Mit hozott a dilemma?

Mindjárt elmesélem, hogy mi volt a dilemma tárgya. De előbb még valami mást mesélek.

Mivel múlt hétvégén nem voltam túrázni, több okból kifolyólag is, erre a hétvégére mindenképpen terveztem egyet menni. Tervem a szombat volt. Ki is találtam, hova mennék el. De ahogy az már lenni szokott, a testem egészen mást akart. Biztos sokatoknak furcsa, hogy ezt írom, pedig így van. A testre és a belső hangra mindig hallgatni kell. Tehát a testem nem akart szombaton menni kirándulni. Péntek éjszaka sokat voltam fent, így inkább hagytam magam tovább aludni reggel. Akkor is némileg fáradtan keltem. Mivel ugrott a szombati kirándulás, ezért más dolgokat terveztem be, amiket jó lett volna megcsinálni. Nos, ezekből nem minden valósult meg. Délután pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek a sportboltba és mégis csak nézek magamnak egy túranacit. Jól olvastátok, nacit írtam!😁

Higgyétek el, elég sokat hezitáltam, hogy tényleg legyen-e naci, aztán, hogy melyik legyen. Végül bevittem hármat a fülkébe próbálni. Kettő között dilemmáztam. Nem szoktam ilyet csinálni, de szerintem vagy jó negyed órát biztosan bent voltam a fülkében. Kell nekem a naci? Tuti? És mi lesz a nőiességgel, ha nem szoknyában vagyok? A túrázáshoz nem lenne jobb a naci? Kényelmesebbnek tűnik. Egész jó anyaga van és akármit is csinálok benne, mindenhogy kényelmes.

Végül sikerült kigondolkodnom és megvettem azt, amelyik praktikusabb. Igaz, hogy vagy egy kilométer hosszú a szára, tehát valami szakival fel kell varratnom, de azon kívül tényleg jó választás volt. Vettem még mellé egy hihetetlenül jó pulcsit meg egy pólót. Ezek mind kifejezetten túrázáshoz vannak.

Ma reggel pedig nekiindultam a nagyvilágnak. Mégsem az az útvonal lett, amit szerettem volna. Valahogy egy kicsit ódzkodtam tőle, de nem tudom, hogy miért. Mindegy is. Úgy döntöttem, hogy oda megyek, ahol már egyszer jártam: a Dera-szurdokba és a Hosszú-hegyre. Még reggel háromnegyed hét előtt elindultam, és 8.38-kor voltam ott a szurdoknál. Ez amúgy egy Kéktúra útvonal, de ezt már biztosan írtam a múltkori cikkemben. Erről a kiindulópontról azonban vezet egy másik Kéktúra útvonal is, méghozzá Dobogókőre. Valahogy már reggel az volt bennem, hogy ha tűrhető időben visszaérek, akkor még felgyalogolok oda is. Mi az nekem, az a 4,5 km? Kismiska.

A Dera-szurdokban most nem a szurdokban, a patak mentén mentem, hanem felmentem a gerincre, a veszélyesnek jelölt útra. Van benne kihívás, az igaz, de szerencsére szerencsésen kiértem a végére és indulhattam neki a nagy erdőnek.

Most nem készítettem képeket. Igyekeztem inkább magamra fordítani a figyelmemet. Mély be- és kilégzésekkel mentem. Kicsit próbáltam elmélyülni, kikapcsolni az agyamat. Mondjuk az sikerült is. Az elmélyülés is valamennyire, amennyire meg tudtam engedni magamnak a menetelés közben és figyelve a természetet.

Jó kilépni a mindennapi világból, ki az emberek közül egy olyan helyre, ahol még térerő sincs. Nem számít az idő.

Mondtam már, hogy mennyire csodás bent az erdőben? Minden útszakaszon más és más illata van az erdőnek. Olyan semmihez sem fogható illata. Ezért is igyekeztem minél mélyebbeket lélegezni, hogy minden sejtemet és az egész lényemet átjárja az a finom levegő, az erdő illata, energiája, a csend és az a különleges érzés, amit az erődben érzek. Tudjátok, már írtam, hogy olyan, mintha egyszerűen hazaérkeznék. Nem számoltam, hogy hány fát érintettem, simogattam meg vagy öleltem át. Mennyinek a gyökerére ültem le kicsit pihenni. A fák! A fák a legkülönlegesebb élőlények a földön. Képzeljétek el, hogy milyen régóta élnek a földön ezek a példányok és mennyi mindent láthattak, átéltek! Azt is képzeljétek el, hogy mivel egy helyben állnak, mennyi energiájuk lehet, milyen szorosan össze vannak kapcsolódva Földanyával. Öleltél már meg fát? Vagy tetted csak úgy rá a kezedet? Próbáld ki! Ha csak a tenyeremet teszem rá, rögtön érzem a fából áradó meleget. Annyira finom érzés! Tudom ajánlani. És továbbra se felejtsük el, hogy mennyi finom oxigént termelnek nekünk. Mi is lenne velünk nélkülük???

Egész jó időt mentem, mert jó négy óra múlva visszaérkeztem a kiindulási pontra. Ott leültem és megengedtem magamnak egy hosszabb pihenőt, úgy negyed órásat. Amúgy rövideket szoktam csak pihenni. Nem kell több. Most volt még egy hosszabb pihenőm, amikor a Hosszú-hegy egyik kilátópontján megpihentem és ettem egy szendvicset.

Mivel még nem volt egy óra, úgy döntöttem, hogy a pihenő után nekivágok én annak az útnak, fel Dobogókőre. Muszáj felmennem, mert reggel óta hív oda valami. Így hát nekivágtam. Aztán nem sokkal később már azt mondtam magamnak, hogy nem vagyok normális, hogy még egy ilyen fárasztó útnak nekivágtam. Nem fáradtam még el eléggé a hegyre felfelé menet, most kell még egy másik is? Ez az út kicsit átvezetett a településen, aztán be az erdőbe. De olyan meredek volt és olyan köves, hogy elég nehéz volt rajta menni. Ezek a köves utak a nehezebbek számomra, pláne, ha még meredeken fölfelé vezetnek is. Útközben itt is találkoztam emberekkel, és valamiért mindenki csak lefelé jött. Nem is értem, hogy miért? Tényleg, miért? Fölfele senki nem akar menni? Nem gond, én ügyes vagyok, erős és meg tudom csinálni. Mi tagadás, sűrűbben megálltam egy-egy perces pihenőkre, de csak kaptattam fölfelé. Mivel ez az erdei út olyan szakaszon vitt fel, ami közel volt az autóúthoz, így itt már nem volt meg az a csend. Folyton lehetett hallani az autókat meg a motorokat, de semmi gond, haladtam fölfelé. Azt hiszem, életem végéig szerencsés leszek innentől fogva, mert nagyon sok lócitromba beleléptem. Na, ezek nem frissek voltak, hanem már régiek, és gondolom, mindenki szanaszét vitte a cipőjével, így teljességgel lehetetlen volt, hogy az ember ne lépjen bele, mert mindent beterített az úton. Ilyen ez.😁

Kaptatok, pihenek, kaptatok, nézem az utat a lábam alatt, majd egyszer megálltam és felnéztem. És akkor megláttam ŐT. Abban a pillanatban tudtam, hogy Ő hívott fel ide a hegyre, hogy most miatta mászom meg ezt az utat. Hangosan mondtam is neki:

- Szóval te hívtál ide!

Rengeteg fa van az erdőben, különböző korúak, de Ő valahogy mindegyiktől idősebbnek tűnt. Ott állt pont az út kellős közepén a vastag törzsével, látszódó vastag, mohával fedett gyökereivel és én tudtam, hogy miatta vagyok itt. Leültem hát az egyik mohos gyökerére és már megint elkapott az az érzés, a megrendültség, a csodálat, az áhítat. Mélyről feljövő érzések voltak ezek, amik még könnyet is csaltak a szemembe. A hihetetlenségről és a csodálkozásról már ne is beszéljünk, hiszen reggel óta éreztem, hogy valami hív ide, és most megtudtam, hogy mi, vagyis ki volt az. Ő. Ez a hatalmas, gyönyörű fa, amelyik ott áll egyenesen, mintha a többiek az ő gondjaira lennének bízva, őrködik felettük. Ő a mindentudó itt. A kép alapján nem tűnik olyannak, ahogy leírtam, de valóban az volt.

Ahogy ültem rajta, egyik kezemet a törzsére tettem és belőle is éreztem áradni az a meleg energiát. Nyugodtan nézzetek bolondnak, egyáltalán nem zavar, hiszen csak leírom, ami bennem volt akkor, amit éreztem. 💗💗💗

Talán tíz percig ülhettem ott. Nem tovább. Nem is tudom, hogy miért nem tovább. Aztán elbúcsúztam tőle és elindultam felfelé, hogy megtegyem a még hátralévő utat. Ezután már egy másfajta nyugalom érzete költözött belém.

Még azért jó rész volt az útból, de végül szerencsésen felértem. Ott aztán jó sok ember volt. Ma amúgy is sokszor találkoztam emberekkel a túrám során, de itt a nagy parkoló, autók, motorok meg az emberek. Megnéztem, mikor indul a busz, majd leültem oda a kis parkban egy padra pihenni. A padokon Sri Chinmoy idézetek voltak. Elég nagy volt itt fent a nyüzsgés. Ez a Dobogókő hegytető. Visszaértem hát a „civilizációba” Nem hiányzott.

A hazafelé vezető úton csak pihentem. Eléggé elfáradtam. Reggel mondjuk 8.38-tól egészen 14 37-ig túráztam. Kiszámolhatjátok mennyi is ez. Több, mint 23 km, több, mint 34 000 lépés. De minden pillanatát élveztem és szerettem, még akkor is, ha fárasztó volt. Mert igazából nem úgy fárasztó, hogy alig van erőm továbbmenni. Van erőm, mert valami hív, valami hajt. Persze, el lehet fáradni elég rendesen a végére. És valahogy mégsem az hajt az út során, hogy mikor érek már a végére. Nem. Csak az hajt, hogy menni és menni tovább.

A naci, a pulcsi és a póló meg nagyon jó választás volt. Innen is csókoltatom az összes olyan emberkét, aki kitalálta a túraöltözeteket. A naci annyira kényelmes volt, hogy akármit is csináltam, olyan, mintha nem is lett volna rajtam, mert nem akadályozott egyetlen mozdulatban sem. A pulcsi meg melegen tartott, közben azért szellőzött. Néha fújt a szél és elég hűvös volt, néha még fáztam is. Az erdő azért lényegesen hűvösebb, mint a város. Annak is örülök, hogy még régről megvolt a túracipőm, mert tényleg nagyon jó az is. Szóval, mindenkinek nagyon, de nagyon köszönöm. 💖💖💖

Ennyi volt mára az élménybeszámoló.😊

A naciról meg csak annyit, hogy túléltem benne a napot. Úgy bő 9 és fél éve vagyok szoknyás és nem mentem ki emberek közé azóta nadrágban. Teljesen más érzés a kettő. A nadrágban éreztem, hogy kicsit felerősödnek másfajta energiák is bennem. Amúgy valahogy lazább is voltam. Egészében véve jó érzés volt, de ez nem jelenti azt, hogy a hétköznapokban is fogok viselni nadrágot. Azt azért mégsem.

Jó pihenést mindannyiunknak! 😘😘😘