Minden rosszban van valami jó... vagy még jobb :)

Közhelynek hangzik és hihetetlen? Elsőre annak is tűnik. De ha jobban belegondolunk, ha a történések mélyére nézünk, akkor meg fogjuk látni, hogy ez a mondat igaz. Mesélek.😃

Nagyon sok mindent megírtam már magamról itt a blogban is. De aki olvasta a könyvemet, az nagyjából ismeri az életemet tényszerűen. Rengeteg rossz dolog ért életem során. Kezdve az elvált szülőktől, anyuka halála, gonosz nagyszülők, állami gondozás, nevelőszülőkön át a korai házasságig, első gyerek, akit az apja nevel, második gyerek, rossz kapcsolatok, rengeteg lakhelyváltás, küszködés, harag, félelmek és könnyek minden mennyiségben. Most nem óhajtok belemenni a részletekbe. Most arra próbálok kilyukadni, amit a címadó mondat mesél.

Az, hogy ezt a mondatot egyáltalán megértsük, haladnunk kell az önmegismerés útján. Ez az út mindenkinek más. De ha eljutunk a fejlődésben egy szintre, akkor már könnyebben tudunk visszatekinteni a múltunkra. És akkor meg tudjuk érteni ennek a mondatnak az igazságát.

Én most saját életemen keresztül mondom el, miért is igaz ez a mondat.

A sok küszködés, szenvedés után valamikor bennem is felsejlett, hogy mást akarok. Először persze az volt bennem, hogy másoknak akarok segíteni. Csakhogy rájöttem, hogy ahhoz, hogy másoknak tudjak bármilyen módon is segíteni, először önmagamon kell segíteni. Önmagamnak kell változnom, fejlődnöm. Tanultam pszichológiát, ott még inkább rájöttem, hogy mire is van személy szerint nekem szükségem. Arra a képzésre, azokkal az emberekkel nem volt szükségem. Kiléptem. Papírt nem szereztem. Majd egyéni önismeretbe jártam. Már kezdtem sok mindent érteni. Kezdtem formálódni, alakulni. Bizonyos idő elteltével innen is tovább kellett lépnem. Másik segítőm lett, aki szintén kísért egy rövid ideig az utamon. Aztán hagytam a segítőket. Persze, mindegyik hozzá tett valamit a fejlődésemhez, de az igazi utat, az igazi felfedezéseket egymagamnak kellett megtennem. És igazából a legtöbb ráeszmélésem, a legtöbb felfedezésem, átalakulásom az úgynevezett terápiás munkák befejezése után történt.

Aztán jött az a hatalmas változásom. Ami most már majdnem hat éve kezdődött. Nem mondom, hogy befejeződött, csak most van egy kis pihenőidő. Néha ilyen is kell. Ebben nincs semmi rossz. ✌

Majd kezdett formát ölteni bennem, hogy írok mindarról, amiket megtapasztaltam, a felismeréseimről, az átalakulásaimról. Így született meg az én csodálatos könyvem. Minden betűjét imádom és minden betűjére büszke vagyok. ❤❤❤

És akkor most már rá is térnék, hogy miért is igaz a cím.

Meg kellett járnom a fejlődés egy bizonyos útját ahhoz, hogy rájöjjek… nagyon sok mindenre rájöttem. De többek között rájöttem arra, hogy mennyire fontos a megértés, az elfogadás, a megengedés.

És akkor bele is vehetjük az olyan spirituális kifejezéseket is, miszerint mindent mi alakítunk az életünkben, mindent mi vonzottunk bele. Egy szóval, mi alakítjuk az életünket.

Oké. Megértettem. Elfogadtam. És ez a kijelentés nagyon sokat segített a múltam feldolgozásában, megértésében, a megbocsátásban és még sok-sok hasonló dologban.

Mielőtt tovább haladnék, azt elárulom, hogy ezek a fejlődések nem egyik pillanatról a másikra következnek be. Vannak, amelyek tényleg rövid idő alatt bukkannak felszínre, ám vannak olyanok is, amelyeknek sok hosszú év kell, hogy beérjenek. És itt újra elmondom, hogy a fejlődést, a változást számoljuk onnan, amikor ténylegesen el kezdtünk foglalkozni önmagunkkal, az önfejlesztésünkkel, az önismerettel stb. Így mondhatom, hogy nekem is évek kellettek ahhoz, hogy bizonyos dolgok megérjenek bennem. De minden úgy van jól, ahogy történik. 😉😃💛

Mert megértettem, hogy igazából valahol a lelkemben minden történést én idéztem, én akartam, hogy megtörténjen. Mert ezáltal fejlődhettem, megtanulhattam valamit. Mert minden szereplő kellett az életemben ahhoz, hogy hozzásegítsenek megtapasztalni olyan rossz dolgokat, amiket sikerült később megértenem. Ezek által tanultam meg a megbocsátást. Általuk tanultam meg az elfogadást. Azt, hogy mindenki csak azt tudja adni önmagából, amit ő is hozott élete korábbi szakaszaiból, amire őt is nevelték, tanították. Mert aki nem tanul, nem fejlődik önmagában, ő csak azt tudja továbbadni, amit neki adtak a felmenői. Neki csak ez a hozott anyag van. Nem gyűjt hozzá mást.

Én viszont gyűjtöttem. Ezért is sikerült oly sok mindent meghaladnom. De hogy meglegyenek ezek a meghaladások, minden történés és minden szereplő kellett hozzá, mert így került helyére minden. Ha csak abba gondolok bele, hogy a rossz dolgokkal kezdődött minden, de egy nagyon jó eredménybe fejlődött, akkor máris látható a cím igazsága. 😃

Persze, ahogy már írtam, tényleg fejlődnünk kell. Ugyanis ténylegesen idő kell ahhoz, hogy ráláthassunk a korábbi életünkre és megláthassuk, hogy az a sok rossz történés végül hová is vezetett minket.

Ha elkezdek visszaszámolni és veszem alapul, hogy nagyjából akkor kezdtem el fejlődni önmagamban, amikor beiratkoztam a pszichosuliba, akkor onnantól kezdve úgy 4-5 év kellett ahhoz, hogy valami komolyabban elinduljon bennem a változás, felismerés, megbocsátás terén. Hogy a címadó mondatnak igazat tudjak adni, kellett hozzá nagyjából hat év. Hat év. Mert ugye elkezdtem én a változást, nagyon is jól haladtam. De még bennem is voltak kétségek, kérdések, nem értett dolgok. Tehát még mindig kellett idő valamihez. Persze az ember nem konkrétan abban van benne, hogy na, most ezen változtatok, most azon. Legalábbis én nem így voltam. Sosem volt egy vezérfonalam, ami mentén haladtam. Csak úgy jöttek a témák, néha egy pillanat műve volt a változás, a megértés, néha hetek, hónapok kellettek hozzá. Ezek az apróbb dolgok vezettek el a nagyobb megértéshez. Így jutottam el oda, hogy megértettem, hogy minden rossz történés az életemben értem volt. Mert igazából az én hasznomat szolgálták. Még akkor is, ha a megélés pillanatában a poklot éltem át. És a történések után még évekig élt bennem az a pokol. Valóban hosszú idő kellett hozzá, hogy ki tudjam jelenteni, hogy ha mindaz a sok rossz nem történik meg velem, ami megtörtént, most nem lennék itt így. Nem, nem roncsként vagyok itt, hanem egy csodálatos emberként. Akkor nem írtam volna meg az én első könyvemet, hogy mások is meríthessenek belőle. Mert a könyvben benne van, hogy mi az, amit meghaladtam, miben fejlődtem, hogy bocsátottam meg, engedtem el, engedtem meg, léptem ki, alakítottam át. Vajon ez sikerült volna nekem, ha egyrészt nem történnek azok a dolgok, amiket meghaladtam, másrészt, ha benne maradok az áldozatszerepbe és csak siratom magam a nehéz gyerekkorom miatt? Nem hiszem, hogy sikerült volna.

Ez is mind bizonyíték arra, hogy minden rosszban van valami jó. Még akkor is, ha csak évekkel később jövünk rá arra, hogy az adott rosszban mi volt a jó. Ám annyit elárulok, hogy ha fejlődünk önmagunkban, akkor sokkal, de sokkal hamarabb rájöhetünk arra, hogy egy adott rossz dologban éppen mi a jó. Ez a sokkal hamarabb lehet pár héten, de akár csak néhány órán belül is. Ha meg olyanok vagyunk, akkor akár a történések után egy órán belül is rájöhetünk. Mert ilyen is van. Velem is volt ilyen. A közelmúlt eseményeiben.

Mesélek újra. Közel 15 éve költöztem a fővárosba az akkori párom miatt. Nagyjából nyolc és fél közös évünk volt. Hogy milyen volt ez a kapcsolat, most nem mesélem el. Hosszú lenne. A lényeg, hogy neki volt saját lakása, ahol laktunk: én és a lányom és az exem. Persze ő elég sokat külföldön dolgozott. Szakításunk után a lányommal maradhattunk a lakásában, mert ő aztán ki is költözött külföldre. Lakhatás adva volt. Ezen felül anyagilag is támogatott minket, amiért mind a mai napig nagyon hálás vagyok neki.

Azonban idén nyáron – igen, ilyen sok évvel a szakításunk után – úgy döntött, hogy kitesz minket a lakásából, annak ellenére, hogy nem használja. Megértem. Nincs ebben tényleg semmi rossz. Ideje, hogy elszakadjunk egymástól minden szinten.

Szóval, a költözés valóban megviselt. Tehát megvolt a rossz. A nagyon rossz. Merthogy a lányom a barátjához költözött, így megint elszakadtunk egymástól. Nekem, mivel se rokonom, se olyan barátom, ismerősöm, akihez mehettem volna, valami lakhatást kellett keresnem. Találtam is egy szobát, amit inkább nem minősítenék itt. Itt két hónapot töltöttem. Ez idő alatt mélypontra süllyedtem és talán depresszió volt az, amibe beleestem – szerelem helyett. ;)

Ekkor kerestem magamnak egy segítőt. Jobban mondva, nem is kerestem. Ismertem valakit és hetekig zakatolt a fejemben, hogy őt kell megkeresni, őt kell megkeresni. Ő lett aztán a lelki segítőm. Mondanom sem kell, hogy az első találkozónkat végigsírtam bánatomban, tehetetlenségemben. Az ő segítsége és az én elhatározásom, hogy nem hagyom magam és felállok, újra elindított bennem valamit. Kezdtem hamarosan összeszedni magam. Tényleg nagyon hamar, csupán néhány hétről beszélek. Két-három hét után már újra láttam értelmét az életemnek. Aztán sikerült találnom egy rendes lakást, ahová be is költöztem. Jelenleg is itt vagyok.

Nos, a nyári költözés és a magamhoz térés között néhány hónap telt el csupán.

Naná, hogy rossz, ha az embernek költöznie kell, mikor azt se tudja, hova, azt se tudja, meg tudja-e fizetni. Szóval, a teljes bizonytalanság aztán ezerrel égett bennem. De aztán kezdtem úgy igazán megnyugodni és megjött az egyik legnagyobb felismerésem.

Amíg az exem hatása alatt voltunk – az ő lakásában laktunk, az ő pénzéből éltünk – addig teljesen lenyomott engem az ő energiája. Ezt nem tudom máshogy kifejezni. Teljesen úgy éreztem magam, mint aki meg van bénulva, el van valahogy taposva. Nem, úgy nem bántott. Tettekkel nem is, csak szavakkal, kifejezésmódokkal, hangulatokkal.

Így, amikor már eljutottam oda, hogy kezdtem jobban érezni magam, kezdtem nyugodtabb lenni, felismertem a valóban fontosat: az, hogy kidobott minket a lakásából, az valójában egy ajándék, egy áldás volt az életemben. Mert sokkal felszabadultabb vagyok. Sokkal könnyedebbnek érzem magam. Kevésbé aggódom. Régebben is mindig próbáltam leülni meditálni, elcsendesedni. Amíg ott laktunk, ezt tartósan sosem sikerült, mert néhány alkalom után feladtam. Most azonban hetek óta minden nap leülök és meditálok, mantrázok. És el kell mondjam, ezek valóban segítenek. Tényleg nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. Kevésbé idegeskedem bármin is.

Bár tény és való, hogy a lányom távol lakik tőlem, de ez nem távolított el minket egymástól. Talán még azt is mondhatom, hogy a kapcsolatunk is javult valamelyest. 💜

A lényeg az, hogy most már teljesen kikerültem az exem mindennemű hatása alól. Teljesen magam vagyok. Most már semmi az égvilágon nem köt hozzá. És ez hozott egy hatalmas szabadságérzetet. Ilyet nem is tudom, hogy éreztem-e valaha. Most már semmilyen kapocs nincsen közöttünk. Ez részben annak is köszönhető, hogy úgy két hónapja kaptam tőle egy olyan levelet, amit aztán nem tettem zsebre. Nem értettem, hogy miért írta olyan hangnemben, amilyenben írta. De már nem is számít. Mondom, ez is hozzásegített ahhoz, hogy teljesen elváljanak útjaink. Nem hibáztatom semmiért, sőt, valóban hálás vagyok neki a segítségéért és azért is, hogy végül is kidobott minket a lakásából. Még akkor is, ha az a lakás most üresen áll. Így kellett ennek történnie. Így tudunk tovább haladni az utunkon. Sokkal könnyebben. Mert most már tényleg semmi, de semmi közünk egymáshoz.😃

Még egy fontos része ennek, hogy ez a felismerés tényleg nagyon rövid idő alatt következett be nálam. És mind a mai napig hálás vagyok érte.

Elárulok még egy fantasztikus dolgot. Amióta máshol lakom, vagyis itt, sokkal jobb szappanokat is készítek. Na? Én mondtam. 😉

Nos, ezek után nekem ne mondja senki, hogy a címadó mondat nem állja meg a helyét!!!

Az életemben számtalan bizonyíték van arra, hogy bizony minden rosszban van valami jó vagy még jobb. 😃💚

Adok egy kis feladatot, hogy más is ráláthasson arra, hogy a rossz dolgok milyen jót hoztak maguk után.

A feladat a következő: egyesével kell csinálni. Biztosan mindenkivel történt már legalább egy rossz dolog az életében. Ha több, akkor is egyszerre csak egyet kell elővenni. Akármikor is történt. Akármilyen rossz is volt (ha még túl fájdalmas, akkor később kell vele foglalkozni!).

Ha megvan ez a rossz történés, akkor le kell írni, hogy milyen dolgok történtek utána. Érdemes leírni, nem csak végiggondolni. Ezután meg kell nézni, hogy most hol tartunk az életünkben. Észre kell venni, hogy mi vezetett idáig. Észre kell azt is venni, hogy annak a rossz történésnek milyen szerepe volt az életünkben. Majd fel kell ismerni, hogy az a bizonyos rossz történés milyen jó dolgokat hozott az életünkben. Mi volt a haszna annak, hogy az a rossz megtörtént velünk. Ez a haszon pedig lehet bármi: felismerés, lelki fejlődés, anyagi gyarapodás, előrelépés, egy tulajdonság kialakulása. Bármi. Tényleg bármi.

Ha mindez megvan, mindezt leírtuk, visszaolvastuk, akkor máris látható az eredmény.

Először is mindenki büszke lehet arra, hogy legalább leírta. Mert nagy dolog a rosszról írni, visszaemlékezni rá. Aztán arra is büszkének lehet lenni, hogy túljutottunk rajta és ma már más szemmel látjuk a dolgokat. Ez nagy fejlődés. Gratulálok. 💞

Aki még haraggal, sértettséggel, fájdalommal áll egy-egy rossz történéshez, az még adjon magának időt az önfejlődésre! Nem kell kapkodni. De én tudom, hogy sikerülni fog.👌😊

Úgy látom, már megint elszaladtak a pacik, vagyis az ujjaim a billentyűkön. De egy ilyen témáról egyszerűen nem lehet röviden írni.

Mindenkinek sok-sok-sok sikert kívánok! Ehhez és minden máshoz is! Hatalmas öleléééés 😉😊😍💗💗