Jónak lenni

Már belepte az esti sötétség a várost, amikor a férfi végre becsöngetett a nőhöz, aki már türelmetlenül várt rá. Hiszen napok óta készült erre a találkozóra. Attól a perctől fogva várta izgatottan, hogy megbeszélték.

Az ilyen várakozásban nagyon lassan telik az idő, vánszorog csak, mint a kiscsiga. A nő is pont ezt érezte. Lassan kezdte feladni a reményt, hogy egyáltalán tényleg találkozni fognak. De aztán csak megszólalt a csengő.

Talán nem is volt olyan nagy baj, hogy már besötétedett. Néha a sötétség ad egyfajta könnyebbséget a komoly beszélgetésekhez. Vagy esetleg olyan témákról is lehet beszélgetni, amik a nappal világos fényében kissé ijesztőbbnek tűnnek. Mert túl nagy fény vetül rájuk, sokkal hatalmasabbra tudnak nőni, nagyobb energiát kapnak és talán nehezebb is túl lenni ilyenkor rajtuk. Azonban a sötétség pont ezt tompítja.

A nő bekísérte a férfit a nappaliba, majd mindketten leültek. A férfi a fotelbe, a nő a székére. Nagy volt köztük a távolság. De ez a távolság csak fizikailag volt érzékelhető. Mert a köztük lévő érzelmi szálak inkább közelebb húzták volna őket. Azt is tudták, ha most közelebb lennének, akkor nem tudnának úgy beszélgetni. És nekik most erre volt szükségük. Már a kezdő téma is olyan volt, hogy távolságot kívánt. Nagy távolságot.

A férfi kezdte. Az egészet ő kezdte. Ő akart úgy találkozni, hogy beszélgessenek. Ami, vallotta be magának a nő, igencsak meglepte őt. Hiszen a férfiakkal elég nehéz leülni beszélgetni. Ők mást akarnak. Ők nem nagyon akarnak beszélgetni. De ez a férfi most ezt akarta. És mondta. A nő hallgatta, majd ő is mondta. És újra meglepődött, mert a férfi látszólag könnyedén fogadta mindazt, amit a nő mondott neki. Furcsa érzés volt ez a nőnek. Mert itt van ez a férfi, akiről eddig azt gondolta, hogy ugyan nehezen nyílik meg, egészen máshogy gondolkoznak, mégis ő az, aki előtt a nő ki merte és ki tudta nyitni magát annyira, hogy meséljen önmagáról. Meséljen mindarról, ami és aki ő maga. És a férfi hallgatta. Nem szólt bele. Hagyta, hogy a nő kitárja neki a lelkét.

Voltak a beszélgetésnek nehéz pillanatai is. Mert a nő többször is könnyezett. Nem azért, mert fél, hogy elveszíti a másikat, hanem azért, mert olyat mondott ki a férfi, ami mindig is szívfájdító volt a nőnek. Mert megkérdezte a férfi, hogy nem lehet, hogy sok az embereknek, hogy ilyen jó vagy?

De. Válaszolta a nő. Tudja, hogy ez sok az embereknek.
És válaszolva a férfi újabb kérdésére: Nem. A nő nem akar megváltozni. Nem akar „rosszabb” lenni, mint ahová már eljutott. Régen más volt. De most olyan ember, akit igazán szeret.

Jónak lenni? Jónak lenni megéri. Más szóval élve: kifizetődő.

És hogy miért sok másoknak ez a jóság? A válasz nagyon egyszerű. Mert az emberek félnek attól, amit még nem tapasztaltak, amit még nem ismernek közelebbről. Egy jó ember is tud félelmet kelteni másokban, ha ilyennel még nem találkoztak. Aki csak olyan embereket lát, ismer maga körül, akik inkább félelemben élnek, akik panaszkodnak, akiknek semmi nem jó, akik irigyek, akik másnak is rosszat kívánnak, akik inkább bosszút állnának, az nem tudja, milyen mindezektől mentesnek lenni. Ő még nehezen érti meg, hogy vannak olyan emberek, akik ezeken túllépnek. Akik nem akarnak ártani másnak, mert sokkal fontosabbnak tartják, hogy inkább fényt vigyenek mások életébe.

Ez a nő is ilyen. És a férfi, bár még nem találkozott ő sem ilyennel, mégis meghallgatta a nőt és hagyta, hogy hasson a lelkére. Mert akárhogy is félt ő is, akárhogy is nem értett mindent, de kellett neki a nő, kellett neki mindaz, ami maga a nő. Talán csak a lelkével érzi, de kell neki az a fény is, amit a nő tud nyújtani számára.

Mert ilyen ez. Ha két ember – lélek – összekapcsolódik, akkor van mindegyikükben valami, ami a másiknak kell. Ami a másiknak jó.

És a férfi nem menekült el. Nem mondta, hogy mindez nem kell neki. Nem ijedt meg. Bár a nő szavakkal nem mondta, nagyon hálás volt azért, hogy a férfi meghallgatta és befogadta az ő mondanivalóját.

Neki is kellett valami ebből a férfiből. Kellett az ölelése, a simogatása, a gondoskodása, a figyelme. Mert ezt tudta neki adni a férfi.

A beszélgetés végén csak hallgattak. Mindkettőjüknek volt mit „megemészteni”. Ez azonban nem vert közéjük újabb ékeket és még nagyobb távolságot. Mert végre eljött az ideje, hogy egymás karjában megleljék a megnyugvást, a békességet. Az ölelés csendjében megvolt a varázslat. Szavak nélkül adták önmagukat a másiknak, szavak nélkül fogadták önmagukba a másik lényét. Így ültek a fotelben szinte egymásba olvadva. Minden érintésük, minden simogatásuk többet mondott ezer meg ezer szónál. Olyan intim világot teremtettek oda magunknak, amit csak a lelkek tudnak megteremteni. Nem kell ehhez meztelennek lenni. Falak hullottak a ruhák helyett. És megszűnt a távolság közöttük. Most máshogy voltak távol. De ezt a távolságot már együtt tették meg. Együtt mentek messze mindentől, ami szétválaszthatta volna őket.

Mindketten tudták már, hogy a hatalmas különbözőségeik ellenére mégis van bennük közös. Az egyik éppen az, hogy mindketten a szeretetre vágynak. Szeretetet adni és kapni. Egymástól.

Ezért is kellenek a beszélgetések. Mindenkinek. Beszélgessen mindenki a párjával! Mondják el, ki mit szeretne, mit akar tudni, mit érez, mit gondol? Elmondani és kérdezni! Nagyon fontos eleme a párkapcsolatnak a beszélgetés. Enélkül minden kapcsolat meghal. Elmúlik. Nyűg lesz, mert nem érti egyik a másikat. És fordítva.

Le kell gyűrni minden félelmet. Mert amíg a félelem irányít, addig egy kis lépést is nehéz megtenni a másik felé. Teljesen mindegy, milyen fázisban van egy kapcsolat, ha a félelem irányít, az teljesen lebénít minket. Meg kell találnunk a módját, hogyan tudjuk azokat a félelmeket legyőzni. Mert mi vagyunk az erősebbek. Ez a fontos. Le tudjuk győzni a félelmeinket. Mert amíg a félelem uralkodik rajtunk, nem tudjuk megélni az életet, nem merünk új dolgokba, új kapcsolatokba belevágni. Mert a félelem egyenlő a halállal.

Ahogy ez a férfi is legyőzte a félelmét. És ezzel közelebb tudtak kerülni egymáshoz. Ez óriási lépés volt mindkettőjük részéről.

Hogy mit tudnak kihozni egymásból, egymásért, együtt, hogyan fejlődnek egymás által, milyenné válik a kapcsolatuk, az mind a jövő zenéje. De csak rajtuk múlik, hogy milyenné alakítják azt a jövőt.