Egy kis számadás

Ijesztő. Már maga a szó is kissé ijesztő számomra. Mert hirtelen megláttam, hogy

mennyi minden van mögötte.

Kicsit összerendezgettem a blogbejegyzéseimet. Formáztam, alakítottam, tettem fel néhány képet. Egy tavalyi bejegyzéshez most tettem fel képet az anyámról. Soha nem mutogattam még sehol az ő képét. A felrakott kép is abban az évben készült, amikor születtem. Aha, olyan sok képem van róla, igen. A kettőből választottam egyet. 😭 De szomorú. És az arca oly idegen. Mintha egy ismeretlen nőt néznék, akiről azt mondták, hogy ő az anyám. 😢☹

Ez a kép igazából egy csoportkép, amin anyám van, az egyik húga meg az anyjuk. Nagynéném ölében a nővérem, anyáméban én. A család nőtagjai anyai ágról. Kissé hiányosan.

Aztán nézegettem azt a fotóalbumot, amiben az ő képe is benne van. És tudjátok mire jutottam? Gyerekkorom összes emléke mindössze 15 db fotón van meg. Ezek is különböző korszakokból.

Ha csak belegondolok abba, hogy a képek életem mely korszakáról szólnak! Őszintén szólva belegondolni sem olyan jó. Igen, érzékelek némi fájdalmat, bánatot a bensőmben.

Van egy fotóm, ezen 1 éves vagyok. Akkor váltak el a szüleim.

Van egy fotóm, amin anyám, apám és a nővérem van.

Van három darab fotón, amin én és a nővérem meg a legidősebb öcsém van. Milyen vidámnak látszunk rajtuk!

Van egy képem, itt talán óvodás lehettem. Hajam hosszából ítélve.

Van az a bizonyos, amit mindenkiről készítettek, mikor első osztályos volt.

Van egy képem kisdobosként, nyakkendővel a nyakamban. Igazolványkép.

Van egy csecse rucis képem.

Van kettő képen arról a napról, amikor ötödikes évzáró volt, és amikor elvittek a nevelőszüleim.

Van egy a nevelőszüleimnél, kezemben szülinapi tortával. Ezen rajta van a legkisebb öcsém is.

Van egy olyan ritka képem! Ezen egy macskával a kezemben vagyok a nevelőszüleimnél.

Végül van egy középiskolai ballagós képem.

Ez minden! Ez minden??? Édeskevés egy ember életéből. És mégis, mennyi mindent el lehet mesélni, ha csak ezt a néhány képet is nézzük! Atyaég!

Amíg megírom a bejegyzést, kitalálom, hogy feltegyem-e ezeket a képeket.

Ha csak a gondtalannak tűnő, annak látszó gyerekkoromat nézem, akár tényleg szép is lehetett volna. Csakhogy nyolc éves korom előttről eltűntek az emlékeim, mikor anyám meghalt. Igen, nyolc éves voltam. Utána történtek velem gyerekkorom legrosszabb eseményei.

Aztán intézetbe kerültem. Az évzárós képen csoporttársak és osztálytársak is vannak.

Majd nevelőszülőknél.

Így nézegetve a képeket, nagyon sok minden beugrik. Tényleg igaz a mondás, hogy egy kép többet mond ezer szónál. Mert ha nekem most el kellene kezdenem mesélni, bizony ezer és ezer szónál is többet tudnék mondani. De aki olyan kíváncsi, az olvassa el inkább a könyvemet!😃

Épp azt számoltam az imént, hogy az évzáró óta is eltelt 29 év! Ez hihetetlen. Látom a többieket a fotón és már alig emlékszem valakinek a nevére. Ki tudja, mi van velük? Tudom, hogy a korombeliek közül néhányan már nem élnek.

Nézem a képeket, amin a nevelőszüleim vannak. Megkereszteltek, vagyis a keresztszüleim is lettek. Keresztapám már nagyon régen meghalt. Több, mint húsz éve. Ő nagyon szeretett engem. Keresztanyámmal nem tartom a kapcsolatot. Néhány éve még tudtam, hogy él. Hogy ma mi van vele, fogalmam sincs.

Ugyanígy a legkisebb öcsémről sincs infóm évek óta. Ahogy a legnagyobbról még régebb óta.

Annyi minden történt velem az évek során. Tényleg hihetetlenül sok dolog. Nem is olyan könnyű visszaemlékezni. Azért, mert egyrészt sok az emlék, másrészt meg nem mindegyik olyan szép. Meg a sok részlet. Jó és rossz dolgok. Nevetések és sírások. Rengeteg érzelem. Félelem és fájdalom.

Milyen érdekes is az emberi élet! Amikor nekiindulunk az életünknek, akkor olyan tiszták és boldogok vagyunk. Előre el sem tudnánk képzelni, hogy mennyi minden történhet velünk. Aztán telnek az évek, hatnak ránk az emberek, a környezet. Kapunk rengeteg szeretetet, jót és van, aki rengeteg bántást kap. Pedig mindannyian úgy érkezünk ide, hogy szeretve vagyunk. Na jó, sokakat nem szeretnek már akkor sem, sajnos. 😢 Hát nem az kellene, hogy a szüleink legyenek azok, akik megvédenek és örökké szeretnek minket? Mégis miért van az, hogy pont ők azok, akik kezdik elrontani azt a felhőtlen és csodálatosnak ígérkező gyerekkort? Nem, nem megyek bele most a hibáztatásokba. Csak hagyom, hogy szaladgáljanak a gondolataim. Ezek a furcsa kis jószágok.😉😃

Honnan indulunk és hová jutunk?

Vagy ha rápillantok az anyámék csoportképére. Azon a képen olyannak tűnik, hogy minden rendben van. De igazából nem tudhatom, hogy akkor milyen volt az ő életük. Én éppen csak néhány hónapos vagyok a képen. Ez a kép mennyire igaz? Őszinte vajon a mosolyuk? És ha csak a fotós előtt tűnt minden szépnek és jónak? Ugye, ugye! Mennyi megválaszolatlan kérdés! És igen, soha nem lesz már meg rájuk a válasz. Lépjünk is tovább!

Első osztály? Megvan mindenkinek? Íróasztalnál, iskolaköpenyben, előtted könyv, kezedben ceruza, mögötted a tábla vagy akármi. Az én hátam mögött egy térkép van. Ebből az időből is csak a kép van meg, hozzá tartozó emlék azokból az évekből szintén egyenlő a nullával.

Hogy elrepülnek az évek! Hogy elszállnak felettünk! Ki emlékszik még a gyerekkorára? Kinek vannak szép emlékei? Ki őrizget fényképeket? Mennyi fényképed van? Mennyi emléked van? Szépek? Csúnyák?

Tudom, sok idő kéne leírni, de még elmesélni is az emlékeket. És igazából azt sem tudom, hogy szükségünk van-e az emlékeinkre vagy sem. Mert persze, hogy a múltunk is hozzánk tartozik. De talán annyira már mégsem. Mert már elmúlt. Mert már olyan régen volt, olyan távolinak tűnik az egész, mintha nem is velem történt volna meg. Ki volt az a nagyon szőke kislány? Kacagása felhőtlen. De a szemében látszik a bánat már akkor is. Ez valaha tényleg én voltam? Nehéz elhinni. Úgy még nehezebb, hogy emlékek sincsenek rólam. Kell az emlék? És miért? Hogy még jobban fájjon? Hogy visszamászkáljunk áldozatszerepbe?

Én már úgy vagyok vele, hogy talán sokkal jobb, hogy nem is emlékszem olyan sok mindenre. Sajnos, a legrosszabbakat nem sikerült elfelejteni. De azért amire nem emlékszem, az nem fáj. Néha jó, ha az emlékek a feledés homályába vesznek. Igen, a frányák persze ott vannak a tudatalattiban. Hatnak is onnan, tudjuk jól. De ha most a tudatot veszem, akkor én nem bánom, hogy nem emlékszem. Minek? Mi értelme lenne már? Újra átélni a történéseket? Elrágódni rajtuk? Megemészteni sem tudnám, olyan rágós volna.

Mindegy. Elmúlt. A képek szereplőinek egy része már rég halott. Anyám, apám, keresztapám, nagyanyám. Az a kislány is már rég halott, aki a képeken szerepel. Aki egykor én voltam. És még csak azt sem tudom pontosan, hogy ő mikor halt meg. Mikor halt meg bennem az a gondtalan kislány. Mikor változott át az arca, a tekintete olyan megtörtté és fájdalmassá. Sajnálom ezt a kislányt. Ha most visszamehetnék az időben, biztosan nagyon megszeretgetném és megvigasztalnám. Minden nap mellette lennék, hogy ne érezze magát egyedül. Hogy tudja, nagy dolgokra hivatott. Hogy tudja, valaki mindig szeretni fogja. Elmondanám neki, hogy milyen erős is ő, milyen bátor és nagy harcos. Megszeretgetném.

Kár, hogy nem tudok visszamenni.

Azt mondom mindenkinek, hogy szeresse a szeretteit, amíg tudja. Amíg van rá lehetősége. Szeresse! Ne veszekedjen vele, ne bántsák egymást! Legyenek fontosak egymásnak! Szánjanak egymásra időt! Nem akkor, ha majd lesz egy kis szabadidejük! Tessék megteremteni az időt arra, hogy együtt legyen mindenki a szeretteivel. Akinek a szerettei nem olyan fontosak, hogy időt szánjon rájuk, az nézzen nagyon mélyen magába! Mert a világon semmi más nincs, ami fontosabb, mint a szeretet.

Döntöttem! Teszek fel néhány képet elhunyt gyerekkoromból.

Őszintén szólva, egy kis pityergés is rám tört. Ilyen ez.