Kettő az egyben

 Eljött a mesélés ideje.😀

Ahogy már említettem, tizenöt hónap kihagyás után végre újra túrázni kezdtem. Mellesleg jegyzem meg, hogy nem is hagyom abba. Megyek, ameddig a lábam bírja. :)

A héten szabadságon voltam és úgy terveztem, hogy kettő túrát biztosan megcsinálok. Ezt sikerült is megvalósítanom. És most ezekről fogok nektek mesélni.

Az első még a bemelegítéshez tartozik. Az még itt a budai hegyekben volt. Gondoltam, végigmegyek egy másik útvonalon. Nos, a gond ott kezdődik, hogy fogalmam sincs, ki írja az útleírásokat, de ez erről az útvonalról egyáltalán nem volt nekem egyértelmű. Már rögtön az elején sikerült egy kitérőt tennem, vagyis jól letértem az útvonalról. De aztán visszataláltam. Nem sokkal később meg ott kóvályogtam az egyik úton keresve a kis erdei utat. Persze kiderült, hogy abszolút rossz helyen vagyok. Ő dűlőt írt, én lejtőt találtam. Aztán tovább mentem és dűlő sehol. Kiderült, az nincs is, csak út. Na mindegy, rátaláltam a megfelelő útra.

Szükségem volt arra is, hogy egy kicsit mezítláb menjek az erdő földjén. A Börzsönyben ezt nem tudtam megtenni, mert igencsak sáros lettem volna.

Tényleg jó volt bemelegítésnek ez a kis túrácska a maga kb. 15 km-ével, de ezzel be is fejeztem a budai hegyekben való bármilyen túrázást. Az egy dolog, hogy mivel közel van a város, szinte mindig hallani a városi zajokat. Akad persze olyan rész, ahol nem hallatszik az erdőn kívül semmi, de ez is rövid ideig tart. A másik, hogy nagyon szemetes az erdő, ami nagyon sajnálatos. Ennyire nem tisztelik az emberek a természetet, hogy mindenfélét oda raknak le. Felháborító. Azért látszik, hogy van olyan, ahol jócskán megtisztították a területet, ami viszont becsülendő.

Azért itt is meg lehet izzadni, el lehet fáradni a sok felfelé meneteléstől meg a köveken való lépkedéstől. Itt is van kihívás, de én egészen másra vágyom.

És itt jön, amiért valóban megérte újra belevágni a túrázásba. A második utamat már mindenképpen valahová vidékre terveztem. Az időjárási jelentéseket nézve két helyszín volt, ahová akartam menni. Ezeken már jártam tavaly, de annyira szeretem ezeket az útvonalakat, hogy bármikor képes vagyok végigmenni rajtuk. Meg hát annyira nem vagyok még jó erdőismerő, hogy meg tudnám unni a fák között való gyaloglást. Az egyik a Dera-szurdok – Hosszú-hegy volt, a másik Nagybörzsöny – Nagy-Hideg-hegy – Csóványos – Diósjenő útvonal. Ahogy néztem a jelentéseket, az elsőre még délelőttre esőt írt. Elkezdtem készülni a Börzsönyre. Gondoltam, még reggel megnézem a jelentést és az alapján indulok neki. De akkor már nagyon a Börzsöny volt bennem. Jól is választottam. Az időjárás ugyan már nem írt esőt sehová. Így hát felkerekedtem, jól felpakoltam magamat mindenféle finom gyümölccsel, salátával, vízzel és irány a Börzsöny!

Az út odáig is elég hosszú, háztól Nagybörzsönyig is két óra az út! De már az is megérte. Már amikor a vonat is fák között megy, az már felemelő. Ahogy pedig a busz megy településről településre, mindenhonnan látni a hegyeket, az olyan megnyugtató, hogy azt szinte el sem tudom mondani. Egy erdei állatot már a vonatról láttam, de pontosan nem tudom megmondani, mi volt az, őz vagy szarvas. Aztán a buszról is egyre több állatot láttam. Hiába, a vidék az vidék. Mindenféle nagy madarakat láttam, neveket ne kérdezzetek. Voltak ragadozómadarak, aztán valami más nagymadarak, amelyek a szántóföldön álltak hosszú nyakukkal, hófehér tollazatban. Majd egyre több mindenféle állat a bekerített területeket, lovak, talán bivalyok. Végül leszálltam Nagbörzsönyben.

A községházától még kigyalogolni az erdő széléig is van úgy két km, és csak onnantól kezdődik a túra. De egyáltalán nem bántam. Leszálltam a buszról, elővettem némi elemózsiát, egy kis dinnyét, megeszegettem. Már itt a faluban is olyan csend volt és nyugalom. Még így péntek lévén is. A levegő is más volt. És minden zöld volt, nagyon zöld. Ahogy közeledtem az erdőhöz, az út menti fák, növények is harsány zöldben pompáztak.

Aztán ráakadtam valami kincsre. Biztos nem találnátok ki, ezért elárulom, hogy arra a nagyon finom, út menti, tüskés szederre gondoltam. Sikerült még abból is belakmároznom, közben persze begyűjtöttem jó pár tüskeszúrást, egy-két karcolást, de jelentékteleneket, szinte még nyomot sem hagytak. Amikor pedig ráfordultam az erdőbe vezető útra, repesett a szívem. Tavaly, mikor legutóbb arra jártam, csupa sár volt a föld a nagy járművektől, amelyek mély árkokat szántottak a földbe. Elég nehezen lehetett úgy közlekedni, bemenni az erdőbe. De most minden csupa zöld, mindent benőtt a gyönyörű növényzet, semmi nyoma nem volt a tavalyi pusztításnak. Mennyire másabb volt így odaérkezni! Úgy örültem, hogy máshogy is láthatom így az erdőnek ezt a részét!

Természetesen a szokásos útvonalon mentem. Itt azért a leírás is sokkal egyértelműbb és persze minden ki is van táblázva. A táblákon az irány mellett a távolság és az is ott van, hogy melyik jelzésű úton kell menni. Rögtön az elején máris ott az emelkedő, ami hamar megizzasztja az embert. Számtalanszor megálltam, mert felfelé kaptatni azért még így is fárasztó volt, hiába az otthoni edzések. Azért erdőben menni felfelé, egészen másféle edzés. Nem mindennapi. De olyan csönd volt, ami semmihez sem fogható. Olyan nyugalom, amit máshol nem találni. Majdnem elsírtam magamat, hogy újra itt lehetek, újra érezhetem az erdő mindennel együtt.

Persze minden növény csupa víz volt, az út nedves, kissé csúszós, de a két új barátomnak – a túrabotjaimnak – köszönhetően egyetlen egyszer sem csúsztam meg és nem is estem el. Egy cseppet sem bántam, hogy a nadrágom vizes lett, ahogy haladtam a növények között. Majd megszárad. Egyszerűen csak élveztem ezt a hihetetlen nyugalmat és csendet. Távol minden emberi zajtól. Nincs ennél csodásabb, ami így megérintené a lelkemet és a szívemet.

Ahogy haladtam a túra során, folyamatosan fedeztem fel, hogy igen, ismerem ezt az utat, emlékszem rá. Lent, az erdő mélyén a kis pihenőhely is ugyanolyan volt a hidegvízű forrással.

Mindenütt csend honolt, vagyis csak az erdő hangjai hallatszottak. Leginkább madarakat hallottam, meg a szellő susogását. Mivel nedves volt a föld, a botjaim sem csaptak akkora zajt. Sokkal csendesebben haladtam én is. Örültem, hogy újra és újra felfedezni vélem az ismerős utakat.

Egyszer, ahogy kaptatok felfelé egy nem túl meredek emelkedőn, hirtelen meglátok három őzet. Teljesen csendben voltam. Előveszem a telefonomat, hogy lefotózzam őket. Közben figyeltem őket és az egyik valahogy ki is szúrt magának. Egymást néztük és én sem voltam képes levenni róla a szememet, hogy a telefonnal babráljak. Nem tartott sokáig ez a szemkontaktus, talán néhány másodpercig, majd ők hirtelen el is tűntek. De volt az egészben valami megmagyarázhatatlan jó érzés. Ahogy egy erdei állat nézi az embert. Pedig jóval távolabb voltam, lejjebb is, mint ők, tényleg csendben voltam, mégis észrevett, mégis nézett rám mozdulatlanul. Ez megérinti az embert.

Haladtam én is tovább. Egyik emelkedő jött a másik után. Volt, amelyik igencsak fárasztó volt a maga meredekségével, valamelyik a kövességével, de kitartóan mentem egyre feljebb és feljebb. Nem lehetett feladni, de nem is akartam. Mámorító volt a csend és a nyugalom, a béke. Csak én voltam és az erdő.

Azt nem mondom, hogy nem kalandoztak a gondolataim másfelé, még elég nehezen csillapítom le őket ilyen környezetben is, de tudatos voltam. Tudatában voltam, hogy mik járnak a fejemben és igyekeztem sokszor visszaterelni őket, hogy csak az erdő legyen a fejemben, csak a következő lépésem. Az, hogy tiszta víz a pólóm az izzadságtól, hogy fájogat a fejem, ami el fog múlni. Figyeltem, hogy mennyi kidőlt fa van, mennyi olyan, amit még egy másik hatalmas fa tart. Mert valóban hatalmasak ezek a fák. Ott állnak csendben, erősen, békésen. Fiatalabban és idősebben, matuzsálemek és éppen csak földből kinőttek. Mindig az mondom, hogy a fáknál nincs csodálatosabb élőlény a földön. Közéjük kell menni, hogy ezt megtapasztalja az ember, hogy átérezze, hogy együtt lélegezzen velük, szívja ugyanazt a levegőt. Azt a tiszta, friss levegőt. Fenséges érzés közöttük járni. Hálával és köszönettel tartozunk nekik.

Az első célállomásom a Nagy-Hideg-hegy volt. Ahogy tartottam felé, a ködszerű felhők bekúsztak a fák közé. Arra gondoltam, hogy így aztán nem lesz kilátás a távolba. Ráadásul, ahogy közeledtem a cél felé, egyre jobban fújt a szél. Sapkát is kellett volna hozni. Bár kabátom volt, nem vettem magamra, mert ilyenkor csak még jobban beleizzad az ember.

Odaérve a turistaházhoz megint csak örültem. Egy teremtett lélekkel sem találkoztam. Kint ültem a ház teraszán, előszedegettem némi ennivalót. Ott ültem, néztem a ködszerű felhőbe burkolt tájat, ettem a finom ételeket és csak voltam. Kabátot azt fel kellett vennem, mert így kiizzadva túl hideg volt ülve. Nem mentem be a házba, nem akartam emberekkel találkozni. Csak továbbra is élvezni a csendet és a nyugalmat.

Az út elején lévő táblán ott volt, hogy ide három óra az út. Sikerült még valamivel kevesebb idő alatt is felérnem. Nem sokkal, talán csak néhány perccel, de így is büszke voltam magamra. Pedig elég sokszor megálltam út közben.

Étkezés után felmentem a szintjelző köhöz és láss csodát, kitisztult az ég. Tudtam készíteni fotót. Igaz, csak egyet csináltam. Majd nekivágtam, hogy elérjem a következő célállomást. Csóványosig végig masszívan fújt a szél. Néha ijesztő is volt, ahogy a fák hajladoztak, nyikorogtak a szélben. Bíztam benne, hogy egyik már részben kidőlt fa sem fog rám borulni, úgyhogy igyekeztem tőlük mihamarabb távolra kerülni. Itt azért tényleg hideg volt, de a kabát már nem volt rajtam. Csak egy kicsit fáztam, de nem sokáig. Az új jobban átmelegíti az embert, mint ahogy a szél fúj. Ezen a szakaszon vannak a számomra matuzsálemnek hívott fák. Itt sokkal több az öregebb fa. Egyszerűen hihetetlenek. Képzeljétek el, hogy némelyik hány száz éve állhat ott? Mennyi minden van bennük? Mennyi információ, energia. Ezért is jó megérinteni a fákat, rajtuk hagyni a kezünket, leülni a gyökerükre vagy csak neki támaszkodni. Aki már próbálta, szokta érezni a meleget a tenyerét, ahogy megfogja őket? Én mindig érzem. Bár az is igaz, hogy nem ülök le hosszabb ideig a törzsükhöz, valami hajt előre. De egyszer biztosan megteszem, hogy csak ülök az egyik törzsénél és csak ráhangolódom a fára. Kíváncsi leszek, hogy mit fog mondani.

Csóványoson szintén ott volt a ködszerű felhő. Hideg is volt, kedvem sem volt felmenni a kilátóba. Minek? Hogy nézzem a ködöt? Abban már volt részem egyszer. Itt is szépen megpihentem, ettem. Azért ide is egy jó óra az út az előző állomástól, ahogy a tábla írta, és megint sikerült ez idő alatt ideérnem.

Sajnos, a hegynek van az a rossz tulajdonsága, hogy ha fel akarunk rá jutni, akkor bizony keményen menni kell felfelé és felfelé. Innen viszont már csak lefelé visz az út. Lesz ugyan néhol még egy kis emelkedő, de nagy részben innen már csak lefelé megyek. Következő célállomás a diósjenői vasútállomás. Azt írja a tábla, hogy két és fél óra az út, 8,8 km. Nem semmi. És tudom, hogy nagyjából ennyi is lesz az idő, mire odaérek. Lefelé már sokkal könnyebben lehetett haladni. Nem is izzadtam meg annyira. Volt meredekebb, lankásabb az út, néhol csúszós, néhol köves, néhol pedig kerülni kellett az útra dőlt fák miatt. De már lefelé tartottam. Az út végig egyértelmű volt, csak a zöld sáv jelzést kellett követnem.

Emberekkel egyészn úgy fél háromig nem is találkoztam. Képzeljétek el, öt és fél óra úgy, hogy csak te vagy az erdőben! Juj! Szuper volt! Aztán legközelebb egy óra múlva találkoztam újabb emberekkel, majd még egyszer. Összesen háromszor találkoztam emberekkel. Lendületes léptekkel leértem két óra alatt a hegyről és onnan még fél óra séta volt az állomásig. Nos, ez az útszakasz már valamiért nem ment olyan tempósan. El is fáradtak kissé a lábaim, meg aztán betonon kellett menni. Egészen más volt, mint az erdő. Tudjátok, itt is voltak ajándékaim: a fa alól, a fűből szedett finom, édes szilva. De régen is szedtem és ettem így szilvát! Isteni volt.

Sikerült összességében két és fél óra alatt az állomásra érnem a hegytetőről. Ahogy az állomás épültéhez közelítek, már egészen közel voltam, hallom, hogy mintha egy vonat lenne az, mintha most indulna. És pechemre, szinte az orrom előtt ment el a vonat, úgy két perccel késtem le. A következő pedig csak egy óra múlva indult el. De nem estem kétségbe. Leültem, ráérősen megint ettem és csak ültem ott csendben. Hát itt már ugyebár ott voltak az emberek, a vasúti alkalmazottak, meg néha szállingóztak emberek az állomásra.

Nehéz egy ilyen erdőjárás után újra visszatérni az úgynevezett civilizációba. Nehéz újra szembesülni mindazzal, ami az emberekkel jár. A zaj, a cigarettafüst, a bűz, a mocsok.

Reggel is a vonaton egészen csöndben volt mindenki, amíg Vácra nem értünk. Ott aztán már a felszálló emberek nem voltak csendben. Kora reggel észre sem veszik, hogy mennyire vágynak még mások a csendre.

Diósjenőről indulva is jó darabig csend volt a vonaton. Valóban nehéz újra visszarázódni a hétköznapokba. Az a sok ember a pesti vonaton! Beérve a Nyugatiba pedig… erre kár is szót vesztegetni. Minősíthetetlen.

De maradjunk csak a jó részeknél. Kellemesen elfáradtam, de mégsem annyira, mint gondoltam volna. A lábaim is csak kicsit fájtak, a lábfejeimen és a combomban éreztem a fájdalmat. Az egyiken segített, hogy kilazítottam a cipőfűzőmet.

Valóban áldás, hogy az embernek rendelkezésére állnak jó felszerelések egy ilyen túrához, mert valóban elengedhetetlenek. A cipő az első és legfontosabb. A megfelelő ruházat és hátizsák szintén fontos. És most már azt is tartom, hogy a jó túrabot is óriási segítség. Ezek nélkül nem is érdemes nekiindulni.

Ami még számomra fontos, az, hogy milyen ételeket viszek magammal. Minden túra alkalmával nagy részben csak gyümölcsöt és kis részben salátát vittem. Talán többször is eszik az ember, mintha szendvicseket vinne, de több energiát is adnak a gyümölcsök. Sosem vagyok utánuk fáradtabb, nem mozgok nehézkesebben. Sőt, a lefelé menetben olyan lendülettel mentem, hogy magam is meglepődtem. Nem volt semmi sem igazán akadály, akármennyire nehéz is volt az út. Szóval, csak ajánlani tudom, hogy inkább gyümölcs legyen az étel a túrára, jobban lehet bírni. De aztán tőlem mindenki azt csinál, amit akar. :)

Hogy mit adott az erdő, mit adtak a fák? Minden fa tiszteletreméltó, fenséges. Közöttük az ember még inkább megtanulja értékelni a nyugalmat, a békét, a csendet. Észreveszem a határtalanságot. Ugyanakkor türelemre is tanít, nem mintha nem volnék türelmes, de itt más. Persze néztem az időt, hogy mennyi idő alatt érek egyik helyről a másikra, tudnom kellett ennyi idő kihagyás után, hogy ne a sötét estébe érjek vissza. De ettől függetlenül az időtlenségre is tanít az erdő. A nem rohanásra. Hogy megállni akár csak néhány pillanatokra is, magunkba szívni az erdő levegőjét, csendjét, lüktetését, energiáját. Körülnézni és megcsodálni. Mert az erdőt csak csodálni lehet.

Menjetek ki bátran valahová az erdőbe és csak szívjátok magatokba! Másként fogjátok magatokat érezni.

A képek persze nem igazán adják vissza az út meredekségét vagy nehézségét, de csak gyönyörködjetek bennük! Ahogy elnézem, nem is sorrendbe rakta fel a képeket, de ne is törődjetek ezzel! 😘💗

Ilyen volt az út az erdőbe befelé. Csupa zöld! 💚💚💚

Ez egy gombás nap volt, sok gombát fotóztam.

Ez volt a pihenőhely az erdő mélyén. Ide annyira jó lejönni! Ott van az a bizonyos kút is.

A ködbe borult út.

Amikor felértem, ilyen ködös volt.

Kb. húsz perc után így kitisztult. A kedvemért csak. 😉💗

Ott a távolban látszik a Csóványoson a kilátó, oda kell feljutni. És innen hosszúnak tűnik még az út, de a valóságban nem volt az, talán negyed óra-húsz perc. Érdekes, igaz?

Ez volt még egy utolsó kép a vonatból fényképezve.

Találkoztam egy élő példánnyal is. 😀

Talán nem látszik igazán, de itt van egy patakocska, ami most nem volt bővízű. Ott van ugyan az a keskeny híd, de gondolkodtam rajta, hogy most a köveket fogok átkelni rajta. És így is tettem. Tavaly, mikor erre jártam, lehetetlen volt átkelni a köveken.

A lefelé úton valahol ilyen szép levélszőnyeg borította az utat. 😀

Ez a csóványosi pihenő.

Túrázni mentem

Kereken tizenöt hónapja nem voltam túrázni. Tizenöt! Hihetetlenül hosszú idő ez ahhoz, hogy ne csinálhassuk azt, amit szeretünk. De itt befejeztem. Nekem ebből elegem volt.

Egyik ismerős is elment egy hosszú távú túrára, másik is elutazott hétvégére, ez itt járt, az ott járt. Na nem! Irigyeltem mindegyiküktől, hogy mehetnek szabadon, engem meg gúzsba köt ez a kórság. Úgyhogy befejeztem, hogy arra várjak, lesz ez jobb is vagy teljesen elmúlik (nem, azzal nem értek egyet, hogy ez gyógyíthatatlan az orvosok szerint). Ez a kis irigység arra sarkallt, hogy fogjam magam és végre elmenjek én is túrázni.

Csütörtökön elhatároztam, szombaton pedig elmentem. Egész jól vagyok mostanában, nincsenek olyan fájdalmaim, amik akadályoznának a mozgásban. Jól döntöttem, hogy nekivágok a túrázásnak.

Elmentem a sportboltba és beszereztem túrabotot. Immáron ők lettek az én új legjobb barátaim. Nagyon jó döntés volt, mert igazán megkönnyítették az utamat. 😍💗

Igazából első alkalomra csak ide a budai hegyekbe gondoltam elmenni. Kinéztem egy túrát pénteken este, azt terveztem végigmenni. Úgy nagyjából 3,5 órásra írta a túrát, gondoltam, akkor nekem az úgy 4,5-5 óra lesz. Valahol 11 és 12 km közöttire írta. Elsőre tökéletes lesz. Meglátjuk, bírom-e és mennyire. Lesznek-e fájdalmaim meg ilyenek.

Nos, ez a túra úgy 6,5 órára sikeredet és 16 km-nyire. Ennyi idő alatt máskor távolabbi túrákat szoktam megjárni. Pedig azon az útvonalon mentem, amit leírtak. Igaz, hogy volt némi kitérő, megnéztem ezt meg azt, felmentem minden útba eső kilátóba. Többször is pihentem, hogy ne terheljem túl magamat már rögtön az első alkalommal. Csudaklassz kirándulás volt! Még meglepetéseket is tartogatott. Ugyanis egyszer találtam egy kétezrest, utána nem sokkal meg egy tőr alakú – szerintem – levélbontót. Vagy akármi is az, de annak is lehet használni. Így lett a túrából kincstaláló túra. 😃😇

Jó volt végre kimenni az erdőbe, az otthonba. Végre fák között lehettem. Csend volt és nyugalom. Bár nem mindig volt teljes a csend, hiszen mégis csak a város közelében túráztam. Meg találkoztam másokkal is, de ezek általában jó találkozások. Mert szinte mindenkivel van köszönés egymásnak, esetleg egymásra mosolygás vagy valami kedves megjegyzés. Mennyire mások azok az emberek, akik kimennek a természetbe! Bizony, receptre írnám fel, vagy inkább kötelezővé tenném a természetjárást. Térerőm is végig volt. De nem bántam. Tudni akartam, mennyire bírom. És már tervezem is a következő utat úgy nagyjából másfél hét múlvára. Ahogy sikerül. Ha túl nagy meleg lesz, akkor máskor megyek. De jó időnek kell lennie, mert már most nagyon mehetnékem van. Már most nekivágnék annak az útnak is. Már tudom azt is, hogy hova fogok menni.

A túra minden percét nagyon élveztem. Imádtam! Az igaz, hogy elég sokat kellett felfelé menni, de nem olyan magasra és az új barátaim nagyon is sokat segítettek. Sokkal könnyebb volt velük a felfelé menet, szinte szárnyaltam. De most komolyan! Arra azért nem számítottam, hogy olyan veszettül sok lépcső lesz az úton. Ennyit azért nem írtak. Meg ugyebár a kilátókba is jó néhány lépcső vezet felfelé. És képzeljétek el, egyszer sem számoltam a lépcsőket és ez nálam nagyon-nagyon nagy dolog. Büszke is vagyok magamra. 😊

Szerettem volna, ha tudok valamennyit mezítláb is menni, de sajnos, annyira köves volt szinte mindenhol az út, hogy maradt rajtam a cipő. Cserébe ma végigjöttem a Népliget egy részén mezítláb. Muszáj volt.

Jut eszembe, volt ugyan néhány olyan hely, ahol kevésbé volt kavicsos, köves az út, de ott meg nem jutott eszembe levenni a cipőmet.

Az egyetlen veszély amúgy az a sok bringás volt, akik akkora lendülettel jöttek a hegyi utakon, hogy egészen ijesztőek voltak.

Nem gondoltam volna, hogy olyan sokáig fog tartani az út, de nem baj. Igazából egyszer sem jött elő komolyabb fájdalom. A kislábujjam fájt egy darabig, de aztán megigazítottam a zoknimat és hamarosan elmúlt a fájdalom. Mára lett némi izomláz a vádlimban meg egy kevéske a combomban, de egyáltalán nem vészes. Szóval csak arra akarok kilyukadni, hogy semmi olyan testrészem nem fájt sem a túra alatt, sem utána, sem mára, amelyik a kórságtól amúgy szokott fájni. És én ennek annyira, de annyira nagyon örülök. Úgyhogy megvan az abszolút lelkesedésem a következő túrához.

Innen is köszönöm azoknak, akik elhúztak a napokban, hogy elmondták, hogy mennek és én lehettem kicsit irigy rájuk. Mert ez volt a végső lökés ahhoz, hogy én is kimenjek.

Az útra egyébként csak gyümölcsöt vittem. Nos, mivel nem írtam ide semmit már pár hónapja, talán nem is tudjátok, hogy komolyan belefogtam a gyógyulásomba. Anthony William könyvei alapján. Igen, idáig is vegán voltam, de az ő írásai alapján még néhány élelmiszert kivontam az életemből. Meg más egyebet is, például mindenféle feldolgozott élelmiszert (néha elcsábulok valami vegán nasira, de már az is ritka). Kenyérfélét (mindenmenteset) is csak havonta egyszer vagy kétszer eszem. Nem is hiányzik. Ami maradt, az a natúr gyümölcs és zöldség. A zöldséget meg is szoktam párolni, főzni, sőt, leginkább főzök belőlük valami egyszerűt, levest vagy ragut. Ezt naturban vagy párolt burgonyával, néha elcsábulok és rizst főzök hozzá. Inni csakis vizet, citromos-mézes vizet és tiszta gyógynövényteát iszom meg persze reggelente pluszban a zellerlevet. Kiiktattam mindenféle zsírt, olajat az étrendemből. Ennek az az oka, hogy segítek a májamnak. Akit érdekel, hogy is van ez, annak nagyon tudom ajánlani a fentebb említett A. W. Gyógyító médium könyveit. Rengeteg hasznos információ van bennük. 💚😍

Nos, igazából csak arra akartam kilyukadni, hogy a túrára csak gyümölcsöt vittem, odavoltam jó sokat, mert ugyebár reggel 5 után indultam el és úgy fél három körül értem haza. Ezalatt csak a gyümölcs volt. És teljesen elég volt. Hiszen a gyümölcsben lévő cukor az, amire az izmoknak és az agynak is szüksége van. Amit vittem: 2 banán, 16 datolya, 2 körte, egy kis ételdoboznyi mézdinnye. Hiszen tesztelni akartam azt is, hogy ha csak gyümölccsel vágok neki a túrának, akkor vajon az elég lesz, nem leszek túl éhes, bírni fogom vele? És minden jól alakult. Úgyhogy egyáltalán nem kell megijedni attól, hogy az ember nem is tudja, mit vigyen a túrára. A megszokott szendvicseken túl meg ilyen egészséges élelmiszerekkel táplálhatjuk magunkat. Sose voltam annyira éhes, hogy azt kívántam volna, bárcsak lenne nálam legalább valami rágcsa. Ha jött az éhség, ettem valamelyik gyümölcsből. Valóban annyira sokat adott, hogy elég volt megint jó darabig.

A későbbiekben még fogok írni, hogyan is alakul az egészségem, mi az, amit megteszek érte. Mert úgy gondolom, hogy nincs fontosabb az egészségnél. Szinte mindenki tisztában van vele, hogy egészség nélkül mennyire küzdelmes az élet. Én a magam életében pont ezen akarok változtatni, ezen változtatok folyamatosan. Hiszek abban, hogy meggyógyulhatok, hogy más is meggyógyulhat. 💝

Hogy maradjunk a lényegnél, amiért nekiálltam ennek a cikknek, hogy csodálatos volt a túra, a túrázás. Lesz, ami lesz, ezt bizony többet nem adom fel. Csak eddig visszatartott a fájdalom, amit sokszor gyaloglás közben éreztem. Mert az én egészségemhez ez is hozzájárul. A testi és a lelki egészségemhez is egyaránt. Tényleg mindenkinek tudom ajánlani, hogy menjen ki minél többet ne csak úgy a természetbe, hanem valami erdőbe. Nincs ahhoz fogható élmény, érzés, mint ami ott várja, ott éri az embert. Annyira jó volt nekem is újra ott lenni. Mesés. Varázslatos. Az egyik legjobb dolog a világon. 😍💖

 

Borsóka

 Még három óra sem volt szerdán hajnalban, amikor valami furcsa neszezésre ébredtem. Figyeltem és hallgatóztam. Mi lehet ez a nesz? Valahonnan innen jön a szobából? Igen, határozottan innen jön. És egészen közelről. Hirtelen valami elröpült az arcom előtt és a párnám mellett landolt. Mivel nincs sötétítőm, annyira nem volt sötét a szobában. Felültem az ágyamban és azt láttam, hogy egy denevér a kiterjesztett szárnyaival ott pihen a párnám mellett. Aztán elrepült. Nem ijedtem meg és nem is akartam bántani. Kénytelen voltam villanyt kapcsolni, hogy megkeressem és kitessékeljem a lakásból.

Először is azon gondolkodtam, hogy vajon mikor is röpülhetett be a lakásba? Ugyanis az ablakok hétvégén voltak nyitva még éjszaka is, de azóta csukva vannak. Lehet, hogy már a hétvége óta itt van a lakásban? Miért nem hallottam eddig? Az is eszembe jutott, hogy vajon akkor már biztosan nagyon éhes lehet, ha napok óta itt van a lakásban. De tényleg, miért nem hallottam korábban? Lehet, hogy másik helyiségben volt? Nem tudom. Ezekre a kérdésekre nem tudom a választ.

Ahogy felkeltem, felkapcsoltam a villanyt és körülnéztem a szobában. Megláttam, ahogy a szekrény tetején lévő hatalmas kék szatyor szélén fekszik. Látom, ahogy a kis karmos mancsaival kapaszkodik. Elneveztem Borsókának. Borsóka, a denevér. Elkezdtem beszélni hozzá. Borsóka, meg kell, hogy fogjalak, mert neked nem jó itt bent. Ki kell rakjalak az éjszakába, az a te világod. Meg ilyenek.

Úgy voltam vele, hogy csak nem megy el, így addig kimegyek a mosdóba és utána megfogom és kirakom. Csakhogy ez nem így alakult. Mire visszajöttem, eltűnt. Ennek azért nem örültem annyira. Ahogy annak sem, hogy ilyen korán megébredtem, mert még lett volna jó egy órám az ébresztőig. Így visszafeküdtem az ágyamba és próbáltam még aludni. Közben meg abban reménykedtem, hogy a kis denevér is elbújt valahová és nem fog zavarni még ebben a kis szunyókálásban. Sikerült még valamennyit aludnom.

Reggel aztán, mivel nem találtam sehol, nem tehettem mást, mint úgy mentem munkába, hogy valahol egy denevér bújik meg a lakásomban. Beszéltem a munkatársakkal, hogy vajon hogyan lehetne elkapni, de igazán senki nem tudta megmondani. A neten is utánanéztem a dolognak. Találtam is némi hasznos információt. Többek között azt, hogy milyen denevérkével van dolgom. Ő bizony egy közönséges barna denevér. Egész nap az járt a fejemben, hogy ha hazamegyek, bizony muszáj lesz megkeresni, mert ez így sem neki, sem nekem nem lesz jó. Mégsem lakhatunk egy fedél alatt! Szép is lenne, ha egyszer csak itt mindenfelé guanókat találnék. Meg aztán nem is tudnám mivel etetni, hiszen, ahogy olvastam, rovarokat eszik. Nem is keveset. Nekem meg olyanom nincsen.

A lényeg, hogy ha hazaérek, ki kell nyissam az ablakot teljesen, hogy esetleg ki tudjon repülni. Na de persze hűvös van, este még hűvösebb lesz. Meddig várjak, hogy biztosan tudjam, hogy kirepült? Mert mi van, ha nem látom kirepülni? Honnan tudom biztosan, hogy már nincs a lakásban? Mert az okosok azt írják, hogy nyisd ki az ablakot, menj ki a szobából, zárd be az ajtót magad után és majd kirepül.

Én meg már el voltam készülve arra, hogy ha hazaérek, akkor forgathatom fel az egész szobát, minden zugát, minden dobozt, hogy megtaláljam Borsókát.

Mert bizony aggódtam érte. Nem akartam, hogy a lakásban legyen bármi baja vagy netán itt pusztuljon el. Sokan azt hiszik, hogy mert nem tartok, nem tartanék állatot és nem simogatom meg őket, akkor már nem is szeretem őket. Pedig de, szeretem az állatokat. Csak valahogy nem tartanék. Mert baromi nagy felelősség. És én ekkora felelősséget nem akarok vállalni. Nem lehetsz szabad egy állat mellett. Mindig etetni kell, de mikor és mennyit? Tisztán kell tartani a helyét meg az állatot is. Ha kell, orvoshoz kell vinni. Szóval, olyan sok minden van egy állat körül, hogy én ezt nem akarom bevállalni. Ahhoz meg, hogy egy állatot megsimogassak, nekem idő kell. El kell töltenem vele egy kis időt ehhez. Ezektől eltekintve azonban az állatok nagyon is kedvelnek engem. Akárhová megyek például, ahol macska van, az biztos, hogy a közelemben köt ki. Van, ahol ismeretlenül is az ölembe ült első találkozásnál. A másik a lábamnál, a harmadik mögöttem. A lényeg, hogy mindig ott vannak körülöttem.

Úton hazafelé már elterveztem mindent. Első lesz, hogy kinyitom az ablakot. Aztán a szoba egyik sarkától elkezdve átkutatok mindent. Mivel nekem rengeteg a növényem, még azt sem tartottam kizártnak, hogy valamelyikben megbújt.

Amikor aztán hazaértem, az volt az első dolgom, hogy kitártam az ablakot a szobában. És nem fogjátok elhinni, hogy ez a csöppke Borsóka hol is volt. Mert én azt hittem, hogy elbújik a szekrény alá vagy valamelyik üres dobozomba, vagy tényleg a növények közé. De nem. Tudjátok, hol találtam rá? Még csak keresnem sem kellett. Ez egy dupla ablak. Ahogy kinyitottam mind a két ablakot, mind a két szárnyát, lenézek a párkányra és ott látom Borsókát összekucorodva és szundikálva. Bizony, a két ablak közötti párkányon az ablak pereme alatt aludt. (Ne az ablakot nézd! Nagyon régi és nem a sajátom.)

Azt írták, hogy pár percig érdemes finoman simogatni, hogy magához térjen és utána majd csak elrepül. De én akárhogy szólongattam, simogattam gyengéden egy papírzsepivel, ez a csöppség sehogy sem akart megébredni. Olyan volt, mint egy szunyókáló kisgyerek. Néha ugyan megmoccant, de talán csak, mert nem tetszett neki, hogy nem hagyják aludni. Néha még a kis pofácskáját is kinyitotta, mintha nyöszörögne, hogy hagyjál már békén. Láttam a picike, hegyes fogacskáit. Milyen érdekes ilyen közelről látni egy olyan kis lényt, amit úgy az ember általában nem szokott látni. Nos, nem igazán akart megébredni. Nem is csodálom. Még csak délután volt, világos, amikor ők még nagyban alszanak. Így megfogtam a zsepivel, beletettem egy lyukas cipős dobozba és kivittem magammal a konyhába. Amíg főzök, ott lesz velem. Ahogy besötétedik, kiengedem.

A sötétedés csak lassan jött. Borsóka meg néha mocorgott a dobozban, hallottam Aztán meg is néztem. Néha helyet változtatott a dobozban, de amúgy ugyanúgy aludt tovább.

Kész voltam a főzéssel, de még mindig nem volt elég sötét. Tettem-vettem. Vártam a sötétedést, ami lassacskán, de mégis csak bekövetkezett. A doboz fedelét levettem, a dobozt az ablakba tettem és vártam, hogy esetleg Borsóka magához tér és végre elrepül. Persze beszéltem hozzá. Miért is ne? Mégis csak egy élőlény. Meg persze próbáltam felébreszteni is, de ha valaki nagyon nem akar, mert még nincs itt az ideje, akkor bizony nem lehet felébreszteni.

Így marad még mindig a várakozás. Figyeltem, ahogy lassacskán magához tér a csipetke denevér. Már elkezdett jobban mocorogni. Majd azt látom, hogy valóban meg is ébred. Kicsit megdöntöttem a dobozt, hogy esetleg könnyebben kitaláljon. Aztán volt egy pillanat, mintha egészen hirtelen tért volna magához. Kinyitotta a szárnyait, kinyújtóztatta a lábait és a doboz belső oldalán elkezdett felmászni. Nem nagy doboz, sokat nem kellett másznia. Ahogy felért, a másik oldalán ki is lépett a párkányra. De valahogy még mindig kapaszkodott a dobozba. Talán kicsit bizonytalan volt. Talán kicsit gyenge volt. Nem tudom. De még percekig ott lógott a doboz oldalán, elülső mancsaival a párkányon támaszkodva. Egyszer aztán csak kitárta a szárnyait és már el is repült, ki a nagyvilágba. Pontosan 20 óra 33 perckor.

Érdekes kis élmény volt ezzel a picike lénnyel. Nem nagy sztori, de nekem valahogy mégis az. Hisz nem minden nap találkozik az ember a lakásban egy denevérrel. Már bő öt éve itt lakom, és ez az első alkalom. És tudjátok, én valahogy tudom, hogy az állatok megértik, amit mond nekik az ember. Nem csak a kutyák meg a macskák, hanem szerintem minden állat. Én még a betévedő bogarakkal is szoktam beszélgetni. Szoktam nekik mondani, hogy nem jó helyen vannak, hogy még egy kicsit erre vagy arra kell menniük, hogy kitaláljanak és valóban mindig pillanatok alatt kitalálnak így. Én hiszek benne, hogy megértik. Mert van az a bizonyos közös nyelv, amit a világon minden egyes teremtmény megért, és ez a szeretet nyelve. Hiszen jó szándékkal voltam irányába, nem akartam bántani és csak az vezérelt, hogy neki jó legyen és tudjon tovább élni. Ezért is hiszem, hogy megértik, amit mondunk nekik.

Bárcsak az emberek is mindig megértenék ezt a nyelvet!

No, de elköszöntem Borsókától és örültem, hogy végre szabad lehet és élheti tovább az életét. Örülök, hogy nem olyan helyre bújt el, ahol keresni kellett volna.

Azt hiszem, muszáj lesz valami szúnyogháló féleséget raknom az ablakba, hogy ne történjen még egyszer ilyen.

Egy korszak lezárult

 Ma egy utolsó munkanapom volt. Őszintén szólva, vártam már ezt a napot. El is búcsúztam többektől. De amikor hazafelé indultam, némi szomorúságot éreztem. Igen, ennek a munkának vége és egy másik lesz helyette. De most vége egy megszokott dolognak, ezentúl máshová kell bejárni dolgozni. Mert bár voltak nehéz pillanatok, azért jókat is tudok mondani. Volt sok nevetés, hülyéskedés is a komoly munka mellett. Voltak bizalmas beszélgetések, amik nálam is maradnak. Mert amit egyszer rám bíztak, azt nem adom tovább. Rengeteg embert és sorsot ismertem meg, nagyon sokukkal beszélgettem el komolyabban is kicsit, amennyire az adott rövid idő alatt lehetett. Sok sikerélmény is volt. Sokat tanultam több téren is. Nem csak szakmailag, hanem emberileg, belsőleg is. Nagyon sok ajándékot is kaptunk a vásárlóktól. Szóval, tényleg azt mondhatom, hogy egész jó volt itt dolgozni. A munkatársnőm nagyon sajnálta, hogy eljövök, ő nem is akart elengedni, de meg kellett tennem saját magamért.

Akik ismernek, olvasnak, tudják, hogy szeretem a változásokat. Változtatnom kellett. Nagyon-nagyon el vagyok fáradva. Talán sokan mások is el vannak fáradva, de én csak az enyémről tudok írni. Igyekezzen mindenki megoldani a sajátját, én is azt teszem. Mert ez így egyáltalán nem jó. Nekem ez már sok volt fizikailag.

Minden nap eléggé elfáradtam és ezt már nagyon nem szeretem. Biztos, hogy köze van ennek a nyavalyámhoz is. Na igen. Nektek talán még nem mondtam el. Voltam április elején az orvosnál, egy többedik orvosnál az ORFI-ban. Azt mondják, Bechterew-kórom van. Aki akar, olvasson utána, nagyon hosszú lenne erről most írnom. Rengeteg infó van fent róla a neten. Annyi talán jó az egészben, hogy a nőket talán nem érinti olyan súlyosan, mint a férfiakat. Igyekszem mindent megtenni a gyógyulásomért, akármennyire is mondják, hogy gyógyíthatatlan. Továbbra is azt gondolom, hogy meggyógyulhatok belőle. Igen, talán ez a kórság nagyon is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire fáradékony vagyok. Mivel gyulladás van a szervezetemben most már hosszú-hosszú ideje. Talán, de csak talán már nem annyira, legalábbis bízom benne. Ugyanis a legutóbbi vérképem nem lett olyan rossz. És persze a lehetőségeimhez képest és a rendelkezésemre álló eszközökkel próbálom gyógyítani magamat. Rendszeresen tornázom, mivel ez nagyon fontos a mobilitás megőrzéséhez. Vitaminokat és étrend-kiegészítőket szedek a gyulladás és ezáltal a fájdalom csökkentésére, mivel gyógyszert nem szedhetek. Ezen kívül próbálok a lehető legpozitívabb lenni és maradni. És még imádkozom is (Dr. Joseph Murphy tanításai szerint). Egészségesen étkezem, ami azt jelenti, hogy nem fogyasztok feldolgozott élelmiszert, magamnak főzök, nem eszek konzervet, nem iszom üdítőt, alkoholt, nem eszem gyorséttermi ételeket. Igyekszem a tőlem telhető mértékben tisztán étkezni. Sok folyadékot fogyasztok víz vagy tea formájában. Kávét csak cikóriát iszom növényi tejjel. Néha nekem is becsúszik egy kis édesség, nasi. Néha nekem is kell. De amúgy nagyon szeretem, amiket főzök, a sok finom zöldséglevest vagy egyéb zöldséges ételeket. A gyümölcs most egy kicsit háttérbe szorult nálam, mert úgy tűnik, okoz némi problémát a belsőmben. No, de ez is kivizsgálásra vár. Jelenleg saját magam által állok tesztelés alatt és sajnos beigazolódni látszik a gyanú a tapasztalatok alapján.

Szóval, leginkább az egészségügyi helyzetem miatt kellett egy másik munka. Egy könnyebb. Kevésbé megterhelő. Most erre van szükségem, úgy érzem. Gyógyulnom is kell és nehezebb fizikai munka mellett az nem tűnik olyan könnyűnek.

Azt, hogy hova megyek dolgozni, még nem árulom el. Majd kicsit később.

Ez a lehetőség pontosan a szülinapom után egy nappal talált meg. Nem én kerestem, hanem rám talált. Nem is véletlenül, ugyanis azokban nem hiszek, mert véletlenek nincsenek.

Talán most többet nem is írok. Késő van nekem, fáradt is vagyok. De majd igyekszem többet írni.

Vigyázzatok magatokra és Legyetek Boldogok!