A Csóványos

 Mindenképpen menni akartam túrázni még addig, amíg tűrhető az idő. Vagyis, amíg nincs nagyon esős, hideg, fagyos idő. És persze már megint nem bírtam magammal, úgyhogy ma mennem kellett. Azt is hamar kitaláltam, hogy most mi legyen. Mivel a múltkor már nem mentem át a Nagy-Hideg-hegyről a Csóványosra, mert már nem volt hozzá erőm, így biztos voltam benne, hogy oda fogok felmenni. Többféle útvonalat is néztem, de elég körülményesek voltak. Sokat is kellett hozzájuk utazni, meg elég kacifántosan jutottam volna fel a hegyre. Nekem viszont most arra volt szükségem, hogy könnyű útvonalon jussak fel.

Tegnap este meg is született az útvonal. Diósjenőről fogok felsétálni a zöld úton. 😊

Négy órakor keltem, fél hatkor már úton voltam és így is fél nyolc volt majdnem, mire odaértem. A vasútállomásra. Innen még sétálni kellett a településen, hogy elérjem az erdőt.
Szó se róla, ma valahogy már az elején hamar elfáradtam. Nem is értem, hogy miért. Olyan, mintha alig lett volna hozzá erőm. Meg aztán, ahogy már korábban is írtam, ez az állandó felfelé menés eléggé fárasztó. Kell találnom valamit, amivel tudom növelni az erőnlétemet, mert ez így nem pálya.

Persze itthon még csöpörgött az eső, aztán mikor ott leszálltam, kicsit jobban esett. Még jó, hogy megtaláltam azt a régi esőkabátot, amit még a biciklizéshez vettünk. Így esőben, esőkabátban indultam neki a településnek először. Ez volt az első túrám esőben. 😁 És egyáltalán nem riasztott vissza az időjárás, sőt, valamiért még külön jól is esett, hogy éppen esik, kicsit borongós az ég. De tudjátok, már a vonaton, ahogy egyre világosabb lett, azért látszott, hogy ki fog tisztulni az ég.

Szóval, sétálok át a településen. Kellett menni pár kilométert. Aztán végre beértem az erdőbe! Az mindig olyan csodálatos érzés, mikor pont beérek, be az első fák közé. Valami különös varázsa van.
Persze az eső csöpörgött, én meg esőkabátban baktattam fölfelé. Mindenkinek tudom ajánlani ezt, ha egy kis izzsasztásra vágyik. 😉

Amúgy nem kellett már sokáig az esőkabát, talán itt már egy órát sem volt rajtam. Elállt az eső, később csak a szél fújta le a fákról a vízcseppeket, de az már nem volt vészes.

Maga az út nekem fárasztó volt. Már megint azt írták, hogy nincsenek különösebben meredek szakaszok, de azért akadt egy pár. De mondom, nekem az is elég fárasztó, hogy folyton csak felfelé.

Az idő a borongóssága ellenére is csodálatos volt. A levegő olyan tiszta és friss, hogy még bele is szédültem. És jó volt olyan korán, olyan időben menni, mert rajtam kívül akkor még senki nem volt arrafelé.

És most először még apró kis élőlényekkel is találkoztam. Még jó, hogy lefelé néztem, a lábam elé, és nem tapostam el ezt a kis foltoskát sem. A másik képen sasszeműeknek gyakorlat: ki veszi észre a békucit?

 

Ahogy haladtam egyre feljebb, valahogy egyre nagyobb és sűrűbb lett a köd, és meglepő módon egyáltalán nem volt ijesztő. Fokozatosan csökkent a látótávolság, de sosem volt olyan kicsi, hogy ne láttam volna a turistajelzéseket. Néha ugyan meresztenem kellett a szememet, hogy hol is van, merre is kell mennem, de mindig megtaláltam. Egyre hűvösebb is lett, én pedig áldottam az eszemet, hogy elmentem venni magamnak egy alánacit is. Kerestem bélelt túranacit, de egyik sem volt kényelmes.

 Volt valami különös varázsa ennek a ködös erdőnek. Az a hihetetlen csend. A levegő maga is olyan sűrűnek tetszett, hogy akár meg is foghattam volna. Ráadásul olyan kristálytisztának éreztem. Volt bizony olyan hely is, egy tisztás, aminek ugyebár nem láttam a terjedelmét, ahol olyan sűrű volt a köd, hogy nem is lehetett látni semmit szinte, csak ahogy lépkedtem, mindig akkor vált láthatóvá egy darab föld. A tisztás után megint beértem az erdőbe, itt nem volt olyan sűrű a köd. Egyelőre.

Ahogy azonban egyre feljebb haladtam, egyre sűrűbb lett a köd, és tényleg nagyon kellett figyelni a jeleket, nehogy másfelé menjek. Nagyjából úgy 50 méterre lehettem a hegytetőtől, amikor három elvetemült pasi jött mögöttem rövidnadrágban és pólóban. Atyavilág! Én itt jól felöltözve, ők meg ilyen lengén. De ők aztán szedték a lábukat, tempóztak rendesen. Biztos nem két hónapja kezdték a túrázást, ahogy én. 😁

És láss csodát! Felértem a hegytetőre! De ott aztán olyan sűrű volt a köd, hogy csak pár métereket lehetett előre látni. A szél is fújt odafent rendesen.

Ott voltam hát a híres kilátónál a Csóványos tetején. Annyira jó érzés volt! Hihetetlen, hogy felértem! Látjátok? Ez a Börzsöny legmagasabb pontja. Nem, hegymászó azért nem leszek, mert ezekkel a hegyekkel az a baj, hogy mindig fölfelé kell először mászni rajtuk, hogy aztán le lehessen jönni. Persze, hogy könnyebb lefelé jönni, de azért ebben is van némi nehézség. Ez is rendesen megdolgoztatja a lábizmokat.

Azt persze nem hagyhattam ki, hogy felmenjek a toronyba. Azt mondták, 133 lépcső vezet fel. Én pedig, szokásomhoz és kényszeremhez hívem, nekiálltam számolni, ahogy haladtam felfelé. De hamarosan észrevettem, hogy a lépcsők számozva vannak! Ez akkora hatalmas találmány! Legalább nem nekem kell számolnom őket. Teljesen odavoltam meg vissza a számozott lépcsőktől. De csak ettől. Mert amúgy totál kész voltam felmenni a vaslépcsőn. Az egész erdőben oda meg vissza nem volt egy fikarcnyi félelemérzetem sem, de amikor ezeken a lépcsőkön mentem, hát, nem mondom, kissé berezeltem. Csináltam fotót a kilátóból, remélem, látjátok, hogy milyen szép, tejfehér köd van, amitől aztán semmit az égvilágon nem lehetett látni. 😂😂 Igazán megérte felmenni.
Mindenesetre a legfelső lépcsőfokon megpihentem. Leterítettem az esőkabimat - ekkor már rég nem volt rajtam - és leültem, hogy egy kicsit pihenjek és falatozzak. Úgy negyed óra. Lefelé aztán még inkább paráztam. Én nem tudom, miért, de ezek a vaslépcsők hihetetlenül félelmetesek voltak nekem. Két kézzel fogtam a korlátot és úgy óvatoskodtam le. Szerintem rém ijesztő. De épségben leértem és nekivágtam az útnak. Most nem körtúrát mentem, hanem ugyanott mentem le, ahol feljöttem, vagyis a zöld úton. Lefelé már elég sok emberrel találkoztam.

 

Egész tempósan sikerült mennem és jönnöm. Vasútállomástól a hegyre és vissza úgy hat és fél órát mentem. Plusz az oda- és visszaút 2-2 óra. El is aludtam a vonatokon visszafelé. Most valahogy nagyon elfáradtam. Még egyszer sem voltam ilyen fáradt. De nem is számít. A lelkesedésem vitt előre és az is hozott haza. 😍 Holnap majd kipihenem a túrázást. Azt hiszem, talán konditerembe kéne járnom egy kicsit erősíteni magamat. Mindenesetre azt hiszem, hogy napi rutinná teszem a felsétát a nyolcadik emeletemre.

Ezeket már a visszasétán fotóztam Diósjenőn. Olyan szépek ezek a fák! Az állomáson még volt fél órám a vonat indulásáig, úgyhogy letelepedtem egy padra és megint ettem egy szendvicset. És láss csodát! Még a nap is kisütött, úgyhogy egy kicsit napozhattam is.

Mindent összevetve nagyon jó túra volt ez is. A számláló szerint az összes mai menésem bő 24 km volt a saját két lábamon. 😍

Ez volt a mai élménybeszámoló. Hogy mikor megyek legközelebb, azt nem tudom. Nagyon hidegben nem szeretnék menni, de még ez sem biztos. Azt már tudom, hogy a drága jó bakancsom bírja a gyűrődést, mert nem ázott be ebben az esős időben. Azt tudom, hogy kell valami erőnléti edzés.

Amúgy végtelenül büszke vagyok magamra. Sosem gondoltam volna, hogy ennyit fogok menni egy huzamban, így túrázni. De persze ez megint olyan dolog, hogy egyszerűen hívott a természet, hát mentem. És a belsőmből fakadó késztetés is hajtott előre, hajtott kifelé. Erre mondom mindig azt, hogy ha a belsőd súgja, mondja, üzeni, akkor azt csinálni kell, és ha ő mondja, akkor az biztos, hogy nem lesznek olyan akadályok, nehézségek, mintha csak azért csinálnánk valamit, mert muszáj. Nagyon kell hallgatni a belső hangra. Én egyenesen odavagyok érte. 💗💗💗

Nos, jó pihenést mindannyiunknak! Vigyázzatok magatokra!

Ja, és külön köszönöm annak, aki aggódott értem, hogy ne legyen semmi bajom és épségben hazaérjek. 😘💗