert semmi nem adhat olyan megnyugvást, mint egy takaró. Ha összegyűröm, még rá is feküdhetek, mint valami támaszra.

Az is teljesen mindegy, hogy éppen a saját ágyunkban vagyunk vagy valahol máshol, a lényeg, hogy mindig legyen valami, amit takarónak használhatunk. Akár egy kabát, egy köntös, egy törülköző. Mindegy, csak tudjuk takarónak használni. Mert valahogy takaró nélkül fázunk. Mintha takaró nélkül inkább a lelkünk fázna és nem feltétlenül a testünk. Hiszen a nagy nyári melegben miért is kéne takaró, hogy még pluszban melegítsen? Igazából nincs is szüksége rá talán a testünknek, de a lelkünknek valahogy mégis.

Mégis miért van szükségünk ennyire a takaróra? Konkrétan én sem tudom, csak sejtem, vagyis sejteni vélem. Talán arra emlékeztet minket, hogy előfordult az életünkben, hogy valaki – szerencsés esetben az anyukánk – betakart minket és mi akkor biztonságban és szeretve éreztük magunkat. Mert amikor betakartak, akkor biztosak lehettünk benne, hogy tényleg szeretve vagyunk és semmi rossz nem történhet velünk. Mindig is valami belső melegséggel töltött el bennünket, ha betakartak minket. Úgy éreztük, hogy bármi is történt vagy történik majd velük, biztonságban vagyunk a takaró alatt. Így ez is, mint minden, ami történt velünk, beleégett a testünkbe, a lelkünkbe.
Bízom benne, hogy velem is előfordult ilyen, csak nem emlékszem rá.

Hosszú napok voltak mögöttem, mikor pénteken végre hazaértem. Két hétig két melóban nyomtam, de kibírtam. Nem volt semmi gond. Azt sem tudom, hogy pénteken mi történt velem. Mire hazaértem, elkapott a fejfájás, ami egyre csak erősödött. Lepihentem akkor is, hátha elmúlik az alvástól. Sajnos, nem így lett. A végén úgy jártam, hogy a vécécsésze fölé hajolva szabadultam meg mindattól, ami még bennem volt. Rettenetes volt, már csak azért is, mert évek óta nem volt ilyen fejfájásom.

Miután kiadtam magamból mindent, erőtlenül másztam vissza az ágyamba és magamra húztam a takarómat. Mikor másnap reggel felkeltem, legalább a fejfájásnak nyoma sem volt, ahogy az erőmnek sem. Szó szerint mintha minden erő elszállt volna belőlem az előző esti vécécsésze fölötti imádkozással. Ne is kérdezzétek, nem tudom, hogy fordulhat elő ilyen, hogy az embernek minden ereje így odalesz. De egész nap ez volt velem. Egy csészét alig bírtam megemelni. Így pihentem, amennyit csak tudtam.

Ahányszor bebújtam az ágyamba, hogy kicsit pihenjek, mindig ott volt a takaróm. Most, mivel nyár van, csak egy plédet húztam a huzatba, de ez így is takaró. Mert a takaró mindenhogy takaró minden formában, amivel csak be tudunk takarózni. És jó volt, hogy ott volt nekem, mert tényleg megnyugvást adott, tudtam, hogy biztonságban vagyok és megvéd. És elbújhatok alatta, hogy semmi baj ne érjen. Meleg volt tegnap is, de még ha nem is takaróztam be vele minden pillanatban – mert megesett, hogy csak oldalra feküdve magam alá gyűrtem –, akkor is kellett, hogy ott legyen. Nem tudom, miért, de a takaró nekem olyan, mint az otthon melege.

Azt mondják, az otthon ott van, ahol szeretik az embert. Biztosan így van, elhiszem. Csak valahogy még soha nem sikerült igazán ezt éreznem. Voltak korszakok az életemben, amikor úgy éreztem, otthon vagyok, otthonom van, de sajnos nincsenek jó emlékeim. A rosszakról meg már nem akarok mesélni. Szóval, ahogy tegnap eszembe jutott a takaró és az otthon melege. Soha korábban nem gondoltam így a takaróra, de a tegnapi nap valahogy mégis ezt hozta elő belőlem, hogy így elgondolkodtam rajta.

Amióta meghalt az anyukám, ami 8 éves koromban volt, azóta nagyon-nagyon-nagyon sok helyen laktam. Szám szerint ez a 29. Tudom, ez elég nagy szám, hiszen én magam is még elég fiatal vagyok, de ez van. A leghosszabb egy helyen lakás 11 év volt, aminek úgy négy éve szakadt vége. Nem is ez a lényeg. A lényeg tényleg az, hogy bármikor képes voltam bármilyen helyen eltölteni az éjszakát, csak az volt a fontos, hogy legyen takaró. Pótolt valami nagyon fontosat: az ölelést. Azt a puha, szeretetteli, biztonságot adó, meleg ölelést, védelmet. Így amolyan pótszer szerepét tölti be.

Ha nincs takaró, akkor képtelen vagyok aludni. Akkor fázom. Fázik a testem és fázik a lelkem is, akkor rideg a világ. Akkor félelem és fájdalom van bennem. Bizonytalanság. Sebezhetőség. Furcsa, nem? Fontos, hogy legyen takaró. Ha a fene fenét eszik is, ha be sem takarózom, mert olyan meleg van, akkor is ott kell lennie. Mindig.

Ahogy betakaróztam, mindig valami más lett. A takaró alatt egy másik világban lehettem, akármilyen is volt a kinti világ. Itt lehettem a saját ábrándjaimmal, álmaimmal, gondolataimmal, titkaimmal. Alkothattam világokat, teremthettem életeket, a legszebb kalandokban lehetett részem. Elbújhattam, ha éppen azt akartam. Sokszor a takaró alatt születtek a legjobb ötleteim, vagy csak egy megoldás valamilyen problémára. Itt bukkannak fel sokszor az ötletek is az íráshoz. Az összes többi a fantáziátokra van bízva.😉

A takaró amolyan varázstárgy. Az egyik legfontosabb számomra a világon. Ez a mágikus ereje emeli olyan becsessé. Ha egyszer világgá megyek, az biztos, hogy valamiféle takaró mindenképpen lesz nálam.

Fogalmam sincs, hogy honnan jöttek ezek a gondolatok, egyszerűen csak felbukkantak. Mindegy is, szeretem az ilyen hirtelen felbukkanó gondolatokat, amik, szerintem, a lelkem mélyéről jönnek.

(Sajnálom, ha valakinek rossz emlékei vannak. Van nekem is, de most nem ezekre akartam fókuszálni.)

A kép a közösségi oldalról van. 😀