Démonok és az angyal

Egyszer volt, hol nem volt…

Minden mese így kezdődik. Tán még azok is, amiket a valóság ír. Én most eltekintenék ettől, de akkor is mesét fogok írni. :)

Egy hatalmas országban élt egy szépséges lányka. Nem volt király az apja, nem volt három testvér közül a legkisebb és gonosz mostohája sem volt. Ő egymagában éldegélt egy piciny házikóban egy hatalmas erdő közepén. Szeretett itt éldegélni, távol a világ zajától. Szerette ezt a csendet.

Amikor dolga volt, bement a városba, elintézte az ügyeit, bevásárolt. Szóval, élte az életét, mint mindenki más.

Nagyon szeretett olvasni, így a könyvek igazán jó barátai voltak. Ő is próbálkozott az írással. Egyszerűen szeretett írni.

Történt egy szép napon, amikor a városban járt, hogy találkozott egy fiatalemberrel. Már elsőre megtetszettek egymásnak. Bár még egyetlen szót sem váltottak. Csak csendben, a másikat nézve haladtak el egymás mellett. Nem tudták, hogy találkoznak-e még.

Nem is olyan sokára, mikor a lányka újra felkerekedett, hogy megtegye szokásos körútját a városban, újra találkozott ezzel a fiatalemberrel, aki most megszólította a lányt, mert már kíváncsi volt rá. Tudni akarta legalább a nevét. Majd bátorságot vett magán és megkérdezte a lányt, hogy hazakísérheti-e. A lány messze lakik, de ha a fiúnak nem baj, akkor nyugodtan. A fiúnak nem volt baj, ő még a legmesszibb vidékről is haza tud találni.

A lány még elintézte a bevásárlást és elindult haza a fiú kíséretében. Az úton mégis csendesek voltak, bár mindkettejükben ott volt a kíváncsiság. Amikor azonban a lány házához értek, valahogy hirtelen mindketten felszabadultabbnak érezték magukat. A lány teával kínálta a fiút, amit az örömmel elfogadott. Bementek a házba, a lány lepakolt, majd teát készített. Leültek a nappaliban, iszogatták a teájukat, beszélgettek és nevetgéltek. Nagyon jól érezték magukat. Majd a fiúnak mennie kellett, hiszen már kezdett sötétedni. Bár szívesen maradt volna.

Egy öleléssel elbúcsúztak és megbeszélték, hogy hamarosan találkoznak.

Nagyjából egy hét múlva megint találkoztak. A fiú megint hazakísérte őt, megint beszélgetés, nevetgélés volt. Így ment ez szinte hétről hétre. Volt olyan is, hogy nem találkoztak hétvégén. A fiú nem ért rá. Ilyenkor a lány mindig nagyon elszomorodott, mert kezdte megszeretni a fiút. Olyan jó volt vele nevetgélni. Az ölelését meg máris megszerette.

Történt aztán, hogy a fiú nem szólt, hogy nem találkoznak. A lány meg bizony elszomorodott. Azt hitte, hogy már nem kíváncsi rá a fiú. Mert hiába is várta, a fiú nem írt neki és nem is hívta fel. Így, amikor legközelebb találkoztak, konfliktus támad közöttük. De mivel megkedvelték a másikat, nem akarták, hogy véget érjen az, ami még szinte csak most kezdődik közöttük.

Azonban ez az eset hamarosan újra megismétlődött köztük. A lány szívébe fájdalom hasított. Hát mégsem számítok neki? Hát mégsem kíváncsi rám? A fiú győzködte, hogy igenis fontos neki, de a lány valamiért már nem hitt a szavának.

Mikor a soron következő találkozójuk is meghiúsult, a lány valóban elszomorodott. Már nem hitte, hogy a fiú tényleg szeretné őt. Szívébe minden lélegzetvétellel a fájdalom hasított. Miért is mert ő reménykedni? Miért is kellett neki beleszeretnie? Miért is hagyta, hogy a fiú így belopja magát a szívébe?

A lány nem tudta, hogy ezzel a kétségbeeséssel milyen démonokat szabadított el. Merthogy ez történt. És már nem tudta megállítani őket. A démonok meg szép csendesen birtokukba vették a házat. A lány nem tudott ellenük mit tenni. Hatalmas félelem lett úrrá rajta. Félelmében nem tudott mást tenni, csak megállás nélkül sírt. Nem bírta ezeket a démonokat legyőzni. Ahhoz túl erősek voltak. Eleinte még próbálkozott azzal, hogy harcra keljen velük, de aztán, mivel a démonok erősebbnek bizonyultak, sírva megadta magát nekik.

A démonok még erősebbnek érezték magukat. Örültek, hogy egy újabb lelket tudtak megszerezni, akit magukkal vihetnek a pokol sötét bugyraiba. És a lány már nem tudott ellenük harcolni. Már csak azt tudta tenni, hogy számba vette az életét. Gondolt azokra is, akiket szeretett. Gondolt a férfire is. Mert tudta, hogy miatta tudtak ezek a démonok elszabadulni és a nőt elrabolni. Még nem vitték el, de így is kínozták. Ereje már nem volt küzdeni, csak csendesen sírdogált, miközben a démonok egyre jobban bevették magukat a házába, a lelkébe. Csak annyit tudott kérni a démonoktól, hogy hadd írjon még egy utolsó levelet. Hadd köszönjön el mindazoktól, akiket szeretett.

Miközben a levelet írta, könnyei elhomályosították a látását. Még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy elérje a fiút. De nem tudta elérni. A démonok pedig ott álltak a háta mögött és csak nevettek rajta. Hiába is próbálkozol, suttogták a fülébe. A fiú nem fog megmenteni, nem fog jönni. Mi fogunk téged magunkkal vinni. És a lány, mivel már nem tudott ellenállni, csendesen megadta magát. Feladott mindent. Számba vette a dolgai. Így írta a levelet.

Már éppen a második oldalt kezdte el írni, amikor valami zajra lett figyelmes. A démonok is felfigyeltek erre a zajra. Nem tudták, mi lehet az. Először a lány sem tudta felfogni, hogy mi az. Hiszen itt az erdőben ilyen késői órán már mindig nagy csend szokott lenni. Most azonban nem így volt. Ahogy kinézett a lány az ablakon, az erdő sötétjében egy fénylő pontot pillantott meg. Vajon mi lehet az? De a démonok nem akarták hagyni, hogy a fénylő pontot nézze, így újra és újra arra kényszerítették, hogy írja meg az utolsó levelét, hogy aztán magukkal vihessék. A lány leült az asztalhoz és könnyes szemeivel követte a betűket a papíron. Mennyire fájt ez őneki! Miért akarják ezek a démonok magukkal vinni? Hiszen ő mindent megtett egész életében, hogy a démonokat messziről elkerülje. De úgy látszik, most valamilyen titokzatos erő életre hívta őket.

A kinti zaj egyre közelebbről hallatszott. A lány felemelte a fejét a papírról, odament az ablakhoz és újra kinézett rajta. Azt látta, hogy a fénylő pont már nem is olyan kicsi pont. Egyre közelebb ért és egyre nagyobbá változott. Mi ez a fényesség? Ki ez a fényesség? Egészen addig nem is tudta kivenni a lány a fényesség vonásait, amíg teljesen közel nem ért a házhoz.

És hogy meglepődött! Te jó ég! Hiszen ez egy angyal! Nem elég, hogy megszállják a démonok, erre valamilyen csoda folytán ott terem egy angyal! Vajon ő is érte jött? Ő is el akarja vinni, csak éppen máshová?

Az angyal, mikor a házhoz ért, látta a benti sötétséget. Elővette fényes, hosszú kardját, betörte az ajtót és áthatolt a sötétségen. A házban hirtelen fényesség támadt. Az angyal kardjával fenyegette a démonokat, akik nem is mertek vele harcba szállni. Tudták, hogy a lány most még gyenge, még el tudják vinni. De az angyal is érezte, látta a lány kétségbeesését, látta, hogy a démonok körülveszik őt, hogy magukkal vihessék.

Azonban az angyal, mivel angyal volt, nem hagyhatta, hogy a démonok bárkit is megkaparintsanak maguknak. Minden démont, aki a lány körül volt, egy-egy kardsuhintással lekaszabolt. Vigyázott, hogy kardjával ne érintse a lányt. Őt még véletlenül sem akarta bántani. Vigyázott rá. A házban pedig egyre nagyobb és nagyobb lett a világosság, a fény. A fény, amit az angyal árasztott magából.

Nem volt olyan nagy a küzdelem. A démonok a gyengeségből táplálkoztak, az angyal azonban náluk sokkal erősebb volt. Mert ő a fényből jött. És a fény minden sötétséget képes legyőzni.

Mikor az angyal minden démont elpusztított, leült a lány mellé és gyengéden átölelte. A lány érezte az angyalból áradó melegséget és szeretetet és most már megkönnyebbülésében gördültek ki a könnycseppek a szeméből.

Már nem akart utolsó levelet írni. Már itt volt vele ez az angyal, aki megmentette őt a démonok karmaiból. Megmentette őt a pokol bugyraitól. Nagyon hálás volt ennek az angyalnak.

De vajon ez az angyal honnan tudta, hogy van itt egy lány, akit éppen meg kell menteni? Nem tudott mást elképzelni, mint azt, hogy valami csoda történhetett. Hogy valahol látták azt, hogy a lány mennyire szenved és küldtek a megmentésére egy angyalt. És ez az angyal szívesen jött.

Még mindig átölelve tartotta a lányt, aki lassan kezdett megnyugodni az ő meleget árasztó karjaiban. Vigasztalta, nyugtatta a lányt. Karjai szinte mint egy meleg takaró, úgy ölelték körbe a kissé még remegő lányt. Az angyal azt suttogta neki, hogy nincs mitől félni. Ő itt van neki. És ha bármikor szüksége van rá, ő tudni fogja és jön, hogy vigyázzon rá.

Mikor a lány megnyugodott, az angyal engedett az ölelésen. A lány szemébe nézett és megnyugtatóan, biztatóan rámosolygott. A lány szívét hatalmas könnyebbség töltötte be. Örült, hogy megmenekült a démonoktól. Hálás volt ennek az angyalnak. Megköszönte, hogy eljött hozzá és megmentette. Az angyal ezt nagyon szívesen tette. És bármikor megteszi, ha a lánynak szüksége van rá.

Az angyal még megvárta, amíg a lány teljesen megnyugodott. A ház még mindig fényárban úszott az angyal hatalmas fényétől. De a lány már nem félt, már inkább öröm volt a szívében, mint bánat.

Az angyal hamarosan elköszönt. Neki most mennie kellett. Talán mások is arra szorulnak, hogy ez az angyal megmentse őket, gondolta a lány.

Az ajtóhoz kísérte az angyalt, amin nyoma sem volt annak, hogy nem is olyan régen ez az angyal betörte, hogy bejöhessen a házba. Mintha varázslat történt volna és az ajtó csak úgy állt ott, mintha semmi sem történt volna vele.

Még ott állt az angyal és a lány egymással szemben. A lány várta, hogy az angyal elinduljon. De az angyal még utoljára odalépett hozzá és hatalmas karjaiba zárta őt. Ezzel az utolsó öleléssel biztosította a lányt, hogy minden rendben lesz és ő bárhonnan vigyázni fog rá.

Majd az angyal kilépett az ajtón és hirtelen eltűnt az éj sötétjében. A lány még egy pillanatig látta a fényességet. Becsukta az ajtót és most már mosollyal az arcán indult a szobájába, hogy végre a teste is megnyugvásra leljen és pihenjen. Még mindig ajkán volt a mosoly, mikor bebújt a meleg takaró alá. Bár azt be kellett vallania, hogy az angyal ölelése semmihez sem fogható puha és meleg volt.

Ezekkel a gondolatokkal hunyta le szemeit és hamarosan belepte őt a jótékony álom.

Tudta, hogy már nincs mitől félnie. A félbehagyott levelet az angyal magával vitte. Nem kellett az már a lánynak.

Most már az álmok tengerében járva a lány tudta, hogy történhet az életében bármi, van egy angyal, aki ott fog teremni, ha neki szüksége van rá. Már nem félt.