Elengedés...

Mindannyiunk életében vannak olyan fájdalmas idők, amikor el kell engednünk valakit, aki belopta magát a szívünkbe. Nem a legkellemesebb dolog ez. Sokszor nagyon is fájdalmas tud lenni. Hiszen hogyan is engedhetnénk el könnyen valakit, akit esetleg megkedveltünk, megszerettünk? Akivel esetleg volt valami közös az életünkben? Nem, egyáltalán nem könnyű. Tudom.

Most nekem is volt valaki az életemben – igen, egy férfi – aki fogta magát és finoman belopakodott az életembe, egy kicsikét a szívembe. Most mégis el kell őt engedjem. Meg kellett hoznom ezt a döntést, mert abban a kapcsolatban, ami volt köztünk, pont az okozta a nehézséget, hogy nem szakított rám időt.

Találkoztunk egyszer, kétszer… néhányszor. Aztán az ígérgetés maradt, hogy majd ekkor és ekkor találkozunk. De nem lett belőle semmi. Hol ezért, hol azért. Oké, némelyik kifogás érthető volt, de az már nem, amikor meg sem próbált találkozni velem egy másik időpontban sem, amikor pedig megtehette volna. Nem voltam annyira fontos az életében, hogy miattam bármit is megváltoztasson az addig megszokott kis mindennapjaiban. Nem nagy változás, csak annyi, hogy időt szakít rám.

Ő csak akkor akart találkozni, amikor neki volt jó. Máris nem esett neki jól, ha nekem az az időpont nem felelt meg. Messze lakik tőlem, de nem ez volt a legnagyobb akadály, amit le kellett volna győznie.

Némi huzavona után úgy döntöttem, hogy nem érdemes folytatni egy olyan kapcsolatot, ahol nem vagyok eléggé fontos a másiknak. Mert nem a vonzalommal volt a baj közöttünk. Hanem tényleg az, hogy nem vette a fáradtságot, hogy akár csak egy kicsit is változtasson az addig megszokott dolgain. Csak egy icipicit. Ha valaki fontos, vonzódunk hozzá, szeretjük, akkor bizony „bármi áron”, de találkozni akarunk vele.

Persze, kicsit meg voltam sértődve, dühös is voltam, mert igazából akármit is írtam neki, szinte semmire nem válaszolt. És teljesen mindegy, hogy kedves szavakat írtam vagy dühösen kifakadtam. Próbáltam valahogy kimozdítani a szótlanságból, de nem sikerült. Azért igyekeztem nem bántani szavakkal, de azt nem tudom, hogy ez sikerült-e.És bizonytalanná tett az, hogy így állt hozzám és ehhez a kapcsolathoz.

Szóval, az elengedés. Kell szeretnünk magunkat eléggé ahhoz, hogy ne hagyjuk, hogy mások így bánjanak velünk. A hitegetés eléggé ártalmas tud lenni annak, akinek az ígéreteket teszik. Hiszen Én is csak vártam és vártam, aztán írtam, aztán vártam… És ez így ment hetekig, másfél hónapig. Persze ő azt szerette volna, ha várok rá. De ki az a bolond, aki csak vár egy olyan valakire, aki meg sem próbál eljutni hozzá? Aki csak ígéri, hogy jön és mégsem teszi? Miért kéne csak az egyik félnek tenni azért a kapcsolatért, ha a másik nem hajlandó?

Egy kapcsolat, akármilyen is, két emberen múlik. A legtöbb esetben. És tényleg mindegy, hogy milyen kapcsolatról van szó. Ha csak az egyik fél tesz érte valamit, akkor az olyan semmilyen kapcsolat.

Egy férfi-nő kapcsolatban mind a kettőnek figyelnie kell a másikra, meg kell tenni bizonyos dolgokat a kapcsolat érdekében. De ha csak az egyik próbál tenni, akkor az már egy nem jól működő akármilyen kapcsolat. Akkor ne csodálkozzon a másik sem, ha kipenderítik abból a kapcsolatból.

Ugyanez vonatkozik a baráti kapcsolatokra is. Ott sem lehet, hogy csak az egyik fél próbálkozik azzal, hogy fenntartsa a kapcsolatot.

Ó, személyes tapasztalat ez is. Több olyan női barátnőm is volt, van, akik nem igazán törték magukat, hogy összejöjjön egy találkozó közöttünk. Azt mondják, szeretnek, szeretnek velem beszélgetni, mégsem tesznek azért, hogy ez meg is valósuljon. Jönnek a kifogások. Azok a jóképű kifogások! Tudom, hogy néha tényleg közbejön valamit, na de mindig?

Meg a felhívlak. És akkor miért is nem hívott? Azt már nem tudja megmondani.

Az ilyen kapcsolatokat tényleg el kell engedjük. De csak akkor, ha valóban nem lehet helyrehozni.

Én is sajnálom az elvesztett kapcsolataimat. De ha valaki csak szórakozik, várat, kifogásokat gyárt, azzal nem tudok mit kezdeni. Próbálom megbeszélni velük. Valakivel sikerül, valakivel nem. A barátnőkkel néha szokott sikerülni, akkor továbbra is barátok maradunk. Akivel nem sikerül, azzal nem vagyunk továbbra is barátok.

Férfiakkal más a helyzet. Ők egyszerűen csak eltűnnek. Velük nem lehet megbeszélni dolgokat. Ez a szomorú tapasztalatom. Ők elmenekülnek egy ilyen beszélgetés lehetősége elől. Lezárni sem lehet rendesen velük egy kapcsolatot, mert eltűnnek. Szomorú.

Jaj, megint sokat „beszélek”. :)

A lényeg, hogy ami nem működik, ami nem tartható fenn, sajnos, el kell engedni. Nem ragaszkodhatunk hozzá csak azért, mert vannak ugyan jó dolgok, de alapvetően nem működik jól az egész. Aki akarja, az mentse meg a kapcsolatát. De ezt is csak úgy lehet, ha mind a két fél benne van. Ha csak az egyik akarja megmenteni, sajnos, akkor a lehetetlenre vállalkozik.

Nem könnyű az elengedés. Bennem is rengeteg kérdés merült fel. Nem értettem dolgokat. Nem értettem, hogy miért nem ír, amikor volna rá ideje, miért nem válaszol, amikor kérdezek tőle valamit, írok neki. Nem értettem, hogy miért nem hív fel soha, amikor pedig szereti a hangomat. Nem értettem, hogy a velem való találkozást miért halasztgatta mindig, mikor pedig azt mondta, szeretne több időt velem tölteni.

Ezekre már nem fogok választ kapni.

Ahogy azt sem fogom megtudni, hogy végül is miért nem beszéltük meg a dolgokat, pedig megígérte, hogy beszélünk.

Fájt az egész. Kisírtam magam. De már csak azért is el kell engednem ezt a kapcsolatot, mert inkább romboló volt rám nézve ebben a formában.

Hogy miért is írok erről? Mert ez segít nekem. És talán másnak is segíthet, adhat némi erőt a felismerésekhez, a cselekvéshez, a továbblépéshez vagy bármi máshoz. Mert sokaknak kell akárcsak egy icipici megerősítés is.

Tovább kell lépnünk ahhoz, hogy meglelhessük a boldogságunkat.

Ha valaki többet is akar tudni az elengedésről, nyugodtan keressen meg! :)

Pusssszzzantááááás Mindenkinek ;)