Tegnap úgy elkapott a hév, hogy írok egy cikket. Nem is a nagy hév, hanem az a belső késztetés, aminek én nehezen tudok ellenállni. A negatív kijelentésekről, megnyilvánulásokról akartam írni.
Történt valami. Aztán később valaki megkérdezte, hogy én ugye nem szeretem a negatív kijelentéseket, megjegyzéseket?
A válaszom röviden annyi volt, hogy nem. Nem szeretem őket.
És persze, ahogy az lenni szokott, néha „megjön az eszem”, vagyis ráeszmélek valamire vagy jön egy másik gondolat, amitől más színben látom az egészet. Vagy csak emlékeztetnek a gondolataim mindarra, amit már megtanultam.
Nem,
valóban nem szeretem a negatív kijelentéseket, mert negatív
energiát is hoznak magukkal, ami nem jó sem annak, aki kimondja,
sem annak, aki hallja. Igazából nem tesz jót senkinek. És bizony jó pár embert ismerek, aki így beszél. Ritkán is tartjuk a kapcsolatot. Ez van. 😌
Ezzel ezt így le is zárnám. Ugyanis, ami reggel jött gondolat, az azt kívánja, hogy más szemszögből nézzek rá a dologra.
Tegnap új fejezetet kezdtem írni a könyvemben, mégpedig arról, hogy minden embernek helye és létjogosultsága van a világban. Valóban mindenkinek, még annak is, akiről sokan úgy gondolják, hogy minek is van a világon. Nos, ez utóbbi nem szokott az én fejemben járni, de már sok ilyen kijelentést hallottam.
Az utóbbi időben kezdem jobban megérteni, hogy mindenkinek joga van itt lenni és mindenki hozzátesz valamit a világhoz. Igen, még azok is, akik nem csinálnak semmit. Mindenki tanít vagy tanul valamit. Ez a fontos.
Szóval, máshogy néztem. A negatív megnyilvánulás a másik sajátja, nekem semmi közöm hozzá. Nem nekem és nem rólam szól. Szabad véleménynyilvánítás van. Nekem pedig el kell engednem a fülem mellett az ilyeneket. Aztán pedig észben tartani, hogy neki és a megnyilvánulásainak is helye van a világban. Elfogadni, hogy ő ilyen. Ez is szabadság.
Egészében véve teljesen mindegy, hogy nekem tetszik-e vagy sem az ilyen beszéd. Én csak annyit tehetek, hogy a megengedéssel élve hagyom, hogy úgy beszéljen, ahogy akar.
A megengedésről röviden, ahogy szerintem van: hagyom, hogy a másik úgy élje az életét, olyan döntéseket hozzon, ahogy ő akarja. Nincs jogom sem beleszólni, sem dönteni helyette. Nem akarhatom megváltoztatni, befolyásolni, nem szólhatok bele az életébe. Egyszerűen azért, mert az az övé. Hagynom kell, hogy mindent úgy csináljon, ahogy ő akar.
Meglehet a véleményem, de az nem jelenti azt, hogy rábeszélhetem, hogy úgy cselekedjen, ahogy én akarom.
Megengedem, hogy hibázzon, hiszen azokból is tanul. És bizony nem szabad utána azt mondani, hogy én megmondtam, mert ezzel teljesen elbizonytalanítjuk a másikat. Azt jelenti, nem bíztunk benne eléggé és esetleg átesünk a ló túlsó oldalára, hogy onnantól mi akarjuk irányítani.
A megengedés a szabadságról is szól. A másikat hagyni élni.
Ez az egész szituáció, a benne szereplő emberek megint tanítottak valamire, vagyis emlékeztettek. A megengedésre, a nem ítélkezésre, az elfogadásra. Hiszen, ahogy mondtam, mindenki azt csinál, amit akar. Szabad akarat van. Pont ezért is én pedig egyszerűen túllendülök az ilyeneken.😁
Ahogy ugyebár szoktam mondani, minden ember más és ez a jó, ettől szép és színes a világ. Milyen unalmas is volna, ha minden és mindenki egyforma volna! Igyekszem is folyamatosan emlékeztetni magamat erre és mindarra, amit fentebb is írtam. Ahogy utazom a tömegközlekedésen, megyek az utcán, körülnézek és ilyeneket gondolok.
Nem,
nem vagyok szent, hála istennek. 😄😇 Nekem is vannak néha olyan
gondolataim, ami nem éppen a legjobb. Én is emberből vagyok, de
törekszem a jóra. Próbálok úgy élni, hogy gondolatban se ártsak
senkinek, szavakkal, cselekedetekkel meg aztán pláne ne. Szerintem,
ha ezt megtesszük, akkor nagyon sokat teszünk. 😉💗💙💚💛💜💝
Hosszabban kifejtve a témát, miszerint mindenkinek helye van a világban, majd a könyvben olvashatjátok. Addig maradnak itt ezek a hosszabb-rövidebb írásaim. Kérlek, egyelőre elégedjetek meg ezzel.😘😘😘
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése